Egy életút A-tól Z-ig, avagy Alfától a Zenithig
Interjú Nagy Istvánnal- 2. rész. Kevés olyan muzsikus él Magyarországon, aki több mint öt évtizedet töltött a színpadon, s nem jön zavarba, ha basszusgitárját több, homlokegyenest különböző stílusban előadott darabhoz kell megszólaltatnia. Az ős- Mini, a Wastaps és más, egyéb zenekarok kitűnő hangszerese Nagy István ott volt a magyar könnyűzene születésénél, együtt váltak kamasszá, illetve felnőtté, majd léptek érett férfikorba. Amellett, hogy bejárta a világot, Török Ádám csapatában, valamint saját formációjában a Zenith együttesben, hetven évesen, ma is aktív zenész.
Az 1971-es ORI -szervezésű Illés-turnét egy év múlva az LGT-vel való közös, országos fellépéssorozat követte. Ha jól tudom, az első Tabáni fesztivál is ehhez kötődik.
Kevesen tudják, hogy nem az LGT-vel való közös bulink volt ez első Tabán-rendezvény. Két évvel korábban, 1970-ben közös Kex-Mini koncertet tartottak, ’71. május 1-én pedig már a „klasszikus” ős-Mini felállás muzsikált a domboldalban. A bulikat Margó néni az I. kerületi művház, a legendás „Bemrockpart” akkori igazgatója szervezte, nem lehetett egyszerű dolga megküzdeni a kerületi pártbizottság illetékeseivel. Az esemény – legalábbis az első két alkalommal – főleg az I., illetve az V. kerületi lakosokat vonzotta, hiszen a Mini törzsközönsége is jórészt a két kerület rajongótáborából került ki. Az igaz, hogy az első, tömegeket vonzó rendezvény a ’72-es LGT-Mini buli volt, amelynek a csúcspontját a Laux-Nemecsek közös dobszóló jelentette. Ekkor volt először olyan komoly cucc és megszólalás a Tabánban, amely az egész teret betöltötte.
Számodra melyik a legemlékezetesebb fellépés az országos LGT-Mini turné kapcsán?
A diósgyőri várba szervezett buli. A műsort a Mini kezdte természetesen, zsúfolt teltház előtt nyomtuk. A szünet után Frenreisz Karcsi köszöntötte a közönséget, de tovább nem jutott. Egyik kezével tartotta a nyakában lógó basszusgitárt, a másikkal a mikrofont fogta. A baj ott kezdődött, amikor valamelyik húrhoz hozzáért - abban a pillanatban hanyatt vágódott. Kirohantunk az öltözőből, hogy segítsünk. A roadok ugyanúgy, s közben hitetlenkedtek. De csak addig, amíg valamelyik okostojás meg nem fogta egyszerre a gitárt és a mikrofont. Csodálkozni sem maradt ideje, ő is padlót fogott. Már ketten feküdtek a földön. Kiderült, hogy a két eszköz között valami hurok, nagyfeszültségű kóboráram keletkezett. Ezzel véget is ért az el sem kezdődött LGT-koncert. A vár kiürült, a két áramütöttnek pedig irány a kórház! Volt velünk egy fotós, a közismert Hendrei Tibor (Szex apó – a szerk.) - azóta már meghalt -, aki jópofáskodásból elkezdett kergetni engem. A várudvar aljzatát borító kockakő több helyen hiányosnak mutatkozott, én pedig pont megtaláltam egy ilyen lyukat. Ennek következtében izomszakadással én is a kórházban kötöttem ki, ahol combközépig begipszeltek. Hazaérkezvén - anyám jajveszékelése közepette - Presser Pici ölben vitt be az akkori, Petőfi Sándor utcai lakásunkba.
Az Illéshez hasonlóan a Locomotívval is baráti kapcsolat szövődött a két zenekar tagjai között: a „Négy testőr”, Pici, Karesz, Ádám és Gyuszi sokszor közös szaunázással képzelték el fogyókúrájukat. Nekem erre nem volt szükségem, viszont drukkerként párszor elkísértem őket. Gondold el, milyen hatásos lehetett: egy órát főnek a gőzben, majd kiérve, az egész büfét oda-vissza felfalják…
És Barta? Vele milyen volt a kapcsolatod?
Korábbról ismertem, mint hogy az LGT tagja lett volna. Közhelyeket nem akarok mondani róla: mindenki tudja, hogy Tamás zseniális gitáros volt. Jó ember is, bár nehezen engedett bárkit is közel magához. Ezt az egyéves összezártság alatt megtapasztaltam. Jó viszonyban voltunk, akár a többiekkel. Presser a saját Hammond orgonáját adta kölcsön Gyuszinak a rádiós Mini-felvételekhez, a Ne félj! című számunkban pedig az egész LGT háttérvokált énekelt.
Visszatérve az emlékezetes koncertekhez: a Videoton Jazzfesztivált se felejtsük ki, hiszen nem kis dolog volt egy ekkora formátumú eseményen részt venni!
Nem bizony! Nem mindennapi élmény Keith Jarrettel egy színpadon állni! Olyan emlék ez számomra, hogy a mai napig borsózik a hátam, ha belegondolok. Jól is szerepeltünk, akkor úgy véltük, felfelé ívelő pályán vagyunk. Ma már azt gondolom, és nehezen tudok szabadulni ettől a gondolattól, hogy szándékosan szedték szét a Minit. Gondolj bele, hogy készen állt egy egész nagylemeznyi anyagunk, csak épp ki kellett volna adni! Zalatnay Cinivel felvették az Álmodj velem című albumot, amelyen pár nótában mi kísértük volna őt. Ahogyan az élő koncerteken is tettük. Már megvoltak a közös fotók, amelyek akkori törzshelyünkön, a Tokaj borozóban készültek. Körben ülünk, mint egy nagycsalád, mindenki rajta van. De nem, ehelyett beszólnak Nemecseknek, hogy mit keres a bandában ez a napszemüveges, vállig érő hajú, „sötét huligán”. Ahogy hallottam, Töröknek meg Erdős doktor megsúgta, vigyázzon, mert figyelik… Aztán elviszik Papp Gyulát a zenekarból.
És te miért hagytad ott a csapatot?
Nem rögtön Gyula után mentem el. Papp Gyuszit követően Gallusz György jött a Minibe billentyűzni, aztán helyette Tátrai gitározni. Utána érkezett Németh Karcsi, vele is lehúztam több mint fél évet. Hogy miért mentem el? Erre én is máshogy emlékszem, Nemecsek is, és a többiek is. Amikor Karcsit behívták katonának, egy darabig Szakcsi Lakatos Béla helyettesítette, később Fogarasi János. Teljes káosz uralkodott, reménytelennek éreztem az egészet. Valami megtört bennem.
Körülbelül négy évet húztál le a Minivel, jóban-rosszban. Ha még ugyanennyit kitartasz, az első LP-n – Vissza a városba – közreműködő basszusgitárost nem Németh Lojzinak, hanem Nagy Istvánnak hívják. Utólag nem bántad meg a döntést?
Megmondom őszintén, bele sem gondoltam akkor. Új kihívások elé néztem, jött a Wastaps, amelyet szintén nagyon szerettem. Volt egy éves kitérőm Bertalan „Güzü” Istvánnal, Tóth Janival (Tóth János Rudolf gitáros, énekes – a szerk.), Dörgével (Horváth Péter szaxofonos – a szerk.) és egy Papa Joe (Karsai László – a szerk.) névre hallgató pozaunossal. Ez volt a Meteor, ahová az éppen disszidált Bajka Imre helyére kerültem. Budapesti klubokban játszottunk, majd bejött egy közös turné az akkor már nagyon sikeres Bergendyvel. Amikor Latzin Norbert kiszállt a Bergendyből és megalakította a Marionett RT. nevű zenekart, Güzü átigazolt Norberthez, Dörge és Papa a cirkusz zenekarában vállaltak munkát. Ahogy ismert, Tóth Janót elvitte a Bergendy, én meg ’75-ben visszatértem a Wastapshoz.
Ha csak az utóbb említett Meteort és Wastapsot, majd az ezután következő Syconort említjük – a korábbi formációkról és a Miniről nem beszélve -, e kavalkád szinte minden stílust felölel. E változások mennyire jelentettek kényszerpályát?
Az említett zenekarokkal a korabeli tánczenétől, a dixielanden, a slágerzenén át a funky-ig és a progresszív rockig valóban mindent kipróbáltam. Vidéki lakodalomban annak idején még dobolnom is kellett. Amikor vonult a násznép, a nyakamba raktak egy kisbíró dobot, azt püföltem, amíg a többiek fújták a hangszerüket. Időnként csúnyán hátranéztek, ami azt jelentette, hogy dobolás terén nem álltam a helyzet magaslatán, de a vőfély „életveszélyes” fenyegetéseinek engedve kénytelen voltam tovább rongálni a hallójárataikat. Ezt, a zenei életemet végigkísérő sokszínűséget nevezhetjük akár kényszerpályának is. A színtiszta funky-muzsikát favorizáló Wastaps mindig közel állt hozzám, akárcsak a progresszív-dzsesszrockot művelő Mini. A Syconorral - ahová úgy kerültem, hogy Hauer Rudi zenekarvezető dobos barátomtól jött egy hirtelen felkérés - pedig slágerzenét játszottam.
folytatjuk!
Hegedűs István
2015. augusztus 12. 07:46