Sorsszerűség
Interjú a hetven éves Szörényi Leventével 1. rész.
A hetvenes életkor akár számadásra is kínálhatna lehetőséget, ám Szörényi Levente inkább élettörténetének sorba rendezése mellett döntött nemrég megjelent életrajzi/önéletrajzi kötetében. Amelyben – persze önmagán túl – a sorsszerűség a főszereplő. A mindenre kiterjedő, rendkívül érdekfeszítő és olvasmányos kronológia után nem könnyű feladat interjút készíteni az érintettel. Mindezek ellenére megpróbáltuk: a Kossuth-díjas kiváló zeneszerző, előadóművész a könyvben is megtapasztalt nyíltsággal beszél az Illésről, Koncz Zsuzsáról, a Fonográfról, rockoperáiról, s eközben szóba kerülnek magánéletének fontosabb eseményei is. Szörényi Levente hetvenévesen boldog, kiegyensúlyozott ember.
Nemrég életrajzi, ha úgy tetszik, önéletrajzi könyv jelent meg rólad, amely azon túlmenően, hogy izgalmas, letehetetlen olvasmány, még egy fontos tulajdonsággal bír: meglehetősen szókimondóan taglalja az eseményeket, s kendőzetlenül, őszintén tárja az olvasó elé egyes kollégáidhoz való viszonyulásod. Mintha hetvenévesen nem lenne vesztenivalója Szörényi Leventének.
A kérdésfelvetés tekintetében egyetlen dologba tudok belekötni: az életkor nem függvénye annak, hogy az ember kimondja az igazságot. Ebből a szempontból nem számít a hetven év, hiszen ugyanezt hatvanévesen is megtehetem. Ami számít, vajon mennyi idő adatik még az értelmes gondolkodásra, netán az alkotásra. Mint a könyvből kiderül, nem foglalkozom a halál kérdésével, ezzel szemben a sorsszerűség nagyon komoly, alapvető gerincet ad a műnek. Ha bulvárosan akarnám megfogalmazni: egész életemben küzdöttem a sorsom ellen, csak épp sikertelenül. Sorsunkat három fő irány határozza meg: a magánélet, a szakmai, vagy erkölcsi, illetve az anyagi karrier. Nem azért készült a könyv, hogy a végén kijelentsem, bármennyire is megpróbáltam másként gondolni az életemet, fő vonalaiban mégiscsak Lemhényi Zoli bácsi, buddhista horoszkópkészítő, húszéves koromban elmondott jövendölése szerint történtek az események. Az életrajzi kötetre azért volt szükség, hogy ne a „kommentkocsma” mondja meg a „frankót” velem kapcsolatban. A tényeket, a valóságot – s még az életem során - tőlem tudja meg az olvasó; a következtetések levonása, az esetleges megítélés pedig legyen az ő dolga.
Ilyen tény Koncz Zsuzsa – idézem - „cserbenhagyásos mikrofoncsapkodása”, amely megítélés szempontjából, gondolom, megosztja az olvasótábort.
Zsuzsa valamiért megsértődött és elrohant az egyik próbáról. Meghatározó esemény volt, amely azért nem mindegy, mert szinte az első pillanatokban történt. No és azok után, hogy ’65-ben eget rengető sikert értünk meg a Rohan az idő című dallal. Kénytelen vagyok mindezt elmondani. És ezzel nem személyesen Zsuzsának akarok ártani, inkább egy jelenségre szeretnék rávilágítani. Ő nyugodtan megtehette volna, hogy közös célunk megvalósítása érdekében velünk együtt folytatja a küzdelmet. Hiszen a hírnév ekkor még váratott magára, a Törekvés Művelődési Házban jó, ha tíz ember ugrált a színpad előtt Ám Zsuzsa nem ragaszkodott hozzánk, másként döntött. Tény, hogy akkor, de később sem volt könnyű vele.
Említetted, hogy őt Erdős dr. „kötötte” hozzátok. Illés Lajos viszont több szerzeményét is vele énekeltette el, miután – állítólag – te inkább a saját dalaidat akartad előadni.
A probléma összetettebb ennél. Miután az omegás, valamint metrós periódusa után Zsuzsa visszatért a zenekarhoz, úgy gondoltuk, hogy hosszantartó és gyümölcsöző alkotási folyamatnak nézünk elébe. Erről Bródy tudna többet mesélni, hiszen Koncz és közöttem ő volt az összekötő kapocs. Az Illés-nóták nagy része nem illeszkedett Koncz Zsuzsa zenei világába, így amikor a közös munka mellett döntöttünk, kialakítottunk egy stílusvilágot a számára. Ekkor kiderült, hogy pont elég az az egy-két húzósabb szám, amit én írtam; a többit írja meg a Szabolcs álnéven, a jó kis lírai jellegű nótákat pedig saját nevén Bródy és a Lajos.
Ami pedig a kérdésedet illeti: azokat a Lajos-számokat vállaltam, amelyeket a magaménak éreztem. A Miért hagytuk, hogy így legyen-t elénekeltem, de a Szemétdombot sem szövegileg, sem dallamában nem éreztem, hogy az én világom lenne; csak úgy, mint az Óh kisleány, amely szintén Lajos egyéniségéhez, arcához tapadt. Nagyon helyesen. Az élet engem igazolt.
Ismert, hogy a hatvanas évek elejétől az Illés honosította meg magyar nyelvű beatzenét. Részetekről ez ösztönös megérzés volt, avagy tudatos építkezésről beszélhetünk?
A magam részéről ennek voltak előzményei. Az imént hoztuk szóba a Rohan az idő című szerzeményt, amelyet Koncz Zsuzsa vitt sikerre, és amely jóval megelőzi az Illés-korszakot, hiszen a dal tizenhat éves koromban születik. Tehát a felütés már megvan, csak a vers hiányzik. Ugyanez vonatkozik a Hajnal István szövegével készült Alvajáró című számra, amely bevárja Bródyt, hogy az Itt állok egymagam változatával törjön sikerre. Az utcán dallamának megírásakor még két évem van az érettségiig, s úgyszintén később születik meg a szövege. Laux Józsi őrültségnek nevezte, és bukást vizionált, de Lajos sem repesett az ötletért. Tini először meglepődött, pedig mutattam neki a már említett számok dallamait, de buta lett volna, ha nemet mond a kezdeményezésre. Az előzmény, a bátorítás tehát megvolt – s, hogy stílszerű legyek – az ötlet nem a levegőből zuhant le a háztetőre…
… A nógrádverőcei ifjúsági tábor épületének tetejére, ahol az első dalok születtek. Az Illés hét év alatt öt plusz egy nagylemezt bocsátott útjára, amelyekről elmondható: amellett, hogy úttörő vállalkozás, az esetleges sikertelenség kockázatát is bátran vállalta. Sokszínű, míves muzsika kerekedett ki ebből, amelyet akkoriban „ex-music”-ként aposztrofáltatok. Senkiben nem merült fel kétség a népszerűséget illetően?
Nem, hiszen a kiugró számok már elég önbizalmat adtak a folytatáshoz. Gondolj csak a ’66-os táncdalfesztiválra, ahol a Még fáj minden csók egy csapásra országos ismertséget hozott! Ha csak ez az egy nótánk létezett volna, az is elég lett volna a befutáshoz. De volt persze több is. A zenekarnak és nekem a Beatles volt a példakép, az idol, amely nagyszerű mintát adott nekünk. Ők sem ragadnak le a korai „háromakkordos” megoldásoknál, megcsinálják a Revolver albumot, amely azonnal mellbe vágott. Emlékszem, egy Czeglédi nevű kereskedő Rákóczi úti hanglemezboltjából hoztuk el a bakelitot. Minél többször hallgattam, annál jobban tetszett. Később az Illésnél is felbukkan ilyen jellegű alkotás: a Human Rights, a „Fehér album” sokakat meghökkentett, noha nem szántuk mellbevágónak. Kérdésedre válaszolva: bátorság kellett ilyen műbe, egy oratóriumba belevágni! Az is igaz, hogy a másik oldalon elképesztő nagy slágerek sorakoztak. Mondjuk „súlyoztunk” rajta, ám mégis úgy gondoltuk, bele kell lépni ebbe a folyóba.
Az említett albumot a szerencsétlenre sikeredett - a BBC magyar adásának riportere által készített - Bobby-féle interjú, és az azt követő letiltás után jelentette meg a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat. A kultúrhatalom felé tett gesztusnak szántátok engesztelésképen?
Ellenkezőleg! Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának felidézésével, egyfajta kioktatásként, ezzel válaszoltunk a hatalomnak. A hófehér borító a tisztaság jelképe, s még az Angela Davies fotót is mintegy mellékletként csomagolták a hanglemezhez. Erdős doktor sok szemétséget művelt – és nem csak velünk -, ám ezt az ötletet mindenképp a javára írom. Támogatta az album megjelenését, és kénytelen volt ehhez a „mellékletes” trükkhöz folyamodni: vagyis nem a borítóra való nyomtatást javasolta, hanem az Angela Davies fotó-képeslap mellécsomagolását, mondván „úgyis kiesik az!”.
1990-ben két vadonatúj Illés-dal látott napvilágot, amely annak ellenére, hogy nagyon jól sikerült, túl nagy port nem vert fel. Mit gondolsz erről: nem inkább komplett nagylemezben kellett volna gondolkodni?
Megírtuk azt a két nótát, amelyek szerintem nagyon jól sikerültek – ennyi! Pontosan erre a kislemezre szoktam hivatkozni akkor, amikor felteszik a kérdést, vajon miért nem írok új, háromperces dalokat. Hát ezért! Nem mintha az embernek nem jutna eszébe valami jó kis dallam, de nincs értelme új, rövid számokat írni. Később, a Kőműves Kelemen, majd az István, a király sikere győz meg arról, ha ki akarok állni a közönség elé egy gondolatmenettel, az csakis színpadi darab lehet. Összetett műfajról van szó, amelynek komoly felhajtóereje létezik. Lemez, mint olyan - lehet akár nagylemez is - elsikkad, eltűnik. Mint a gyémántgyűrű, amelyet erős sodrású folyóba hajítanak. Ez később a rockoperák esetében is beigazolódott: felújították a Veled uramat, a Sportcsarnokban bemutatták eddigi utolsó darabomat, az Árpád népét; valamennyit komoly érdeklődés kísérte. Ezeknek azonban - a lemezzel, vagy CD-vel szemben – nyoma marad.
A Fonográf úgy alakult meg, hogy Bartók és Kodály nyomdokain járva folytatja az Illés által megkezdett utat, nyilván – a személyi összetételtől is függően - másfajta módon. Ám a nagy ötösfogat sikerét nem volt képes befogni. Mi lehetett az oka?
Kétségtelen, hogy Bródyval úgy gondoltuk, a Fonográf egyfajta tovább gondolása lesz az Illésnek, hiszen a lehetőségek is – gondolok itt a sokszólamú vokálra – gazdagabbak. Az első zenekari megbeszélésen tárgyaltuk, miként kellene tovább vinni a bartóki, kodályi irányt – megjegyzem, túl vagyunk az Utazás című lemezem megjelenésén – ahol Tolcsvay Laci, a szólóalbum sikerére hivatkozva, a country- vonal követése mellett kardoskodott. Nem akarom őt bántani, hiszen nagyon tehetséges ember, de bizonyos dolgokra nem mindig megfelelően reagál. Vitatkozni sem akartam vele, erre mondtam a könyvben, „hagyd magad, előbb szabadulsz!”. Kapásból elkezdünk countryt játszani - hozzáteszem, nagyon jól. Csak épp nem ez volt a kezdeti elgondolás. Az Utazás- lemezt, mivel szeretem ezt a műfajt, magánötletként valósítottam meg különböző vendég előadókkal. Ettől szólólemez. Ebben a stílusban egy-két szám még rendben lett volna, ám az eszembe sem jutott, hogy ez lesz majd a Fonográf arca, zenei világa! Kitűnő, vokális zenét játszottunk, koncepció nélkül. Az István, a király sikere a belső zenei viták tekintetében engem igazolt, elégtételt adott. Ekkor hátra dőlök és lenyugszom. És ekkor jön be a Fonográf életébe az utolsó album, amelyre csak két számot írok, hiszen a rockoperában kiteljesültem, és amelynek nagy részét Laci komponálja. Na, ezt az utat kellett volna, legalábbis bizonyos változatban, az első lemezen követni! A Fonográf a dalszövegek tekintetében sem rengeti meg a világot; Bródy, bár ő ezt tagadja, ezen az utolsó albumon tér vissza önmagához.
Nevesítsük: a Jelenkor albumról beszélünk, amely nem csak a Fonográf-életműnek, de a hazai rocktörténelemnek is egyik legfontosabb darabja. Az 1984. év végi lemezbemutató koncert, amikor végre rátaláltatok saját hangotokra, egyben a zenekar végét is jelentette. Pedig a kiadvány zenei különlegessége, új irányvonala is arra enged következtetni, egy-két lemez még „bennragadt a tárban”. A sikert érzékelve, nem kellett volna mégis folytatni?
Fogadjuk el azt – és erről most nem szeretnék többet mondani -, hogy alapos okom volt a Fonográf feloszlatására. Nem zenei, hanem emberi vonatkozásban. És az emberi okokkal nagyon nehezen tudok együtt élni.
Hegedűs István
FOLYTATJUK...
2015. június 12. 13:44