Majréverseny (megjegyzések a XXI. század tehetségkutatóihoz)
Van egy kísérteties hasonlóság a jelenkori könnyűzene és a politika között. Ezek alapszabályai, módszerei és eljárásai feltűnő azonosságot mutatnak. Úgy kell kinézni, ahogy az a többség számára megnyerő, olyanokat kell mondani és énekelni, ami nem feltétlenül az előadó saját érzelmeit tükrözi, de a kollektív akaratot nagyon is, majd végezetül nem kell tudni, érteni ahhoz, amiben sikereket kívánunk elérni, hiszen a szakmaiság és hozzáértés inkább elidegeníti a – többnyire tudásvágy hiányban dagonyázó - tömegeket. Ha el tudjuk hitetni, hogy munka, ötletek és emberség nélkül gyorsan boldogulhatunk, már nyerők vagyunk. Inkább egyszerűsítünk, fekete-fehér igazságokat tolunk és mindenhez mosolygunk, még akkor is, ha érezzük, ez a vigyor egyike jelenünk legálságosabb lehúzásainak.
Az utóbbi bő évtized televíziós tehetségkutatóit nyilván lehetetlen és értelmetlen is lenne leválasztani a mai médiaszokásoktól és elvárásaitól. A valóságshow közgondolkodásunk alapvetése lett, a tájékozatlanok véleménye az ember történelme során még sosem kapott akkora nyilvánosságot, mint most, így a naiv tömegek véleménye és várakozása minden korábbinál nagyobb hatással van az értékrend alakulására. És nem kellett több, mint egy elröppenő évtized, hogy alapjaiban múljon ki az ifjú entellektüelek igénye is a játékra, gondolatokra, bátorságra és érzésekre a zenei elvárásokban. És ez már jóval borúsabb kilátás, mint az, hogy segédmunkások „diundisúznak”. Az egyetemi rendezvények fellépőinek line-upja mára semmilyen különbséget nem mutat a félplayback és playback falunapokétól. De nem az a félelmetes, hogy ostoba a műsor, hanem az, hogy gyáva.
Mivel nem ér csak azt mondani, hogy NEM, anélkül, hogy megmondanánk, hogy mi IGEN, nem ér pocskondiázni valamit anélkül, hogy megosztanánk, hogy hogyan is lehetne jól csinálni, ezért most megpróbálom összeszedni, hogy milyen fontos alapvetéseket gyomlált ki mára a televíziózásból a reklámidő értékesítésre, vagy a hatalmi elvárásokra fogott rémület.
DALOK
Eltűntek az új művek, a kísérletező előadásmód. Gondolom, az indok az, hogy a nézők biztosan a 20-30-40 éves ismert slágereket akarják hallani. A tehetségkutatók sablonjaiban egyébként a műsorformátum elvárása is, hogy az előadók új, saját dalokkal ne nagyon versenyezzenek. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a DAL című köztévé műsor visszahozná ezt a fajta bátorságot és kísérletezési kedvet (még akkor is, ha ez nem egy tehetségkutató verseny, csak úgy néz ki), de már most látszik, hogy a biztonsági játék, a közelállók érdeke és az ismeretlentől való félelem hogyan tuszkolta vissza ezt a próbálkozást is a zenei, hangszerelési és szövegfrázisok destruktív nyugalmat adó barikádjai mögé. Egyre többen emlékeztetnek arra, hogy egy hajdani Táncdalfesztiválon milyen sok máig érvényes slágert és előadót ismerhetett meg a közönség, (bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy annak idején nem is volt más választása a publikumnak). Az elv és a gyakorlat azonban sokkal progresszívabb volt a kor, a technika és a tiltom-tűröm-támogatom rendszer ellenére is.
ÖTLET
Rendszeresen sértegetem – pedig nem ez a célom – kollégáimat olyan megjegyzésekkel, hogy ne írjanak zenét, szöveget, dalokat anélkül, hogy eszükbe jut valami. Márpedig ömlik a nyakunkba a felesleges és kilúgozott patternekből álló, átlátszó és kiszámítható könnyűzene. Miért kell mindig mindenkinek részt vennie egy ilyen versenyen, csak azért, mert rutinos szakember és jó kapcsolatai vannak? Miért nem lehet disztingválni és észrevenni, hogy mikor van ötletünk és mikor csak izzadtságszagú görcs? Miért nem lehet játékként kezelni az alkotást? Tessék abbahagyni a robotolást és figyelni arra, mikor jön valami magától! Azokkal tessék csak előállni! Persze nehéz elvárni éhbérért küszködő alkotóktól, hogy dőljenek picit hátra. (Ezért rettenetes például, hogy felszámolták az alapítványi támogatások rendszerét és annál sokkal többre érdemes alkotóink tömegesen aggódnak nyomorukban. De ez egy másik cikk.)
ELŐADÓI TELJESSÉG
És akkor az előbbiek még az előremutató, termékeny elemei voltak a mai zenei médianyilvánosságnak. A kereskedelmi tévés tehetségkutatók állításuk szerint énekhangokat - valójában még azt sem - keresnek. Figurákat inkább, akikkel reklámidőt lehet értékesíteni, majd az aktuális műsor keltette hullámverésen lovagolva még legfeljebb két-három hónapig – nem tovább - rókabőröket lehúzni róluk. Ha hangokat keresnének tényleg, az sem lenne valami progresszív ügy, hiszen egy jó hang, maximum annyit ér, mint egy kiváló hangszer. Ha nincs mű, ötlet, érzelem és játékstílus, ami életet és értelmet adna ennek az adottságnak, törvényszerűen az jön, amit eddig is láttunk. Hetek, hónapok alatt eltűnik az illető. És ez a bukás az előadó szempontjából sokkal fájdalmasabb, váratlanabb és rombolóbb, mint azok lejtője, akik szépen és egészségesen egy munkával felépített karrier végén törvényszerű - és nem feltétlenül megalázó – módon kerülnek leszállóágába. Az énekhang csak egy eszköz. Csupán egy-két tehetségkutatós előadó példája mutatja (a több százból), mi minden szükségeltetik ahhoz, hogy valaki eséllyel és egyenes gerinccel maradjon felszínen a popiparban. Először is önazonosság. A „mindig csinálni kell valahogy” attitűd a civilek számára is lejön és hosszabb távon biztosan nem szerethető. (Bár ha a politikai párhuzamot nézzük, létezik az a fajta hamis szegmense a könnyűzenének, ahol ez a fajta álságosság még elvárás is. De mi ugye az egyenes gerinccel történő életben maradást preferáljuk.) Legalább ilyen fontos, hogy az előadó maga alkotó is legyen. Muszáj tudnia, hogy mit, kiknek és milyen formában akar közölni. Muszáj, hogy legyen mondanivalója. Enélkül egy sarokba támasztott, porosodó hangszer marad. Bátorság. Ha nem vagy merész, minek állsz színpadra? Mit akarsz adni? Mit akarsz az emberektől? Azzal a vagánysággal nem mész semmire, amit a Szomszédok című bőrdzsekis huligánjain láttunk. Kamu keménység, motoros dzseki, de nincs tököd és lehet, hogy titokban még férfi sminkkészletet is használsz. De hogy a tetováló szalon és a szolárium között ingázol, az biztos. Ahelyett, hogy mondjuk a gitároddal csapnád pofán az előtted, vagy utánad fellépő kamufigurákat a backstage-ben. De bátorság kell a szövegíráshoz és a zeneszerzéshez is, ami nem merül ki abban, hogy a stylist rád ad egy bőrdzsekit. Persze mindezt csak akkor érdemes megfontolni, ha valóban figyelemre méltót akarsz csinálni.
ZSŰRI
Ahogy feltűnik egy őszinte, karakteres, szórakoztató és urambocsá’, még „tanulni is lehet tőle” zsűritag, azonnal repül valaki a szerkesztők közül és az idegtől remegve lélegeznek fel, amikor sikerül eltávolítani a műsorból. Amíg a meggondolatlan felelősök az izzadtságot törlik a homlokukról, máris egy cukipofával helyettesítik, akinek se íze, se bűze, se dumája, de igazodik. Hol van az ilyen műsorokból a Puzsér, a Fiala, vagy egy Póka Egon? Egy érdekes és önmagát kifejezni is tudó zsűri nem csak eladja a műsort, hanem olyan értékrendet erősít, teremt, ami miatt esetleg majd nem kell szégyenkeznünk a későbbiekben. Még akkor sem, ha vitát generál, vagy éppen nem értünk egyet a döntéseivel.
UTÓGONDOZÁS
Arra, hogy a tévés tehetségkutatók nem elsősorban tehetségeket keresnek, nem az a fő bizonyíték, hogy kifejezetten a személyes drámákra utaznak az adás szerkesztők, direkt szerencsétlen sorsú az alany, még csak az sem, hogy kínos pattogófingok táncolnak kilúgozott és divatjamúlt popzenére, hanem az, hogy nincs utógondozás. Ha tényleg tehetségek felkutatása és támogatása lenne a cél, komolyan venné minden kereskedelmi televízió, hogy időt, szakembereket és támogatást adjon az onnan kikerülő újoncoknak. Láthatóan ez legfeljebb elvben működik, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a szériák győztesei is teljesen nyomtalanul halványulnak el a köztudatból. Nyilvánvaló karakter, erős dalok, nyilatkozatok és mondanivaló nélkül. Nincs apparátus, nincs alkotói gárda és leginkább, ismét bátorság nincs, hogy gyorsan, merészet lépjenek.
KÜLFÖLDMAJMOLÁS
A hab a tortán az a szánalmas törekvés, ami évtizedek óta mindennél látványosabban igazolja a magyar lélek önmegvetését: szinte csak olyan dalok és előadók kellenek, akiknek megvan a külföldi megfelelője. Ennél megalázóbb törekvést nem tudnék említeni és az évtizedek óta, a magyar könnyűzenét meghatározó attitűdök közül talán ez a legszánalmasabb és leggyávább attitűd. A nyugaton is megmosolygott kérészéletű poptrendek rendszeres és hisztérikus bevonása a magyar könnyűműfajba kívülről nézve eléggé komikus. Ugyanennek a hozzáállásnak szélsőségesen gáz megnyilvánulása a nemzeti(!) rocknak nevezett irányzat zenéje is, ami halvány és anakronisztikus skandináv metálra emlékeztet a nyolcvanas évekből. Az idegen trendek kritikátlan átvételének következménye az is, hogy az ország legkülönbözőbb területein évek óta jól működő, élőzenés tehetségkutatók egy fikarcnyi médiajelenlétet sem kapnak a kereskedelmi- és közszolgálati médiában, csupán azért, mert nem illeszthetők be egy külföldi formátumba sem.
A fiataloktól várnánk, hogy merész ötletekkel és forradalmi újításokkal álljanak elő műsorok, művek, előadásmód és kommunikáció tekintetében is, de ahogy az utóbbi 10-15 év lesújtó konformizmusát nézem, az egyetlen nemzetközi tehetségkutató, ahol biztosan dobogósak lehetnénk egy Majréverseny.
Czutor Zoltán
2015. június 3. 13:21