MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Sorsszerűség - Interjú a hetven éves Szörényi Leventével (2. rész)

A hetvenes életkor akár számadásra is kínálhatna lehetőséget, ám Szörényi Levente inkább élettörténetének sorba rendezése mellett döntött nemrég megjelent életrajzi/önéletrajzi kötetében. Amelyben – persze önmagán túl – a sorsszerűség a főszereplő. A mindenre kiterjedő, rendkívül érdekfeszítő és olvasmányos kronológia után nem könnyű feladat interjút készíteni az érintettel. Mindezek ellenére megpróbáltuk: a Kossuth-díjas kiváló zeneszerző, előadóművész a könyvben is megtapasztalt nyíltsággal beszél az Illésről, Koncz Zsuzsáról, a Fonográfról, rockoperáiról, s eközben szóba kerülnek magánéletének fontosabb eseményei is. Szörényi Levente hetvenévesen boldog, kiegyensúlyozott ember.

Jól érzékelem, hogy a már említett utolsó és újkori Illés-kislemez (Új világ; Kenyér és vér) a Jelenkor koncepcióját követi? Itt is vártuk a folytatást…

Lényegében igen. Egyébként, ahogy a Fonográfnál egyáltalán nem, úgy az Illésnél halványan felmerült a folytatás lehetősége.  Nekem az égvilágon semmi bajom nem volt az Illéssel! Annak idején, amikor Lajos kijelentette, hogy „dolgozni kell!” - az nekem kevés volt. A szakítás számomra szakmai kérdést jelentett és nem emberit. Nagy különbség! Az Illésben az az öt ember szerette egymást. Még akkor is, ha később Bródyval voltak világnézeti különbözőségeink. A Fonográfban mindez nem így működött, ám ezt a kor és a szemléletváltozás hozta magával.
Visszatérve a kérdésedre: gondolkoztunk, hogy a megjelent kettőn kívül több dalt is írunk, aztán valahogy mégsem születtek meg.

Öt Illés-szuperkoncertet tart számon az idevágó irodalom, kivétel nélkül frenetikus sikerrel. Ám a reunionokat hiába kommunikáltátok különböző címeken, a szakma és a közönség egy része (az ellendrukkerek) szájhúzogatások közepette mondogatta, hogy egy régen feloszlott zenekarnak miért kell ennyi búcsúkoncertet tartania… 

Sokszor elmondtam már, de egyes újságírók úgy látszik, ragaszkodnak ehhez a képtelenséghez! Egy koncertről tudok, amelyről az imént beszéltünk, ennek a címe volt a Búcsú. De nem az Illés búcsúzott, hanem a Fonográf. Mint zenekarvezető, fenntartottam magamnak a jogot, hogy feloszlassam a zenekart, és azon a bizonyos koncerten én búcsúztam el a Fonográftól. Tehát a színpadtól búcsúztam, az állandó zenekarozástól, a rendszeres turnézástól. Ami nem azt jelentette, jelenti, hogy soha többé nem lépek színpadra! Ezzel szemben Illés- búcsúkoncertet soha nem tartottunk. A zenekar 1973-ban köddé vált, majd megalakult a Fonográf. Onnantól kezdve csak revival-ek, vagy emlékkoncertek vannak. 1981-ben a kis sportcsarnok, ’90-ben a Népstadion és így tovább. Az Erkel színházban kisebb botrány tört ki, amikor az első sorban ülve, csokornyakkendőben, öltönyben saját számainkat hallgatjuk a színpadról Varga Miki, Vikidál Gyula és a többiek előadásában. A közönség ezt nem tolerálta, majd a végén csak felmentünk egy közös Miért hagytuk, hogy így legyen-re. Azután kellett megcsinálni a Népstadion- koncertet. Azt minden újságíró felejtse el, hogy az Illés elbúcsúzott! Egyébként az is beszédes, hogy a Fonográf mindössze egy revival-koncertet adott, és nem is lesz több. Abba még benne lennék, hogy egy country-fesztivál keretében negyven-ötven perces blokkban fellépjen a zenekar, de egy egész estés önálló műsort nem vállalnék. Hetven év fölött ugyanis már nem tudom produkálni azokat az énekhangokat, amelyek szükségesek a Fonográf-dalokhoz. Amilyen kristálytisztán szólalt meg élőben is a Fonográf-vokál, ezt az emlékképet nem szabad lerombolni. 

Három szólóalbumod is megjelent, amelyek - legalább is címében - laza szállal kapcsolódnak egymáshoz: Utazás, Hazatérés és Végtelen úton. Az első még a Fonográf megalakulása előtti időkre datálódik, szinte minden nótája sláger lett. A második, de leginkább a harmadik, mintha nem törne ilyen babérokra. Szörényi Levente az István… frenetikus sikere után megengedheti magának - vállalva akár az öncélúság bélyegét –, hogy olyan zenét írjon és adjon elő, amilyen a lelkében lakozik? Vagyis, már nem akar semmilyen elvárásnak, közízlésnek megfelelni?

Az elsőről már beszéltünk, gyakorlatilag abból nőtt ki a Fonográf. A Hazatérés album idején pedig már – emberi és zenei értelemben egyaránt - elkötelezem magam a népzenei világgal. Az albumot azért kellett megcsinálni, mert teljes mértékig ki akartam érlelni fúziós törekvéseimet. Úgy is mondhatnám, hogy ez ujjgyakorlat volt az István, a király előtt, ahol a beat-rockot kellett fuzionálni a népzenével. A lényeg a hangzáson van: hogy természetesen szólaljon meg, és ne legyen semmilyen világzenei attitűdje. Arról nem beszélve, hogy akkoriban nem is ismerik a „world music” fogalmát. Amely létezik ugyan, csak nem így hívják. Aztán 1986-ban, a Végtelen úton albumom idején, zenei rendezőként meghívnak az első Muzsikás-lemezre. Azzal a céllal vállaltam a megbízatást, hogy az Illésben és a Fonográfban megszerzett, valamint a stúdiókban kialakult szakmai tudásomat hozzáadjam a zenéjükhöz.  Beletartoznak ebbe - többek között - a különböző mikrofonozási technikák, amelyeket népzenei felvételek készítésénél nem alkalmaztak korábban. Meg is lett az eredménye: az első Muzsikás lemez úgy szól, mint az ágyú!  Visszatérve a Végtelen úton lemezre, amely az István…, a Jelenkor és minden egyéb után készült, ott teljes mértékig kiteljesedik a népzene. Bródy mindössze egyetlen egy szöveggel vesz részt a munkában, az összes többit én írom. Mégpedig azért, mert azt a lelki állapotot szerettem volna rögzíteni, amelyet a válással egybekötött István…- siker eredményezett. Olyan végtelen útra kerültem, amelyet csak és kizárólag abban a transzcendens állapotban voltam képes végig gondolni és rögzíteni. A siker érdekelt legkevésbé, tudtam, hogy ez a lemez nem lesz népszerű. Az album megjelenése egyébként egybeesett Erikával való kapcsolatom kezdetével; ő később is többször hivatkozott arra, hogy nem tud velem végigjönni a végtelen úton… Ettől függetlenül még három évig kitartottunk. Mindenestre a kapcsolatunk és annak kifutása elejétől a végéig áthatja a lemezt. Azok a spirituális, szellemi dolgok, amelyek beleszaladnak a könyv végébe, számomra teljesen értelmes menekülési útvonalat jelentettek. Tehát erre született ez a lemez, és mára egészen biztos vagyok abban, hogy ennek így kellett történnie.  A borítót magam terveztem: egy transzcendens lemez borítója nem sugallhat mást, minthogy van egy valóságos Szörényi, aki egy korsó sör és egy halom spagetti mögött ül szemüvegben, bajusszal, és ki sem lát belőle; emellett van egy fehér inges, borotvált arcú, szemüveg nélküli Szörényi profilból fényképezve, előtte üres asztallal. Az első fotó egy sötét erdőben készült, hosszú expozícióval. Majd a Költő utcai Fonográf klubban a fodrászom, Major Ibolya lerövidíti a hajamat, és megszabadít a bajuszomtól. Ezután beöltözöm a fehér ingbe, majd visszaülök ugyanarra a helyre és elkészül a másik kép is. Ez utóbbi „alak” kívülállóként nézi a másikat. Akkoriban még nem volt digitális technika, a két képet ugyanarra filmre rögzítették.

Mintha a szólóalbumok sikerének receptje a rockoperáidra is ráhúzható lenne. Az István népszerűsége – úgy tűnik – máig felülmúlhatatlan, de az azt követő daraboknál sem volt szempont számodra a népszerűség. A későbbi dalműveknél kizárólag a művészet kiteljesedése számított?

Így van. De a rockoperák mellett ne feledkezzünk el az első összefüggő művemről, a Kőműves Kelemenről sem, ami tulajdonképpen rockballada. Végső kétségbeesésemben írtam meg, és szintén – csak ez színpadi - ujjgyakorlatként kezelhető. Egészen biztos voltam abban, ha egy prózai darabban, megfelelő dramaturgiai helyzetben, megfelelő zenét írok, az számomra belátható. Ahhoz, hogy később megírjam az István zenéjét, feltétlenül szükségem volt a Kőműves Kelemenre. Mégpedig azért, hogy megnyerjem az önbizalmamat. A művészet kiteljesedésének van egy alkotói magyarázata. Az igaz, hogy megjött az önbizalmam az István…- hoz, ám olyan módon, miként ez a mai napig hallható. Gyakorlatilag ott számokat és stílusokat rakok össze. A gregoriántól a népzenén keresztül a hardrockig, a heavy metálig minden megtalálható, persze tudatos rendszerezéssel. Az István, a király sikere az ismert zenei világok összekapcsolásának, és persze Bródy szövegeinek köszönhető. A tíz évvel későbbi Attilánál (Attila, Isten kardja – a szerk.) markánsan szakítottam ezzel a módszerrel, vagyis nem törekedtem a popularitásra. Miért? Mert éreztem, hogy az Istvánt úgysem tudom lekőrözni a közönségnél, akkor legalább olyat csináljak, amit magam is szeretek. A darab nagyon elrugaszkodott, tulajdonképpen a közép-ázsiai és ázsiai zenének óvatos, ám mégis markáns megjelenítése. A Veled uram! bizonyos szempontból talán az István és az Attila közé helyezhető, hiszen mindkét rockoperából megtalálhatók benne zenei áthallások, motívumok. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy picit visszalépek: az Attila felől visszahajlok az István felé, de még mindig nem annyira, hogy populáris legyen. Itt a szöveget ismét Bródy írja. Az Árpád népe pedig misztikus opera, amelyet zeneileg – zeneszerzői szempontból nézve - a legjobbnak tartok. A legönállóbb zenei világot testesíti meg, másképpen fogalmazva: öntörvényű zenei alkotás.

Térjünk vissza az István, a királyhoz: az eredeti helyszínen, csaknem a régi szereplőgárdával ismét színre viszitek a darabot. Az új változat mennyivel különbözhet az eddigiektől?

Az István…-ban eredendően benne rejlik a változás, a többféle és különböző felfogás lehetősége. Nem véletlen helyszín a Királydomb, ahol megjelennek a bőrruhás rockerek, a papok, stb. Gondold végig, ez akkoriban nagyon merész dolog volt! A különböző stílusokat, részeket a néptánc köti össze, amelytől a legutóbbi, Alföldi- felfogás eltért. Ott hiányzott az összekötő szövet. A Szikora János- féle Társulat-rendezés az én szememben továbblépés a ’83-as Városligethez képest. A mostani koncepció oratórikus megjelenítés, amelynek érdekessége, hogy a ’83-as előadás is innen indult ki. Az akkori elképzelés szerint elénk tárul a woodstocki kép, amint a nép a dombon foglal helyet, és a fák előtti síkon áll a színpad, ahol az események zajlanak. Miután Nemeskürty tanár úr annak idején megrendelte a filmet, Andor Tamás főoperatőr – technikai okokból - megfordíttatta a helyszínt. Most tehát visszatérünk az eredeti koncepcióhoz: a síkon nagy színpad kivetítőkkel, különböző grafikai megoldásokkal és élő zenekarral, zenével. Mivel Novák Péter rendezi, a mozgás sem fog hiányozni a darabból. Félig statikus előadás készül, hiszen az élő zenekart nehezen lehet mozgatni. Óriási látvány lesz, mindent elkövetnek majd a monumentalitás érdekében. Magam is kíváncsian várom a bemutatót.  

Kiegyensúlyozott, révbe érkezett, elégedett ember benyomását kelted úgy zenei, mint magánéleti értelemben. Jól látom?

Semmi okom nincs az ellenkezőjére! A sors átlendített a nehézségeken – nem is egyszer. Erről is szól a könyv. A Jóisten tenyerén csüngök, és azt mondom: kösz! Ugyan miért lennék boldogtalan? A hetven év sem zavar, jó érezni ebben a korban az életszerűséget.

Hegedűs István

2015. június 15. 19:46

Minden jog fenntartva. 2021 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA