RICHIE KOTZEN, a visszajáró vendég
Megszámlálni is alig lehet, hogy Richie Kotzen hány alkalommal lépett fel Magyarországon az elmúlt években, ettől függetlenül a közönség és a szakma minden alkalommal keblére öleli az amerikai csodagitárost, és ez nem véletlen. Az őserejű hanggal és eltéveszthetetlenül markáns zenei világgal rendelkező legendás zenész szeptember 25-én ismét saját produkcióját hozta el az A38 színpadára, az alábbi interjú segítségével azonban egyéb, Richie jelenét és közeli jövőjét érintő kérdésekre is választ találtunk…
A napokban fejeződött be a The Winery Dogs turnéja, mely csapatban Billy Sheehan Mr. Big basszusgitáros és Mike Portnoy, hajdani Dream Theater ütős a partnereid. Hogy sikerültek a koncertek?
Kimondottan pozitív volt a turné, koncertről-koncertre egyre jobbak lettünk. Alaposan összekovácsolódtunk Billyvel és Mike-kal, de ennek a körnek most hivatalosan vége. Most az elkövetkező szólófellépéseimre kell koncentrálnom, illetve a következő saját lemezemre, amivel szinte már el is készültem. Természetesen a The Winery Dogs történetnek sincs vége, terveink szerint jövő év elején felvesszük a második anyagot, amit nyáron meg is szeretnénk turnéztatni.
Nagyjából mit várhatunk a következő The Winery Dogs lemeztől?
Tudod, ezt nagyon nehéz előre megjósolni. Sosem tudhatod, mit hoz a jövő, de ha az első korongból indulok
ki, ami nagy egyetértésben, hihetetlenül könnyen állt össze, akkor hasonló hangulatú muzsikát vizionálok. Nyilvánvaló, hogy ma már sokkal jobban ismerjük egymást, mind emberileg, mind zeneileg, és ez új távlatokat nyithat. Számtalan dalt írtam az elmúlt időszakban, melyekből kettő a szeptemberben megjelenő retrospektív anyagon lát napvilágot, melyet az imént említett szólóalbum követ. Biztos vagyok benne, hogy több téma a fiókban fog maradni, és ezeket akár a következő The Winery Dogs korong készítésekor is felhasználhatjuk.
Vajon a Billyvel és Mike-kal való együttműködés a The Winery Dogs keretein belül hatással volt rád az új szólóanyag megírásakor?
Ó, egészen biztosan nem! Tudod, ez egy érdekes dolog. A The Winery Dogs előtt 12 évig nem dolgoztam zenekari tagként, de ha jobban meggondolom, a karrierem 80 százalékában a saját dolgomat csináltam, és ma is szólóművészként tekintek önmagamra. Teljesen más a két szituáció. A szólómunkáim kizárólag engem láttatnak, a határaimat pedig minden esetben addig tolom ki, ameddig csak akarom. Csapatjátékosként viszont befolyásoljuk egymást, mindemellett pedig kötöttebbek a szerepkörök.
Mennyire nehéz egyszerre gitározni és énekelni a fellépéseken? A figyelem ilyen irányú megosztása tanulható képesség, vagy inkább természetes adottság?
E képesség elsajátítható. Amikor egyszerűbb témákat játszom, akkor már alig kell odafigyelnem, és ösztönösen képes vagyok ráénekelni a gitárra, de időről-időre akadnak olyan komplex módon felépített gitárrészek, amelyek komoly odafigyelést igényelnek. Ilyenkor analizálnom kell az adott riffet, hogy miként lehet énekelni fölé, majd be kell gyakorolnom az egészet. A válogatáslemezt nyitó friss szerzemény, a War Paint esetében egyébként pontosan ez volt az ábra. A kórusban hallható riff annyira gyors, hogy amikor először próbáltam előadni, nem tudtam vele mit kezdeni. Le kellett lassítanom, és ki kellett találnom, hogy mit és hogyan kéne énekelnem ahhoz, hogy működőképes legyen a történet.
Turnén hogyan tartod karban a hangodat?
A kérdés nagyon jó. Számomra az elsőszámú faktor a pihenés. Annál nincs rosszabb, mint amikor nem tudok eleget aludni. Szintén fontos a hidratáltság, a víz kulcsfontosságú tényező. Rengeteg vizet iszom. Nem kiabálok, még csak hangosan sem beszélek. A hang olyan, akár bármelyik izom, szüksége van arra, hogy pihentesse az ember. A body builder is biztosítja azt a regenerációs időt a megdolgoztatott izomcsoport számára, hogy az képes legyen újjáépülni edzés után. Persze, sokan még mindezek tudatában is képesek tönkretenni a hangjukat, mert vagy nem sajátították el a megfelelő technikákat, vagy túl sok füvet szívnak, és az alkoholizálást is túlzásba viszik. Ezek mind negatívan befolyásoló tényezők a hangszálak állapotára nézve.
A gitározásod mindig is mérföldekről felismerhető és meghatározó jelentőségű volt, a hangszerhez való hozzáállásod azonban jelentős mértékben megváltozott. Egy ideje elhajítottad a pengetőt, és leginkább az ujjaidat használod a hangok megszólaltatásához. Mi hozta el ezt a drasztikus váltást?
Kizárólag a frusztráció, ugyanis egy ideje már nem voltam elégedett a gitárjátékommal. Azt éreztem, hogy stagnálok, hogy megrekedtem egy adott szinten, és nem vagyok képes inspirációt gyűjteni. Tudtam, hogy valamilyen változtatásra szükségem van ahhoz, hogy kimozduljak a holtpontról. Mivel régebben flörtöltem a fingerstyle játékmóddal, úgy határoztam, hogy megpróbálkozom vele, és áldom az eszem, hogy ezt tettem, mert teljesen új ajtók tárultak fel előttem, egy olyan zenei paletta, ami addig nem volt a birtokomban. A technika alkalmazása révén a korábbitól eltérő módon közelítek a dalszerzéshez, totál másfajta ötleteket generál ez a módszer. A játék dinamikájára is nagy hatást gyakorol az ujjal való pengetés, az árnyalatok sokkal inkább kijönnek így, mint pengetővel. Az a legjobb, ha az eszköztárban minden megtalálható, magam sem tettem le végleg a pengetőt. Mindennek megvan a maga helye és ideje, és tényleg csak azon múlik, hogy mely eszközöket alkalmazzuk, hogy éppen milyen üzenetet szeretnénk célba juttatni.
A gyors, úgynevezett shredder témák is kivitelezhetőek pengető nélkül?
Abszolút. Érdekes ez, mert amikor eldöntöttem, hogy ezentúl így fogok játszani, magam is feltettem a kérdést, hogy „rendben, de mi lesz a váltott pengetéssel, vagy a sweep technikával?” Új utakat kellett keresnem, és ez beletelt egy kis időbe, de mára kiforrott bennem, és nem jelent problémát, ha például gyors arpeggiókat kell játszanom pengető nélkül.
A legutóbbi turnén milyen felszerelést használtál?
Gitárok tekintetében a szignált Fender Telecastereimet. Ezek a hangszerek kereskedelmi forgalomban kaphatóak, bárki, aki megvásárolja valamelyiket, ugyanannak a hangszernek lesz a birtokosa, amit én magam is használok, annyi különbséggel, hogy a sajátjaimon drop D hangoló is található. Az erősítőm egy 100 wattos, 1959-es Marshall Plexi, a Handwired szériából. Csodásan tiszta, kiválóan reagáló, és bitang hangos erősítő, mindent tud, amire nekem szükségem van. Előtte egy Tech 21 pedál található, az RK Fly Rig 5, ami tartalmaz egy általam tervezett overdrive-ot, egy delayt, és egy reverb funkciót. Emellett mindössze egy Cry Baby wah pedál található a földön. Az overdrive mindig be van kapcsolva, ahogy a Plexi is ki van hajtva, a tónust a gitár hangerő potméterével kontrollálom.
A gitárokban custom DiMarzio pickupok találhatóak?
Egyáltalán nem, sima gyári darabok. A nyaknál a Twang King dolgozik, ami egy konvencionális Telecaster hangszedő, a hídnál pedig a Chopper T, ez utóbbi egy single méretű humbucker, de meglehetősen alacsony jelű, valahol a klasszikus Telecaster pickup és a PAF stílusú humbucker között félúton található. Tökéletes darab olyanok számára, mint amilyen én is vagyok, aki igyekszik kihasználni a gitár eredendő dinamikáját. Egyáltalán nem szeretem a magas kimenetű hangszedőket, mert kezelhetetlenné válik tőlük a hangszer, a túl nagy hangerő okán nem lehet megfelelően kézben tartani a tónust.
Stratocasteren már nem is játszol?
Úgy 5-6 éve újra a Telecasteres korszakomat élem. ’90 körül csak Telét használtam, aztán ’94-ben átnyergeltem a Stratra. Utána újra a Telecasternek szavaztam bizalmat, aztán megint jött egy Strat-fázis. Imádom a Strat tónusát, de a Tele számomra nagyobb lehetőségeket rejt. A Strat hangzás túlságosan meghatározó, egy gyári pickupokkal felszerelt modell hangja is totál definitív. Ez egyfelől jó, magam is nagyon kedvelem ezt a tónust, de, mit mondtam, behatárolja az embert, nem úgy, mint a Telecaster.
Nagyon szeretem az Electric Joy című albumodat. Van arra esély, hogy valamikor újra egy ehhez hasonló, instrumentális albummal rukkolj elő?
Örülök, hogy így viseltetsz a lemez iránt. A helyzet az, hogy én már semmilyen indíttatást nem érzek a hangszeres zene irányában, szóval ilyesmit ne várjon tőlem senki. Annak a korongnak egyébként érdekes története van, mert eredetileg el sem kellett volna készülnie. Történt ugyanis, hogy a Fever Dream című második szólómunkám után leszerződtetett egy multi, és épp a következő anyagot készítettem, immár számukra, amikor kopogtatott az ajtón a Shrapnel, hogy még tartozom nekik egy stúdiólemezzel. Akkoriban már az énekes dolgokra koncentráltam, viszont az éppen készülőben lévő dalokat nem akartam nekik adni. Egyetlen módon szabadulhattam ki a szerződéses kötelezettségek alól, mégpedig úgy, ha gyorsan összerakok egy instrumentális albumot. Ez lett az Electric Joy, és noha tudom, hogy sokan szeretik, normális körülmények közepette sosem jelentettem volna meg…
Fotó: Travis Shinn
Danev György
2014. november 8. 20:12