Életképek (Gitármánia Tábor special) – Pintácsi Viki
Életképek címmel egy önálló sorozatot indít a Music Media Magazin, melyben ugyanazon kérdéseket tesszük fel számos hazai művésznek azt remélve, hogy a válaszaikból (önállóan és összességükben is) egyedülálló kép rajzolódik majd a hazai zenei életről és a zenész hivatásról. A sorozatnak van néhány speciális – a XXI. Gitármánia és Zenei Továbbképző Táborban készült – része, melyben a táborról felteszünk kérdéseket a tanároknak, művészeknek.
Mivel foglalkozol éppen?
Mint énekes, elsősorban gyermekműsoraim vannak, interaktív gyerekműsorommal járom az országot, nagy- és kis színpadokon, óvodákban, és minden létező helyen, ahol gyerekekkel lehet találkozni és zenésen játszani. Valamint van egy retró zenekarom, a Pintácsi Viki Retro Band, és velük vállalunk olyan fellépéseket is, ahol szórakoztatni kell az embereket, vegyesen mindenféle külföldi és magyar slágerekkel, néha egy-egy saját számunk feldolgozásával is. A zenén kívül pedig, mint fotós tevékenykedem, van egy Nővarázsló nevű stúdióm és programom, ahol a hölgyeknek segítünk megtalálni igazi nőies önmagukat. Ott dolgozom fotósként és stylistként, de egyébként bármit fotózom, amit csak lehet, főleg gyerekeket, nőket, esküvőket, eseményeket.
Mik a szakmai terveid a közeljövőre?
Célom volna mindenképpen, hogy egy újabb gyermeklemezzel örvendeztessem meg a gyerekeket és a családokat, már csak azért is, mert már pár éve nem jelent meg új, és a fellépéseken mindenki szeretné hazavinni a cd-t, de már nem tudok nekik mit adni, elfogyott mindegyik. Úgyhogy az a tervem, hogy az utolsó két cd-m anyagából, amik már teljes egészében gyermeklemezek voltak, készítek egy „best of” válogatást, és azokat megfejeljük néhány új gyermekdallal. Ez volna az egyik célom, a másik pedig, hogy szeretnék újra tanítani. Most, hogy itt a táborban foglalkozhattam újra gyerekekkel – „gyerekek” gyűjtőnéven szoktam hívni a kicsitől a felnőttig mindenkit – nagyon jó lenne újra tanítani, most megérintett újra az íze, milyen nagyszerű dolog felépíteni valamit, emberek segítségével.
Mi a véleményed a gitármánia táborról?
 |
Másodjára vagyok itt, tavaly nem voltam itt az egész héten végig, csak lehoztam a kisfiamat és itt voltam még két napot vele, mert akkor még nem volt teljesen egészséges és egy picit vigyáztam rá, majd utána az utolsó estére, a bulira jöttünk le. Már akkor is nagyon tetszett ez a hangulat, és elhatároztam, hogy fogok Removal beszélni, hogy el tudnám képzelni aktívabban is a részvételemet. Aztán ez így is lett, megbeszéltük, hogy az idei táborban már énekkurzust fogok tartani, és mint fotós is fogok tevékenykedni. Jó pár zenekart és szólistát sikerült elég jó környezetben lefotózni, most zajlanak a retus munkálatok, s folyamatosan érkeznek majd az újabb fotók az oldalaimra, lehet majd őket nézegetni. Jövőre szeretnénk még tovább fejleszteni ezt a dolgot, az egyik cél, hogy nagyobb teret adjunk a háttéréneklésnek, a vokálozásnak, mert én tudom, hogy az mennyire csodálatos dolog. Mi a véleményed a táborozókról? Nagyon lelkesek, és nagyon sok a tehetség. Gondolom, mások, sincsenek ezzel másként, hogy vannak kedvencei: nagyon szeretem az igazi egyéniségeket, azok az arcok vonzanak, azok a gyerekek, akik karizmatikusak – nekik ki nem hagynám a műsorát. Akik merik vállalni önmagukat, és nagyon fontos még, hogy szorgalmasak is legyenek! Hiszen ha nem képzik magukat, ha nem foglalkoznak azzal, hogy szerteágazóak legyenek, sokoldalúak… ha van egy gitáros-énekes, akkor neki, mint énekes, és mint gitáros is képeznie kell magát, ami egyrészt lehet szakmai, mondjuk egy tanártól tanult valami, a másik része: a nagyon sok jó, igényes zenének a hallgatása. Ami nem azt jelenti, hogy egy gitáros mondjuk, nyúlja le Steve Vai-t és egy az egyben legyen olyan, vagy egy énekes nyúlja le Celine Dion-t. Hallgassunk nagyon sok mindenkit, mindenhonnan csípjünk el egy kicsikét, tegyük hozzá önmagunkat, és azok leszünk mi, igazán, a mi színvonalas önmagunk! Mik a terveid az év második felére? Igazából ezen még annyira nem gondolkodtam… mindannak, amit elmondtam, elkezdem a megvalósítását. Gondolkozom azon, hogyan tudnék újra tanítani, milyen helyszínen, ennek a legnehezebb része az, hogy négy gyermeket nevelünk a párommal, és az ő zeneóráik a délután folyamán vannak, sportolni, táncolni is járnak a gyerekek, három lány és egy fiú. |
A délután pont az a része a napjaimnak, mikor nagyon logisztikázom a gyerekeket, és ebbe kellene valahogy beillesztenem az órákat. Hiszen az emberek többsége nem délelőtt szeretne énekórára jönni, mert vagy dolgozik, vagy iskolában van, valahogy ezt kell tehát megszerveznem, hogy hetente egy-két délutánt felszabadítsak az énekórák céljára. Nagyon szeretnék újra tanítani, hiszen kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de idén már húsz éve, hogy tanítok. Annak idején ének- és tánciskola volt a Viki-suli, mely 1994-ben indult, ami annak idején nagyon érdekes volt… azt nem mondom, hogy botrányt kavart, de néhányan elgondolkodtak azon, hogy egy huszonhárom év körüli lány mitől gondolja azt, hogy tanár lehet, vagy tanítani tud énekelni, hiszen nincs még mögötte olyan nagy tapasztalat. Még az én kedves apukám is, aki akkor még élt, azt mondta, szerinte ez egy nagyon merész vállalkozás, és „hát, majd meglátjuk”.
Aztán az első évzárón ő volt az első, aki odajött, és azt mondta, tudja, milyenek az énekesi képességeim, de azt nem gondolta volna, hogy ezt így át is tudom adni. Ez számomra nagyon fontos volt, és onnantól elkezdett ez a dolog nagyon belendülni, nagyon sok tehetséget adtunk, úgymond, a hazai popszakmának, fiúzenekarokba, lányzenekarokba, szólistaként. Aztán amikor a gyerekeim kisebbek voltak, kevesebbet foglalkoztam a tanítással, hiszen nem volt annyi időm, s 2011. januárjában kezdtem újra tanítani, amit derékba tört a kisfiam betegsége, hisz az ő betegágya mellől nem tudtam a gyerekek énektanításával foglalkozni. Ő azóta felépült, most is itt van, és egy teljesen jól működő gyerek, de a tanítás hiányzik. Folytatom tehát, Viki-suli van és lesz is!
Szerinted, merre tendál a hazai zeneipar? Milyen pozitív/negatív trendeket tapasztalsz?
Néha úgy vagyok ezzel, hogy „biztos, hogy én mindent tudni akarok róla?” Hogy éppen mi a trend, arról értesülök a tinédzser gyermekeim által, a fiam rocker, tehát rajta keresztül ezeket a screamelős dolgokat is hallom nap, mint nap. Nem a kedvencem, de tudom, hogy vannak, akik ezt a fajta thrash metált vagy hard rock zenét szeretik. Mivel én énekes vagyok, nekem ez nagyon furcsa. Most is, hogy látunk ilyen produkciókat, amikben ilyen elképesztő, őrült rémhangon üvöltöznek, én ezt nehezen tudom éneklésnek nevezni. Bár amint hallom és tudom, ennek az énektechnikáját oktatják is már Magyarországon, és nem csak külföldön, nekem nehéz ezzel azonosulnom. De elfogadom, hogy vannak ilyenek, hiszen bizonyára, amikor mi fiatalok voltunk, mi is csináltunk olyanokat, szerettünk olyan dolgokat, amik a mi szüleink számára voltak meglepőek. Voltak ilyenek régebben is, csak nem volt egy tinédzser fiam, akin keresztül hallottam volna róla.
 |
Tetszik az, hogy mintha az élőzene újra előtérbe kerülne. Anka lányom, aki tizenöt éves, tanul most már gitározni, és nagyon ügyesen csinálja egész délután a szobájában ezt az „egy szál gitár mellett énekelek” műfajt. Nagyon kellemes, visszafogott hangon. Tőlem ez régen nagyon távol állt, nem nagyon ismertem ezt a fajta éneklést, inkább favorizáltam azt, hogy adjunk bele mindent, jó torkosan… de be kellett látnom, hogy nagyon jól áll neki, és az itt táborozó barátnője, Hanna is hasonló stílust képvisel. Vicces, hogy a mai tinédzser-tv csatornákon keresztül jöttek be ezek a műfajok, ott lehetett látni, hogy rockos gitár van, és egy szál akusztikus gitár mellett énekelnek egészen jól egészen fiatal kis gyerekek. Nekem ez az akusztikus vonal tetszik, szerintem ez egy egész új dolog, és mostanában divatos. Szerinted, meg lehet élni ma a zenélésből - te ebből élsz? Én két lábon állok most, a fotózásból és főként a gyerekműsoromból élek, csak az egyikből nem tudnék, együtt a kettőből meg tudok, de nagyon sokat kell tenni érte. Vannak ilyen tapasztalataim is, ha nem megyek oda, nem érek oda időben, nem készültem fel – ezzel a mentalitással biztosan nem lehet megélni. Az élhet meg belőle, aki született tehetség, és mellé olyan elképesztő szorgalma és tenni akarása van, magas színvonalú tudni akarása, amivel tud fölfele menni folyamatosan, figyelve a trendeket. Aki ezt megcsinálja, és már fiatalon is így gondolkodik, magas színvonalú szakmai tudással fog bírni. Tehát nem elég a tehetség. Ahhoz, hogy valaki huszonöt évesen egy ismert, elismert és keresett zeneszerző-zenész legyen, tizenöt évesen felvételt kell nyernie a konzervatóriumba, tudnia kell zongorázni, tudnia kell énekelni, tudnia kell egy kicsikét még gitározni is, értenie kell egy kicsit a hangszereléshez, vokált énekelni. Tehát szerteágazónak kell lennie, mert ha valaki ilyen, és emellett tinédzser kora óta folyamatosan képzéseken vett részt, tehát van egy nagyon alapos szakmai tudása, akkor van rá esélye, akkor azt hiszem, meg lehet élni belőle, még itt, Magyarországon is. Milyen területről származik több bevétele ma egy hazai zenésznek: koncertből, vagy lemezeladásból, esetleg jogdíjakból? |
Nem igazán tudom, mivel nem vagyok klasszikus popzenész vagy popénekes. Én a cd-ket elsősorban a gyermekműsorok alatt adom el, a legutóbbi két gyermek cd-m az EMI-nál jelent meg, azóta úgy tudom, az a label meg is szűnt, amely az én cd-imet adta ki, átlagosnak mondható eladást produkáltunk belőle, nem mondanám, hogy abból különösebben meg lehetett gazdagodni. Biztos van, aki sok cd-t ad el és az a magas példányszám már biztos produkál egy olyan összeget, amiből már egy mérvadó szeletet tud kihasítani, ami hozzájárul a megélhetéséhez, de azt gondolom, inkább a fellépésekből.
Mit gondolsz a zenészek hazai megítéléséről? Régen jobb volt a helyzet? Ha igen, szerinted miért?
Nagyon ügyesek a mai zenészek, mert lehetőségük van már fiatalabb korban elkezdeni a maguk képzését, hiszen vesznek nekik a szüleik egy használt gitárt tízezer forintért, és gyakorlatilag hat éves korában elkezdhet tanulni egy zenetanárnál. A mi időnkben, vagy még régebben, erre azért főleg autodidakta módon volt csak lehetőség. Nem volt internet. Az én fiam például olyan dolgokat csinál, hogy meglepi a nagylányomat azzal, hogy mire hazaér, megtanulja lezongorázni a kedvenc számát. S mindezt úgy, hogy felmegy az internetre, és letölt valami „tutorial”-t, amin megmutatják, hogyan kell elzongorázni, mondjuk a Skinny Love című számot. És akkor Anka belép az ajtón és a fiam, ezzel fogadja. Nekünk ilyen lehetőségünk nem volt, lehet, hogy mi is képzettebbek lettünk volna. Ma biztos, hogy jobbak a lehetőségek, viszont lehet, hogy hozzáállásban a „Nagy Öregek” előrébb vannak. Bár ott is hallani néha, hogy nem annyira megbízható valaki. Hogy a laikus nagyközönség hogy látja a muzsikusokat, azt nem tudom, nem tudok laikus lenni. Talán egy kicsit csodabogárnak tartják a zenészeket.
Van-e jelölted, hogy kiből lehet/lehet-e egyáltalán valakiből magyar világsztár?
Szerintem, lehet, egyre inkább lehet! Tudjuk, hogy Romániából néhányan már eljutottak oda, hogy világslágert sikerült gyártaniuk. Igen, van rá esély. Nekem a mostani táborból – a saját gyerekeimen kívül – a kedvencem a Halász Dávid, ő egy nagyon karizmatikus srác. Ha jól tudom, ő is Nagyváradról jött. Nagyon ügyes, tehetséges és karizmatikus, mindamellett, hogy nagyon jól is énekel és gitározik, igazán szimpatikus jelenség.
Mi a véleményed a tehetségkutatókról általában?
Az én lányomat is hívogatták mostanában ilyen jellegű műsorba, meghagytam neki a döntést, azt mondtam neki: ha szeretne, menjen, ha nem szeretne, ne menjen. Először úgy döntött, hogy megy, tovább is jutott, nagyon megdicsérték, megmondták, hogy körülbelül milyen irányba menjen, a következő rostára való készüléssel. Aztán fél nappal az időpont előtt úgy döntött, hogy nem megy el, és én ezt a döntését is elfogadtam. Azzal indokolta, hogy még stresszel, egy picikét lámpalázas, s majd akkor szeretne elmenni egy ilyen helyre, mikor már nagyon lazán tudja kezelni ezt az egész helyzetet, mikor már nem görcsöl, nincs lámpaláz. Szerintem tök jó, hogy ő ezt így meg tudta fogalmazni, és ezért ki is állt, tehát nem csak nekem tudta így elmondani, hanem a szerkesztőknek is, s ennek kapcsán pont elgondolkodtam ezen az egészen. Tudni kell, hogy mi nem nagyon nézünk tévét. Amikor a húgom volt a múltkor valamelyik csatornán rendszeresen, akkor természetesen megnéztük, figyelemmel kísértük, és nagyon örültünk, hogy második helyezést ért el, de szerintünk elsőt kellett volna, akkor tehát tévéztük. De egyébként nem, s ez nem azt jelenti, hogy „mi nem nézünk tévét, nem eszünk húst, nem iszunk, csak vizet”, viszont megpróbálunk egészséges életet élni, tehát Híradót nem engednék a gyerekeimnek megnézni, mert az valami borzasztó.
Nem tudom, most hogy állnak ezek a dolgok, a régebbi tapasztalataim alapján azt mondhatom, nagyon jó, hogy lettek tehetségkutatók, maga az alap dolog, hogy egy ezres vagy kétszázas lélekszámú faluból valaki, ha tehetséges, és kibekkeli a sorban állást, eljön Pestre, és meg tudja oldani, hogy ide eljusson, akkor lehetősége van arra, hogy kiemeljék. Ez nagyon jó, mert régebben, mondjuk tizenöt évvel ezelőtt valakinek messze Budapesttől, egy kicsi faluban, semmi esélye nem volt, hogy valaki felfedezze, hacsak nem ült órákat valamelyik tévécsatorna lépcsőjén. Ez a része nagyon jó dolog. Az már nem tetszik, hogy nem feltétlenül mindig a tehetségen múlik, ki kerül be abba a tizenkettőbe, akik tévéadásba kerülnek, hanem az, hogy karaktereket keresnek. Hallottam ilyet is, hogy „legyen egy aranyos, legyen egy szexi, legyen egy tudorka-fejű, legyen egy rocker”, satöbbi, mert mi van, ha éppen három rocker volt, akik mind baromi jók? És egy tudorka-fejű sem volt, de berakják, mert muszáj, hogy legyen egy ilyen karakter. Nekem ez nem tetszik, én, ha ott lennék, biztos megőrülnék azért, hogy kiálljak azért, aki tehetséges, hogy ő ott legyen. Ez nehéz.
Megértem magát a koncepciót, biztos ez is kell, hogy mindenkinek lehessen egy kis kedvence, de nekem nagyon nehezemre esne a valós, igazi tehetséget kiejteni azért, mert ő nem annyira karakter. Ilyen szempontból nem lehet könnyű a zsűri feladata sem. De az nagyon jó, hogy végre foglalkoznak azzal, hogy fel kell fedezni tehetségeket.
Én nem hiszem, hogy évente harminc új tehetségnek van helye egy ilyen kicsinyke országban. Az már más kérdés, az ő „utókezelésük”, tehát hogy utána mi lesz velük, ki az, aki meg fog tudni maradni, ki az, aki összeomlik. Ettől azért féltem őket, főleg, hogy 16-17 évesek is odakerülnek, felnőttekkel összemérve, én nem hiszem, hogy ők lélekben készen állnak arra, hogy egekbe vannak emelve, 6-8-10 héten keresztül az ő arcukkal vannak tele az újságok, a családjukkal, a történetükkel. S aztán, egyik napról a másikra, senkit nem érdekelnek már, vagy lehet, hogy igen, de majd az újság megmondja, hogy ki érdekli az embereket és ki nem, s egyszer csak kiürül minden.
Köszönjük a beszélgetést...
2014. október 24. 20:38