Életképek – Szabó Tamás
Folytatjuk életképek címmel indított önálló sorozatunkat, melyben ugyanazon kérdéseket tesszük fel számos hazai művésznek azt remélve, hogy a válaszaikból (önállóan és összességükben is) egyedülálló kép rajzolódik majd a hazai zenei életről és a zenész hivatásról.
Mivel foglalkozol éppen?
Mostanában elég elfoglalt vagyok, illetve vagyunk. A Mojo Workings formációmmal, (Horváth János, Honfi Imre Olivér, Pengő Csaba, Mezőfi István és jómagam) éppen egy érdekes koncerten dolgoztunk, közel egy hónapig. Egy „full acoustic” koncertet adtunk, a Muzikumban, vagyis nem voltak erősítők, mindössze 3 mikrofon vette az egész csapatot. Arra törekedtünk, hogy a múlt század akusztikus hangképét idézzük fel a hallgatóságnak. Rengeteg új szám került áthangszerelésre. Sok olyan akusztikus hangszert is bevontunk a zenébe, amit talán nem minden nap lát a közönség. A tizenkét húros akusztikus gitártól kezdve az ukulelén keresztül, a tölcséres harmonikákig.
 |
Érdekes kísérlet volt és a közönség visszajelzése alapján biztos lesz valamikor repeta. Sajnos bármennyire is bensőséges is volt a hangulat, ezt a hangképet nem nagyon tudjuk rendszeressé tenni, hiszen kevés az a klub, ahol a közönség koncertszerűen tudja élvezni a koncertet. A felkészülés közben, folyamatosan dolgozunk az új lemezünkön is, ami elképzelésünk szerint 2015. januárjában, vagy februárjában lát napvilágot: Long Step címmel. A Mojon kívül, most indul az őszi koncertsorozat Presser Gábor „Csak Dalok” címen. Nagy megtiszteltetés, hogy a produkció részese lehetek. Az külön kihívást jelent számomra, hogy mindössze hárman vagyunk a produkcióban, Falusi Mariann közreműködésével. Évek óta játszunk már, de mégis minden koncert más és más, és részemről folyamatos koncentrálást igényel. Igazán sokat tanulhatok belőle, mert Pici egy zongorával teremti meg azt a figyelmet, feszültséget, amit sokszor más előadók egy nagy zenekari kísérettel sem tudnak megvalósítani. Mik a szakmai terveid a közeljövőre? Nos, folyamatosan bővül a kör. Szeretném, hogy a Mojoval közösen kitalált projectek megvalósuljanak. Nem csak a lemezről van szó, hanem, hogy a klubzenekari státuszból, koncertező zenekarrá váljunk. Ez nem olyan könnyű, mint ahogy ezt az ember elsőre gondolná. Sajnos, nagyon sok jó zenekar ragad bele a „kocsmavilágba”. Igen, a pubzenélést nagyon fontos lépcsőfoknak tartom. Egy zenekarnak meg kell tapasztalnia milyen az, amikor a „közönség a nyakában lóg”, vagy éppen nem jön el, hogy tudja kezelni a söröspoharak csatazaját, hogy kitalálja, a saját hangképét stb. Nem hiszem, hogy azok a produkciók akik „fölülről” kezdik, hosszútávon megélhetnek. Sokszor nem tudnak mit kezdeni a klubvilággal. Ezt a jelenséget egyébként többször láttam olyan előadóknál, akik valamelyik tehetségkutatóban csillogtak. Annak idején még 1997-ben írtam egy harmonika tankönyvet. Azóta több hasonló jellegű könyv jelent meg. |
De azt látom, hogy elég nagy köd maradt még a homlokokban a harmonikázással kapcsolatban. Mivel, azóta folyamatosan tanítok célom, hogy minél több emberben változzon meg a kép a hangszerről. Az elmúlt 20 évben a szájharmonikázásban, világszinten óriási fejlődés tapasztalható. Nem tudok mondani még egy olyan hangszert, amin ennyiféle zene született ilyen rövid idő alatt. Ma már nem csak blues vagy country hangszer, mint az a ’60s-’70s években volt. Minden zenei műfajban jelen van. Szóval, más kollégákkal közösen szeretném oszlatni a felhőt. Hála az égnek, Magyarországon nagyon sok jó harmonikás van, így nem vagyok egyedül ebben a „harcban”.
Mik a terveid az év második felére?
Nagyon sok koncert áll még előttem, a már említetteken kívül, lesz egy nagyon érdekes 3 napos. VII. Boogie-Woogie Fesztivál Győrben, (Dániel Balázs szervezésében) ahol a Mojoval megpróbálkozunk a boogie zárt világába belesimulni.
A készülő lemezünk zenei anyaga főleg saját szerzemények, amikben megidézzük a ’30as éveket. Sikerült a lemezre meghívnunk Little G. Weevilt, (gitáros-énekes) aki szintén a századelős zeneiséget erősíti majd. A decemberben még vár ránk egy közös koncert Ripoff Raskolnikovval, amely a Muzikum Art-Bisztroban kerül megrendezésre.
Szerinted merre tendál a hazai zeneipar?
Ez a kérdés egy nagyon széles kört foglal magába. A válasz, rengeteg felé ágazhat, a hanghordozóktól a koncertekig, vagy a zenészek megítéléséig a társadalomban.
Most ezek közül csak egy pár észrevételt írnék le: Magyarország kicsi piac, rengeteg a zenész és a zenekar. Minden hangszeren túlkínálat van. A zenészek többsége nem csak egy zenekar tagja, hanem amennyi belefér az idejébe. Mindenféle, zenével kapcsolatos haknit elvállalunk a megélhetés miatt! Sajnos ez nem jó, mert egy zenekar, akkor zenekar, ha állandó tagok vannak benne, hiszen az-az x számú ember alkot egy hangképet. Ezt szereti meg a közönség, normális esetben erre épül. Az nem megoldás, hogyha van valahol egy másik „zsírosabb” hakni, akkor oda megyek, mert majd szólok a Bélának, (Aki szintén nagyon jó és úgy sincs munkája) hogy ugorjon be helyettem. Talán egyszer kétszer megbocsájtható!? De, mondjuk ezt vicces lett volna látni a Beatles-nél. Nem? Ringó szól a fiuknak: skacok, ma nem érek rá, de szóltam Charlinak a Rollingból, Ő ma éppen nem játszik? Vagyis a zenészek a megélhetés miatt szétforgácsolódnak.
Egy másik gondolat- a szervezés hiányosságai: Mivel nincsenek kialakult managementek, mert nem éri meg fenntartani őket, ezért klikkesedés alakult ki. Nyilván egy ma menő alteropop zenekarnak országos szinten nagyobb a lefedettsége, mint egy mondjuk rétegzenét játszó zenekarnak.(Ez néha persze nagyon mókás, hiszen ma divat befutni olyan számokkal amit „sötét szobában írunk, 3 harmóniára, hamiskás gitárokkal, énekkel, többnyire olyan szövegekkel, amit csak a szerző ért vagy még Ő sem.) De valahogy aránytalanul nincsen publicitása a rétegzenekaroknak. Hozzátenném, hogy többnyire ezek a zenekarok viszik a hírt külföldön, öregbítve hazánk hírnevét! A médiumok egyike sem karolja fel őket! Hasamra ütve sem tudok mondani olyan országos rádióadót, ahol mondjuk a népzene a blues, a kelta zenék, stb. rendszeresen jelen vannak. Mindig azt halljuk, hogy azért, nem hívnak meg xxx fesztiválra, mert nem ismernek. De, könyörgöm, hogyan, ha nincs vagy elenyésző az a fórum, ahol megjelenhetünk, akkor szinte bejátszhatatlan ez az ország, még ha kicsinek is tartjuk. A kígyó a saját farkába harap.
Nem egyszer hallok olyan slágergyanús számokat rétegzenészektől, amiket, ha mondjuk, rendszeresen játszanák egy ismert rádióban, akkor nem egy mai sikeres mekegést megelőznének. Persze, többnyire ezeknek a zenekaroknak kilóg a seggük a gatyából, és nincs támogató. Nos, itt csatolnám vissza a managementek hiányát. Akik, szerveznek és BEFEKTETNEK, mert a befektetés szót itthon nem szeretik hallani.
Milyen pozitív/negatív trendeket tapasztalsz?
Örülök, hogy van ilyen kérdés a palettán. Nagyon jó, hogy a mai fiatalok nagyobb létszámmal mozdulnak meg egy-egy koncertre, mint én, vagy az idősebb generáció. Persze a 80-as években fele ennyi program sem volt, mint ma. Ez sokszor nem szerencsés, mert a fizetőréteg viszonylag kicsi és sokszor lefelé viszi az árakat. Márpedig a zenészek is boltban vásárolnak. Viszont ma, egy fiatal sokkal könnyebben ér el olyan fórumokat, ahol a széles spektrum miatt sokkal nagyobb a választási lehetősége. Amíg mondjuk nekem, fekete valutáért kellet megvennem, becsempésznem az akkor hiánycikknek számító szájharmonikát, addig ma ezt, számtalan úton teheti meg. Internet, boltok, stb. Rengeteg a jó tanár, a zeneiskola és a jó koncert. Szinte minden világsztár testközelbe került, legyen az pop, rock, jazz zenész. Sajnos az is jellemző, hogy sok fiatal inkább egy kiadós kocsmaturnén vesz részt, korsónkénti 200 forintos hígított sörökkel, mint hogy utánanézzen egy-egy új helynek, zenekarnak. Ez a visszásság szerintem mindenben jelen van. Valószínű, hogy ebben szerepet játszik az is, hogy az iskolák által sokkal nagyobb a követelmény, mint az én időmben, ami így csapódik le. Már említettem a média érdektelenségét, illetve a szenzációhajhászását. Ez szintén jelentkezik a fiataloknál, hiszen pl. az összes tv műsor szinte csak a csillogásról szól, és szelektál. Nekem is volt rá példa, hogy egy korábbi lemezem kapcsán csak úgy mehettem volna be, beszélni arról, amit akkor éppen kiizzadtam saját erőmből, amire akkor büszke voltam, hogyha viszek magammal, ama reggeli adásba valaki olyat, aki sokkal ismertebb, mint én. Mondanom sem kell, hogy nem jött össze a „szerelmes légyott” -:)
Szerinted meg lehet élni ma a zenélésből - te ebből élsz?
Igen, én ebből élek. Ez szintén egy összetett kérdés. Mikor annak idején a Palermo Boogie Ganggal kezdtünk sikeresek lenni, akkor egyértelmű volt, hogy a zenész az zenél és közben nem végez kisegítőmunkát valamelyik multinál. Nekem szerencsém volt, mert az a kor megtanított takarékoskodni, beosztani mind az energiát, mind a pénzt. Ma ez nem így van. Sok zenész joggal nyavalyog, mert nincs munkája, miközben éveket szánt arra, hogy a megszerzett tudást kamatoztassa. Ha belegondolok, hogy ma egy egyetemista, elmegy, mondjuk, tanulni a műszaki egyetemre több százezer forintot befektet és képzi magát, akkor mi zenészek sem különbözünk ettől. Sokszor viszont a lakosság nem így látja. „Ja, zenész”! Előjön a hangya és tücsök mesével. Nem csoda, ha sok kolléga másodállásnak tekinti már a zenélést.
Természetesen ez sok körülménytől is függ. Említettem, hogy kicsi a hazai piac és ezen osztozkodunk mindahányan. Akármilyen tehetséges is vagy, az újszerűség és a fiatal lendület, vagy rossz esetben az olcsóbb ár, bármikor kiütheti a kezedből a hangszert. Azt látom, hogy azok a kollégák tudnak fennmaradni, megélni csak a zenéből, akik képesek megújulni vagy még az előző korszakban (gondolok itt a 90-es évek előttre) ki tudtak alakítani egy olyan rajongói tábort, ami ma is eltartja őket. Kevés az az aktuális régi új zenekar, aki a rendszerváltás után alakult és a mai napig is sikeres. Többek esetében sajnos csak a média gerjeszti a sikereket. Na, ők azok, akik igazán meg tudnak élni a zenéből.
Mennyit keresel egy évben?
Ez változó. Nem tudom pontosan. Az biztos, hogy sokkal többet kell ma letenni az asztalra, mint akár 10 évvel ezelőtt. Én réteg zenész vagyok, nagyon hullámzóak a lehetőségeim. Ha kevés a klub, akkor keveset, ha nem csinálok magamnak koncertet, akkor keveset, de sokszor állok valamelyik ismertebb sztár háta mögött, mint alkalmazott zenész. Büszke vagyok arra, hogy számos olyan hazai és külföldi előadó mellet zenélhettem, akik odafigyeltek arra, hogy az ember ki legyen fizetve. Ezen összegekből tudtam nem egy lemezemet megfinanszírozni. Ha már felhoztad ezt a kérdést, akkor a saját meglátásom az, hogy bármilyen jó barát is egy zenész, akkor is ki kell fizetni, ha, akarja, ha nem. Legalábbis én így teszek mindig. Részint azért, mert én is elvárom, hiszen ez a munkám, részint meg Ő is a pénzből él. Apropó, a koncertek honoráriuma szinte nevetséges. Zenész kollégák ezrei mennek el „gombokért” játszani. Mert trendi lett az élőzene, de nincs igazán fedezet rá. Ha már a tanulást is említettem, itt köszön vissza, ha elmegyek játszani, akkor nem csak a helyszínen eltöltött időt kell megfizetni, hanem az utazást (főleg vidék esetében) hiszen sokszor órákat ülsz egy mikrobuszban, és valahol annak a pénznek is meg kéne térülnie, amit te befektettél, tanulásba, próbákba, hangszerbe stb.
Milyen területről származik több bevétele ma egy hazai zenésznek: koncertből, vagy lemezeladásból, esetleg jogdíjakból?
A koncertből. A CD eladás az éppen ott van, hogy nullára kihozza az ember. Ma már nincsenek 400.000-es piacok. Én jobban járok, ha magam adom el a koncerteken, részint nem nyúlnak le belőle a terjesztők, ami ma már egy külön procedúra. Ráadásul külföldre is tudom vinni, amivel sokkal jobban járok, mintha itt adnám be egy boltba, amit vagy megtalál a vevő, vagy nem.
A jogdíj nagyon jópofa dolog. A mai napig nem értem, hogy, mit mikor hogyan számolnak el. Mi különbség van a tavalyi elszámolás és az idei között. Nyilván vannak előadók, akiknek tétel. Általában Ők szokták kiosztani maguk között a pályázati pénzek nagyobbik hányadát, például ahogy most is történt legutóbb. Dalszerzésre! Egyelőre ezt én nem érzem tételnek.
Mit gondolsz a zenészek hazai megítéléséről? Régen jobb volt a helyzet? Ha igen, szerinted miért?
Igen, jobb volt bár nem éltem 1930-ban -:) Ma mindenki lehet zenész és ez baj. Egy ügyesebb programozó kitalál valami trendi duc-ducot, és zenész lett. Rengeteget olvastam a múltról, hogy milyen státuszt jelentett. Ha csak a nagy zeneszerzőkre gondolok, az udvari feladatok leterheltsége mellett nagy sikereket arattak a koncertjeiken. Persze a történetekben benne van az is, hogy Mozart, Bach milyen szegényen halt meg. De ott van rengeteg ellenpélda. És hogy ne csak a klasszikusokat említsem, a polgárosodás kialakulásában jelentős szerepe volt, hogy valaki tud e zenélni vagy nem. Hegedű, zongora, szinte minden családban volt valaki, aki játszott ezeken a hangszereken. Ma ez nem így van. Olyan szakmák vannak, amit nem értek, hogy mit is csinálnak, ráadásul meg is fizetik ezeket a szakmákat. A zenész, szinte egy legyintéssé vált. Ha nem vagy sikeres, nem vagy a címlapokon, akkor könnyen átnéznek rajtad. Fiam menj inkább, dolgozz valami értelmeset! Hiányzik az a mecenatúra, ami régebben jelen volt. Tegyük hozzá, hogy a művészetek bármely ágára mindig is jellemző volt, hogy főleg azok váltak ismerté, azokat becsülték meg, akiknek volt a háttérben támogató.
Arról nem is beszélve, hogy valahogy helyre kéne tenni, hogy a rádiókban és tévékben, egy apropó miatt meghívott zenész legyen a nagyobb sztár, (hiszen róla szól a hír, ezzel becsülik meg a munkáját) és ne a riporter, vagy az időjárás jelentő. Akkor talán nagyobb hitelünk lenne.
Van-e jelölted, hogy kiből lehet/lehet-e egyáltalán valakiből magyar világsztár?
Nincs, illetve van, de nem nevezném meg. Lehet magyar világsztár, miért ne! Csak ne itthon kezdjen neki az ember sztárnak lenni. A saját műfajomban is vannak olyan nevek, akik egy- két éve elhagyták az országot és már most, sokkal előrébb tartanak, mint a hazai többség. Mindenképpen drukkolok nekik, mert fontos lenne megerősíteni hitükben az itthon maradtakat.
Mi a véleményed a tehetségkutatókról általában?
Ha a tévés változatokról beszélünk, akkor egy darabig jónak tartottam, most már sok. Unalmas, egyre butább, felesleges, mert olyan dolgokkal traktálják mind a nézőt, mind a versenyzőt, aminek a fele sem igaz. Ahogy látom, a könnyű siker után hamar eltűnnek a süllyesztőbe, hiszen a műsor végeztével nem jön már értük a limuzin.
Mi a véleményed a zenei utánpótlásról?
Fontos, hiszen ha nincs, akkor műfajok, hangszerek tűnnek el. Minden fiatal hangszeres többet tud technikailag, mint az előző generáció. Az, hogy ez ne torzuljon el, az a mi feladatunk illetve az övék, hogy megértsék, hogy mikor mennyi kell, mikor kell szünetet hagyni. Azt látom, itthon nagyon jó tanárok vannak, akik e szerint dolgoznak, de azt is látom, hogy nincsenek rendesen elismerve. Nem feltétlen anyagilag értem, hanem elismertségben. Mivel én is tanítok, mindig nagy öröm és büszkeség, ha olyan volt tanítványomat látom a színpadon, akin azt látom, hogy megértette az éveket, hogy öröm neki a muzsika, hogy elérte a célját.
Mi a véleményed a fesztiválokról?
Vegyes, az az igazság, hogy ma mindent fesztiválnak hívnak. Legyen az egynapos, két zenekaros, vagy 10 napos 1000 zenekaros. Ez talán a magyar szókincs hiánya. Az nagyobb baj, hogy mindenhol ugyanaz a 10 zenekar van a frontban. Lehetetlen bekerülni azokra a fesztiválokra, ahol a szervezés főleg a trendet tartja szem előtt. Pedig fontos lenne, hogy minden fesztiválon legyenek olyan előadók is, akiket nem a legismertebb rádióadó protezsál. Ha, mégis valahogy sikerül bekerülni, akkor biztos olyan időt kap egy blues zenekar, (pld. du. 4 órakor vagy éjjel fél 2-kor) ami kizárja, hogy „sikeres” legyen. Nevetséges a szervezők többsége utána sem megy, hogy kik vannak egy-egy műfajban, hogy kik az új arcok. Inkább jöjjenek a bevált nevek! A közönség végig táncol egy nyarat úgy, hogy ugyanazt a programot kapja más sorrendben. Egy ismeretlenebb zenekar részéről pedig vagy van protekciód, vagy nincs.
A réteg-zenei fesztiválok mennyisége viszont viszonylag kevés, az is többnyire pénz híján elhallgatva. Én a Bluesban tevékenykedem, gyakorlatilag 3 fesztivállal be tudtunk egy évet. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy miért nem lehet, mondjuk a jazz fesztiválok keretében egy-egy blues produkció. Ez viszont már más téma.
Mi a véleményed a zenei klubéletről?
Van olyan? Igen van, illetve volt. Mostanság a vendéglátóval van összehozva, eszünk iszunk, miközben szól a jazz -:) Kevés a klub országos szinten. Gyakorlatilag megszűntek az egyetemi klubok, illetve szalsza tánccsoportok ugrándoznak a lerobbant 70-es évek szagával átivódott szobákban. Több nosztalgikus, idősebb szervező próbálkozik egy-egy klub újraélesztésével. A többi meg angol pub, vagy fapados, ahol nincs sem színpad, (maximum széttolt asztalok) sem rendes hangosítás. Ami, hát 2014-ben egy kicsit furcsa. A híres egyetemi városokban Szegeden, Pécsen, Miskolcon sincs szinte semmi. Ottani vidéki zenekarokkal szoktam beszélni, fellépési lehetőségekről. Nekik még egy fokkal nehezebb az érvényesülés a zenei piacon, mint a pesti bandáknak. Vidéki művelődési házak az Agora keretében ugyan próbálnak itt-ott segítséget nyújtani, de részint a pénzhiány és nem egyszer a rossz vezetés következtében többször hívnak el olyan produkciókat, amik veszteséget produkálnak, mert nem odavaló, vagy nem érti a közönség. És természetesen ne gondoljuk azt sem, hogy ezeken a helyeken az új köntös alatt ma nem lépnek fel a nemzet megélhetési színészei a Mágnás Miska zanzásított, hakni verziójával.
Szerinted mi lendíthetne a legnagyobbat a hazai könnyűzenei életen?
Azt nem tudom, mert nem tartom magam popzenésznek. Az biztos, hogy kellene mecenatúra, igazságos pályázati kiírások, pártfüggetlen fellépési lehetőségek. Koncerthelyek létrehozása országos szinten. A médiumok pártatlansága, gondolok a műsorpolitikára és sokszínűségre. De a magasztos és megoldhatatlan megoldások mellett a legfontosabb, hogy a jó zenész higgyen magába és ne adja fel az egyéniséget, holmi félperces sikerért!
Köszönjük a beszélgetést.
https://www.facebook.com/MojoWorKings?ref=ts&fref=ts
Tamás Szabó Biokreak
https://www.youtube.com/channel/UCQt3XKgYtHl3BfUS03_lBZg
2014. október 22. 19:50