Kovács Kati - Egy páratlan pályafutás momentumai
Több mint ötven éve van a pályán és a hazai könnyűzene egyik ikonja, aki külföldön is komoly sikereket tudott elérni. Dolgozott az LGT-vel, az Omegával, Szörényi Leventével a Syriussal, Adamis Annával, Demjénnel, Lerch Pistával, Hofi Gézával, Koós Jánossal, Szenes Ivánnal - és a sor gyakorlatilag oldalakon át folytatható lenne. A világ öt kontinensén koncertezett, hat nyelven jelentek meg lemezei, tizenegy országban. Repertoárjában több mint ötszáz dal szerepel! Az év énekesnőjének választották Angliában és Németországban is, azon lemezek száma, melyeken szerepelt dalaival, szintén az ötszázat közelítik. Néhány hónapja töltötte be 70. életévét.
Megmondom őszintén, én 25 éve csinálok már zenei témájú interjúkat, de ilyen bőséges életrajzzal, illetve pályafutással nem nagyon találkoztam. Zavarba is jöttem, hogy mit kérdezzek ez alatt a rendelkezésünkre álló idő alatt. Majd szemezgetünk a pályafutás fontosabb momentumaiból. Kezdjük azzal, hogy a miskolci Kocsonya Farsangon fellép, milyen koncert lesz ez, élő zenekaros vagy pedig fél play back?
Egyik sem. Van egy zongorista, aki élőben játszik mellettem a színpadon. Nyilván a zenekaros verzió is van, de az egy másik dolog. Általában financiális oka van ilyenkor, hogy nem az élő zenekart rendelik... De egy a lényeg, hogy van fellépés és nem play back! Egyébként sokan megállítanak az utcán, mindenfelé tudják az emberek – Budapesten is – hogy a „kocsonyán” lépek föl.
Országos hírű fesztivál ez, többszázezres látogatottsággal!
Utólag tudtam meg a szervezőmtől, hogy ez téli, szabadtéri fellépés. Be lehet öltözni, de a toroknak nem teljesen megfelelő, hiába fűtött a színpad, a hideg levegőt csak beszívja éneklés közben az ember. Én tudok legalább 5-10 kollégáról, akik egyáltalán nem vállalnak ilyet.
Na, akkor nézzünk bele a pályafutás különlegesebb elemeibe! 1974-ben, mikor Szabó Gábor, a világhírű magyar gitáros - talán az egyetlen - hazalátogatott, készült egy tv felvétel, amit aztán le is adott a Magyar Televízió. Hogy kerültek önök kapcsolatba, illetve hogy merült föl, hogy abban a zenekarban ön fog énekelni?
Nagyon érdekes a történet, mert egy televíziós fiatalember találta ki, hogy mi játszunk együtt, ha Gábor hazajön. Ha nekem elmondták volna, hogy Szabó Gábor ki, akkor lehet, hogy nem mertem volna odaállni. Gáborral ezt követően találkoztunk és beszéltünk többször is, és egy nagyon szimpatikus, szerény embert ismertem meg benne. Azt mondta, hogy azért akart hazalátogatni Magyarországra, mert akkoriban hallotta az egyik lemezemet és mondta, hogy jé, Magyarországon vannak olyan emberek, akik nagyszerűen énekelnek! Kíváncsi volt arra, hogy mi milyen zenét produkálunk. Behívtak a Magyar Rádió 8-as stúdiójába, ott készült ez a felvétel. Egyébként úgy érkeztem oda, hogy nem kell élesben, felvételre énekelni, csak egy fellépésre gyakorol egy zenekar. Gyere oda, mutatkozz be, és próbáld el velük a dalt! – mondták. Úgyhogy én rendkívül nyugodt voltam, rágógumiztam és énekeltem a dalomat. Hát, így történt meg közben az az ominózus tv-felvétel. De kellett is ez a beugratás, mert egyébként nem biztos, hogy mertem volna énekelni. De jól sikerült! – nevet.
Legendás lett az az anyag, jól sikerült a felvétel, nagyon jó magyar zenészek bizonyíthattak. De lépjünk tovább, megint csak világsztárokat emlegetve! Úgy hírlik, hogy valamelyik külföldi TV showban ön a The Who együttes tagjaival lépett fel egy színpadon.
Ez így nem szó szerint igaz. A svájci Montreux-ben voltunk, ahová egyébként nem a magyarok delegáltak, hanem egy német és egy osztrák lemeztársaságnak voltam én az énekese. Ott énekelnem kellett egy dalt, éppen kamerapróba volt a színpadon, mikor egyszer csak hátra néztem, ugyanis beállt mögém pár fiatalember és ott a levegőbe hadonászva elkezdtek gitározni, dobolni. Mosolyogtak, énekeltek és körülöttem mindenki nagyon jól szórakozott és nevetett a történésen. Amikor lejöttem a színpadról, mondtam, hogy milyen aranyos emberek, de kik ők?! Mondták, hogy ők a világhírű The Who együttes tagjai. Szóval nem zenéltünk együtt, nem ők kísértek, csak poénból a kamerapróbán „leplébekelték” az én dalomat.
Kicsit fényezve a történetet, azért elmondható, hogy ők kísérték önt a színpadon!
Jellemző volt ez az akkori korra, hogy több országból jöttek össze előadók, zenekarok egy-egy tévéfelvételre. Barátságos légkör volt mindenütt, maguk a zenészek is felszabadultak voltak, egyfajta amatőr báj hatotta át ezt a korszakot. Nem számított, hogy éppen világsztár vagy, vagy egy még aránylag ismeretlen előadó, ment az ismerkedés, beszélgetés - önzetlenül, vidáman. Nagyon-nagyon sok fesztiválon vettem részt, mikor megtudták, hogy magyar vagyok, rögtön érdeklődtek, hogy milyen az élet Magyarországon, hogy működik itt a rendszer stb.
De ennél sokkal érdekesebb történeteim is voltak! Például Hamburgban a James Last testvérek készített nekem dalokat és elmentünk a helyi stúdióba, ahol azzal fogadtak bennünket, hogy egy pár perc türelmet kérnek, mert az előttünk lévő zenekar még csak most fogja befejezi a felvételt. Vártunk és egyszer csak kijöttek hosszú hajú figurák a teremből és érdeklődve kezdtek beszélgetni velem, mert hallották, hogy egy magyar énekesnő fog ott dolgozni utánuk és ők még nem láttak keletről jött művészt. Kezet fogtak velem, megnézegettek, megtapogattak…
És, bemutatkoztak, hogy Robert Plant, Jimmy Page?
Mondták, hogy mi vagyunk a Led Zeppelin! Nagyon aranyosak voltak, de mondom, minden nagyon természetesen zajlott, nem voltak sztárallűrök.
 |
Voltak egyéb furcsaságok is, például Ausztriában Villachban felléptünk egy nagyzenekarral és odajött egy fiatalember és kérdezett az együttesünkről. Halvány fogalma nem volt arról, hogy az együttest hogy hívják, meg olyan butaságokat kérdezett, hogy van-e nálunk Magyarországon bicikli meg karóra. Később kiderült, hogy ő egy manager, aki rendkívül tájékozatlan, de azért érdeklődött ennyire rólunk, mert kiderült, hogy a Fonográf együttessel fog majd dolgozni. Fontos volt régen a mi szerepünk, ha kijutottunk külföldre, mert nem csak egyszerűen énekesek, előadók voltunk, hanem Magyarországot képviseltük. Nyugaton akkor a vasfüggöny mögötti Magyarországról vajmi keveset tudtak. De ezáltal érdekesek is voltunk a számukra, hogyha oda került egy magyarországi énekesnő vagy bármilyen művész, együttes. Japánban is jártam, ahol egy Dusán dalt énekeltem magyarul a Yamaha fesztiválon. Elég modern volt a kinti füleknek, de nagyon megtetszett nekik. Tokióban egy nagyzenekarhoz hívtak meg stúdióba a Yamahát követően, hogy ha esetleg ráérek este 11 órakor, fáradjak már be a stúdióba velük! Mondtam naivan, hogy rendben. Erre a kezembe nyomták a szöveget japánul, hogy majd ezt énekeljem el! |
Akkor sok idő volt betanulni…
De sikerült, mi több, még mindig emlékszem rá, ha akarja, egy kicsit énekelek belőle. – és itt elkezd énekelni egy japán szövegű dalt, majd magyarul is elmondja a megfelelőjét!
Ez egy exclusive dolog volt, köszönöm szépen az előadást! Egyébként kérdezni is akartam, hogy mennyire jó a nyelvérzéke, hiszen jelentek meg angolul, németül, mint kiderült, japánul, mindenféle nyelveken lemezei, dalai. Mennyire volt nehéz ezzel megküzdeni vagy mennyire jött ez könnyen?
Tokióban is azt kérdezték, hogy tanult ön előtte japánul? Mondom, nem tanultam japánul egy percet sem! Szerintem szerencsém volt a japán nyelvvel, mert közelebb állunk mi kiejtésben hozzá, mint az angolok. Nekik valahogy nem állt rá az agyuk.
De hát olyan virágos nyelvek is vannak, mint az olasz. Az angolt ugye gyerekkorunk óta szívtuk magunkba, idézőjelben a gyerek korunkban - persze! Mert majdnem minden zenésznek, aki akkoriban megpróbált informálódni, külföldre kijutni, ott kellett az angol. Mikor idővel én is megpróbáltam már angolul beszélni, akkor nekem minden kerek mondat egy-egy dalból való volt. A számcímeket, komplett egész mondatokat tanultam meg az angol és az amerikai világslágerekből. Szóval nagyon jópofa, izgalmas tanulás volt ez, a zene hozzásegített mindenképpen a nyelvtanuláshoz.
Az ön dalait is feldolgozták időnként külföldön, vagy bizonyos részeit felhasználták, mint például 2010 környékén az Add már Uram az esőt Christina Aguilera producere. Hogy értesült ön erről vagy, hogy fogadta ezt az dalt?
Hát, szokás szerint én értesültem erről utoljára, egy Sípos Péter nevű zenész kollégánk, aki kint él Amerikában, telefonált haza Csurgai Attila dobosnak és mondta el, hogy mi a hír. Ez mondjuk elég meglepő eset volt, mert régen mindig azt szajkózták a hivatalos szervek, hogy jó lenne, ha lenne egy magyar világsztárunk! Erre most fordult a kocka és pár évtized múlva fordítva történnek a dolgok, mármint, hogy az én dalaimat ők írják át és táncolnak rá „breakesek” New Yorkban, Berlinben, Düsseldorfban. Hihetetlenül érdekes, hogy legalább tíz dalomat feldolgozták külföldön. Nem tudom, hogy hogy jutnak hozzá ilyen dalokhoz, van egy ilyen nemzetközi zenei bank, vagy hasonló?
Vannak ilyenek, nem tudom, hogy a magyar lemezeket milyen szinten töltik fel, de sokan már erre szakosodtak, hogy gyakorlatilag egy ilyen dalgyűjtemény rendelkezésre áll a világ összes tájáról, országából. Tehát ott válogatnak, sőt, van ahol hangmintákat töltenek föl, tehát egy-egy dalnak bizonyos részletét- sávját- szólamát rakják föl és ezt be szokták építeni producerek, zenészek - ilyenekkel is dolgoznak.
Igen, nem is olyan régen, körülbelül egy fél éve jelentkezett az egyik televíziós csatorna, és hozták, megmutatták, hogy milyen dalaimat használják. Kivesznek egy-egy részletet és azt végig ismételgetik a dalban. Nyilvánvalóan felismerhető azok számára, akik ismerik a magyar eredetit… Az unokaöcsém jó példa erre, aki valahol zenét hallgatott egy társaságban és mondta, hogy itt énekel a nagynéném. Az unokaöcsém akkor 15-16 év körüli volt és mondták a többiek, persze, nagyon jópofa vagy! Ő erre mondta, hogy egymillió közül megismerem a nagynéném hangját, mellette nőttem fel, hallottam elégszer.
Valóban, ezek a dalok sokfelé szóltak, de tény, hogy nekem írták őket, csak utóélete is volt néhány szerzeménynek, elénekelték sokan. Például a Játssz még című számomat is. Az konkrétan történelem-hamisítás volt, amit nemrég az egyik televízió elkövetett, mert másnak tulajdonította, pedig hát ez az én dalom volt.
Későbbi feldolgozásokra gondol?
Igen, sok új énekes énekli a számaimat. Sőt előfordul nem csak az, hogy bekapcsolom a tv-t és más énekli, hanem elmegyünk egy-egy előadásra, koncertre és szól a dalom. Előttem eléneklik élőben. De olyan jópofa ez, másrészt pedig furcsa. Nyilván, aki készített már dalt, az tudja, hogy ez egy alkotás, ami az ember személyiségéhez kötődik. Legtöbbször konkrétan nekem írták, vagy rólam - vagy én írtam a szövegét. De ez a slágerek utóélete. Ez egy kicsi ország, és a fiataloknak nagyon kevés jó új számuk van. Az furcsa nekem, hogy miért nem írnak sokkal több új számot nekik?
Igen, én is úgy látom, hogy ezek a zenei tehetségkutatók gyakorlatilag ilyen régi, bevált slágereknek az eléneklésére szakosodnak, és kéne már egy olyan verseny is, ahol saját dalokkal jönnek, vagy nekik írt dalokkal és tényleg először hallani, mint ahogy anno önöknél volt ez a táncdalfesztiválos dolog.
Akárhogy szépítjük, az, aki lefesti a másiknak a festményét, azt nem tartják eredetinek… Sokkal könnyebb úgy dolgozni, hogy csak le kell másolni, el kell énekelni a nótát. Amikor egy szólista saját maga énekel egy új szerzeményt, akkor az az ő egyéniségét fogja tükrözni. Szóval ott derül ki igazán, hogy mire képes, mit tud. Saját lábukra kéne állni ezeknek a fiataloknak, mert ilyenkor, idézőjelben mondom, mi fogjuk a kezüket! Persze, régebben valahogy ezek a fesztiválok pontosan erről szóltak, hogy vadonatúj dallal kellett mindenkinek elindulnia.
|
Igen, és ez jó is volt! Most akárhogy nézem az információ áramlás már sokkal gyorsabb, ami annyit jelent, ha megjelenik egy dal mondjuk Angliában egy jellegzetes hangszereléssel, akkor azt gyakorlatilag a megjelenés pillanatától Magyarországon már lehet hallani vagy le lehet tölteni a netről. Régen nem volt ilyen információ dömping, ezért a zeneszámok sokkal szuverénebbek voltak és jobban elkülönültek egymástól. Nem volt ennyi hasonlóság, egyformaság. Szoktam hallgatni a Österreich 3-t, az osztrák rádiót. Ott tulajdonképpen nagyon sok jó sláger van, de már ugyanazokat hallom vissza a magyar előadóktól, ők ugyan írnak másik szöveget, és kicsit más a dallam, de az nagyjából majdnem ugyanaz, mint a kinti szerzemény. Viccből azt mondom, hogy olyan ez, mint a panellakások, hogy előre gyártott elemekből készül… Igen, ebben van valami igazság. Régen azért valóban sokszínűbb volt itt a zenei paletta. Igen, jól fogalmazta meg a dolgot, sokszínűbb volt! Arról szeretném kérdezni, hogy ön a hangi adottságaiból adódóan - meg ugye szerencsés volt a pályafutása is - énekelt operától kezdve operettet, pop zenét, rock zenét is. Valóban ennyire sokszínű az ízlése és szeretett mindenféle stílusban megmutatkozni? Tulajdonképpen annak köszönhetem ezt a mindenféleséget, hogy nekem soha sem mondta meg senki, hogy ez könnyű vagy ez nehéz. Amikor kamasz voltam, akkor, ha egy dal nagyon nehéz, és tényleg nagyon nehéz volt, hát gyakoroltam és gyakoroltam. Magyarul nem voltam irányítva, ezért a hangterjedelmem miatt, ami elég nagy volt, akkor el tudtam énekelni bármit, és a televízió is kihasználta ezt, mert opera paródiákat is énekeltünk, meg eredeti operát is. Nyilván én alapvetően most úgy mondanám, hogy rock énekesnőnek készültem. Hát, ezzel a hanggal leginkább arra alkalmas. Amúgy, sokkal vékonyabb is volt a hangom. Most csak azért vagyok ilyen rekedt, mert úgy hozta a sors, hogy megy a melbournei tenisz verseny, az Australian Open és sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy fél szemmel állandóan ébren vagyok, ami annyit jelent, hogy nézem a teniszversenyt és nem alszom tulajdonképpen másfél hete. |
 |
Aha, én azt hittem, hogy kiabál a teniszverseny közben és szurkol. A világ nagyon-nagyon sok országában megfordult, Japán, Ausztrália, Amerika - illetve hát az európai rész, az meg teljesen logikus. Abban az időszakban a 60-as évek végén, a 70-es évek elején azért nem volt olyan könnyű magyarként mozogni és sok hazai zenésznek akadt ebből problémája, például a Syrius zenekarnak, akik világszínvonalú jazz-rockot játszottak. Nekik akadályt gördítettek az útjukba, így komoly külföldi szerződéseket nem tudtak teljesíteni, mert nem tudtak utazni. Önnek ez mennyire ment könnyen, hogy a meghívásokat teljesítse?
Az én esetem egészen más volt, mert egy szólistát sokkal inkább kiengednek egyedül, mint egy zenekart csapatban. Egy komplett zenekart máshogy kezeltek és nagyon sokuknak volt ebből méltatlan helyzetük. Nálunk is előfordult, hogy volt egy-egy slágerem valahol, mondjuk Németországban beindult, és nem tudtam kimenni úgy, ahogy ők szerették volna. Ott kint úgy működött a dolog, hogy ha slágerré vált egy szám, akkor másnap már hívtak, hogy üljek fel a repülőgépre és menjek ki. Én legtöbbször kimehettem, de hát nálunk azért az útlevélkezelés lassúbb volt, mint a nyugati országokban. Ők ezt nem értették. Nálam is előfordult, hogy azért szakadt meg a kapcsolatunk kinti társaságokkal – lemezkiadókkal, televíziós csatornákkal – mert egyszerűen nem tudtuk teljesíteni ezeket a határidőket. De nem azért, mert nem akartak nekem útlevelet adni, csak olyan lassú volt az ügymenet, hogy a rövid határidők legtöbb esetben teljesíthetetlenek voltak. Sajnos nem volt állandó kilépőnk menetkészen… Egyébként emlékszem, hogy a Syrius együttesnek voltak ebből problémái. Mikor hazajöttek külföldről, én énekeltem/dolgoztam is velük turnéban. Akkor ilyen – úgy mondtam – egyszerű kis dalokat, slágereket kellett játszaniuk velem. Én mondtam is nekik, hogy elnézést, de ezek most slágerek és ezt kell játszanotok velem. Zseniális zenészek voltak, Orszáczky, Raduly Misi kedves emlékek számomra.
Misi olyan fanatikus volt, hogy mikor például Miskolcon játszottunk, akkor ott aludtunk a turnéban Lillafüreden és ő felkelt éjszaka, és mondta, hogy megyek gyakorolni az erdőbe... Aranyosak voltak, mikor én szabadkoztam, hogy ez nem olyan szintű zene, amit ők játszanak, azt mondták, mi vagyunk hálásak, hogy viszel minket dolgozni és biztosítasz nekünk kenyeret. Szóval olyan szép emlék, hogy a kiváló jazz zenészek milyen szeretettel viseltettek irányomban, pedig ők kint már meglapozták a sikerüket, méltán voltak népszerűek, és sokkal népszerűbbek is lehettek volna... Nehéz dolguk volt, nagyon nehéz.
Igen, sajnos a Syrius ennek az áldozata lett, de hagyjuk is most ezt! A sok külföldi szereplése során soha nem merült fel önben, hogy esetleg kint maradjon? Hiszen azért visszaigazolása volt bőven, rengeteg helyre hívták, tehát garantált volt a siker, hogyha kint maradna, akkor is komoly pályát tudna befutni.
Mindig biztattak, hogy maradjak kint, van lakás, biztosítják az ellátást, mindent, aztán majd megtanulom a nyelvet is rövid időn belül… Emlékszem, ez akkor volt a legaktuálisabb, amikor Music Week angol szaklap az év énekesének választott engem. Sok lehetőségem volt, külföldi zenekarokkal énekelgettem és sok dalom lett kint sláger. Aztán, volt, hogy részt vettünk egy fesztiválon, ami egy Euroviziónak megfelelő kaliberű volt, ott ugyanaz az élő zenekar kísért, akik később sok-sok időn keresztül élőben kísérték a legtöbb énekest. A Nálad lenni újra jó lenne dalom nagyon sikeresek lett.
Érdekes történet, úgy volt, hogy kiküldtünk dalokat, de nem került el valahogy a fesztivál bizottsághoz. Aztán Szenes Iván gondolt egyet és kiment Bécsbe és nevezett négy dalt. Jeligésen, név nélkül, csak címmel ellátva. A négyből négyet beválasztottak és az ottani fesztivál bizottság azt kérte tőlem, már kint Írországban, hogy ha megengedem, akkor ne legyen már négy, mert akkor nem marad másra idő és akkor az az én szólóestemmé válik. Úgyhogy három dalt elénekeltem, az egyikkel nyertünk. Nagyon érdekes volt, mert itthon a Magyar Rádióban azt mondták, hogy ez nem jó dal, ez nem éri el azt a szintet, hogy fölvegyük. Mikor hazajöttem, mondtam, hogy megnyertük a fesztivált ezzel a dallal. Helyesek voltak, mert azt mondták, hát, ha jó volt az angoloknak, az íreknek és a világnak, mert akkor még amerikaiak is versengtek, hát akkor fölvehetjük. Még máig is éneklem! Szóval, sláger volt a javából. De hát ilyeneken csak mosolygok ma már, nem szabad komolyan venni, mert ha az ember komolyan veszi az életet, akkor elkedvetlenedik.
Mostanában mennyire vannak még az irányú tervei, hogy esetleg új dalokat, új lemezt készítsen?
Egy pár évvel ezelőtt az egyik kedvenc szövegírómhoz fordultam, hogy szeretnék egy nagylemezt és azt mondta, hogy belefáradt, és már nem motiválja semmi, megszűnt a CD piac. Tehát, a szövegírók vagy zeneszerzők számára a motiváció a siker és a pénz volt. Abból éltek, a jogdíjakból. Én akkor kezdtem érezni, hogy valami itt nagyon-nagyon megváltozott ezzel az internetes világgal. Nincsenek már lemezek… Ugyanakkor találkozom rajongókkal, akik nem hagynak békén, hogy készítsek egy új lemezt mindenféleképpen. Érdekes, engem mindig a rajongók vittek előbbre. Annak idején, amikor az egyik Vangelis dalra szöveget írtam, akkor úgy került hozzám a dal, hogy állandóan kérték a törzsrajongóim, hogy ezt a dalt énekeljem el. Mondtam, hogy nincsen rá szöveg, latinul van egy mondat benne, ennyit tudok. Akkor írjál rá egyet! –mondták. Írtam is, és ez lett az egyik legnagyobb slágere az életemnek - a Vangelis 1492. Amit úgy emlegettek itt a környező országokban, mikor nagy sláger volt egy pár évvel ezelőtt (1995-ben), hogy az „új magyar himnusz”. Ezen én is csodálkoztam, de a szövege nagyon komolyra sikeredett, még Vangelis is külön gratulált, mert elküldték neki, ugye engedélyeztetni kellett. Azt mondta, hogy ez az első szöveges változat és a lemezemre szeretne ajánlást írni, mert annyira tetszik neki.
Egyébként ez volt az első magyar szöveg, amit megírt? Ahogy én olvastam az életrajzában ötven dalban szerepelt szövegíróként.
Írtam én már korábban is, de nem tartom magamat szövegírónak. Én mindenbe csak úgy belekóstoltam, ahogy hozta az élet. Inkább külföldi dalokra írtam szöveget, akkor csak a saját szórakoztatásomra és a rajongók szórakoztatására. Emlékszem, amikor csak úgy viccből írtam egy paródiát, a Hol vagy Józsit, az mekkora sláger lett! Pedig azt én csak tréfának szántam. Talán a Legközelebb látlak lett az egyik legnagyobb slágerem, annak a szövegírója Szenes Iván volt, a zenéjét pedig az a miskolci Koncz Tibi írta, aki most is kísérni fog a fellépésemen.
Én egyébként soha nem tervezek el semmit. A sors olyan érdekes dolgokat kínál fel, hogy néha megdöbbenek, és ha elég vállalkozó szelleműek vagyunk, akkor elvállalom, kipróbálom. Hál’ Istennek legtöbbször jól sültek el az életében a kalandozásaim. A kihívás dominált, mintsem valami egyéb motiváció. A kaland jellege, igen, az tart a pályán.
PAYA
2015. március 21. 18:20