Nem szakma – hivatás... Interjú Demjén Ferenccel
Legutóbbi albuma közel két éve látott napvilágot, túlélte a világvégét, mindemellett tavaly is teltházas koncertet celebrált „klubjában”, a Papp László Budapest Sportarénában. Miként lehetséges, hogy a magyar sajtó agyonhallgatja, a rádiók nem játsszák a dalait, s a televízióban is csak ritkán tűnik fel? Erről, valamint a sztárságról, a fiatal tehetségekről és a régi szerzőtársról beszélgettünk Demjén Ferenc Rózsival, aki jövőre ünnepeli hetvenedik születésnapját.
Legutóbbi, ha jól számolom, huszonkettedik szólóalbumodnak eléggé misztikus címet választottál. Volt ennek valami különös oka?
Mint ahogy az éveket, úgy az albumaimat sem nagyon számolom. Az ember saját magán is próbál túllépni, ezért minden lemez különbözik a másiktól. Nagyon fontosnak tartjuk, és éppen ezért arra törekszünk, hogy minden lemez más és más, újszerű legyen. Ha jól emlékszem, a Túl a világvégén album pont akkor készült, amikorra az apokalipszist jósolták. Ráadásul ez nálam egybeesett a születésem dátumával, tizenkettedik hó huszonegyedikével. Ezért kapta a lemez ezt a címet.
A megszokott „demjénrózsis” stílusjegyeket persze le sem lehetne tagadni, ám a figyelmes lemezhallgató újhullámos, sőt szimfonikus, klasszikus zenére hajazó elemeket is felfedezhet a hangszerelésben.
Ha a hallgató a nyolcvanas évek újhullámos jegyeit fedezi fel a muzsikában, ám legyen! Nem vitatkozom vele. Mint ahogyan a „hozzáértő”, önjelölt lemezkritikusokkal sem. Végül is mindenki azt hall ki belőle, amit akar. Itt egyébként nem a stílusokról, a műfajok karakterizálásáról van szó, hanem a muzsika frissességéről. Néhol megszólalnak szimfonikus hangok is, amelyek mára - teljesen összekeveredve mindenféle stílussal - nem csak, hogy elfogadottak, de egyre jobban terjednek a világban. Manapság egyre nagyobb a szerzői szabadság, tulajdonképpen mindenki azt csinál, amit akar. Tudok fiatal bandákról, akik a hatvanas évek Beatles-stílusában írják a nótákat, mégis újszerűek.
Ha már a fiatalokat említeted: merre tart ma a zene? Folytatódik az elektronizálódás, avagy visszatalálnak a gyökerekhez?
Nem az elektronizálódás a legfőbb probléma. Ma már a hangszerek kiválasztásának lehetősége végtelen. Annak idején mi csak álmodtunk róla, hogy olyan hangszereink legyenek, s olyan megszólalásunk, hogy képesek legyünk pótolni ezt a „végtelent”. Nem az a kérdés, hogy milyen eszközzel dolgozunk, hanem az, hogy mit állítunk elő.
|
Az új generációnak elsősorban azt kellene megértenie, hogy – az akár elektronikus úton előállított zenének is – nem feltétlenül a divatról, trendekről, a hatásvadászatról kellene szólnia. Hanem arról, hogy zenélni kell. Ez az érem egyik oldala. A másik pedig az, hogy olyan dalokat kell írni, és úgy kell elénekelni, hogy az mások számára felfogható, emészthető legyen. És akkor még ott a harmadik probléma, a dalszövegek: tele vannak közhellyel, nem szólnak semmiről. A harmincas években írtak ilyen szövegeket, csak épp a zene volt más. Egyébként mindez nem kizárólag magyar sajátosság, az elmondottak éppúgy vonatkoznak a külföldi zenékre is. A fiatalok rákattantak egy viszonylag könnyen adódó lehetőségre, amelynek révén sikeresek lehetnek, könnyen meggazdagodhatnak, ám a tartalom hiányzik belőle. Többségük nem is tudja, milyen egy dögös szöveg, vagy dögös zene. Ha egyébként meghallgatunk fiatal, angol bandákat, a dalaik nagyon hajaznak az egykori Beatles, vagy Who nótáira, vagyis a hatvanas évek hatása érvényesül náluk. Más kérdés, hogy az említett bandák számomra hitelesek voltak, a maiak – és ez az egyéni véleményem – nem hitelesek. Az akkoriban zajló folyamatok - nevezhetjük akár beat forradalomnak is - hatása, hogy a dallamok és a szövegek olyan gondolatokat ébresztettek a fiatalokban, amelyekből több generáció is táplálkozott. Ami ma muzsika címszó alatt zajlik, annak többségében semmi köze a zenéhez, a zenei kultúrához és a zenei oktatáshoz. Arról nem beszélve, hogy Magyarországon, fiatal magyar zenekar, magyaroknak - angolul énekel. Pedig a kereskedelmi televíziók futószalagon gyártják, kínálják a fogyasztónak a fiatal tehetségeket. Semmi másról nincs szó, mint az említett televíziók különböző térnyerési, időnyerési, vagy programnyerési hajszájáról. Ebben a hajszában egymást próbálják túllicitálni, a nézettségi mutatókat növelni, miközben egymás után hozzák be a rettenetesen tehetségtelen gyerekeket. Ehhez ráadásul még egy mutatványos zsűri asszisztál, akinek előre a fülébe súgják, hogy mit csináljon. A gyerekeket, pedig aranyosak, tönkre teszik. Adott egy kiforratlan óvodás, vagy kisiskolás hang, amely még fejlődés előtt áll. A fiúknál még csak ezután jön el a mutálós korszak, a lányok hangjának pedig érnie kell. Jellemző, hogy mindenáron sztárokat akarnak gyártani, ennek érdekében mindent és mindenkit alárendelnek az üzleti érdekeiknek. |
 |
Akit kihoznak első vagy második helyezettnek, azok is ártatlan áldozatok. És ez az összes „tehetségkutató” műsorra vonatkozik, amelyek amúgy nem is magyar gyártásúak, külföldi licence alapján kerülnek képernyőre. Ami külföldön egy hatvan-hetvenmilliós országban működik, az magyar viszonyok között, kilenc-tízmilliós országban nem Úgy is fogalmazhatnék, hogy sok az eszkimó és kevés a fóka.
A dalszövegekből egyértelműen kitűnik az értékrendem: nevezetesen, hogy mi az, ami mellett kiállok, és mi az, ami mellett nem. A hatvanas években, amikor elkezdtük a szakmát, egyszerűen lehetetlen volt politikai véleményt megfogalmazni. Aztán lassanként megtanultuk, hogyan is kell ezt csinálni; akár Bródyék, mi is közhelyszerű dolgokba csomagoltuk a lényegi mondanivalót. Megtanultuk, miként kell megírni egy dalt úgy, hogy átmenjen a sanzonbizottságon. Egyébként ez sem sikerült mindig, mert a bizottságban ülők fele volt csak szakember, a többi politikai megbízott volt. Ez utóbbiak bírálták el, hogy beleilleszkedik- e a pártunk és kormányunk által kijelölt értékrendbe. Ma is tudnék mutatni pár olyan szöveget, amelyet nem szabadna átengedni: no, nem az esetleges politikai töltete miatt, hanem azért, mert közízlés romboló, és mert kultúraellenes. A szabadság és a szabadosság nem ugyanaz! Amit annak idején megtanultunk, ma is tudjuk alkalmazni. Ha megnézzük az én dalszövegeimet, szinte mindegyikben tetten érhető egy kis politika – persze nem direkt módon. És ezt nem azért teszem, hogy éppen „jó legyek” az aktuális politikai hatalomnál, vagy várnék tőlük valamit. Szó sincs ilyesmiről! Ugyanolyan hétköznapi énekes és szövegíró vagyok, mint bárki más.
Nem tartod magad sztárnak.
A sztárság más dolog. Ez a szó akkor kezdte elveszíteni az értelmét, amikor – anélkül, hogy bántanám! – Lagzi Lajcsi megjelent a TV-ben, és a Dáridó című műsorában sorra vonultatta fel „sztárvendégeit”. Olyan vendégeket, akiknek életünkben nem hallottuk a nevét. Majd jöttek a sztárriporterek, később a sztárügyvédek és a Sztárban sztár, végül mindenki sztár lett. Ezek után úgy gondolom, ez a szó egyikünkre sem illik. Ez megint a biznisz része. Az pedig visszaüt, ha valakit érdemein felül agyon „sztárolnak”.
Tavalyi arénás koncerted címéül egy régi Bergendy dalt választottál, nevezetesen a zenekarhoz való csatlakozásod utáni első kislemez nótáját, amelyet Latzin Norberttel közösen jegyeztetek. Ezzel a gesztussal egyben a kiváló zeneszerző-billentyűsre is emlékezni kívántál?
A koncertet Mindig ugyanúgy címmel hirdettük, mégpedig azért, mert – nem számolom, hányadik, de – a sokadik bulit játszottuk az Arénában. És mindig ugyanazzal a lendülettel, lelkesedéssel és szeretettel, mint amikor elkezdtük a sorozatot. Lehet, hogy a tizennyolcadik, vagy huszadik (11 Budapest Sportcsarnok és 9 Sportaréna – a szerk.), de mindig teltházas koncertet csináltuk. Az Arénát egy kicsit a klubunknak tekintjük. Minden év december 30-án találkozunk ott; tudjuk, ki fog eljönni, tudjuk, mennyien leszünk. Tehát „mindig ugyanúgy”, ahogy tavaly, és az azt megelőző években is történt. 2014-ben nem adtunk ki új lemezt, így aztán ez a szám lett a koncert címadója. Mégsem ez lett a fő attrakció, sok minden más is elhangzott azon az estén.
Ennek a számnak a szövegét írtad meg először a Bergendyben.
 |
Igen, 1970-ben ezzel a számmal mutatkoztunk be éppen Szilveszterkor. Akkor alakult újjá a zenekar, az év utolsó napjára felkérést kaptunk a rádió és a televízió közös szilveszteri műsorába. Akkoriban – a mai szokásoktól eltérően - az egész adás élőben ment. Hofi műsora körülbelül annyival előbb fejeződött be, mint amennyi a Mindig ugyanúgy számhosszúsága, így utána, és közvetlenül a Himnusz előtti percekben – tehát a legnézettebb időszakban! – játszhattuk el vadonatúj dalunkat. Óriási lehetőség volt ez, amely ráadásul passzolt is a helyzethez: az év utolsó napján, az utolsó percekben elénekelni azt, hogy „holnap indul minden ugyanúgy”, vagyis semmi sem fog változni – telitalálat. Meg is fogta a közönséget, egy hét múlva a Bergendy ismert banda lett. És vele együtt én is, aki annak előtte sok underground csapatban – például Radics Bélával – játszottam. A nóta megjelent kislemezen is, másik oldalán a Fázom című slágerrel. Lassan négy évtizede annak, hogy otthagytad azt a zenekart, amely – ahogy említetted - hírnevet szerzett neked, általad pedig a Bergendy Magyarország élvonalbeli bandájává nőtte ki magát. A legenda szerint állandó szerzőtársaddal konfliktusokba keveredtél, emiatt előbb ő távozott a csapatból. Mi ebből az igazság? Norbert a legzseniálisabb zenész volt, akivel valaha játszottam. Ő írta a legszebb örökzöld nótákat, amelyek a mai napig aktuálisak, és a mai napig a műsoromon vannak. Hogy a viszonyunk ne lett volna felhőtlen, vagy konfliktusba keveredtünk volna, az nem igaz. Lehet, hogy neki voltak velem gondjai, ám ezt sohasem mutatta. Sajátos, furcsa figura volt. A csapaton belül úgy zeneileg, mint barátilag mi álltunk a legközelebb egymáshoz, a munkában inspiráltuk egymást. Majdnem egykorúak voltunk, picit volt idősebb, mint én. Egyformán gondolkodtunk, egy szintről szemléltük a világot, ami akkor egészen másképpen nézett ki, mint most… Minden ellenkező híresztelés ellenére nem miattam lépett ki a bandából, hanem azért, mert önérzetes ember volt, és elege lett. Őt Tóth János Rudolf váltotta, igaz, nem billentyűkön, hanem gitárosként, és még két évig működött ez a felállás. Nagyon jó élményeket őrzök erről az időszakról, aztán hét év után mindenki ment a maga útján... |
… Mindig ugyanúgy. Hogyan sikerült a koncert, milyen érzésekkel jöttél le az Aréna színpadáról?
Nyilvánvaló sikerélménnyel, hiszen az emberek állva tapsoltak és várták a folytatást. Nekem ezek a visszajelzések nagyon sokat jelentenek. Persze minden szubjektív, mert van olyan is, aki a hangosításra panaszkodik, más viszont áradozik arról, hogy ilyen jó még sosem volt. A siker egyetlen fokmérője, hogy hányan jönnek el, hányan maradnak az utolsó számig, s hányan tapsolnak végig. S, hogy a közönség veled együtt örül. Így az érzéseket nehéz meghatározni, mert igazából nincs mércéje. Az újságokból nem sokat tudhatunk ezekről a dolgokról, hiszen rólunk nem írnak. Nekik nem hír, ha csinálunk egy tízezres, vagy tizenkétezres teltházas Aréna-bulit. A lemezeladás az ismert okok miatt visszaesett a lehető legminimálisabb mértékre, a rádiók, korunk miatt, nem játsszák a dalainkat.
Pedig Demjén Ferencnek, Magyarország egyik legnépszerűbb és legsikeresebb énekesekének a nevét még a fiatalok is ismerik.
Abszolút kortalan a közönségünk. A fiatalok a leglelkesebbek, ők minden egyes koncertünkön ott vannak. De erről megint csak nem írnak a lapok.
Jövőre kerek évfordulót ünnepelsz. Hogyan tovább?
Nyugodtan kimondhatod a hetvenet, úgyis tudja mindenki! A közönséggel való közös ünneplés nálam kivédhetetlen, hiszen már az ötvenéves buli is nyilvánosan zajlott. Ez még nekem is meglepetés volt, a kollégáim nagyon szép műsort raktak össze, sőt egy könyv is megjelent rólam. Tényleg nem tudtam róla. Így nem csak szereplő, de néző is voltam egyben. Nagyon jól esett.
Folyamatosan dolgozom. A műfaj sajátossága miatt nem tervezem azt, hogy abbahagynám, ahogyan a festő, vagy a hegedűművész sem vonul vissza. Azért, mert ez nem szakma, hanem hivatás. A hivatását az ember nem a nyugdíjkorhatárig gyakorolja, hanem addig, ameddig bírja. Fizikailag és lelkileg.
Te pedig bírod.
Miért, nem úgy néz ki? Nem mondom azt, hogy nem pihenek eleget, hiszen az év elején, a téli hónapokban általában elutazunk kikapcsolódni, feltöltődni. Tavasszal is vannak fellépések, aztán előttem a nyári és őszi turné, december végén pedig a szokásos Aréna koncert, előtte a bejátszó bulikkal. Szerencsére nagyon sok energiát kapok a közönségtől.
Hegedűs István
2015. november 12. 17:10