LOVRECK
A Remény rabszolgája címmel 2014 október elején látott napvilágot a Lovreck zenekar második albuma. A csapat frontembere, a 2011-es Marshall gitárverseny győztese, Lovrek Krisztián az új lemezről és sok egyébről is mesélt lapunknak.
Elkészült a második Lovreck album. Ezúttal milyen előzetes elképzelések mentén dolgoztatok, illetve valóban olyan lett-e a korong, ahogy megálmodtátok?
Alapvetően az volt a cél, hogy amennyire csak lehetséges együtt dolgozzunk, és ne arról szóljon a lemezkészítés, hogy ki-ki otthon írja meg és dolgozza ki végsőkig a maga ötleteit. Szerencsére arra is jutott idő, hogy az elképzelések egy részét akár többféle módon is kipróbáljuk zenekari környezetben, így döntve el, hogy melyik lesz végül a nyerő megfejtés. Hogy milyen lesz, még előttünk is nyitott kérdés, ugyanis jelen pillanatban is zajlanak a felvételek, pedig már nyakunkon az októberi HammerWorld-ös megjelenés. Reméljük a legjobbakat!
Szerinted miben sikerült előrelépnetek a bemutatkozó munkához képest?
Az első lemezt mi alapvetően EP-nek szántuk, de a hossza miatt végül hivatalosan nagylemez besorolást kapott. Nem volt igazán egységes anyag, hiszen a dalok többsége már megjelent valamikor ilyen-olyan formában korábbi zenekaraink égisze alatt - még ha csak egy szűk réteg ismerhette is ezeket csupán -, szóval igazából ez lesz az első olyan munkánk, ahol a dalok többsége még nem volt hallható máshol és a kilenc track, mintegy 70 perces játékidővel egy kerek egészet alkot. Míg az első anyagnál még volt némi ellentét köztünk pl. a dalok ideális hosszát illetően - hiszen akkor csak én képviseltem a "zenéljünk és ne az órát nézzük", álláspontot -, addig most már Zoli is teljes mellszélességgel támogatta ezt a felfogást, így gördülékenyen haladt a dalszerzés.
Ami viszont talán tényleg a legfontosabb újdonság, hogy most több szerzemény is abszolút közös munka eredménye, de egyébként is eléggé belefolytunk egymás dolgaiba. Zoli rengeteg hangszerelési megoldást, sok szólamú vokáltémákat hozott az én nótáimba, én meg a dobokat írtam meg az övéiben, és segítettem végső formába önteni a szövegötleteit - mert hogy ezúttal kettővel is előállt. Ebből adódó érdekesség, hogy énekesként is bemutatkozik az egyik általa írt tételben, amiben duót éneklünk.
A lemez jellegét tekintve ezúttal mire számíthatunk?
Az alapvetően is elmondható, hogy igen széles spektrumban mozognak a dalok, hisz éppúgy megtalálható a 200 bpm-es thrash őrület - erre készült az első, kétnyelvű klip -, mint a tiszta gitáros ballada, vagy épp a 13 perces progresszív jellegű eposz, a teljesen instrumentális tételről már nem is beszélve. Több dalban is előkerültek a hét húros gitárok, és a szólók terén is igyekeztünk minél több lehetőségét kihasználni a két gitáros felállásnak: van ahol egymásnak válaszolgatva, van ahol pedig közvetlen egymás után játszunk, a korábbi "mindenki a saját dalában szólózik" alaphelyzet helyett. További újdonság, hogy elképesztő vendégszólók is színesítik a képet, az ország legjobb gitárosai tolmácsolásában, illetve, hogy a borítót egy igazi nagyágyú, Havancsák Gyula készíti majd!
Az első album megjelenését követően méltató és kritikus hangvételű visszajelzéseket éppúgy kaptatok. Voltak olyanok, akik azt mondták, hogy „jó, jó, itt ez a Lovrek Krisztián, aki tényleg elképesztően jól gitározik, de hol vannak az emlékezetes dalok, dallamok”? Eme felhangok mennyire inspiráltak az új lemez megírásakor? Mennyire volt benned, hogy „most majd megmutatom nekik”?
Semennyire. Őszintén szólva nem is emlékszem negatív visszajelzésekre, hiszen az összes "hivatalos" kritika jókat írt a lemezről. A névtelen, arctalan netes trollok "véleménye" pedig teljesen súlytalan számunkra, éppen ezért pont annyi jelentőséget is tulajdonítunk nekik, mint amennyit számítanak: semennyit. Soha nem foglalkoztunk velük és ez nem is fog változni. Számomra a három, ZZ korábbi munkásságából átmentett Hearty dal meg eleve a magyar metal non plus ultrája, én azoknál letisztultabb, jó értelemben vett slágeres, mégis agyas dalokat nem tudok említeni itthonról, szóval aki szerint azok nem voltak elég emlékezetesek, vagy dallamosak, az a botfülével nyugodtan keresse fel asztalosát, fül-orr-gégészét! :)
Egyszer Steve Lukather azt mondta nekem, hogy az igazságtalan kritika tönkre tudja tenni a teljes napját. Te hogy vagy ezzel?
Minél jobban csinálsz valamit az életben, annál több irigyed akad majd, aki szeretne maga mellé lerántani a mocsárba és lehetőség szerint ott is tartani; ez sajnos az élet bármely területén így működik. Luke rendkívül szenzitív művész, és túl sok teret enged a netes trollok böffeneteinek. A világ legnagyobb, legelismertebb világsztár státuszú rock gitárosa, akit egyformán megsüvegel a pop, a rock és a jazz világ is, akinél följebb egyszerűen már nincs; nem is igazán értem miért foglalkozik frusztrált, soha az életben semmit el nem ért senkik irigy, rosszmájú beszólogatásaival...? Ezek a formák legfeljebb egy dolgot érdemelnek: mély sajnálatot. Azért borzasztó szar dolog lehet a billentyűzetet egy monitor előtt verve olyan dologról "szakérteni'' a virtuális térben, amiről a valós életben még csak halvány fogalmuk sem lesz soha...Szegények...
Mennyire érdekel, hogy ki mit gondol a munkádról?
Egyszerűen lehetetlen úgy alkotni, hogy az ember folyamatosan azt fürkészi, vajon kinek tetszik majd és kinek nem, amit csinál. Aki ezzel próbálkozik, annál a végeredmény jó eséllyel nem lesz más, mint izzadságszagú szakmunka. Éppen ezért elsősorban magunknak zenélünk. Ha ez tetszik valaki másnak is, annak örülünk, ha meg esetleg nem, nos, úgy akkor sem történik semmi az ég világon. Az élet ugyanúgy megy tovább, kék az ég és zöld a fű...
A zenekaron belül persze megbízunk egymás értékítéletében és szakmai tudásában és sokszor elfogadjuk a másik észrevételeit, de olyan is előfordul, hogy megharcolunk a saját igazunkért. Nálunk senki sem azért kezdett zenélni, hogy igyekezzen minél több ember ízlésének, elvárásainak megfelelni, hanem mert egyszerűen ez jön belőlünk. Vannak gondolataink, érzéseink, van mondanivalónk, amit a zene által próbálunk kifejezésre juttatni, ugyanakkor élvezzük a közös játékot, alkotómunkát. Bizonyos szempontból egyformák vagyunk, hiszen mindannyiunkat a zene mozgat, ez az életünk. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Dani mára az egyik legkeresettebb hazai session dobos lett, Sexy pedig egy ideje már a Lukács Peta band tagja is, amiért én nagyon büszke vagyok rájuk! Mivel a mindenkinek megfelelés eleve lehetetlen, már megpróbálni is értelmetlen idő és energiapazarlás.
Megosztó személyiség vagy, aki sokszor ellentmondást nem tűrően ad hangot mondandójának. Sokak szemében erény, ha valaki nem köntörfalaz, másokat viszont irritál.
Sokakat az egész élet irritál, és mindent személyes sértésként fognak fel, amit valaki olyan nyilatkozik, akit épp valamiért megkérdeztek. Az ő igazi bajuk azonban - a sokszor megfigyelhető funkcionális analfabetizmus mellett, vagyis, hogy nem is tudják helyesen értelmezni a szöveget, amin felháborodnak - az, hogy őket a kutya nem kérdezi semmiről. Még otthon, vagy a kocsmában se. Ezért aztán próbálnak figyelmet kelteni a neten, mert ott még egyelőre mindent lehet, büntetlenül. Persze szigorúan arc és név nélkül, mert a bátorság addig terjed, amíg nincsenek valós következmények, ugyebár... Igazából azt kell látni, hogy minden ilyen megnyilvánulás egy segélykiáltás, "Hé, figyeljetek ide rám, nekem is van véleményem, én is szeretnék számítani"! Csakhogy a dolgok menete nem ez. Attól senkiből nem lesz tényező az élet semmilyen területén, hogy odamegy valahová és nekiáll kéretlenül óbégatni, pláne nem minősíthetetlen stílusban. Ezzel csak még jobban elszigeteli saját magát, amitől aztán persze még dühösebb lesz, és még jobban hányja majd az epét és ez egy önmagát gerjesztő ördögi spirál, ami egyre csak mélyebbre visz és amiből szinte lehetetlen kikecmeregni. Egyetlen út van csupán, és az a kitartó és szorgalmas munka útja. Ehhez persze sokaknak nem fűlik a foga, hiszen mindig egyszerűbb másokat ócsárolni, mint megpróbálni letenni valamit az asztalra, holott a sikeres embereket csak az különbözteti meg a sikertelenektől, hogy ők nem adták fel!
 |
Utólag nem szoktad megbánni, hogy sokszor felveszed a kesztyűt, és körömszakadtáig véded az igazad? Jó néhány éve leszoktam már erről. Véleményem persze ma is ugyanúgy van mindenről, mint régen, csak már nem érzem égető szükségét, hogy ennek feltétlenül hangot is adjak. A húszas éveim közepén azt gondoltam, hogy majd én mindenkit jól megregulázok és ez sokáig így is ment, kíméletlenül szedtem ízekre a sok okoskodó, semmire arcoskodó "wannabe" zenész, "nolifer" hobbistát, sokszor "sárkány ellen sárkányfű" mentalitással, lesüllyedve az ő szintjükre. Idővel persze rájöttem, hogy ez egy lehetetlen szélmalomharc, aminek soha nem lesz vége, mert mindig jön egy újabb gyökér, akivel kezdődik az egész gyakorlatilag előröl. Azóta igyekszem magamtól távol tartani a negatív dolgokat, és az élet pozitív oldalára és a munkára koncentrálni, amihez az is hozzátartozik, hogy csak azokkal kommunikálok, akikkel hasonló értékrendet képviselünk és van mit mondanunk egymásnak. 10 éve, amikor még nem volt Facebook meg YouTube, csak a fórumok voltak, ahol sokszor kontroll nélkül ment az adok-kapok. Azóta viszont szerencsére ezek helyét átvették az egyén által jól irányítható közösségi felületek, ahol tényleg csak azt kell elviselned, akit te magad szeretnél. Így már a kísértés is megszűnt és nem kell külön kerülni az olyan gyűjtőhelyeket, ahol jó eséllyel összehordja a szemetet a szél. A mai metal gitározásban újra erőteljesen dominál a technikai tudás, de vajon a mostani technokrata „sztárgitárosok” mennyire érnek fel zeneiség szempontjából a ’80-as évek mestereihez? Zeneiség szempontjából a lábnyomukba sem léphetnek. Mondjuk másban se nagyon ... A technokrata vonal, de főleg az őket csodálók rettenetesen rossz úton járnak, hiszen nem látják át, hogy a technika a zenében csupán eszköze a kifejezésnek, és nem a végcélja! A 80-as években még a legvirgább gitárosokban is találtál zeneiséget, hiszen a zenéjük a blues-ból és a klasszikus művekből táplálkozott, azonban manapság ezek a gyökerek mintha eltűntek volna és nem maradt más, csak a színtiszta attrakció. Elnézve ezeket a tök egyforma, zs-be hangolt, nyakba húzott 7-9 húros gitárokon a verzékben is sweep picking arpeggio-kat játszó cirkuszi mutatványosokat, akik sokszor moll jellegű hangnemekre dúr jellegű skálákat erőltetnek, és ezzel kábítják |
a kezdőket - akik nem értik, hogy mi történik, ezért aztán rögtön elalélnak - az a benyomásom, mintha megragadtak volna a technikára, gyorsaságra összpontosító köztes állapotban. E fázison nyilván minden virtuóz hangszeresnek át kell esnie, csak míg normál esetben maximum pár év alatt túljut rajta az ember, és letisztul a játéka, addig nekik ez valamiért nem sikerült. Sehol egy ízes nyújtás, vibrátó, vagy dallam, netán szünet, csak a fonott kosarak egymás hegyén-hátán indokolatlan mennyiségben és helyeken. Ráadásként az összes ilyen forma pont ugyanúgy szól. Megveszik az Axe Fx-et meg az EZ Drummer-t és minden tök ugyanaz. Egyen hangszerek, egyen sound. Kegyetlen. Régen a gitárosok egyediségre törekedek, senki nem akart úgy szólni, mint a másik, ezért is született megannyi egyéni varázslatos muzsikus és muzsika, míg ma meg valamiért mindenki ugyanazt akarja elérni. Teljes uniformizálódást látok, ami nagyon egészségtelen. Senki sem felismerhető és senki nem is tud hosszú távon hatást gyakorolni az emberekre, mert mindenki ugyanolyan - tisztelet a nagyon ritka kivételnek.
A videomegosztó oldalaknak köszönhetően rengeteg tehetség bukkant fel az elmúlt években, olyanok, akiknek más platformon talán nem is lett volna módjuk megmutatni a tudásukat.
Valóban, és mégis, mintha semmi se történt volna. A millió dolláros kérdés, hogy a 45 év fölötti generáció után miért nem sikerül senkinek az átütő és tartós siker? Hova lettek a nemzedékeket meghatározó zenészek, énekesek, zenekarok? Hol van a következő Kip Winger, Bruce Dickinson, netán Freddy Mercury, hol van a jelentőségében hasonló kaliberű csodazenekar, mint anno volt a Queen, a Guns, a Toto, vagy épp a Metallica, netán Pantera? Vagy hol van a következő Satriani, Steve Vai, Malmsteen, Petrucci, Portnoy, Billy Sheehan, Steve Lukather, stb-stb.?
Tele van a világ megjegyezhetetlen nevű zenekarokkal, arctalan és jelentéktelen, sokszor kutyaütő hangszeresekkel, még jelentéktelenebb lemezekkel és zéró hatással.
Ugyanakkor tele a YouTube csodagitárosokkal is, akikből viszont tizenkettő egy tucat. Noha világ szinten van kb. 5 arc, akik viszonylagos ismertségre tettek szert az utóbbi 5-10 évben, de jórészt a netről ismerjük őket, nem zenekarokból és többnyire nem a saját dalaikon keresztül...Sokakat tanítanak gitározni online, és kb. ennyi...
A kérdés egyébként azért is baromi érdekes, mert ma elsajátítani egy-egy hangszer csínját-bínját sokkal könnyebb, mint az említett generáció idejében volt, amikor gyakorlatilag ki kellett találni szinte mindent, a játéktechnikákat, a sound-okat. Talán pont ez az uniformizálódás egyik legfőbb oka. Szinte már mindent kitaláltak, amit lehetett, mindent vegyítettek mindennel, vagyis nincs már új a nap alatt, ezért nincs is már mivel kiemelkedni, kitűnni a szürke tömegből.
Plusz ott van a brutál mód megnőtt ingerküszöb és a megváltozott zenefogyasztási szokások ténye. Amikor minden másnap 2-5 év közötti ázsiai kisgyerekeket látunk virtuóz módon játszani a hangszerükön, már nem sok reakciót vált ki belőlünk egy felnőtt ember érett játéka. A zenét a többség ma már eleve úgy fogyasztja, akár csak a legtöbb dolgot az életében: valódi élvezet nélkül, gyorsan, hiszen olcsó fogyasztási cikké degradálódott valami lett belőle, ami csupán háttérzajként szolgál a mindennapi teendők mellé. Minden két kattintásra elérhető, akár ingyen, így aztán nincs is miért és hogyan rajongani. Kisgyerek letölti a torrentről a sok Gb-nyi diszkográfiát, amit aztán az életben nem fog végighallgatni. Eközben minden napra jut három friss lemezmegjelenés ismert zenekaroktól, plusz hetente ennyi koncertdátum, arcba tolva, nehogy valamiről lemaradjon az ember gyermeke, és akkor a kismillió ismeretlenről nem is beszéltünk. Nincsenek titkok, nincs semmi misztikum. Megdöbbentő, hogy míg egy Metallica, vagy Maiden máig több tízezres tömegeknek játszik a világ minden táján alanyi jogon, bárki más már minimum egy nullával kevesebb számú közönséggel kénytelen "beérni". Óriási szakadék. És mi lesz, ha ez a generáció kiöregszik, kihal? Mi jön utánuk? Semmi? A 80-as években indultak és befutottak után miért nincs semmi? A kérdés nem csak világviszonylatban aktuális, hanem ugyanígy igaz kis hazánkra is.
A net térhódításával olyanok is szép számmal felszínre kerültek, akik a zenélés realitásától meglehetősen távol álló produkciókkal hívták fel magukra a figyelmet. Szerinted mennyi értelme van a 800 bpm-es tempóban eljátszott Dongónak, vagy éppen 45 skála megmutatásának egyetlen szólóban?
Semennyi. Mutatványnak elmegy, de zenei értéket nyilvánvalóan nem hordoz. A sebességnek is ideig-óráig van csak értelme, ezek a sok száz bpm-es dongó rettenetek meg igazából állati nevetségesek. Sokszor nem is a gitárost hallod, hanem a MIDI backing track-et, amire megy a maszatolás, aminek persze a fele sem igaz. Ezek a fickók összekeverik a művészetet a sporttal. Ott van értelme annak, hogy ki gyorsabb a másiknál, a zenében nincs. A 45 skála meg szintén nonszensz: a stílusérzéknek és ízlésességnek nagyobb szerepe van a zenében, mint a kidolgozott technikának. Nem lehet mindenre mindent rájátszani ész nélkül közvetlen egymás után csak azért, mert valahol valaki kitalált már rá egy zeneelméleti összefüggést, és meg lehet magyarázni, hogy az oda éppen miért jó, szóval ennek gyakorlati haszna semmi, viszont mondjuk demonstrálni a skálák által keltett hangulatok különbözőségét és sokszínűségét akár még hasznos is lehet. A kérdés csak az, hogy eredetileg mi lett volna vele a cél?
Egy most indult nagyszabású gitáros tehetségkutató második felvonásában - többek közt - te magad is zsűriként vagy jelen. Milyen a mostani mezőny, hogy látod az új gitáros nemzedéket, akár összehasonlítva azzal, amelyikkel 2010-ben még te kerültél döntőbe?
Még javában zajlik a nevezési időszak, úgyhogy csak általánosságban tudok beszélni: nekem, de rajtam kívül többeknek is a szakmából valahogy az az érzése, mintha eltűntek volna itthon a kiemelkedő tehetségek. Azok közül, akikkel én szerepeltem alkalmasint több gitárverseny döntőjében is, többen már sikerrel építgetik a karrierjüket, pl. régi nagy zenekarokban játszanak, vagy épp a maguk útját járják, de azóta mintha nem történt volna semmi. Fogalmam sincs, hogy ennek mi lehet az oka, de nagyon érdekes jelenség. Annál is inkább az, mert nemrég meg a Gitármánia Táborban tartottam kurzust, ahol viszont soha nem látott számú fiatal és kiskorúval szembesültem, akik még csak most kezdik felfedezni az együtt zenélés örömét és nagyon lelkesek. Előttük még nyilván nagyon sok év gyakorlás áll, és majd talán egyszer közülük kerül ki a jövő néhány nagy gitárosa, de most nagyon úgy tűnik, mintha egy korosztálynál, a most húszas éveik elején járóknál totál kimaradt volna a tanulni vágyás.
Magad is kőkeményen dolgozol azért, hogy minél inkább érvényesülj a hazai zenei palettán. Több éves tapasztalatszerzés után mit tanácsolnál azon gitárosoknak, akik most szeretnének elindulni e rögös úton?
Elsősorban tájékozódást, ugyanis sokan még ma is abban a tévhitben élnek, hogy a rocksztárság egy létező dolog, és a zenélésből könnyedén, különösebb erőfeszítések nélkül és remekül meg lehet élni. "Nagy terpesz, befogom a kvintet és dől a lé, meg a sok csaj"- gondolják ők. A szomorú igazság azonban az, hogy az utolsó generáció, akinek még valós reménye lehetett arra, hogy megtapasztalja mit jelent valódi sztárzenésszé válni, biztos egzisztenciát építeni a zenélésből, már 50 közelében, vagy bőven fölötte jár. Az én generációmnak már csak ennek az illúziója, az utánam következőknek meg már az se maradt... Ehhez még hozzájön, hogy Magyarország annyira pici piac, hogy eleve csak alig néhány embernek sikerülhetett igazán az élet, még a "nagy öregek" közül is...Végig kell nézni az elmúlt 30-40 éven, kik próbálkoztak, kiből mi lett és hova jutott végül...eléggé beszédes...
Úgyhogy aki a fentiek reményében szeretne elkezdeni zenélni, annak kár is hozzáfognia. Ők, ha bele is kezdenek, idővel úgyis lemorzsolódnak és visszakerülnek a civil szférába, viszont legalább a zeneértőbb közönség táborát fogják erősíteni. Akiből meg megállíthatatlanul árad a muzsika, nos, annak nem érdemes semmit tanácsolni, úgyis ezt fogja csinálni, bármilyenek is legyenek a körülmények, hiszen ahogy Kassák Lajos tökéletesen megfogalmazta: "A művészetnek nem célja van, hanem oka".
www.lovreck.hu
Zenekari fotó: Berthóty Attila "mado"
Danev György
2015. január 13. 18:51