ANDY TIMMONS - Az univerzális gitáros
E magazin olvasóinak nem kell különösképpen ecsetelni, micsoda isteni tehetség birtokában van Andy Timmons, aki saját jogon vált az elmúlt évtizedek egyik legsokoldalúbb, legnagyszerűbb gitárhősévé. Andy vitathatatlanul a ’80-as évek gitáros aranygenerációjának utolsó igazán nagy egyénisége, ő azonban nem ül a babérjain, folyamatosan dolgozik, néhány hónapja például Simon Phillips mesterdobos jazz-fúziós alakulatával, a Protocol II-val lépett fel Budapesten. A koncertet megelőzően lehetőség adódott egy alapos beszélgetésre a szőke húrbűvésszel, aki, mint általában, ezúttal sem tett lakatot a szájára.
Jelenleg Simon Phillips csapatával turnézol világszerte. Emlékszel még a legelső találkozásotokra?
Hogyne. Az 1993-as NAMM Show-n került megrendezésre egy közös Ibanez-Tama esemény, az Axe Attack, amin az Ibanez katalógus shredder gitárosai mind felléptek. Ott volt többek között Steve Vai, Joe Satriani, Alex Skolnick és Reb Beach, és szükség volt egy olyan kísérőzenekarra, amely mindannyiukat képes kísérni. E szerepkör betöltésére mindkettőnket felkértek, ekkor találkoztunk először. Miközben megtanultuk az említett gitárosok repertoárjait, elővettük Simon első Protocol lemezének anyagát is, amit még a ’80-as évek végén készített. Erre azért volt szükség, mert Simon kitalálta, hogy a különböző fellépések között játsszunk erről az anyagról. A koncert kiválóan sikerült, Simon pedig jelezte, hogy ha úgy adódik, esetleg számítana rám máskor is. Ennyiben maradtunk. Később elkezdett dolgozni egy Symbiosis című albumon Ray Russell gitárossal, aki már a ’70-es években a zenésztársa volt. Ray azonban a turnét már nem tudta vállalni, így kerültem újra képbe nála. Ez úgy 1996 körül volt. Persze, örültem a lehetőségnek, a szorosabbra font együttműködés eredménye pedig két lemez, az Another Lifetime és az Out Of The Blue lett. Simon ekkor még roppant elfoglalt volt a Toto ügyeit illetően, most azonban már más a helyzet, több időt tölthet a saját ügyeivel, és ennek köszönhetően eléggé felpörögtek az események. Tavaly megcsináltuk a második Protocol albumot, azóta pedig már a harmadikat is befejeztük, a koncerteken árusítjuk is. Óriási élmény Simonnal játszani, zeneileg és technikailag is rendkívül inspiráló vele a munka, mind a stúdióban, mind koncerteken.
Mennyire kell másképpen hozzáállnod a gitározáshoz Simon csapatában, mint a saját bandádban?
Kiváló a kérdés. Egy profi zenésznek illik alkalmazkodnia ahhoz a zenei világhoz, amiben éppen részt vállal. Ez azonban nem jár szükségszerűen változtatással, inkább csak más irányból dolgoztat meg, a kifinomultságából adódóan főleg ritmikailag és harmonizációs szempontból, de pont ez a legszebb benne! Tudod, ez nem olyasféle zene, amit én szoktam írni, viszont imádom játszani. Reggelente felkelek, és jazz-örökzöldek segítségével csiszolom a tudásomat, ami egyébként akkor is hatásos módszernek bizonyult, amikor még nyílegyenes rockban utaztam. Noha Simon zenéje nem vegytiszta jazz, de mindenképpen abból táplálkozik, amit még inkább alátámaszt Steve Weingart billentyűs játékstílusa és dalszerzői stratégiája. Simon és Steve kettőse elképesztően hatásosan szabja meg a dalok formáját, élmény egy ilyen csapatban dolgozni. A Protocol II albumot négy nap alatt vettük fel tavaly, ami hihetetlen rövid idő, de a munka intenzitása is ennek megfelelő volt, elképesztő energiák szabadultak fel. Úgy érzem, hogy Simon a lehető legjobbkor keresett meg, amikor pár éve az első Protocol megjelenésének 25 éves évfordulója alkalmából szervezett turnét. Úgy értem, valóban készen álltam arra, hogy elmerüljek ebben a fúziós világban. Csodás érzés újra a jazz területeire merészkedni, és hidd el, gyakran érzem úgy magam, mintha visszaültem volna az iskolapadba.
Hogy látod, jut elég hely a gitárod számára ebben a kontextusban?
Abszolút! A koncerteken tulajdonképpen folyamatos improvizáció zajlik, csupán dal-vázakat használunk, amikre mindenféle izgalmas dolgot építünk fel, és ezt mindannyian szeretjük, mert ösztönzi a kreativitást. Rendkívül szabad ez a közeg, és a gitárnak éppúgy jelentékeny szerep jut benne, mint Steve billentyűs hangszereinek. Számomra mindig kihívás, ha olyan csapatban tevékenykedhetek, ahol nem feltétlenül én állok a középpontban, mert izgalmas megtalálni a helyem.
Mi jelent nagyobb kihívást: szólóművészként a színpad közepén állni, vagy inkább csapatjátékosként arra figyelni, hogy megfelelően illeszkedj valaki más elképzeléseibe?
Igazából én a saját bandámban is figyelek a többiekre, mert noha a dallamok az én kezemben vannak, egy háromtagú formáció azonnal szétesik, ha a másik kettő közül valamelyikkel probléma támad. Ez is egy nagyon jó kérdés egyébként, és tényleg az a válasz rá, hogy minden körülmények között egyenrangúan, mellérendelt viszonyban kell, hogy kezeljük egymás munkáját. Ha így gondolkodunk, akkor törvényszerűen jót teszünk a zenének, sőt, a hallgatóságnak is. Az öncélúság, a saját egónk előtérbe helyezése viszont sosem vezet jóra, és mondom ezt annak tudatában, hogy a dalaim között azért akadnak olyanok, amelyekről bizonyos mértékben elmondható ez. Ugyanakkor mentségemre szóljon, hogy mindig jó dalok és emlékezetes dallamok írására, valamint érzelmek kifejezésére törekszem. Ez az elsődleges prioritás nálam, és nagyon bízom benne, hogy hallatszik. A hallgatót csak így tudja az ember a maga oldalára állítani. Nekem is az okoz örömet, ha látom, hogy a közönség képes a hallottak befogadására. Ha a fejét vakargatva próbál megfejteni, az rossz, akkor valamit nem csinálok megfelelően.
Említetted a hármas Protocol lemezt. Hogy érzed, többet tudtál beletenni magadból, mint az előzőnél?
Tudod, itt Simon a fő dalszerző, ez nem is kérdés. Ettől függetlenül természetesen van lehetőségem kibontakoztatni a saját elképzeléseimet, Simon nem állja útját semminek, de vagyok annyira reális, hogy belássam, a dalszerzői stílusom nem feltétlenül válik hasznára ennek a projektnek. Viszont ennek dacára is lényeges dolgokkal járulhatok hozzá a kreatív folyamathoz, hiszen beleviszek egyfajta rock-szenzitivitást a fúziós kontextusba, és szerintem pont a különböző nézőpontok találkozásából adódóan működik annyira jól ez a brigád. Itt senkinek sem célja, hogy a másik fölé kerekedjen. A kérdésedre válaszolva, nagyjából ugyanazt érzem a Protocol soraiban, mint a Danger Dangerben egykoron, vagyis, ahogy haladunk az időben, egyre több ötletet valósítok meg, de ez nem jelenti azt, hogy a saját képemre formálnám a mások által meghatározott rendszert. Az új Protocol album egyébként lehet, hogy pont miattam sikeredett rockosabbra, ám gyanítom, e tény sokakat örömmel tölt majd el… (nevet) Nagyon bízom benne, hogy hosszútávon is működőképes lesz ez a társulat, mert roppant mód élvezzük a közös játékot, ami határtalan lehetőségekkel kecsegtet. És ez itt a kulcs. Szerencsére mindannyian karrierünk azon pontján állunk, hogy csupán anyagi megfontolásból nem kell részt vennünk olyasvalamiben, amiért nem dobban meg igazán a szívünk. Ilyen zenét játszani, ilyen társakkal maga a mennyország, a megvalósult álom. Ezek a srácok minden este megrugdossák a seggemet, folyamatosan éhessé tesznek, és arra sarkallnak, hogy még többet tanuljak. Roppant hálás vagyok a sorsnak, amiért ez megadatott nekem.
Simon egyike a világ legjobb dobosainak. Mennyire nehéz követni őt élőben?
Éppen eléggé! (nevet) Nyilván, ez dalfüggő is, de a fickó egyetlen másodperc alatt képes úgy elveszíteni, hogy a nyomát sem látom! A kettes lemezen van egy dal, a Kumi Na Moja, ami egy elképesztően nyakatekert szekciót tartalmaz. Amikor ezt játsszuk élőben, sosem tudom, hol vagyok! 11/8 az ütemmutatója, és általában csak sejtéseim vannak, hogy éppen hol tartunk… (nevet) Ilyenkor mindig hagyom, hogy a többiek sodorjanak magukkal. Steve és Ernest sokkal könnyebben alkalmazkodnak ehhez a világhoz, nekem jobban oda kell figyelnem. A színpadon állandóan számolom magamban a taktusokat, közben pedig gondolkodom, hogy az adott harmóniákra mit is kellene játszani, ugyanakkor imádom, hogy ennyire megdolgoztat ez a muzsika!
Milyen pedálokat használsz eme koncerteken?
Egy Xotic EP Boostert, egy Carl Martin kompresszort, egy JHS Angry Charlie torzítót, egy moddolt Keeley Blues Drivert, egy öreg TS 808-as Tube Screamert, egy Lovepedal nevű cuccot, ami egy Uni-Vibe klón, aztán egy Strymon Time Line delayt, egy új Xotic wah pedált, valamint a GNI nevű Sao Paolo-i cég oktávpedálját, az egész rendszert pedig egy GigRig G2 kontroller vezérli, amit egy Ausztráliában élő angol barátom, Daniel Steinhardt tervezett.
Nemrég kijött egy új szignált Ibanez modelled, a fehérben pompázó AT100RP…
Valóban, ez a gitár fontos szerepet játszott a legutóbbi lemez felvételekor – természetesen a jó öreg prototípus, az 1994-es AT100 mellett. Az új modell némileg Jeff Beck hatását mutatja, főleg a lebegő tremolo-rendszer. A rózsafa fogólap szintén újítás, gyönyörű a tónusa, főleg a nyaki hangszedő használatakor produkál csodálatosan bluesos hangzást. Nagyon megszerettem ezt a hangszert, mióta megépült, de azért még mindig a régi, hűséges AT100 a mindenem!
Amikor legutóbb beszélgettünk, épp befejezted a Sgt. Pepper albumot, ugyanakkor említetted, hogy szinte teljesen elkészültél még egy komplett albummal. Ez a korong viszont azóta sem jelent meg. Mi történt?
Nos, valóban rögzítettünk egy albumnyi friss dalt a Sgt. Pepper-rel egy időben, ám mind a saját életemben, mind a basszusgitáros/társproducer Mike Daane életében jelentős akadályok merültek fel. Ez alaposan visszavetette a munkát. Néhány hónapja viszont elővettük e témákat, hogy az eredeti gitársávokat eltüntetve újjáépítsük őket. Jelenleg félúton járunk, és nagyon élvezzük, hogy újra közösen dolgozhatunk, hogy ismét mindenki egészséges és boldog. Egyáltalán nem sietünk, nem az a cél, hogy olyan gyorsan készüljünk el, mint a Sgt. Pepper albummal. A mostani életritmusunk teljesen más, és ezt nem hagyjuk figyelmen kívül. Bárcsak megmondhatnám neked, mikorra jutunk el a kiadás-közeli állapothoz, de igazából fogalmam sincs, talán ez év végére. Azt viszont érzem, hogy sikerült minőségi dalokat írni és izgalmas hangzásokat kitalálni, szóval érdemes lesz várni rá!
www.andytimmons.com
Szöveg: Danev György
2015. október 10. 19:05