Alapvetően szégyenlős vagyok – interjú Miklós Milánnal
Édesanyja Várhegyi Teréz színésznő; édesapja Miklós Tibor dalszövegíró, rendező; húga Miklós Eponin színésznő. Így nem meglepő, hogy szinte a második otthona a színpad, amikor a The Carbonfoolsszal, a Jazzékiellel vagy a The Biebersszel koncerteznek. A rengeteg munka mellett viszont most már apaként is helyt kell állnia – erről, és még sok minden másról is szót ejtettünk az interjú során.
Művészcsaládban nőttél fel. Mennyire hatott rád a szüleid foglalkozása, az ő zenei ízlésük?
Soha nem volt ez kötelező; nálunk nem erőltették, hogy hozzájuk hasonló szakmánk vagy életcélunk legyen. Apu dalszövegíró volt, de mikor én elkezdtem felcseperedni, akkor ő elsősorban már musicaleket írt – így első körben inkább az a zenei világ hatott rám. Anyu prózai színésznő, de ő is nagyon szerette a zenét. Mindketten imádták a Beatlest, így az volt a második zenei irány, ami megfogott.
|
A következő időszakomat a rock határozta meg, ekkor fedeztem fel az Aerosmith-t és hasonlókat, majd rapper lettem; ezen akkoriban mindenki átesett, hiszen épp második vagy harmadik virágkorát élte a műfaj és akkor jöttek be Magyarországra is az első zenei csatornák. Persze végül jött a jazz, ami nagyon komoly és hosszú időszak volt nálam, egészen addig tartott, míg fel nem vettek a jazz-tanszakra. A főiskola alatt viszont komoly válságba kerültem: tudat alatt éreztem, hogy ebből a műfajból már megtanultam mindent, ami a lényege és tovább kell lépjek. Ez az iskola viszont a műfaj szerelmeseinek gyűjtőhelye és én elkezdtem kilógni a sorból. Végül Orszáczky Jackie zeneisége, szellemisége, látásmódja és felfogása volt az, ami kiragadott ebből és adott egy új irányvonalat. Az ő hatására kezdtem el picollo-basszusozni és énekelni tanulni is. Szerinte nem az számít, milyen stílusban játszol, hanem, hogy add bele szíved, lelked. Elkezdtem régi Syrius lemezeket hallgatni, újra felfedeztem a Beatlest, a Creamet, a Led Zeppelint. A rockban lévő nyers energiát akartam belepakolni a jazzbe, de a főiskolán nem voltak vevők arra, hogy kilépjünk az 50-es 60-as évek unalomig játszott sztenderdjeinek világából. Félreértés ne essék: ez is fontos része a zenetörténetnek és egy muzsikus tudástárának, de itt – véleményem szerint – a megkövült felfogással volt a baj. Tulajdonképpen magamtól kóstolgattam a dolgokat, a szüleim pedig támogattak: segítettek például erősítőt, basszusgitárt és nagybőgőt venni, szóval abszolút mellettem álltak mindenben, de nem volt olyan jellegű nyomás, hogy nekem ezt vagy azt kell csinálni. Ők mindig abban támogattak, amit épp a fejedbe vettél? Pontosan. Tizenhárom éves koromban szerettem bele végképp a muzsikába és ez azóta folyamatosan tart. Mindig találok valami újat, ami fenntartja a lelkesedésemet. Kissé mániákus alkat vagyok, például tíz évesen annyira tetszett a „Walk This Way” című Aerosmith-dal elején lévő dob groove, hogy felvettem egy kilencven perces kazettára és csak azt hallgattam körbe-körbe, állandóan. Addig nem voltam hajlandó reggel felkelni az ágyból, amíg anyu be nem tette ezt a dalt. Makacs kölyök voltam, és ez nem sokat változott. A húgod színésznő, hogyhogy te nem próbálkoztál a színházzal? |
 |
A húgi esetében ez nem is volt kérdés: már csecsemőkorában a színpadra került. Alig pár hetesen az Anna Karenina musicalben a babakocsiban ringatták egy jelenetben. Szóval neki a színház természetes közeg lett. Én idősebb és szégyenlősebb is voltam, sokszor alig mertem megszólalni, inkább a színfalak mögött szerettem lenni. Figyelni mi, hogyan működik, kinek mi a feladata: imádtam a díszletek illatát és az egész színház varázslatosságát. Húgi nálam sokkal nyitottabb személyiség, valószínűleg épp ezért kell nekem egy hangszer is a kezembe, hogy elbújhassak mögötte. Van bennem némi színészi- exhibicionizmus, de annyira azért ismerem magam, hogy tudjam, nem lenne feltétlenül jó prózai előadó belőlem, musical-színész pedig különösen nem.
Ehhez képest az egyik őszi The Carbonfools koncerten hallhattunk tőled egy dalt, amiben csak te gitároztál és énekeltél. Ezek szerint nem lesz Miklós Milán szólólemez?
Édesapám dalát próbáltam elénekelni, a Könnyű álmot hozzon az éj-t. Mielőtt megszületett a kislányom, ezt a dalt minden este elénekeltem neki és nagyon szerette, ahogy elkezdtem, ment rá a bugi a mama pocijában. A közönség előtt való éneklés azonban nehéz dolog számomra. Elképesztően őszinte műfaj, ahol meztelenül állsz eléjük és meg kell nyílnod nekik. Egy hangszer mögé el tudsz bújni; játszhatsz rajta csodálatos dolgokat, de bármennyit is gyakorolsz, sosem tudod úgy megszólaltatni, mint a saját hangodat. Ezért nagyon sokat gyakorlom az éneklést is, lassan kezd a bátorságom is megjönni, de nagyon hosszú még az út. Van egy lemeznyi vers-feldolgozásom is, de ez a projekt egyelőre parkoló pályán van, hiszen így is többfelé dolgozom.
Egészen pontosan jelenleg három formációban is zenélsz, ráadásul a The Carbonfools-szal tavaly év végén volt lemezbemutató koncerted, a The Biebers-szel idén januárban, s a Jazzékiellel sem tétlenkedtek. Hogyan lehet mindent úgy összeegyeztetni, hogy mindegyikre tudjál készülni és toppon legyél?
Nem lehet mindig a toppon lenni, de törekszem arra, hogy mindig szívből, érzéssel tudjak játszani: a The Carbonfoolsban, a The Biebersben és a Jazzékielben is. Az utóbbi most már tizenhárom éve létezik, és ott alapítónak számítok. Nagyon-nagyon szeretem, amit csinálunk, mostanában készültünk el az új lemezünkkel is, aminek a címe „Másokat szeretni” lett, s eddig pozitív kritikákat kapott több helyről is.
 |
Puskás Petivel már elég régóta terveztük, hogy közösen muzsikálunk és mikor az öccsével, Danival elkezdték csinálni a Bieberst, engem is meghívtak. Volt egy kis szabadidőm és sok-sok apró ötletem, és a zenéik is nagyon inspiráltak, gondoltam bele vágok. Szépen haladunk: több dalunk is komoly rádiós sláger lett. Most éppen az a helyzet, ahogy ez lenni szokott minden egyszerre pörög. A Carbonnal folyamatosan koncertezünk, indul az új szezon, az új albumot is befejeztük, klipet is forgattunk, és bármennyire is szeretnék az összes zenekarral mindenhol ott lenni, ez sajnos lehetetlen, így a Biebersben és a Jazzékielben is van helyettesem, ha ütköznének a koncertek. Egy zenekarnál még érthető a helyettesítés, de otthon apaként gondolom nincs cseréd? Még csak az kéne! Most egy éves a babánk, Anna Fanni, így be kell valljam, hogy már nem a zene és a gyakorlás van az első helyen az életemben, hanem természetesen ő és a feleségem. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy amikor nem dolgozom, akkor porosodik a hangszer a sarokban, de amikor csak lehet, a kislányommal vagyok, bolond is lennék, ha nem így tennék. Csodálatos minden nap, amikor úgy ébredek, hogy kúszik be négykézláb, aztán felkapaszkodik az ágy szélére. Félálomban még felveszem, ő pedig elkezd mindent az arcomra pakolni amit talál, ütögeti a fejem, baba-nyelven magyaráz, megfésül. Ezek a legszebb dolgok a világon. Szerencsémre nagyon szereti, ha otthon gyakorlok, például mikor beénekelek a zongorával – fél hangonként halad az ember –, ő is bekapcsolódik és mindig eltalálja a megfelelő magasságot. Múltkor Ray Charles-t hallgattunk és ütötte a lábával csontpontosra a ritmust. A basszusgitárt leteszem neki a földre és majdnem úgy pengeti a hangszert, mint a nagyok. Büszke vagyok rá. Nagyon nagy szerencsém van, hogy a feleségem rugalmasan és ügyesen kezeli az életformámmal járó nem mindennapi nehézségeket, és az időbeosztást. Elfogadja, hogy sokszor nem vagyok otthon, hiszen egy-egy koncert az nem annyiból áll, hogy két-három órára el kell mennem. A legtöbb esetben már dél körül elkezdődik szedelődzködés, és csak hajnalban esünk haza. |
Ez nem azért van, mert mi koncert után hajnalig buliznánk valahol, de az utazás, a bepakolás, a hangbeállás és minden apróság eddig tart. Ilyenkor persze nehéz két-három óra alvás után felkelni, fáradt vagyok, de ha velük lehetek, akkor ez nem érdekel.
Írta: Rosta N. Napsugár
Fotók: Éder Krisztián, Wlcsek András, Kőrös Gergely
2015. augusztus 26. 07:05