BRIT FLOYD – A HOLD MÁSIK FELÉN
Honi Pink Floyd-hívők valószínűleg máig homályos tekintettel emlegetik az 1994. augusztus 19-i bécsújhelyi Pink Floyd koncertet – aki ott volt, azért, aki nem, az meg azért. David Gilmour és társai még abban az évben nyugdíjazták a zenekart, azóta pedig túl sokszor nem adatott meg, hogy bármiféle Pink Floyd-showt láthasson a magyar közönség. A Damian Darlington gitáros-énekes vezette Brit Floyd november 8-án, a Budapest Sportaréna deszkáin azonban kísérletet tesz a legendás csapat szellemének maradéktalan megidézésére a Space & Time névre hallgató műsor keretében. Az előzmények ismeretében nem lehet kérdés, hogy mindezt sikerrel meg is fogja valósítani a formáció, hiszen az eddigi legkomolyabb, legnagyobb volumenű, kizárólag az eredetihez mérhető Pink Floyd-műsorral érkeznek. A koncepció atyja, Damian Darlington az alábbi exkluzív interjúban mesélt a világszerte hihetetlen sikerrel prosperáló projektről.
Megszámlálhatatlanul sok tribute-alakulat ápolja a Pink Floyd örökségét szerte a világon. Szerinted mi az, ami miatt a Brit Floyd magasan kiemelkedik mind közül?
Legfőképpen az autentikusság az, ami szerintem megkülönbözteti a Brit Floydot a többi hasonló produkciótól. Mind látvány szempontjából, mind a zenét illetően igyekszünk a lehető leghitelesebben színpadra állítani a Pink Floyd életművét.
Komoly tapasztalatokkal rendelkezel e téren, hiszen 1994-től kezdődően tagja voltál az Australian Pink Floyd Show-nak, és hosszú éveken át játszottad a Pink Floyd zenéjét a világ színpadain. Mégis, mi a legfőbb különbség a két formáció között?
A Brit Floydban nincsenek körülöttem kenguruk… (nevet) Komolyra fordítva a szót, úgy gondolom, hogy a Brit Floyddal a látványelemek mellett sokkal nagyobb hangsúlyt fektetünk a zene lehető legtökéletesebb interpretálására. Az Australian Pink Floyd Show esetében mindig a látvány volt elsődleges.
A Pink Floyd tagjai tudnak a létezésetekről?
Igen, de hangsúlyoznom kell, hogy hivatalosan semmiféle kapcsolat nem áll fenn köztünk és a Pink Floyd között. Természetesen különböző csatornákon érkeztek visszajelzések David Gilmour és Roger Waters felől, ismerik a munkásságunkat, ha jól tudom, még a DVD-t is látták. Mindketten elvi támogatásukról biztosítottak bennünket, és a legjobbakat kívánták a Pink Floyd-életmű ilyetén ápolásához, és ez komoly motivációt jelent számunkra.
A produkcióban a Tiéd az egyik legszebb feladat, hiszen gitáros-énekesként David Gilmour szerepkörében játszol. Mennyire figyelsz arra, hogy mindent hangról-hangra úgy adj elő, ahogy David tette annak idején?
Nyilvánvaló, hogy törekszem hű maradni az eredeti ének- és gitártémákhoz, de ez roppant kényes feladat. Ugyanis nem szerencsés beleesni a szolgai másolás csapdájába, mert ilyen formán pont a lélek veszne ki a produkcióból. Magam részéről próbálom ezt messziről elkerülni. Alapjában véve, meglehetősen szűk a mozgásterünk a színpadon, hiszen a műsor kötött, a koncepció kimunkált, a vizuális résszel nyilván végig szinkronban kell lennünk, és ez nem ad túl sok lehetőséget az önkifejezésre, de azért próbáljuk belevinni a saját személyiségünket az előadásba, amennyire csak lehet.
Több mint két évtizede játszod a Pink Floyd dalait. A gitártémákban találsz még kihívást?
Persze, de nem technikai szempontból. Ugyebár, Gilmour sosem tartozott a legtechnikásabb gitárosok közé, az ő nagyszerűsége másban keresendő. Legfőképp a hihetetlen dallamérzékenységében, a kifejezőképességében, a zeneszerzői tehetségében, illetve abban, ahogy életre kel a kezében a hangszer. A kihívás számomra tehát elsősorban a dalok megfelelő érzelmi töltettel való felruházása.
A hangszereidet is úgy választod meg, hogy a lehető legközelebb tudj kerülni a legendás Gilmour-tónushoz?
Nos, ha Pink Floydot játszik az ember, akkor a Fender Stratocaster a kiindulópont, ez teljesen egyértelmű. Jómagam azokat az EMG SA hangszedőket használom, amelyek David gitárjaiban teljesítettek szolgálatot 1988 és 1994 között, de a többi felszerelést tekintve is igyekszem hű maradni a hagyományokhoz.
Melyik az a Pink Floyd-korszak, ami a legközelebb áll a szívedhez?
Nem meglepő módon a ’70-es évek klasszikus lemezeit kedvelem leginkább, a Dark Side Of The Moont, a Wish You Were Here-t és a The Wall-t, illetve az 1983-as The Final Cut albumot, ami tulajdonképpen lezárta a Waters-érát, és megteremtette a platformot Gilmour számára a továbblépésre.
November 8-án Budapesten is felléptek. Mire számíthat a magyar közönség?
Egy rendkívül alapos Pink Floyd-történelemórára, mely felöleli a zenekar teljes munkásságát az első albumtól a tavaly kiadott The Endless River korongig, mindezt pedig alátámasztjuk az összes jól ismert látványelemmel!
Interjú: Danev György
2015. október 7. 12:17