Megtanultam, hogy a lehetetlen nem létezik - interjú Kajári Andreával
VeszprémFest, Fábry Sándor, Craig David, Diana Krall. Mi köti össze ezeket a neveket? Egy személy, méghozzá egy igazán színes és érdekes egyéniség, aki nem csak produkciós asszisztensként felel egy-egy adásért, hanem a backstage-ben a sztárok nyugalmáért. Kajári Andrea 20 évesen csöppent bele a szakmába, s azóta rengeteg tapasztalattal gazdagodott minden téren, melyeket remél, egyszer egy itthoni zenekar kapcsán is kamatoztatni tud. Őszinte emberi vallomás a múltról, a szakmáról, s arról, ki is ő valójában.
Ilyen színes listával szerintem még nem is találkoztam. Olvasgattam, miket csináltál, kikkel dolgoztál együtt, hogyan alakult az életed, s sokan szerintem egész életük során nem gazdagodnak ennyi élménnyel, mint amit te már el tudsz mondani ilyen pimaszul fiatalon. Felvetődik a kérdés, hogy akkor ki is pontosan Kajári Andrea?
Huhh, először is nagyon szépen köszönöm Neked!
Hogy ki is az a Kajári Andrea, azt még most én is elég összetetten tudnám megfogalmazni. Hivatalosan azt mondom, hogy PR, marketing, kommunikáció szakon diplomáját megszerző, s keményen dolgozó személy, nem hivatalosan pedig, hogy az álmaiért szüntelen harcoló, tevő, fejlődésre képes, erős, ám művészlelkű lány. De talán a pontosabb kép az interjú során körvonalazódik rólam.
Egy biztos, hogy a szeretetet, ad erőt és a kitartást, ami segítségével mindezeket ezidáig elérhettem, azt a Szüleimnek és a nevelésüknek köszönhetem, ez a legfontosabb alap, s a legnagyobb kincs az életemben.
 |
Kezdjük a legelején akkor. Mennyire számítottál különc lánynak az iskolában? Táncos koreográfiákat tanítottál be nem csak az általános iskolás osztálytársaidnak, hanem másoknak is; zongoráztál, kórustag voltál, énekelni tanultál – ez hogyan hatott ki a társas kapcsolatokra? Ha különcnek nem is, de a koromhoz képest érettebb, komolyabb gondolkodásúnak mindenképpen. Ebből származott sok jó és sok rossz élményem is már kicsiként. Sosem voltam egy búskomor antiszociális típus :-), mindig szerettem társaságba járni, bulikat, kirándulásokat szervezni. Vidéki kislány vagyok, Veszprém mellett, Nemesvámoson nőttem fel, ahol aztán mindenki ismer mindenkit. De tény, hogy ezekkel a plusz tevékenységekkel, ebből adódó dicséretekkel már 12 évesen szembesülnöm kellett a kőkemény féltékenység, irigység fogalmával. De ma már tudom, hogy az is a javamat szolgálta, s segített abban, hogy ennyire önálló legyek, s ne függjek egy-egy adott társaságtól, személytől, s megtanította felismerni az igazi barátságot, illetve azt, hogy nem kell és nem is lehet mindig mindenkinek megfelelni. Tudnunk kell magunkban, hogy mennyire sok munkával, tiszta lelkiismerettel, másokon nem átgázolva érdemeltük ki azt az adott elismerést, s megtanulni büszkének lenni saját magunkra is (ezt én is tanulom még a mai napig), s amit hangsúlyoznék, hogy egészséges szinten ez nem egyenlő a beképzeltség, nagyképűség fogalmával. Azt se sokan mondhatják el magukról, hogy 9-10 évesen műsorvezetői szerepkörben tevékenykedhetnek – pedig veled ez történt az RTL Klub indulásánál. Hogyan kerültél ide? Igen, 9-10 évesen a Bibliai kalandok című műsor egyik gyerek-műsorvezetője voltam. A műsorban egy bibliai történetet bemutató rajzfilmet láthattak a nézők, aztán pedig mi beszélgettünk a történetről. Református vallású vagyok, s akkor az általános iskolában Dusicza Ferenc református lelkész tartotta a hittanórákat nekünk, aki egyébként a mai napig feltűnik a csatorna képernyőjén, s aki rengeteg rendezvényt is szervezett a településünkön, s hihetetlenül szuper és modern felfogásban tanított minket a vallás, a hit jelenlétéről, életünkben betöltött szerepéről. Ő választott ki minket egy vagy plusz két osztálytársammal együtt, s hozott fel Budapestre forgatásokra. Egy nap több adást vettünk fel. Nagyon-nagyon izgalmas volt a televízió épületébe, a stúdióba belépni, az akkor új, ám már közismert műsorvezetőkkel találkozni, s aztán hétvégén reggelenként a képernyőn magunkat viszontlátni. |
Veszprémben születtél, a családod a mai napig ott él – te viszont 19 évesen Budapestre költöztél, s itt kezdted el tanulmányaidat, a diplomádat a fővárosban szerezted meg. Nehéz volt egyedül hozzászokni a nagyvárosi élethez, s annak minden változatosságához?
Balatonalmádi Magyar-Angol Tannyelvű Gimnáziumba jártam, ami 5 éves képzést jelentett, s a korai felnőtté válást is. Egy nagyon kemény iskola, rengeteg tanulás, s mindemellett egy hihetetlenül jó közösség, s jó azt mondani, hogy ’almádis’ voltam. A legjobb döntéseim között tartom számon, hogy oda jelentkeztem anno, s örülök, hogy ott végeztem. Érettségi után kerültem Budapestre, mindig is vágytam a nagyvárosba, a nyüzsgésbe a nagy nyugalomból. Igazából nem voltam egyedül, mert akkor még a legjobb barátnőmmel költöztünk egy albérletbe, így mindig ott voltunk egymásnak támaszként, s vagyunk a mai napig immáron 14 éve. Hát izgalmas volt a közlekedést megtanulni, időben eljutni egyik pontból a másikba, s jöttünk egy viszonylag zárt közösségből, kisvárosból a nagy „faluba”, ahol nem találkozunk minden sarkon ismerőssel, de aztán hamar sikerült felvenni a ritmust. Ma azt mondom, hogy nem tudnám kisebb városban elképzelni a hétköznapokat, de vidékre lemenni a családomhoz pihenni mindig üdítő, s feltölt.
Aztán jött a szakmai gyakorlat, ezzel együtt pedig az Esti Showder. Hogyan kell elképzelni ezt az időszakot? Munka ezerrel, s néha alvás? Vagy volt, hogy az is kimaradt?
Igen, már az első évben szakmai gyakorlati helyet kellett találnom média vonalon, s ekkor jelentkeztem gyakornoknak több helyre is. Az Esti Showderes lehetőségre akkor egy nagyon kedves barátom hívta fel a figyelmem, aki mint hangulatfelelős dolgozott a műsorban már évek óta. Körülbelül 4 hónap gyakornoki munka után kaptam állásajánlatot, s lehetőséget arra, hogy Kovács Kristóf producer személyi- és produkciós asszisztense lehessek, s ezzel együtt Fábry Sándor mellett dolgozhassak. A legnagyobb mély víz volt, amibe úgymond beledobtak. Sok munka (két műsor – Esti Showder Showder Klub, s a két étterem munkálataiba is belefolytunk – Déryné Bistro, Mini Bar) sok új dolog megtanulása, megtapasztalása, kezelése, folyamatos észnél lét és jelenlét, egy teljesen más világba cseppentem alig 20 évesen. Nem mondom, hogy könnyű és álomszerű a napi nem 8 óra munka és teljes készenlét mellett még tanulni, vizsgákra készülni, beadandókat, szakdolgozatokat írni, de ma már azt mondom, hogy megérte így csinálnom. Persze, nem egyszer szakadt el az a bizonyos cérnaszál, s törött el az a bizonyos mécses, de ami nem öl meg, az megerősít, bármennyire is közhely, így van. Amiért ma már hálás vagyok, s amit megtanultam Kovács Kristóftól és Fábry Sándortól, hogy lehetetlen nem létezik, mindig van járható út, mindig van, s található megoldás mindenre.
|
Mit jelentett számodra egy ilyen profi csapatban dolgozni? Mennyire fogadtak el téged a már régóta dolgozó kollégák? Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy az ország legjobb stábjába kerülhettem bele már a szakmai pályám legelején, s profiktól tanulhattam, s profi szakemberekkel dolgozhattam együtt, ’nagy öregekkel’. Már akkor egy hosszú évek óta együtt dolgozó csapatba cseppentem bele, de nagyon kedvesen fogadott szinte mindenki, s gyorsan megtaláltuk a közös hangot a legtöbb kollégával és hatékonyan tudtunk együtt dolgozni. Persze itt is, mint mindenhol a kezdetekben vannak nehézségek, amikkel szembe kell nézni, s akadályok, amiket le kell győzni. Ez egy nagy család volt akkor is már, s az most is. Volt egy kis kitérőd, egészen pontosan 1 év, amikor nem igazán a zenével foglalkoztál, holott egészen kiskorodtól kezdve az töltötte ki az életed. Mi miatt volt ez? Igen, egy évet egy marketing cégnél dolgoztam, pontosabban annak sales divízió részlegén. Teljesen más volt, mint az, amit addig csináltam napi szinten a televíziós produkciókban, illetve a kulturális munkák során. Szerettem volna magam kipróbálni egy, a tanult szakmám más szakterületén is, s 4 év hirtelen mély víz után nyugodtabb környezetre vágytam akkoriban. De aztán igen hamar ráébredtem, hogy rendszerezettebb időbeosztás ide vagy oda, nem vagyok az, aki napi 8 órát egy irodában, számítógép előtt ülve táblázatokat vizsgálva dolgozik. Rengeteget tanultam ott is, például HR területen is nagy tapasztalatot szereztem, s ráláttam olyan dolgokra, amik vannak, hogy most is segítik, s nagyban felgyorsítják egy-egy munkafolyamatom. A zene akkor sem tűnt el teljesen azért az életemből, akkor épp a legnagyobb erőt adta ahhoz, hogy merjek aztán változtatni, s az utamra visszalépni. Térjünk rá egy kicsit a VeszprémFestre is, hiszen annak a munkálataiból is kiveszed a részed, immáron 8. esztendeje. Mi itt egészen pontosan a szereped? A nagy szerelem az életemben ez a fesztivál, s nagyon büszke vagyok arra, hogy ennek a csapatnak a tagja lehetek. |
 |
A VeszprémFest backstage managere vagyok, ami azt jelenti, hogy minden, ami a backstage-ben, azaz a színfalak mögött történik, azért 100 %-ban én felelek. Amikor egy világsztár megérkezik a helyszínre, attól a perctől kezdve minden úgy legyen, ahogy az előzetes igényként beérkezett hozzánk a koncertet megelőző hónapokban, hogy aztán a lehető legelégedettebben és a legszebb emlékekkel távozzon tőlünk. Mindemellett a lebonyolítással kapcsolatos logisztikai feladatok időzítésében, összeszervezésében is szerepet vállalok, mely az összes helyszínünkre vonatkozik.
Ahogy vége van a fesztiválnak, máris kezditek szervezni a következőt, vagy van azért egy kis holtidőszak, míg leülepednek a tapasztalatok?
A VeszprémFest egy professzionális megálmodó vezetésével, összetartásával működő fesztivál. Mészáros Zoltán idén elnyerte az év fesztiválszervezője címet, aki mellett még Fabó Péternek, a fesztivál produkciós, műszaki vezetőjének nagyon hálás vagyok azért, hogy a csapatba tartozhatok, s együtt dolgozhatunk. Minden területen, minden szekcióban gondosan összeválogatott, a kezdetek óta a produkcióban dolgozó profi szakemberek dolgoznak. Egy ilyen rendszerességgel működő fesztivál életében sosincs nagy nyugi, hiszen már az adott év programjainak megszervezése közben gondolni kell a következő évre is. Új tapasztalatok mindig jönnek minden területen, s ezek mérlegelései, alkalmazásai viszik előre a fesztivál sikerességét évről évre.
Rengeteg ismert, s világhírű zenészt hoztatok el már erre a rendezvényre, mint például Diana Krall vagy akár Craig David. Milyen emlékek, élmények kapcsolódnak ezekhez az emberekhez?
 |
Huhh, hát valóban rengeteg különböző sztori van, amik aztán életre szóló emlékekké válnak. Gyűjtöm őket fejben, talán egyszer könyv is lesz belőle:-) Nekem az egyik legkedvesebb emlékem például a sok-sok közül George Benson-hoz fűződik. Az ő stábja hihetetlenül professzionális csapat, akik mint egy nagy család működnek gördülékenyen, hatékonyan együtt. Egész nap együtt dolgoztunk, pörögtünk, majd délután a hangbeállás után felkísértem őket a catering room-ba, ahol George Benson kérte, hogy üljek le mellé, mert nagyon hálás azért, hogy ennyire sokat segítek nekik és mellettük vagyok, s bármit kérnek, az pikkpakk megoldódik, szuperek vagyunk, de pihenjek már pár percet. Leültem mellé a székre, megfogta a kezem és elénekelte nekem a ’Nature boy’ című örökzöldet. Ő ezt nem tudta, de nekem ez az egyik legkedvesebb dalom, hatalmas boldogság volt ez a pillanat. Megköszöntem, beszélgettünk kicsit, aztán hagytam pihenni, folytattam a munkám, de kiérve a terem ajtaján erősen megcsíptem magam, hogy most ezt álmodom vagy tényleg George Benson énekelt nekem?! Aztán este a koncertkezdés előtt, mikor kísértem a színpadhoz, megkérdezte, hogy melyik a kedvenc dalom az éppen aktuális albumáról, mondtam, hogy a ’Lady in my life’, ő mosolygott, majd színpadra lépett. Koncert közben egy gyors átöltözés előtt a ’Lady in my life’-ot játszották, majd lejött a színpadról, hogy öltönyt cseréljen, s odajött hozzám, hogy „Hallottad, eljátszottam Neked a kedvenc dalodat?”, hát én csak mosolyogtam, szóhoz alig jutottam. Ezekért a varázslatos pillanatokért érdemes élni, rengeteget dolgozni, tenni. |
Mennyivel másabb velük együtt dolgozni, mint az itthoniakkal? Van különbség? És ha igen, miben nyilvánul ez meg?
Ennyire professzionális csapatokkal együtt dolgozni minden évben egy hatalmas lehetőség arra, hogy újabb és újabb szakmai tapasztalatokat szerezzek, illetve, hogy az ő meglátásaikat végighallgatva a gyakorlatban ma jól működő lehetőségekkel képbe kerüljek, s beszélgetéseink során olyan tényekkel szembesüljek, amiket például szaklapok híreiből nem biztos, hogy megtudok. Van különbség, igen, 8 év alatt több mint 30 világsztár csapattal dolgozhattam együtt, de talán mondhatom, hogy kialakult már bennem egy kép erről. Alapvető nagy különbség a mentalitásban, a hozzáállásban van. Én úgy gondolom, hogy nem a gazdasági, a finanszírozási különbségeket kell ilyenkor első körben megvizsgálni, hisz nem mindegyik sztár esetében áll fenn az, hogy milliomosnak született, de tény, hogy a pénz mindig jó ha van, és ha elég van, és ha megfelelő időben van, ez lendíthet nagyot azon, hogy valaki gyorsabban kerül egyre nagyobb színpadokra, stb, stb. De a pénz, a csillogás, a világsiker előtt kell, hogy a kezdetekben valaki legbelül eldöntse, elhatározza azt, hogy valóban hova szeretne a művészetével eljutni, hogy mit képes ezért megtenni, s mekkora áldozatot képes ezért hozni mérlegelve a saját erkölcsi, szakmai kereteit, s milyen igénnyel, mekkora türelemmel, illetve kitartással rendelkezik. Aztán megtalálni a megfelelő szakembereket ahhoz, hogy ezen az úton közösen elinduljanak csapatként, egymást segítve, egymásért, a közös célért együtt dolgozva, s nem a másikat kihasználva, hátráltatva. S ha eljön a siker - mert úgy gondolom, ha ezek tisztán jelen vannak, akkor eljön -, akkor is tudni embernek maradni, tudni, hogy honnan jött, mennyi munkával, kiknek a segítségével, munkájával jutott el a sikerig, tudni mindvégig alázattal létezni abban a mámoros környezetben is.
Hiszek abban, hogy mindaz, amit megtanultam ezektől az emberektől, azt kamatoztathatom egyik-másik zenekar esetében. Több zenekarral is próbálkoztam már itthon, iszonyat lendülettel, hittel és lelkesedéssel kezdtem bele mindig a közös munkába, azonban valahol mindig megtorpant a történet, nem tudott azzá fejlődni, amivé egyébként lehetne. Ezek mindig különböző összetett okok miatt voltak (türelmetlenség, kifejletlen személyiség, elszántság hiánya, letisztult, kialakult konkrét zenei elképzelés hiánya, stb). De igazából itthon senki sem hibáztatható ezért, s felesleges szerintem okolni bárkit vagy ujjal mutogatni, csupán én azt gondolom, hogy annak, ami külföldön, világszínvonalon megjelenik, és ahogyan az működik, ahogyan működnie kell egy ilyen produkciónak, annak itthon nem alakult még ki a kultúrája.
Van olyan, akivel a mai napig is tartod a kapcsolatot?
Hálás vagyok, mert szinte minden évben több barátra is szert teszek, elég sokukkal tartom a kapcsolatot, ha nem is napi, de heti, havi szinten igen, mint például George Benson stábja, Diana Krall backstage managere, stb. Aki viszont nagyon-nagyon jó barátom lett, s akivel minden évben találkozunk is, az Christian McBride. Vele lassan 5 éve vagyunk nagyon jó barátok, a Chick Corea Freedom Band-del lépett fel a VeszprémFesten anno, s azóta tartjuk a kapcsolatot majdnem napi szinten. Ő számomra egy hatalmas nagy ajándék az élettől, rengeteget tanulok tőle, mentoromnak is tekintem.
Hogyan néz ki most egy napod? Hogyan kell elképzelnünk a munkás hétköznapokat?
Minden napom más és más, nem tudnám egy napom pontosan leírni. Amikor például felvételes munkanapom van, akkor reggeltől másnap hajnalig dolgozom. Előtte folyamatos előkészület a felvételekre napi szinten, kapcsolattartás az illetékesekkel, stb. Ilyenkor bejön a plusz feladataim koordinálása, s ma már tudatosan minden nap szánok időt magamra, s arra, hogy fejlesszem szakmailag magam. Próbálom mindig jól beosztani az időm, s rendszert vinni a nyüzsgésbe, a rohanásba, de van úgy sokszor, hogy éjfélkor még ütöm a laptop klaviatúráját. Amit megtanultam az évek során, s az elmúlt hónapokban már sikerül tudatosan is alkalmaznom, hogy felesleges stresszelni, görcsölni mindenen, mert ha én minden tőlem telhetőt megtettem egy-egy ügyért, akkor a rajtam kívülálló dolgokon már úgysem fogok tudni változtatni, elengedem, hagyom, hogy menjen a maga útján.
Mire törekszel a munkáid során?
Én nagyon maximalista vagyok, s nagyon nem szeretem az igazságtalanságot. De a maximalizmus szerintem jó és rossz tulajdonság is egyben. Nyughatatlan vagyok, konkrétan nagyon nehezen veszem rá magam a pihenésre is, minden utat próbálok bejárni, minden lehetőséget megvizsgálok ahhoz, hogy hogyan lehetne elérni, eljutni a kitűzött célig kreatívan, türelemmel. Amit megtanultam, s mindig ez munkálkodik bennem, hogy lehetetlen nincs. De persze fel kell tudni ismerni azt, ami már nem működik, vagy amit aztán el kell tudni engedni.
Hogyan tekintesz a jövőbe? Mi vár rád szerinted?
Sok-sok tervem van. Az egyik legnagyobb vágyam a családalapítás mellett, hogy végre megtaláljam azt a művészt, zenekart itthon, aki, vagy akik esetében valóban tudom kamatoztatni a már megszerzett és a jövőben megszerzendő tapasztalataimat. Ez rengeteg munka, idő, türelem. Szeretném magam továbbra is fejleszteni ebben a szakmában, nagyon sokat kell még és van is még mit tanulnom bőven. Próbálok folyamatosan napi szinten is informálódni a nekem bevált felületeken arról, hogy a PR, marketing és zeneipar területén milyen változások, trendek jönnek-mennek. Bízom abban, hogy a gyakorlatban is egyre több tapasztalatot tudok szerezni még a VeszprémFesten és azon kívül is. Vágyom a szakmai fejlődésre, előrelépésre, s próbálok tenni is ezért. Gondolkodom egy saját zenekari PR-ral, marketinggel teljes körűen foglalkozó ügynökség létrehozásában is. De nem tagadom, hogy évek óta erősen bennem van a külföldre költözés, külföldi munkavállalás gondolata, s most úgy érzem, hogy ennek el is fog jönni az ideje.
Írta: Rosta N. Napsugár
2015. augusztus 21. 14:44