EDDA ÉVEK/MŰVEK - CSAPÓ GYÖRGY (2. rész)
Egy négyhetes rádiós interjúsorozatnak készült az anyag, aztán több felől is igény mutatkozott arra, hogy leírva is megjelenjen. Az Edda idén áprilisban egy Aréna koncerttel ünnepelt, ami „40 ÉV ROCK” címen volt beharangozva. A 40 évben sokak munkája volt benne – ezzel természetesen nem elvéve a jelenlegi felállás több évtizedes érdemeit-, ennek apropóján kerestünk meg több személyt, aki szerepet játszott a pályafutásban. Utánajártunk az Edda körüli dolgoknak, hogy boncolgassuk a kötődéseket, felelevenítsük az élményeket. Igyekeztünk időrendben haladni (Darázs István, Csapó György, Zselenc László, Róna György, Fortuna László, Mirkovics Gábor, Csillag Endre, Gömöry Zsolt, Pataky Attila) az interjúkkal, sajnos nem is mindenkit tudtunk elérni vagy nyilatkozatra bírni, de azért egy elég részletes, informatív sorozat kerekedett ki a beszélgetésekből. Mindenki habitusának, beállítottságának megfelelően tálalta esetleges sértettségeit, a fel nem dolgozott momentumokat, de legtöbben azért a pozitív élményekre koncentráltak.
Örülök, hogy láthatlak ismét, kicsit zavarban vagy, rég voltál már műsorban, mikrofon előtt?
Mivelhogy nekem sosem volt a kezemben mikrofon... Persze általában a dob körül tizenkettő mikrofon is volt, de egyiket sem vettem a kezembe.
Meg pláne beszélni, énekelni nem kellett.
Sajnos én énekeltem! Egyetlen egy Edda szöveget sem tudtam rendesen, de mint a fába szorult féreg a dob mögött össze-vissza vernyákoltam. Akkoriban éppen Spulni volt a keverő technikus, szerencsétlen nem tudta, hogy honnan a fenéből jön ez az irdatlan hamis hang. Már levette az összes front mikrofont, a dobra még véletlenül sem gondolt… De a dob mikrofonok, főképp a fenti over head - mivel az térmikrofon - vette, és az én vernyákolásom hallatszott. Amikor végre rájött, hogy én vagyok a ludas, akkor levette róla a hangerőt és abban a pillanatban megszűnt ez a zavaró tényező. Utána a monitorba beleszólt, hogy: „Buksi, fogd be a pofádat!”
De ez úgy ösztönösen jött ki belőled?
Hogyne! Volt, hogy egy-két számból tudtam egymondatos szövegeket, azt úgy énekeltem, de soha a büdös életben nem volt nekem énekhangom. Énekkaros voltam, amíg rá nem jöttek a kórusvezetők, hogy én találtam fel a play backet.
Ja, hogy te ott csak tátogtál?
Én csak tátogtam, mert amikor elkezdtem énekelni, akkor mindig leintette a karvezető a kórust, hogy itt valami hamisság van, szólam ide, szólam oda, szólam amoda. Abban a pillanatban rájöttem, mire megy ki a buli, az én szólamomnál csak tátogtam, de ez a számára nem derült ki. Mindenki szempontjából ez volt a legjobb, persze mindezt lelkesen ám, piszkosul!
No, de nézzük a pályafutásod elejét! Te Budapesten születtél ’55-ben, hogy keveredtél Miskolcra?
Édesapám színész volt és éppen akkor édesanyám is. Apám Tóalmáson született, de Budapesten ismerkedtek meg, anyám budai lány volt, így ott történt meg a családalapítás. Hadifogságból is hazatért az öregem, nagyon kevesen élnek már az ő korosztályából, sajnos nagyon beteg, meg sem mertük neki mondani, hányan haltak meg az elmúlt három hónapban az ismerősei közül…
De akkor apukád még él.
Hála Istennek! Csapó János 91 éves.
Az szép kor. Jó kilátásaid vannak neked is.
Ha igaz az alma meg a fája, akkor igen. Érdekes módon, akik ennyi mindenen mentek át, sokkal többet bírnak ki, mint a mi korosztályunk. Az elmúlt öt évben vagy kilenc barátomat, ismerősömet, zenésztársamat vesztettem el. Mészáros Tibitől kezdve, nagyon hosszú a sor sajnos…
Beszéljünk arról, hogy te zene suliba jártál, milyen hatásokra kezdtél el dobolni, kik voltak a befolyásoló tényezők az életedben?
Prana Józsi bácsi. Ő a Miskolci Nemzeti Színház dobosa volt. Én már kiskoromtól nem rohadtam ki a színházból. Sőt, még a suliból is ellógtam, hogy a reggeli próbáknak – főképp operett – szemtanúja legyek. Akkor fölmentem a páholyba, mert onnan pontosan le lehetett látni a dobosra. Jóska bácsi dobolt, és kész voltam… Már korábban Egerben is éreztem a vonzódást különben - onnan jöttünk át Miskolcra-, már ott jártam zeneiskolába, ütős előkészítőre. Az ötödiket már itt kezdtem Miskolcon, előtte volt Szeged, Kecskemét… Jártuk mi az országot, ahova apu színházhoz szerződött, oda költöztünk. Az ő révén jutottam be az összes próbára, amire akartam. Engem mindenki ismert ott - a takarítónőtől kezdve a színpadi ügyelőig-, úgyhogy a kis Csapó bármikor bemehetett. És néztem Prana Jóska bácsit, Isten nyugosztalja! Az egyik legnagyobb ütős zenepedagógus volt.
|
Akkor ő vett kezelésbe egy idő után? Apu fülét rágtam, hogy én dobolni szeretnék tanulni, akkor ő Jóska bácsival megbeszélte ezt, az öreg meg behívott, meghallgatott. Aztán apuval megbeszélték, hogy ha van kitartásom, akkor tanuljam ezt. Szántó Béláné Marikához kerültem a zeneiskolába, de közben jártam le a tizenkettes terembe Jóska bácsihoz is! Csodálatos évek voltak. Én csak klasszikust tanultam, ütőst. Nem dob, ütős! És jól haladtál a dolgokkal, mivel neked nagyon hamar volt ORI vizsgád is. Ugye a Reflex zenekarban játszottál? Igen, de nem a Reflexszel kaptam meg az ORI-t, hanem a Regős-féle Spirituálé zenekarral. Ami az érdekessége a dolognak, hogy énekre kaptam meg az engedélyt! Kovács Kálmán volt a bőgős, Regős Zsolti zongorázott és tenort énekelt, én doboltam. Ők zongorára, énekre, basszusra, én meg csak énekre kaptam papírt. Nem mentél reklamálni? De, mentem. A mai napig megvan az ORI könyvem. Az ének mellé zárójelben aztán oda lett téve, hogy dob. Magyarul én hivatásos énekes is vagyok. De Isten őrizze azt a közönséget, amelyik előtt én éneklek! Elmondtad már, mennyire vált be az éneklés az Eddában... De ez az ORI vizsga végül is szerencsét is hozott neked, mert ez által tudtál bekerülni az Eddába. Szepcsik Józsi helyére mentél, őt elvitték katonának és akkor kellett egy dobos. Hogy történt a megkeresésed? Én akkor Reflex-es voltam. Józsi az általános iskolában egy évvel alattunk járt. Ő is dobolt, én is, neki is volt már dobfelszerelése, nekem is. Az övé gyöngyház fehér volt, az enyém gyöngyház sárga, ő balkezes volt, én jobbkezes. Nem olyan messze laktak tőlünk, és hát gyakran volt, hogy átcipeltem hozzájuk a dobot, szembe állítottuk, és mint a tükörben, úgy doboltunk egymásnak. Veszettül élveztük a dolgot. Ez koncerteken később bevált szisztéma lett. Ez később volt. Itt csak magunknak doboltunk. Élveztük a ritmust, a dobolást. Aranyos volt. A lényeg az, hogy én éppen mentem valahova, ő is ugyanazon a villamoson utazott, és mondta, hogy megy el katonának és Pataky kérdezi, hogy tud-e valakit, akinek van ORI vizsgája – akkor már nagy Premierem volt, háromfüggős koncert Premier-, meg normális felszerelése és dobolni is tud...Ő engem nevezett meg, és a találkozáskor kérdezte Jóska, hogy lenne-e kedvem. Nekem akkor már kiállt a rudam a Reflexből, mert én komolyabban szerettem volna csinálni, ők meg csak hobby szinten. Volt a nagyon-nagyon kedvelt Reflex klub az Ifjúsági házban, mindenkinek volt munkahelye, csak nekem nem, én csak a zenéből éltem már akkor. Az, hogy egy héten egyszer elmegyünk koncertezni, már kevés volt, mert közben megnősültem. Úgyhogy mondtam, hogy próbáljuk ki, veszteni én semmit nem veszthetek, menjen az Edda! Volt valami meghallgatás, ahol eldőlt a sorsod vagy már ismertek korábbról és az elég volt? Ismerték ők a Reflexet, de olyan nagyon rám nem figyelt Pataky, meg a többiek sem. Egyedül Slamo ismert engem a Tiszti klubból, amikor egy Beach Band zenekarral játszottunk ott és valahogy odakeveredett. Isten nyugosztalja szegény sárga Amatimat, azon játszottam... Örömzene volt az, szerettük. Na, ő ott látott. Akkor Darázs Pisti is benne volt még a szórásban, Patakyval eljöttek az Ifjúsági házba, meghallgattak minket. Nekem egy árva szót sem szóltak, én nem tudtam, hogy ott vannak. Meghallgattak, utána megkeresett Pataky, és innen kezdődött az eddás korszakom. Mikor jött el az az idő, amikor úgy éreztétek, hogy készüljenek saját dalok, mert azzal lehet előre haladni? Mert ugye először még a két énekes verzió volt, ti jártátok az országot, bálokban játszottatok, rengeteg feldolgozás volt a műsorban… Egy a lényeg, tőlem dátumokat sose kérdezz! Amikor összejöttünk, akkor még Róna Gyuri volt a basszusgitárosunk, még akkor nem végzett az egyetemen. Talfit nagyon-nagyon nehéz volt beszervezni, de végül sikerült. Meg ugye, akkor volt a plusz énekes felállás Dudival - Darázs Pistivel. |
 |
Valóban csak külföldi számokat játszottunk, de volt egy probléma is a zenekar körül, egy olyan két-három hónapos próba után Miskolc összes kultúrházából, minden klubjából ki voltunk rúgva, mivelhogy profi a zenekar, az meg keressen magának saját próbahelyet. A lényeg, hogy akkor Róna Gyuri kiszállt, mert diplomát kellett védenie, úgy került Zsöci a képbe. Ők Darázs Pistivel együtt játszottak korábban az Oderában. Zsöcike által jött a Béla utcai fáskamra, mint próba helyszín, ez az ő házuk mellett volt az udvaron.
Ott kezdtetek el saját dolgokat írni?
Slamónak már megvoltak ezek a számok régebben. Belekaptunk, csináltuk. Volt olyan dal, ami egy nap alatt kész volt, volt amelyik egy hónap alatt. Mert addig, amíg mindannyian nem bólintottunk, hogy ebből többet nem lehet kihozni, addig nem volt késznek nyilvánítva. Na, akkor szépen, lassan, a harminc-negyven külföldi szám után, kezdtük a sajátokat is becsempészni a programba. Szóval Slamo elkezdett saját nótákat írni, Talfi rendesen meghangszerelte, próbán bemutatták, elkezdtünk rajta dolgozni, és ennyi. A többiek is elmondhatják, hogy kínkeserves munka volt, de megérte. Az emlegetett rendezvényeken nagyon hosszú műsort kellett játszanunk, néha öt órát is lenyomtunk! Soha nem felejtem el – nekem megvan a jegyzet, mert én voltam a könyvelő-, Legyesbényén volt az első koncertje ennek az Eddának - akkor már Zsöci ott volt velünk.
Akkoriban jött különben az Edda Művek név is, mármint a Művek utónév. Mert hát a gyártól nem messze voltunk, és a hat órai fújásnál (munkaidő kezdetét-végét jelző hang a gyárban –a szerk.) én már bent voltam a Béla utcában, és az este tízórás fújásnál még próbáltunk! Legfeljebb Irénke néni, Zsöci édesanyja főzött nekünk egy lábas paprikás krumplit, nyáron lecsót, na, akkor kajáltunk, vagy pedig valamelyikünk kiment a boltba... Pénzünk szinte semmi, három hónapig nem kerestünk egy petákot sem, mert próbáltunk, nem koncerteztünk. Akinek családja volt, meg a szüleinél lakott, az elvolt valahogy, nekem a feleségem keresett, úgyhogy éhen nem haltunk, de nem vittem haza egy fillért sem három hónapig. A lényeg az, hogy reggel hattól, nyolc-kilenc-tízig ment a próba, amíg a szomszédok ránk nem szóltak. Ment volna az tovább is, egymást buzdítottuk. Nem tudtuk, hogy mi lesz ebből, de a zeneszeretet vitt minket előre.
Zsöcivel, Alfonzzal még a zeneiskolából ismertük egymást kölyökkorunkból. Alfonz először bőgőzni tanult Zsöcivel. Mellettünk volt a bőgőterem - a dobterem mellett-, utána Alfonz abbahagyta a bőgőzést, és átjött hozzánk dobra. Volt olyan, hogy átjöttek mindketten, ott volt dob elég, minden szobában volt pianínó és ott hőbörögtünk magunknak. Ki tudta akkor, hogy tizenvalahány év múlva mi egy zenekarban leszünk?!
Egyébként ki szorgalmazta ezt a rengeteg próbát? Vagy mindenkiben benne volt a tűz?
Benne volt. Itt nem volt kiadva, hogy most ettől-eddig, vagy valami. Amikor mi bementünk, és elkezdtük, akkor kifulladásig ment a zenélés. Nem volt ebben semmi diktatórikus nyomás. Önmagunk is éreztük, hogy csak akkor lesz napról-napra jobb, ha mindent beleadunk. Legendásak ezek a próbák!
Mikor már megvoltak a saját számok - vagy legalábbis egy részük-, akkor ti éreztétek, hogy partiképesek ezek a dalok, illetve ez a felállás az akkori, hazai rock mezőnyben?
Nem, nem! Akkor mi csak egy borsodi zenekar voltunk, egy vidéki banda. Ki gondolta volna? Valahol éreztük azt, hogy jó ez, hogy csak bejön valami, de Miskolcon nem tudtunk játszani. Egyedül Kazincbarcikán fogadtak minket, a barcikai művelődési ház vezetője volt nagyon segítőkész - érdekes módon. A megyén túl nem is nagyon ismertek akkoriban minket. Mikor már megvoltak a saját számok, be-belöktünk egyet, hogy egyáltalán hogy fogadja a közönség. Hát, hogy fogadta? Sehogy! Nem ismerték, nekik a külföldi szám kellett a bálokban. Akkor még koncertre vagy valami önálló dologra nem is gondoltunk. Aztán nem azt mondom, hogy kikoptak a külföldi számok, de egyre több saját szám lett a műsorban. A Kölyköd voltam is, a bemutatás előtt vagy két évvel megvolt már, csak éppen mindig gyúrtuk, formáltuk.
Volt már a lemezek készítésének időszakában olyan szám – sajnos lemezre is került-, a Kék sugár, ami hirtelen felindulásból készült. Ha jól emlékszem, Dobó Ferenc volt akkor a hangmérnök és a Rottenbiller utcában készítettük az anyagot. Felvettük a számokat, amiket engedélyeztek, erre közölte Dobó, hogy még egy számnyi hely/idő még van. Erre Slamo, meg Talfi összeült és nem tudom hány óra alatt megcsináltuk a borzadályt, a Kék Sugárt. Én azt sem tudtam, mit dobolok, úgyhogy az üvegkalitkába Talfi jött be - bejátszották nekem az alapot-, állt előttem, én lestem őt - nekem már jött a basszus a fülesbe-, és akkor mutatta, hogy most hova üssek, most hol van brék, hol kiállás. Hát az életben - sokat mondok-, ha egyszer játszottuk koncerten.
Nem szerettétek ezek szerint…
Egyikünk se szerette tulajdonképpen. Különben visszahallgatva nem is olyan rossz.
Úgy hírlik –és itt nem kellemetlen témák feszegetése a célom-, hogy Pataky nem nagyon vett részt a próbákon, ezáltal ő akkor nem is nagyon volt benne sem a zeneszerzésben, sem a szövegírásban, sem az énekdallamoknak a megírásában.
Valóban nem. Attilának az volt a hatalmas erőssége, hogy abban az időben ő ingázott Miskolc és Pest között. Gyakorlatilag intézte a dolgainkat, miközben mi a próbahelyen a tíz-tizenkét óránkat nyomtuk. Ha már készen volt egy nóta, általában Slamo vernyákolta rá az éneket, hogy mi is nagyjából tudjuk, hogy hol járunk, hogy fog szólni énekkel. Attila egy héten egyszer bejött x órára, megmutattuk neki kétszer- háromszor a dalt, és ő úgy elénekelte, mintha már tizedszer nyomta volna. Szóval ilyen szempontból már akkor nagyon profi volt, ez vitathatatlan!
Abban az időben ti mennyire voltatok tisztában a jogdíj jelentőségével? Mivel addig nem volt lemezetek, nem tudtátok, hogy miként működnek ezek a dolgok?
Semennyire. Halvány gőzünk nem volt ezekről.
Ennek meg is lett utána a hátulütője…
Hát volt. Mi megkaptuk a lemez utáni egyszeri felvételi díjat és mi ezen kívül azt sem tudtuk, hogy mi az a jogdíj. Attila biztos tudta, mert mindent ő intézett.
Nekem az is furcsa - több helyen olvastam, illetve mondták a korábbi tagok is-, hogy gyakorlatilag volt olyan is, hogy a gázsi egy részét vagy nagy részét beadtátok egy közös cucc építésébe. Ennek nem volt utána elszámolása, hogy azok a pénzek a közösbe mentek és a zenekar szétválásánál meg nem volt arányos osztás?
Nekem tizenkét saját Shure mikrofonom volt, a szétválás után egy évre kerestem a tizenkét mikrofonomat, és közölték, hogy egy darabon kívül nincs meg a többi. Kész ennyi! Ez a sajátom volt, én vettem. De én csak a jóra, szépre igyekszem már emlékezni. Az emberi hülyeségre, meg ilyesmikre egyszerűen nem akarok már gondolni, fölösleges rágódás lenne már ilyen távlatból.
A bakancsos Eddában kik között voltak barátságok vagy, hogy alakultak ezek a dolgok?
Itt az első pillanattól kezdve mindenki barát volt a zenekarban. Az első hónap próba után az összezártság és hogy egyívásúak voltunk, nagyon összekovácsolt minket. Tőlem csak Alfonz volt fiatalabb, de Alfonz, Zsöci és én – már a zeneiskolában is ismertük egymást- szoros barátságban voltunk. Slamót mindenki tisztelte, meg ismerte, Pataky volt a fekete bárány, olyan szempontból, hogy nem igazán… Amikor összejöttünk, inkább több rosszat hallottunk róla itt Miskolcon, mint jót. De az ő fanatizmusa, Slamónak a tehetsége, Alfonznak a zenei kvalitása nagyon összehozta a csapatot. Csúnyát mondok. Rengeteget laktunk Ibusz lakásban, rengeteget laktunk olyan helyeken, hogy összezárva öten, hogyha valaki elböfögte magát - nem akartam mást mondani-, megmondtam a sötétben, hogy ki volt az, mert ennyire ismertük már egymást. Több időt töltöttünk együtt, mint a feleségünkkel, a barátnőnkkel, bárkivel. Szempillantásból, testbeszédből ismertük egymást érzéseit, gondolatait.
Mondjuk abban az időszakban, a hetvenes évek közepe – vége felé, talán csak a Piramis futott be ilyen erős pályát, ilyen rövid idő alatt, mint ti, ők is egyszer csak egy tévé felvétel kapcsán berobbantak a köztudatba. Az Eddával gyakorlatilag ugyanez volt, mert ’79-ben elkezdtetek már komolyabb helyeken is játszani, Budapesten, itt-ott–amott és gyakorlatilag jött is az első kislemez és 80-ra már elkészült az első nagylemez. Tehát nagyon gyors volt ez a tempó. Te belülről hogy láttad ezt?
Nem volt ez olyan nagyon gyors. Az éveket, amik oda vezettek, azt is meg kellett élni! Konkrétan nem tudom, hogy Attila mit „épített” Pesten ez alatt a bizonyos idő alatt - mondom, hogy ő állandóan cikázott, saját kocsival, saját benzinjével-, de volt ott melója bőven a zenekarért! Korábban játszottunk a Kati és a kerek pereccel elő zenekarként, aztán Som Lajos meghívott minket szintén elő zenekarnak a Piramishoz. Volt is ebben hátulütő, mert abban az időben már- főképp itt Borsodban- az Eddát jobban szerették, mint a Piramist. Ők akkor már kicsit leszállóban, mi meg felszállóban voltunk.
 |
’79 szeptemberében volt egy koncert Miskolcon a Csanyikban, Edda, Piramis. Nekem az volt életem első koncertje, ezért jegyeztem meg a dátumot - ha már te nem emlékeznél rá. Vannak arról élményeid, emlékeid? Akkor támadta meg a rendőrkutya Patakyt. Ilyenek maradnak meg bennem… Hogy emlékszel vissza az első budapesti koncertekre? Mennyire volt nehéz beférkőzni oda, tehát hogy betegyétek a lábatokat a fővárosba? Az előzőekben már mondtad, hogy Som azért segített nektek. Ez már legenda! Azt egyedül Attila tudja megmondani, hogy hogy lett megszervezve a Budai Ifjúsági Park. Az nekünk, vidéki zenekarnak, egy álom volt, hogy az Ifjúsági parkban fellépjünk. Amikor fölértünk, nem is tudom, melyik utcában megláttuk a nagy plakátot, hogy Piramis koncert a Kisstadionban, és ugyanakkor mi meg az Ifiben! A frász jött ránk, hogy pont a Piramis ellen kell „mérkőzni”. Szóval, odaértünk, megláttuk, mennyien vannak, egy kis izgatószert bevettünk és végignyomtuk annak a háromszáz embernek a bulit. Tisztázzuk, hogy nem olyan jellegűt, mint ami manapság használatos, ez üveges volt!? Ez hét decis, üveges volt! Játszottunk, mint a félőrültek és olyan volt nagyrészt, mintha magunknak zenélnénk egy örömteli próbán. De az a háromszáz ember, meg a személyzet élvezte. Mi azt gondoltuk, hogy most el vagyunk vágva tulajdonképpen, hogy le vagyunk írva ezzel a háromszázzal. És a legközelebbi bulin – nem tudom, ezt Attilának, hogy sikerült elérnie- azt hittük, eltévedtünk, mikor fölmentünk a színpadra, mert annyian voltak. Lehet, hogy rossz helyre jöttünk? Pesten ez a háromszáz ember adta a hírt szájról-szájra, terjedt a hírünk, mint a pletyka! És eljöttek rengetegen. |
Ez komoly kíváncsiság/érdeklődés volt- más nem lehetett, mert ha jól emlékszem, akkor még a kislemez sem volt kint. Magyarul még arra nem jöhettek, hogy hallották a kislemezt, mert azt csak a Nagy buli előtti napon, élőben vettük föl. És az ennek az évnek a végén volt, karácsony előtt valahogy.
Neked egy idő után egészségügyi problémáid voltak a gerinceddel. Mitől volt ez?
A gerincemmel tizenkilenc éves koromban történt egy kis baleset, amit itt Miskolcon nem mertek műteni, mert túl nagy volt a kockázat, hát össze-vissza injekcióztak, utána elévült a dolog. Protekcióval fölkerültem a Gellért szanatóriumba három hétre. Úgy ahogy rendbe hozták, a csigolyám volt elmozdulva, elroppanva, porckorong kitüremkedés, ez nyomta az idegszálakat. Abban az időben nem lehetett műteni, mondván, hogy olyan helyen kell megbontani, ami veszélyes lenne, és túl fiatal vagyok. Helyrehoztak úgy ahogy… A lényeg az, hogy tudtam járni. Érdekes módon, ha dobról volt szó, én leültem a dobszékre és akkor soha semmi nem fájt, de volt olyan, hogy koncert után már lebontották a színpadot, de én még ott ültem a dob mögött. Kiabáltam a roadnak: „kicsi gyere ide, fölállni sem tudok a dob mögül!”
Hogy rosszabbodott az egészségügyi állapot ez annak is betudható, hogy sok koncertetek volt és erős hajtásban voltatok?
Dob mögött nekem soha nem volt semmi bajom, de amikor járni kellett… Nem tudom már, hogy melyik városban jártunk, de volt bőven időnk és elkezdtünk sétálni a városban, a többiek rám sziszegtek, hogy: „Buksi, maradj le! Nehogy azt higgyék, hogy velünk vagy!” Mert egyszerűen úgy sántikáltam. Mondom, szégyell a saját csapatom.
És hogy született meg a döntés a kilépésedről? Ezt te hoztad meg vagy esetleg a zenekaron belül kezdtétek kitárgyalni?
Zsöcinek is akkor volt a problémája - ínhüvelygyulladás-, na de ő is, mint én, apait-anyait beleadott, és a basszusgitár sem éppen egy könnyű balkezes munka! A dob meg különösképpen nem, meg főképp ez a hülye szék. Akkor még nem voltak ilyen modern, kényelmes dobszékek, mondjuk, az sem biztos, hogy ezen segített volna. De mindegy, a lényeg az, hogy ’81-ben vagy mikor, mondjuk úgy, az én döntésem volt, hogy kiszállok.
Mennyire szólhattál bele, hogy ki jön utánad?
Egyáltalán nem. Ők próbálkoztak sok emberrel. Nem miskolciakkal, hanem már akkor országosan ismert dobosokkal. Egyik sem jött össze. Nem öntömjénezést, de azt a stenket, amit Slamo elvárt, azt senki nem tudta hozni utánam. Nem tudom, hogy Tüsi végül hogy került oda, de én nagyon örültem, mert egy nagyon képzett dobos volt, teljesen alávetette magát Slamo irányításának. Tegyük hozzá, Slamo nagyon sok dobost kinevelt, ezt ugyancsak a pozitívumai közé kell írnom. Amikor eljöttem, még a dobot is otthagytam vagy két hónapig, azon próbálgatták az új dobosokat. Csak jóval később hoztam el a cuccom. Egy évig el sem adtam, mert annyira a szívemhez nőtt az a jószág. Akkor, amikor a mostani lakásunkat megvettük, akkor adtam el azt is, meg a Zaporozsecet.
Ahogy te kiszálltál, utána ’83 decemberében volt a búcsúkoncert, amire meghívtak, tehát közreműködtél. Illetve voltak még utána, tíz éves jubileumi koncert ’90-ben, illetve 2000-ben, meg ’88-ban a Pecsában is volt az egymillió eladott lemez utáni díjátadás. Te hogy emlékszel ezekre?
A fellépésre úgy emlékszem, hogy az volt mindenkinek a kikötése, hogy csak akkor legyen fellépés, ha mind az öten ott vagyunk a színpadon. Nem kell pótember, hogyha Alfonz nem tud jönni vagy Slamo, akkor ne legyen koncert - mert az egyik itt volt, a másik ott volt külföldön... A legeslegutolsó, a kisstadionos, minden buktatójával szép emlék nekem. A próbák önfeledten zajlottak, mint régen... Voltak ott is anyázások, mert e nélkül nem megy. Mert ha valaki sokadszorra sem úgy csinálja, ahogy Slamo vagy Alfonz gondolja, naná, hogy volt lecseszés! De ez soha nem személyeskedés volt, mindig a zene volt a lényeg. Utána akkorákat röhögtünk ezen és a próba szünetében már el volt felejtve az egész, vagy pedig kiveséztük, hogy ez miért úgy volt. Egyébként főképp Slamo nem játszotta úgy a számokat, mint régen. Ő, mint a költői szabadság, úgy elszállt, hogy csak néztünk utána, mint a vadgalambnak.
Buksi, zárjuk ezzel a gondolattal, ez legalább örömteli volt, hogy jól éreztétek magatokat, köszönjük, hogy beszéltél nekünk ezekről a történésekről! Ez már rock történelem.
PAYA
2015. július 5. 08:37