MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

GEORGE LYNCH

Noha még nincs vége az évnek, mégis nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy a KXM projekt keretén belül az esztendő egyik legizgalmasabb kollaborációját valósította meg három amerikai top muzsikus. George Lynch gitár-ikon a King’s X énekes-basszusgitárosával, Doug Pinnick-kel, és a Korn dobosával, Ray Luzierrel hozta össze a nem mindennapi vállalkozást, bemutatkozó lemezük egyöntetűen pozitív fogadtatása pedig akár komolyabb távlatok nyitására is predesztinálhatja az alkalmi társulatot. Mint mindig, George Lynch ezúttal is készségesen, és a rá olyannyira jellemző iróniával válaszolgatott a formációval kapcsolatos kérdésekre, és természetesen sok egyéb, vele kapcsolatos új információt is megosztott velünk.

Kérlek, meséld el, hogyan jött össze ez a rendkívül érdekes projekt Doug Pinnick énekes-basszusgitárossal és Ray Luzier dobossal! Egyáltalán, kinek a fejéből pattant ki a KXM ötlete?

Kollektív erőfeszítések eredménye a csapat, mindhárman tettünk lépéseket annak érdekében, hogy együtt játszhassunk. Nem voltunk ismeretlenek egymás előtt, korábban már dolgoztunk egymással, Ray például dobolt pár éve az egyik oktató DVD-men, Doug pedig énekelt a T&N elnevezésű projektemben vendégként. Mégis, egy gyerekzsúr kellett ahhoz, hogy az első konkrét lépést megtegyük. Ray kisfiának szülinapi partiján találkoztunk, ahol elkezdtünk ötletelni a közös projektet illetően, ekkor fordult komolyra a dolog. Rettentően kíváncsiak voltunk, hogy mi fog kisülni az elképzelésből, mert az egy dolog, hogy szeretjük és elismerjük egymást, illetve mindannyian izgalmas ötletnek tartjuk az együttműködést, ám mindez távolról sem garancia arra nézve, hogy valami működőképesek is leszünk, hiszen teljesen különböző háttérrel rendelkezünk. Az ember sosem tudhatja…
Mindenesetre kibéreltünk egy stúdiót, és elkezdtünk jammelni, a közös hangot pedig azonnal megleltük. Számtalan ötlet született, másfél hét leforgása alatt megírtuk a teljes albumot. Nagyon produktívnak bizonyultunk. Bementünk a felvételi helységbe, belőttük a mikrofonokat, és elkezdtük gyártani a témákat. Ha valami megtetszett, azt a hangmérnök egyből rögzítette, majd gyorsan ki is dolgoztuk. Az első kilenc dallal nyolc nap alatt végeztünk. Minden faktor adott volt az effektív munkavégzéshez, hiszen a kaliforniai Sound Mountain stúdió a semmi közepén, a hegyekben található, úgy kétórányira Los Angelestől. Gyönyörű a környezet, és semmi nem vonja el az ember figyelmét a munkáról. Nagyon hosszú napjaink voltak, korán reggeltől késő estig tettük a dolgunk, és ennek meg is lett az eredménye.

Hogyan jellemeznéd a KXM zenéjét?

Legszívesebben sehogy! (nevet) Ugyanis nem igazán tudom körülírni a zenét. Talán egyszerűbb lenne hasonlítani valamihez. Szerintem a KXM betűszó elég jól reprezentálja azt, amiről szól ez a formáció. Ahogy a nevünkben is benne van, hogy milyen zenekarokban játszottunk korábban, úgy ezek hatása is fellelhető a muzsikában.

KXM turnét terveztek?

Mindenképpen. A koncertezés alapvető fontossággal bír számunkra, ez a zeneanyag pedig megérdemelné, hogy életet leheljünk bele a színpadon. A lemezkészítés csak az egyik fele az érmének, és számomra nem lenne ez az egész örömteli, ha az eredményt nem mutathatnám be élőben. Az egésznek ez a sava-borsa.

Számomra kissé ironikus, hogy egy zenekarban látlak Doug Pinnick-kel, hiszen a ’90-es években elkövetett Dokken albumok jobban hasonlítottak a King’s X-hez, mint a saját életművetekhez. Te magad érezted ezt akkor?

Igen, de ez egyáltalán nem meglepő, mert akkoriban nagyban befolyásolt a korai King’s X, persze, más egyéb hatásokkal együttvéve.

A KXM lemezt milyen cuccokkal vetted fel?

A kiindulás mindig ugyanaz: a jó öreg ESP gitárjaim és a Randall Lynch Box erősítők és ládák, az általam tervezett Celestion Lynchback hangszórókkal.

E kompániához csatlakozott a régi ’68-as Marshall Plexim, ami még mindig elképesztően szól. Egy Fender Tweed Deluxe-ot is csatasorba állítottam, illetve azt a Soldano SLO-100-at, amit a Wicked Sensation album felvételeinél használtam. Ez utóbbi erősítőt sok évvel ezelőtt eladtam, de most lehetőségem nyílt visszavásárolni. Fantasztikus a hangja, egészen 1990-g repített vissza, nagy élmény volt újra játszani rajta! Ha már erősítők, akkor elárulom, hogy mostanában egy 1962-es Magnatone modellt is hajtok, ami egy rettentő különös jószág… Az emberek nem igazán ismerik, és csak nézik, hogy mi a pokol ez! (nevet) Nagyon tiszta hangú, dinamikus motyó!

Pár éve belefogtál egy nagyszabású projektbe, dokumentumfilmet forgattál az amerikai őslakosokról, a filmhez pedig zene is készült…

4 év kutatómunkájának eredménye a Shadow Nation film és a Shadow Train dupla CD. Számomra ez különösen fontos és érzékeny téma, lévén, édesanyám a Spokane törzshöz tartozik, tehát nekem is indián vér csörgedezik az ereimben. Évtizedekig munkálkodott bennem a vágy, hogy valamilyen formában ráirányítsam a figyelmet az amerikai őslakosok életére, de sokáig nem tudtam, hogy mi lenne a megfelelő fórum erre. Aztán a 2010-es Dallas Guitar Show alatt találkoztam egy Mark McLaughlin nevű emberrel, akiről kiderült, hogy véletlenül pont a filmiparban ténykedik, az amerikai közszolgálati tévécsatorna, a PBS számára készít műsorokat. Elkezdtünk beszélgetni, majd szép lassan körvonalazódott egy elképzelés, amit mára meg is valósítottunk.

Hogyan tervezed a világ elé tárni a művet? DVD-n jelenteted meg, vagy specifikus tévécsatornák számára adnád el?

Mindkét variáció a terveim között szerepel, mert fontos lenne, hogy a film üzenetét minél több emberhez eljuttassuk. Nem az mozgat, hogy egy filmre vett szociológiai tanulmány felhasználásával sztárfilmes legyek. Az egész procedúra kihívásokkal volt tele, hiszen pénzt kellett gyűjtenünk a víziónk megvalósításához. Magam is megdöbbentem, hogy egy ilyen projekt milyen elképesztően sok pénz emészt fel, ezért ahol tudtuk, minimalizáltuk a költségeket. Bejártuk az Államok legtöbb rezervátumát, de egyszer nem aludtunk drága szállodában, elsősorban mindig magunkon spóroltunk, hogy a filmre minél nagyobb összeget tudjuk fordítani. Rendkívül erőteljesen kapcsolódó zenéket raktunk össze hozzá, hiszen az autentikus indián kultúrát képviselő őslakosokkal folyamatosan zenélgettünk, és ezen jammelésekből csodálatos dolgok kerekedtek.

Elégedett vagy a filmmel?

Tudod, a vállalkozás komoly evolúciós folyamaton ment keresztül, minden menet közben alakult ki. Nagy tapasztalatszerzésnek bizonyult a munka. Mivel úgy kezdtünk hozzá, hogy nem voltak konkrét elképzelések, mit is kéne csinálni, Mark szerepe még inkább felértékelődött, hiszen számos dokumentumfilmet forgatott már. Kézen fogva vezetett minket, a lelkesedése magával ragadott mindenkit. Olyan zenésztársak is segítették a munkát, mint Gabe Rosales basszusgitáros, aki a Lynch Mob tagja volt egy időben, aztán Greg Analla, a Tribe Of Gypsies énekese, aki történetesen Pueblo indián, és hihetetlen ismeretanyag birtokában van az Albuquerque tájékán tanyázó törzseket illetően. Tom Morello a Rage Against The Machine-ből úgyszintén belefolyt a munkába, és még sorolhatnám a neveket. Rengeteg interjút készítettünk a kérdésben érintettekkel, őslakosokkal, politikusokkal, kormányzati tisztviselőkkel, aktivistákkal, elemzőkkel, írókkal, papokkal, tanárokkal. Külön megtiszteltetés volt számomra, hogy Noam Chomsky,  a köztiszteletnek örvendő nyelvész-filozófus, a Massachusetts Institute of Technology professzora is az ügy mellé állt. Ma már 86 éves, de még mindig briliáns elme, akinek érdemes odafigyelni a szavaira.

Már az 1993-as szólóalbumodon is foglalkoztál az indiánok hátrányos megkülönböztetésével, ha jól emlékszem…

Pontosan. A Cry Of The Brave dalt Glenn Hughes segítségével írtam, ő is énekelte fel. A szám Leonard Peltier indián aktivistáról szól, akit 1977-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek egy olyan kettős gyilkosságért, amit el sem követett. A vád szerint lelőtt két FBI ügynököt, ám mi sem áll távolabb az igazságtól. Noha majd’ 40 éve börtönben ül, az ügyével szerencsére manapság is rendszeresen foglalkoznak, még az Amnesty International is. Mi a dallal anno annyit tudtunk tenni, hogy a jogdíjakat felajánlottuk azon szervezeteknek, melyek erőfeszítéseket tettek a szabadulása érdekében, sajnos, kevés eredménnyel… Egyébként, nem én voltam az egyetlen, akit megihletett az ügy, dokumentumfilm is készült róla, Robbie Robertson pedig egy olyan megindító dalt írt Leonard Peltierről, Sacrifice címmel, amitől garantáltan kicsordul bárki könnye.

Térjünk át egy másik aktuális témára. Egy vadiúj projekted is izgalomban tartja a hívőket egy ideje, melyben a Stryper énekes Michael Sweet a társad. A Brian Tichy dobos (Ozzy, Billy Idol, Whitesnake, Foreigner), és James Lomenzo basszusgitáros (Megadeth, Black Label Society, White Lion) segítségével nemrég elkészült Sweet/Lynch korongról mit lehet tudni?

Nos, egy kicsit más jellegű muzsika ez. Tulajdonképpen Michael keresett meg, hogy írjak vele dalokat ehhez az albumhoz, így csöppentem bele a projektbe. Tehát az anyag főleg Michael gyermeke. Kilenc számot írtam, nagyjából ő is ugyanennyit, aztán összeültünk, és finomhangoltuk az ötleteket, illetve kiválogattuk azokat, amelyek végül felkerültek a lemezre. Megesett az is, hogy csak ötleteket küldtem át Michaelnek, egy kör kórust, egy kör átkötést, egy kör refrént, és hagytam, hogy csináljon velük azt, amit csak akar. Persze, ezek csak munkaközi sávok voltak, a stúdióban újra felvettünk minden gitárt. Michael óriási énekes és kiváló gitáros, öröm vele együtt dolgozni. Két évvel ezelőtt már behálóztam a T&N projekt kapcsán, mert úgy gondoltam, ő lenne a megfelelő frontember, ha koncertekre kerülne a sor, ugyanis nagyon illik a hangja a régi Dokken dalokhoz. A turné végül elmaradt, a kapcsolat azonban nem szakadt meg.

Mikor jelenik meg az album, és mit várhatunk tőle?

Valamikor jövő év elején lát majd napvilágot. Nyilvánvalóan ez egy olyan anyag, melynek megírásakor szem előtt tartottuk, hogy honnan jöttünk, és ezért bizonyos mértékben érezhető rajta a ’80-as évek hatása, de hangsúlyozom, hogy csak bizonyos mértékben. Én magam ugyanis már nem vagyok képes arra, hogy olyan rockhimnuszokat írjak, mint anno, mert már rég nem az jön belőlem, ami akkor. Nem tudom megerőszakolni az elmémet. Azóta eltelt 30 év, más ember vagyok, minden szempontból. Az összes molekulám legalább tízszer megújult vagy kicserélődött 1984 óta!

Mi a helyzet a Mr. Scary gitárok háza táján? Továbbra is foglalkozol gitárépítéssel?

Természetesen. Úgy 5 éve kezdtem el komolyan foglalkozni ezzel, és azóta is lelkesen készítem az újabb és újabb modelleket. Sokat fejlődtem az évek során, és ma is van igényem a tanulásra, hogy jobb lehessek. A Mr. Scary gitárok kendőzetlenül mutatják az előrehaladásomat és összességében a több évtizedes szenvedélyemet a gitárok minden aspektusa irányába. Az építést otthon végzem a saját műhelyemben, kézi munkával, ehhez megfelelő eszközökkel. Imádom az együttműködést a klienseimmel, a kezdeti kapcsolatfelvételtől a gitár elkészültéig. Kivétel nélkül, minden vásárló olyan izgatott, mint a kisgyerekek Karácsonykor! (nevet) Igyekszem személyre szabott fizetési konstrukciókkal megkönnyíteni azon ügyfeleim dolgát, akik nem születtek milliomosnak – ne kelljen bankot rabolniuk ahhoz, hogy hozzájussanak a hőn áhított hangszerhez, amely több emberöltőnyi élettartamra lett tervezve!

Milyen egyéb projekteken munkálkodsz mostanában?

A legfontosabb The Infidels névre hallgat. Ezt a csapatot a legendás War zenekar tagjaival, Pancho Tommeseli basszusgitárossal és Sal Rodriguez dobossal, illetve a Cypress Hilles Sen-Doggal hoztam össze. Nagyon izgalmas összeállítás ez, a zene meg olyan, mintha összeeresztenéd a Band Of Gypsiest a Cypress Hill-lel, és a Los Angeles keleti részén játszott utcai funk muzsikával. A Los Angelesben található NightBird stúdióban négy nap alatt fel is vettünk pár számot, melyek közül az egyik 17 perces. Csodálatosan improvizatív zene!

www.georgelynch.com

https://www.facebook.com/KXMofficial

Danev György
 

2014. szeptember 26. 20:03

Minden jog fenntartva. 2021 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA