ANDY TIMMONS – MA ESTE A HAJÓN SIMON PHILLIPS TÁRSASÁGÁBAN!
A mai nap minden bizonnyal piros betűs ünneppé válik a jazz fúziós zenék honi kedvelői számára, ugyanis este nem más, mint Simon Phillips és zenekara ad koncertet az A38-as hajó gyomrában. A Toto egykori legendás dobosa ráadásul nem akárkikkel érkezik, csapatában olyan prominens muzsikusokat találni, mint Steve Weingart billentyűs, Ernest Tibbs basszusgitáros, illetve a ’80-as évek gitáros aranygenerációjának utolsó igazán nagy egyénisége, Andy Timmons. A koncert kapcsán utóbbi úriemberrel készült előzetes interjú.
Jelenleg Simon Phillips csapatával turnézol világszerte. Emlékszel még a legelső találkozásotokra?
Hogyne. Az 1993-as NAMM Show-n került megrendezésre egy közös Ibanez-Tama esemény, az Axe Attack, amin az Ibanez katalógus shredder gitárosai mind felléptek. Ott volt többek között Steve Vai, Joe Satriani, Alex Skolnick és Reb Beach, és szükség volt egy olyan kísérőzenekarra, amely mindannyiukat képes kísérni. E szerepkör betöltésére mindkettőnket felkértek, ekkor találkoztunk először. Miközben megtanultuk az említett gitárosok repertoárjait, elővettük Simon első Protocol lemezének anyagát is, amit még a ’80-as évek végén készített. Erre azért volt szükség, mert Simon kitalálta, hogy a különböző fellépések között játsszunk erről az anyagról. A koncert kiválóan sikerült, Simon pedig jelezte, hogy ha úgy adódik, esetleg számítana rám máskor is. Ennyiben maradtunk. Később elkezdett dolgozni egy Symbiosis című albumon Ray Russell gitárossal, aki már a ’70-es években a zenésztársa volt. Ray azonban a turnét már nem tudta vállalni, így kerültem újra képbe nála. Ez úgy 1996 körül volt. Persze, örültem a lehetőségnek, a szorosabbra font együttműködés eredménye pedig két lemez, az Another Lifetime és az Out Of The Blue lett. Simon ekkor még roppant elfoglalt volt a Toto ügyeit illetően, most azonban már más a helyzet, több időt tölthet a saját ügyeivel, és ennek köszönhetően eléggé felpörögtek az események. Tavaly megcsináltuk a második Protocol albumot, azóta pedig már a harmadikat is befejeztük, a koncerteken árusítjuk is. Óriási élmény Simonnal játszani, zeneileg és technikailag is rendkívül inspiráló vele a munka, mind a stúdióban, mind koncerteken.
Mennyire kell másképpen hozzáállnod a gitározáshoz Simon csapatában, mint a saját bandádban?
Kiváló a kérdés. Egy profi zenésznek illik alkalmazkodnia ahhoz a zenei világhoz, amiben éppen részt vállal. Ez azonban nem jár szükségszerűen változtatással, inkább csak más irányból dolgoztat meg, a kifinomultságából adódóan főleg ritmikailag és harmonizációs szempontból, de pont ez a legszebb benne! Tudod, ez nem olyasféle zene, amit én szoktam írni, viszont imádom játszani. Reggelente felkelek, és jazz-örökzöldek segítségével csiszolom a tudásomat, ami egyébként akkor is hatásos módszernek bizonyult, amikor még nyílegyenes rockban utaztam. Noha Simon zenéje nem vegytiszta jazz, de mindenképpen abból táplálkozik, amit még inkább alátámaszt Steve Weingart billentyűs játékstílusa és dalszerzői stratégiája. Simon és Steve kettőse elképesztően hatásosan szabja meg a dalok formáját, élmény egy ilyen csapatban dolgozni. A Protocol II albumot négy nap alatt vettük fel tavaly, ami hihetetlen rövid idő, de a munka intenzitása is ennek megfelelő volt, elképesztő energiák szabadultak fel. Úgy érzem, hogy Simon a lehető legjobbkor keresett meg, amikor pár éve az első Protocol megjelenésének 25 éves évfordulója alkalmából szervezett turnét. Úgy értem, valóban készen álltam arra, hogy elmerüljek ebben a fúziós világban. Csodás érzés újra a jazz területeire merészkedni, és hidd el, gyakran érzem úgy magam, mintha visszaültem volna az iskolapadba.
Hogy látod, jut elég hely a gitárod számára ebben a kontextusban?
Abszolút! A koncerteken tulajdonképpen folyamatos improvizáció zajlik, csupán dal-vázakat használunk, amikre mindenféle izgalmas dolgot építünk fel, és ezt mindannyian szeretjük, mert ösztönzi a kreativitást. Rendkívül szabad ez a közeg, és a gitárnak éppúgy jelentékeny szerep jut benne, mint Steve billentyűs hangszereinek. Számomra mindig kihívás, ha olyan csapatban tevékenykedhetek, ahol nem feltétlenül én állok a középpontban, mert izgalmas megtalálni a helyem.
Mi jelent nagyobb kihívást: szólóművészként a színpad közepén állni, vagy inkább csapatjátékosként arra figyelni, hogy megfelelően illeszkedj valaki más elképzeléseibe?
Igazából én a saját bandámban is figyelek a többiekre, mert noha a dallamok az én kezemben vannak, egy háromtagú formáció azonnal szétesik, ha a másik kettő közül valamelyikkel probléma támad. Ez is egy nagyon jó kérdés egyébként, és tényleg az a válasz rá, hogy minden körülmények között egyenrangúan, mellérendelt viszonyban kell, hogy kezeljük egymás munkáját. Ha így gondolkodunk, akkor törvényszerűen jót teszünk a zenének, sőt, a hallgatóságnak is. Az öncélúság, a saját egónk előtérbe helyezése viszont sosem vezet jóra, és mondom ezt annak tudatában, hogy a dalaim között azért akadnak olyanok, amelyekről bizonyos mértékben elmondható ez. Ugyanakkor mentségemre szóljon, hogy mindig jó dalok és emlékezetes dallamok írására, valamint érzelmek kifejezésére törekszem. Ez az elsődleges prioritás nálam, és nagyon bízom benne, hogy hallatszik. A hallgatót csak így tudja az ember a maga oldalára állítani. Nekem is az okoz örömet, ha látom, hogy a közönség képes a hallottak befogadására. Ha a fejét vakargatva próbál megfejteni, az rossz, akkor valamit nem csinálok megfelelően.
Említetted a hármas Protocol lemezt. Hogy érzed, többet tudtál beletenni magadból, mint az előzőnél?
Tudod, itt Simon a fő dalszerző, ez nem is kérdés. Ettől függetlenül természetesen van lehetőségem kibontakoztatni a saját elképzeléseimet, Simon nem állja útját semminek, de vagyok annyira reális, hogy belássam, a dalszerzői stílusom nem feltétlenül válik hasznára ennek a projektnek. Viszont ennek dacára is lényeges dolgokkal járulhatok hozzá a kreatív folyamathoz, hiszen beleviszek egyfajta rock-szenzitivitást a fúziós kontextusba, és szerintem pont a különböző nézőpontok találkozásából adódóan működik annyira jól ez a brigád. Itt senkinek sem célja, hogy a másik fölé kerekedjen. A kérdésedre válaszolva, nagyjából ugyanazt érzem a Protocol soraiban, mint a Danger Dangerben egykoron, vagyis, ahogy haladunk az időben, egyre több ötletet valósítok meg, de ez nem jelenti azt, hogy a saját képemre formálnám a mások által meghatározott rendszert. Az új Protocol album egyébként lehet, hogy pont miattam sikeredett rockosabbra, ám gyanítom, e tény sokakat örömmel tölt majd el… (nevet) Nagyon bízom benne, hogy hosszútávon is működőképes lesz ez a társulat, mert roppant mód élvezzük a közös játékot, ami határtalan lehetőségekkel kecsegtet. És ez itt a kulcs. Szerencsére mindannyian karrierünk azon pontján állunk, hogy csupán anyagi megfontolásból nem kell részt vennünk olyasvalamiben, amiért nem dobban meg igazán a szívünk. Ilyen zenét játszani, ilyen társakkal maga a mennyország, a megvalósult álom. Ezek a srácok minden este megrugdossák a seggemet, folyamatosan éhessé tesznek, és arra sarkallnak, hogy még többet tanuljak. Roppant hálás vagyok a sorsnak, amiért ez megadatott nekem.
(Az interjú folytatását keresd a Music Media magazin júniusban megjelenő, következő számában.)
www.simon-phillips.com
www.andytimmons.com
Szöveg: Danev György
2015. május 8. 12:52