A látvány magáért - tényleg a szemünkkel hallgatunk zenét...
Óriási tévedésnek gondolom, ha bárki is azon nyöszörög, vagy abban talál kivetnivalót, hogy egy zenekar mennyit foglalkozik a külsőségekkel. Még aki megrögzötten tagadja, az is az őt érő információ 90%-át vizuálisan gyűjti be, ez befolyásolja legjobban döntéseit, tervei, fantáziái is ezen a szubsztancián belül csaponganak.
Nekem senki ne mondja, hogy jólesik nézni, ahogy punnyadt, löttyedt csávók, csajok muzsikálnak, énekelnek, akármilyen jól, érzéssel, vagy színvonalasan is teszik ezt! Létezik valami jóleső középút a villamosról leszálló és civilben színpadra álló technikás szaxofonos és a beszartnadrágos, lumberszexuális félplayback énekesek között.
És akkor idáig még azt is gondolhatnánk, hogy ez a cikk pont arról szól, hogy figyeljünk már oda egy kicsit, hogyan nézünk ki ha emberek elé állunk, pedig pont nem.
Mondjuk védeni semmiképpen nem védeném az elfogadhatatlan kockásinges, karórás megjelenést a színpadi muzsikálásban, vagy fotókon. Pláne nem szólnék egy szót sem a bőinges pocakmatyik virga jazzmuzsikálása érdekében, de elkezdett bosszantani, hogy a létező magyar könnyűzenében már mennyire nem osztanak lapot a játéknak, a fantáziának, a kísérletezésnek és az ötleteknek. Csupán az alkotóművészet legfontosabb attribútumainak.
Hogyan is volt az elején? Elvis, Beatles. Igen, valószínűleg fontos szerepe volt a kinézetüknek is abban, hogy ilyen ormótlanul sikeresek legyenek, de hallgassunk már meg tőlük néhány dalt! Ugye fel sem merül, hogy nem zenészekről, nem értékes előadókról van szó. Volt egy komplex, egészséges egyensúly a habitus, a közvetített értékek, a zene és a vizualitás között, hiszen így áll össze normálisan egy produkció. A szerencse sajnos az egyik legfontosabb tényező abban, hogy ki lesz sikeres. A Beatlesnél, Rolling Stonesnál pedig a tökéletes hely és idő mellett az is az ő malmukra hajtotta a vizet, hogy eggyel, vagy inkább kettővel jobban, de legalábbis vagányabban (és ez már pont elég is) néztek ki, mint az igen ronda kortárs brit fiatalok javarésze. Itthon nem sokan vonják kétségbe, hogy az Illés muzikálisabb volt, mint az Omega, ezért az utóbbi jól el is mozdult a vizuális ámítás irányába, de a kor mércéje szerint még ők is szem előtt tartották a zene, a szöveg és a hangszerelési ötletek megkerülhetetlenségét.
Kb. a '90-es évek elejéig, közepéig tartott a zeneipar hőskora abban az értelemben, hogy ezután vajmi kevésszer fordul már elő, hogy egy produkciót a maga valójában fedezzenek és karoljanak fel és ritka, mint a fehér holló, hogy autentikus, alulról építkező dolgok mögé tegyenek apparátust.
A kommunikációs és üzleti számítások elharapódzásának nyilvánvaló következménye lett az a protokoll, hogy a legkönnyebben elővarázsolható és legdirektebb módon működő elemekre helyezzük a hangsúlyt. Ez pedig a vizualitás, ha nem akarjuk, akkor is. Negyvenszer öltözik át az énekesnő a koncerten, a dünnyögő énekes egy olyan modellsrác, aki kislányok és/vagy szinglik maszturbációs fantáziája. És ez tök OK. Lenne. Akkor, ha a produkció létrehozói, bemutatói és népszerűsítői között bárkit érdekel a zene, a hangszerelés, vagy a szöveg. De nem.
És itt már korántsem stílusok, vagy a divat fikázásáról van szó. Ebben a pillanatban olyan lavinaszerű változást tapasztalunk az emberi tudás, játékosság és fantázia fontosságához való hozzáállásban, ami lesújtó. Az ideológia alapú zenehallgatás jelenkori fázisában gyakorlatilag tényleg a szemünkkel hallgatunk zenét. Ügyek vannak, artworkök, amit a véleményformáló osztálytárs, médium, intézmény odahelyez, ahol zenének, vagányságnak és bátorságnak lenne helye.
És akkor elgondolkodhatunk, hogy a közönség - mert nélkülük ugye nem lenne miről beszélni - ilyen szintű muzikális érzéketlensége vajon a 20-25 évvel ezelőtti scooteres/szintilakodalmas/hupikék törpikés mamik, papik és nagyik által teremtett zenei klíma következménye, vagy az utóbbi évek véleményformálói hanyagságának eredménye. Tudatosságot ebben a folyamatban a saját életkedvem megőrzéséért feltételezni sem merek.
Akármi is a válasz, azt nehéz lenne már eltitkolni, hogy a mai, szemmel látható mennyiségű közönség által kedvelt produkciók és a létező, új magyar könnyűzenék kimozdíthatatlannak tűnnek a deklaráltan lakodalmas ska, vagy ír kocsmazene és az italodiszkós alapokra csujogatott hűtőmágnes idézetek közötti igencsak szűkös mezsgyéről.
Jó gyakorlást!
Czutor Zoltán
2015. november 7. 17:45