Egy életút A-tól Z-ig, avagy Alfától a Zenithig
Interjú Nagy Istvánnal – 1. rész... Kevés olyan muzsikus él Magyarországon, aki több mint öt évtizedet töltött a színpadon, s nem jön zavarba, ha basszusgitárját több, homlokegyenest különböző stílusban előadott darabhoz kell megszólaltatnia. Az ős- Mini, a Wastaps és más, egyéb zenekarok kitűnő hangszerese Nagy István ott volt a magyar könnyűzene születésénél, együtt váltak kamasszá, illetve felnőtté, majd léptek érett férfikorba. Amellett, hogy bejárta a világot, Török Ádám csapatában, valamint saját formációjában a Zenith együttesben, hetven évesen, ma is aktív zenész.
Mozgalmas hetven esztendő áll mögötted. Ebből mennyi jutott a zenész pályára?
1961-től kezdve, napjainkig. Ez legalább ötvennégy év. Akkoriban még nem a basszusgitár dívott, hanem a nagybőgő; az első szárnybontogatások annak előtte a csellóhoz kötődtek a Mester utcai zeneiskolában. Albertfalván laktunk, ahol élt egy nagyon kedves, zenész dinasztiából származó sváb család, a Pöckl-ék. Szükségük volt egy bőgősre, ismerték a zenei múltamat, így tizenhat évesen elszegődtem hozzájuk. Hozzáteszem, a csellós tanulmányok után, életem első basszushangszerét tartottam a kezemben, amely méretei, súlya miatt nem volt különösképpen szimpatikus. Édesapám a cél érdekében befektetett a Szegedi Ládagyár egyik „remekművébe”, vett nekem egy nagybőgőt, édesanyám pedig az építőiparban használatos fóliából varrt tokot neki. Mit mondjak, nem a legjobban éreztem magam, amikor ezzel a szörnyeteggel a vállamon fel kellett szállnom a villamosra! Univerzális banda lévén játszottunk dixielandet, tánczenét, és ha kellett, vidéken lakodalmas zenét is. A fiatalabb Pöckl-gyerek, az Andor, apját túlnőve létrehozott egy modernebb formációt, ahol nagyobb hangsúlyt kapott a gitár és a kor divatos zenéje. Én pedig elektromos bőgőre váltottam, amelyhez már erősítő kellett. Persze ezt is barkácsolással tudtuk összehozni: egy barátom oldotta meg a problémát, aki elektroműszerésznek tanult. A hozzávaló anyag beszerzését nem részletezném, maradjunk annyiban, hogy kimerítené a büntetőjogi kategóriát…
Volt honnan örökölnöd a zenei vénát?
Persze, az édesapámtól. Hegedült. Erről egy történet jut eszembe. Már a Belvárosban laktunk és az aktuális zenekarommal, a Juniorral a Petőfi Sándor utcában próbáltunk. A Rimai-testvérek alapították, ahol a későbbi neotonos Jakab Gyuri billentyűzött, Mogyorósi Lacika gitározott, valamint a Geminit és Neotont is megjárt Bardóczy Gyula dobolt. Szóval jó kis csapat verődött össze. Édesapám, aki egy alkalommal lejött a próbára megnézni, mit művelünk, beszólt az egyik srácnak, hogy hamisan játszik. Persze nagy felháborodás, felzúdulás lett belőle; kérték, akkor mutassa már meg, hogyan is van az a dallam. Az öreg hozta a hegedűjét, amivel szépen középre ballagott. Feltűnt, hogy a tok hátsó oldalán egy kis lyuk éktelenkedik; amikor kicsomagolta a hangszert, kiderült, egy teljes egércsalád költözött bele. Na, attól kezdve, soha többé nem kritizálta a zenekart.
A Junior volt az első bandád?
Nem, előtte még volt egy Alfa nevű formációm. A névválasztás nem véletlen: egyrészt, ugye létezett az Omega, ebből könnyen adódott az Alfa. De más oka is volt: albertfalvaiak lévén a szóösszetétel első két betűjének rövidítéséből jött a név, amely lakóhelyünkre is utal egyben. A zenekarvezető srác - nem is tudom, mi lehet vele - istenadta tehetség volt: kiválóan hegedült, és a Johnny and the Hurricanes-nóták miatt nekiállt szaxofonozni. Két héten belül legalább úgy „recsegtette” a hangszert, akár az eredeti muzsikus.
Muzsikus pályádon végigszaladva, csupa olyan zenekarnevek sorakoznak, amelyeknek szinte kivétel nélkül léteznek mai megfelelőjük. Feltételezem, e korabeli együtteseknek nem sok közük lehet a ma is „üzemelő” formációkhoz. Gondolok itt az Európára, Ossziánra és a Kárpátiára.
Az Európa nevű csapatról sokaknak Cserháti Zsuzsa kísérőzenekara jut eszébe, amellyel a kiváló énekesnő szép sikerrel turnézott Nyugaton a hetvenes-nyolcvanas években. A mi bandánkban, a korai Európában – amelyet én alapítottam - Rusznák Iván muzsikált, aki a későbbi M7-es zenekar vezetője lett, de itt gitározott Szigeti Feri is, akit, azt hiszem, nem kell bemutatni. Belvárosi zenekar voltunk, nagyon tehetséges zenészekkel. Az Osszián Brigádban (mert ez volt a teljes nevünk) találkoztam először Papp Gyulával, ahová az Európa megszűnése után együtt igazoltunk át Rusznák Ivánnal. Ezután alakult egy olyan társaság, amelyet úgy hívtak, hogy Kárpátia. Itt persze megint csupán névazonosság áll fenn a mai, nemzeti rockot játszó csapattal.
A banda a Titanicot menteni próbáló hajóról kapta a nevét?
Nem, a Kecskeméti utca elején található sörözőről, amelyet mindenki ismer. Bármilyen meglepő, ugyanis az Erzsébet söröző előtt ez volt a zenészek törzshelye. Ez volt az első igazi találkozóhely; ide járt például az egész Illés, de általában az akkori zenésztársaság krémje is. Különböző tagcseréket követően alakult ki az a Kárpátia- felállás, amelyben Harmath Albert, Radics Béla Sakk-Matt- frontembere énekelt, Tátrai Tibi gitározott, Bihari Pista dobolt, aki később a Winkelmayer Brass elnevezésű csapattal disszidált. Volt még egy – a tisztességes nevére már nem emlékszem - Gyík becenévre hallgató billentyűs is. A zenekar arról volt nevezetes, hogy a Jimi Hendrix és Cream-nóták mellett Black Sabbathot, valamint Tastet is játszottunk. És mindezt – nagyképűség nélkül mondom - kiváló minőségben. Ezt a csapatot is én hoztam létre. Az OSZK által regiszterrel rendelkező zenekar voltunk, és fix gázsiért – nekem volt a legmagasabb: 95 forint - játszottunk. Nyáron, Siófokon a Balaton cukrászdában léptünk fel, ahol Radics Béla is meglátogatott bennünket. Egyébként nagyon jó barátságban voltunk vele, Tibi egy kis dzsemmelésre beszállt az ő akkori formációjába, a Sakk-Mattba, ő pedig viszont hozzánk, a Kárpátiába. Tibusz a kezdetekben Bélánál roadolt, onnan hozta át hozzánk Harmath Albert.
Folytatva a sort, jött a Q-gli. A rocktörténelem azonban számon tart egy magyar helyesírással írott Kugli együttest is.
Az a Kugli, amelyikre gondolsz, akkor még nem létezett. A Kárpátiával hazajöttünk Balatonról, majd némi személyi változtatást hajtottunk végre a zenekarban. Tátrai közölte, hogy elege lett a Fanyűvőből (a dobost amúgy Operhál Gyulának hívták), aki Bihari után jött a bandába. Már nyáron is a zenekar körül sürgölődött Csurgay Attila, akit a Balaton-időszak után hivatalosan is leigazoltunk. Ősszel aztán nem úgy alakultak a dolgaink, ahogy szerettük volna, eléggé ellaposodott a történet, ami végül a Kárpátia feloszlásához vezetett. Hogy miként kerültem a Q-gliba, számomra máig rejtély. Azt tudom, hogy Tátraival együtt mentünk. Abban a bandában Éliás Gyula énekelt, és a későbbi syconoros Pelles Péter billentyűzött. Peti tehetséges muzsikus, ezt többször is volt alkalma bizonyítani. Itt, a Q-gliban talált meg 1970-ben Török Ádám és Papp Gyula, érdekes körülmények között. Az Erzsébet sörözőből és a többi zenész kocsmából, ahol elég gyakori vendégek voltunk, ismertük egymást. Egy alkalommal, soha nem felejtem el, hajnali fél kettőt mutatott az óra, a két srác borokkal felszerelkezve kopogtatott a lakásomon. Fater nyitott ajtót, ismerte őket. Akkor éjjel hívtak a Minibe basszusgitározni, én pedig – miközben az egyezséget borral megpecsételtük – igent mondtam. A Q-gliba pedig a Bajtala trió basszusgitárosa, Vigyázó László érkezett helyettem.
Papp Gyuszi szerint, aki egészen különleges memóriával rendelkezik, 1971. január 24-én történt a ma már ős-Mininek nevezett formáció bemutatkozása. Te hogyan emlékszel?
Az általad említett bulin, a Corvin moziban még Román Péter dobolt. Előtte talán két héttel kezdtünk próbálni, miközben a régi Mini-formáció Závodival és Czipó Tibivel még javában koncertezett. Az 1971 februárjától júniusig tartó központi ORI-turnéra, amelyen az Illés együttes oldalán vettünk részt, már elhoztuk Nemecseket (Németh Tamás – a szerk.) a Szivárvány együttesből. Azt hiszem, nem kell mondanom, mit jelentett, hogy közös műsorban szerepelhetünk Magyarország legnépszerűbb zenekarával! Úgy gondolom, a Mini mindent beleadott ebbe a turnéba, ami az Illés részéről megbecsülést, tiszteletet eredményezett. Sőt, a két zenekar egyes tagjai között még barátság is kialakult. Szörényi Szabolccsal ez odáig ment, hogy családilag is összejártunk.
Készen volt már ekkor a Mini zászlóshajójának tartott Bartók-átdolgozás, az Egy este a székelyeknél/Román táncok tétele?
Az Illés- ORI turné egyik vidéki állomásán, a buli utáni másnap délelőtt közösen beszélgetett a két zenekar, amelyből kiderült, hogy Levente egy Rákócziról szóló rockopera megírásában gondolkodik. Ám a Bartók mégsem ennek hatására született meg. A következő évben már a Locomotívval koncerteztünk, ahol a turnébuszban Gyula Laux Józsinak mesélte, aki a dobos másik oldalán ülő Presser Pici oldalát bökdöste, hogy szeretne egy Bartók- átiratot készíteni. 1972-ben el is készült a feldolgozás.
Ha már a daloknál tartunk: az ős-Mini szerzeményeket a Papp-Török szerzőpáros jegyzi. A többiek, azaz Nemecsek és te, mennyit tudtatok ehhez hozzátenni? Úgy is kérdezhetném, létezett-e nálatok csapatmunka?
Általában Gyula hozta a zenei témát, Ádám írta a szöveget. Például a Sirályok című szerzemény középrészében az orgona dallamhoz a basszus uniszónót játszik, vagy ahol kötött részek vannak, ott értelemszerűen minden a szerző elképzelése szerint alakul. Persze azokban a szerzeményekben, ahol adta magát, oda nekünk kellett egy basszusmenetet, vagy akár egy dobtémát kitalálni. A fuvolára ugyanez vonatkozott. A Bartók- adaptáció például majdnem teljesen kötött, ám a Délelőtt című számunk improvizációs részében teljes szabad kezet kaptam. Azt a mai napig nem tudom kétszer egyformán lejátszani. De nem hiszem, hogy kellene!
Az ős-Mini által is megjelenített progresszív stílus a közreműködő zenészektől nagyfokú odafigyelést igényel. Nemcsak a muzsikára, de egymásra is. Vajon mennyire szükséges a zenészek közötti jó kapcsolat az adott műsor megfelelő színpadi hangulatához? Hogy stílszerűek legyünk: kell a barátság?
A zene önmagában is egyfajta érzelem. Beszédes tény, ahogy valaki leüt, vagy lefog egy hangot. Ugyanis azt a bizonyos hangot sokféleképpen meg lehet szólaltatni. Az én olvasatomban nem feltétlenül kell barátoknak lennünk ahhoz, hogy alkalmanként közösen muzsikálgassunk a színpadon. Elég csak a hajdani jam-session-ökre gondolni, amikor szinte futó ismeretségek, sörözések alkalmával verődtek össze a zenészek egy kis örömködésre. És attól még nagyszerű dolgok születhettek ezekből a közös összeröffenésekből. Más kérdés, ha valakik egyazon zenekarban játszanak: ez esetben nagyon fontosak az emberi kapcsolatok, hiszen ezek nagymértékben befolyásolják a zene és a produkció minőségét.
folytatjuk!
Hegedűs István
2015. augusztus 6. 06:30