MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Életképek (Gitármánia Tábor special) – Dandó Zolika

Életképek címmel egy önálló sorozatot indít a Music Media Magazin, melyben ugyanazon kérdéseket tesszük fel számos hazai művésznek azt remélve, hogy a válaszaikból (önállóan és összességükben is) egyedülálló kép rajzolódik majd a hazai zenei életről és a zenész hivatásról. A sorozatnak van néhány speciális – a XXI. Gitármánia és Zenei Továbbképző Táborban készült – része, melyben a táborról is felteszünk kérdéseket a tanároknak, művészeknek. 

Mivel foglalkozol éppen?

Éppen Vastag Csaba 2013. márciusi SYMA csarnok-béli koncertjének hangját keverem, s most fogunk belekezdeni a Hooligans új lemezének stúdiómunkálataiba. 

Mik a szakmai terveid a közeljövőre?

Ezek elég sűrű programok, úgyhogy épp „leszöktem” ide a táborba, az előbbiekkel el leszek foglalva úgy októberig, akkor viszont kezdődik az X-Faktor, és oda készítem majd a zenei alapokat továbbra is – immár ötödik éve.

Mi a véleményed a gitármánia táborról?

Nagyon szeretem, annál is inkább, mert kevés olyan „vintage” vagy retró dolog van, ami kivonja az embereket a számítógép és technika mindenféle vonzalmából és őrületéből, és visszahozza a gyerekkor élményeit, hogy az emberek beszélgetnek egymással, muzsikálnak, nevetgélnek egymással, sörözik, jó levegőben, kvázi olyan csöndben, hogy csak zene szól, semmi villamos, autó-, motorhang nincsen. Én ezt nagyon nagynak tartom, nagyon jó dolognak.

Mi a véleményed a táborozókról?

Aranyosak! Az öregek azért aranyosak, mert öregek, a fiatalok meg azért, mert fiatalok. De mindenki aranyos!

Mik a terveid az év második felére?

Kizárólag magánéleti terveim vannak, például a gyereknevelés.

Új anyag? Koncertek? Szólótervek? Zenekari tervek?

Jelenleg Vastag Csaba koncertzenekarában vagyok zenekarvezető-gitáros, vele lesznek most a nyáron bulik. Valamint a Bon-bon zenekarral is fellépek. Sajnos ezek nem rendszeres elfoglaltságok, elég ritka a fellépés, a nyárra összesen 6-7 buli van beírva, van amikor két hét is eltelik egy-egy koncert között.

Szerinted, merre tendál a hazai zeneipar?

Élvonalbeli zenekarból, akik tényleg nagy koncerteket adnak, nincsen sok. Két kezemen meg tudom számolni, hány olyan zenekar létezik, akiknek heti rendszerességgel 3-4 bulija van. Ezek az úgynevezett „stadion-zenekarok”, akikből egyszerűen nincs sok. Régen, a ’80-as években, csak ilyen zenekarok voltak! Aztán a ’90-es években kialakultak a klubzenekarok, akkoriban rengeteg klubkoncert volt, aztán a 2000-es években visszatért a rockzene. A ’90-es években a bandák a klubokba voltak visszaszorítva, csak ezután kezdtek újra indulni a nagyobb koncertek, de igazából csak az alternatív, az underground és a régi nagy zenekarok kaptak újra teret. Van egy csomó tehetséges új zenekar, kis gyerekek, nagyon sok tehetséges zenész. Hála Istennek van YouTube és a hasonló csatornák, ahonnan meg lehet őket ismerni, de igazából az a fajta nagy előrelépési lehetőség, ami önmagától adódik, olyan már nem nagyon van. Azt tanácsolom mindenkinek, hogy ha érez magában valami komoly elhivatottságot, akkor minden tehetségkutató műsort próbáljon meg, jó táptalaj, jó tér lehet a kibontakozásra, még akkor is, ha csak egy pár adásba kerül bele. Ezalatt is annyira közel tud kerülni a nagyközönséghez, a közvéleményhez, hogy máris jobban tud prosperálni a szakmában.

Szerinted, meg lehet élni ma a zenélésből - te ebből élsz?

Én ebből élek, de nem csak a szó szoros értelmében a zenélésből, hanem a hangmérnöki munkából, stúdiózásból, zeneszerzői- és hangszerelői tevékenységből. Ezekből tevődik össze az én keresetem. Egy szál gitárral a nyakában nehéz megélni bárkinek is, ahhoz már tényleg a Top 10 zenekar egyikében kell játszania, hogy mondhassa, van havi 10-15 bulija, hogy abból jól el tudjon lenni. Tehát ez nehéz ügy.

Milyen területről származik több bevétele ma egy hazai zenésznek: koncertből, vagy lemezeladásból, esetleg jogdíjakból?

A jogdíjakból annak származik nagyobb összeg, aki életében már sok dalt írt, játssza a rádió-televízió a dalait, és sok lemezt ad el. Ez mind összefügg, mert kell, hogy ismerjék és szeressék az emberek, hogy megvegyék a lemezét, kell, hogy lássák a koncerten, hogy megismerjék. Az egyik a másikra hat, ez egy ördögi kör. Hogy az ember bele tudjon kerülni egy olyan szituációba, hogy sok ember megismeri, akkor az egyik hozza a másikat. Meg vannak azok a régi előadók, akik ha egy-kétévente kiadnak egy új albumot, van az a fix mennyiségű ember, akik elmennek a koncertjére. Tehát ha például Demjén Rózsi, kiad egy lemezt, biztos lehet benne, hogy az a 6-8000 ember, aki őt szereti, elmegy karácsony idején a sportcsarnokba, és megveszi a lemezét. Ő ebből napi szinten is tök jól el tud lenni úgy, hogy  erre tud alapozni is. Van rengeteg zenész, aki hiába jó, hisz nincs olyan pozícióban, mert ha nem ügyes, nem okos, vagy akár még lehet okos és ügyes is, de nem úgy jön össze a sorsa, a karrierje, akkor biztosan a háttérben marad.

Mit gondolsz a zenészek hazai megítéléséről? Régen jobb volt a helyzet? Ha igen, szerinted miért?

Sajnos olyan tendencia mutatkozik, melyben teljesen szerteágazó és követhetetlen, hogy itthon mi történik, mert amíg a ’80-as években volt két tévéadó és három zenei rádió, ahol a szerkesztők beszerkesztették az általuk igényesnek tartott zenekarokat, pop-jazz-rock, műfaji határoktól függetlenül. (Ez azt eredményezte, hogy ha a ’80-as években bárkit megkérdeztél, tudta, mi az a Dolly Roll, tudta ki az a Babos Gyula és ki Szakcsi Lakatos Béla, tudta, ki Tátrai Tibor, és nem kellett hozzá se fiatalnak sem öregnek lennie, csak kellett néznie a televíziót, és rádiót hallgatni.) Most már ez nem ennyire egyértelmű. Ma már, ha megállítasz valakit az utcán, és megkérdezed, tudja-e ki Lukács Peta, lehet, hogy nem fogja tudni, holott a Peti épp olyan korszakos, korszakalkotó egyéniség, mint a Tátrai Tibor volt, vagy a Babos Gyuszi. Csak akkoriban az ember nem tudott elmenni mellettük, mert benne voltak az Ifjúsági Magazinban egy poszteren, és tudta hallgatni a tévében és a rádióban, és tudta szeretni, vagy nem szeretni. Most már nem feltétlenül tudja az ember szeretni, vagy nem szeretni az adott zenészt, mert lehet hogy meg sem ismeri! De azért még mindig vannak ismert és elismert emberek, és még mindig inkább az öregek azok, akiket mindenki ismer, mert nem feltétlenül ismerik a mostani zenészeket a fiatalok, az öregek pedig – már – nem ismerik a mostani fiatalokat, tehát ez egy nagyon érdekes és árnyalt kérdés.  

Van-e jelölted, hogy kiből lehet/lehet-e egyáltalán valakiből magyar világsztár?

Elképzelhető, ugyanis például Romániában, van, ez az Inna nevű lány, vagy volt ez a Dragostea din Tei (O-Zone együttes – a szerk.) ilyen popslágerek, ugye, amik Romániából származnak, tőlünk nem messze, és valahogy bekerültek a külföldi popzenei sodrásba. Magyarországon ugyanez elképzelhető, ugyanis például Radics Gigi volt kinn Quincy Jones-nál, a Montreux-i Jazzfesztiválon énekelt egy pár dalt, és benne van a pakliban, hogy belőle világsztár legyen, mert semmivel nem rosszabb, mint a Beyoncé, sőt…! Még szimpatikusabb is.

Mi a véleményed a fesztiválokról?

Régebben volt néhány produkció, akikkel mentem fesztiválról fesztiválra. Én a fesztiválokat a nézőközönség szempontjából nem szeretem, tehát úgy, ha én vagyok a néző. Az ott alvás, a tisztálkodás, az nekem egy ilyen helyen mindig probléma. Azt szoktam csinálni, hogy ha van olyan zenekar, akiket szeretek, akkor egy-egy napra elmegyek, és utána hazamegyek. Zenészként a fesztiválok kétféle előadónak, stílusnak kedveznek, ezek a nagyszámú közönséghez, s inkább a metált kedvelőknek szóló rockzenekarok, az „őszinte-kőkemények”, ahogy régen nevezték. Ilyen volt a P.Mobil, az Edda, Hobo. Manapság már a Depresszió, Tankcsapda és ezek átöröklései, mentalitásban. Nekik nagyon jók ezek a fesztiválok, úgy a zenekaroknak, mint a közönségüknek, ők ott mindig megtalálják egymást, nekik jó. A másik az undgerground. Ami annyira felfutott, hogy most már az a mainstream, és ami régen a mainstream volt, az ma az underground... helyet cserélt a kettő. Ennek a műfajnak is nagyon kedveznek a fesztiválok.

Kicsit kiszorítva érzem a jazz-előadókat az ilyen fesztiválokról, viszont hála a Jóistennek, vannak olyan fesztiválok, amik nagyon kedveznek a blues- és folk előadóknak, mint például Kapolcs. Nagyon jó, hogy aki az ilyen műfajokat szereti, ilyen helyekre elmehet, de aki a mainstream fesztiválokat, mint pl. a Sziget látogatja, ők inkább az underground és a heavy metal zenekarok miatt mennek el.

Azt érzem, hogy a külföldi zenekarok közül, akiket például meghívnak a Szigetre, mindig majdnem ugyanazokat hívják meg, a Placebo, a Prodigy, van egy ilyen behatároltsága a Szigetnek is. Én nagyon szívesen megnézném a Szigeten Bruce Springsteen-t, Rod Stewart-ot vagy Eric Claptont. Vagy a Journey-t, vagy Chick Coreát, bárkit. Ők ebbe nem férnek bele. Csak azt tudom ismételni: underground és heavy metal... nekik kedvez. 

Mi a véleményed a zenei klubéletről?

Nagyon régen nem veszek már részt a klubéletben, azt veszem észre, hogy nagyon minimalizálódott a klubozás, tehát 2-3 asztalos éttermek, kávézók, borozók is tartanak ilyen házi zenekarokat, kvázi, mint a XX. század elején, egy bőgő, egy szál zongora, szerintem még a taxi-pénzre sem elegendő gázsiért játszanak. Ebből rengeteg van. Ami a ’90-es években volt, tehát a funkys élő diszkó hangulat, azt most nem érzem annyira, mármint hogy lenne. Régebben, ha lementem egy nagyobb szórakozóhelyre, mondjuk a PeCsába, mindig volt egy-egy zenekar, akik Brand New Heaviest meg hasonlókat játszottak, most már nem látok ilyet. Van egy-két rockos kocsma, ahol mindig a – jó értelemben – oda „belerohadt” zenekarok járnak, mint például a Sörsátor. Öreg zenekarok, megvan a közönségük, ez működik. De olyan lángoló klubélet, az nincs.

Szerinted, mi lendíthetne a legnagyobbat a hazai könnyűzenei életen?

Ez a válság, ami most van, egy világtendencia. Senkinek nem kedvez az, hogy tulajdonképpen minden ingyen van. Ugye, az emberek nem mennek el egy koncertre, aminek van belépője, mert a zenekar tíz kilométerrel arrébb két hét múlva ingyen lesz egy falunapon. Tehát nem adok érte két-háromezer forintot, hanem ingyen megnézem. Ha egy zenekarnak megjelenik egy lemeze, nem veszem meg, hanem letöltöm ingyen. Amíg kimegyek fogat mosni, le is jön az egész lemez, ha nem az egész diszkográfia. Az ember nem fizet érte – az átlagember –  mert mondjuk én rengeteg lemezt vásárolok. Nem ösztönzi az átlagembereket a zene, mert szerintük az ingyen van. Ha az étkezés is letölthető lenne, nem mennének a közértbe se.

Az emberekhez nem jut el, hogy a zenészek, az alkotók esetleg abból élnek, hogy ők megvásárolják a lemezeiket, elmennek a koncertjeikre, valami kis pénzt adnak azért, amiért a ’70-es, ’80-as években rengeteget adtak. Most képzeld el, hogy az aranylemez ma 2-3000 eladott példány után jár, régen 100-200 000 darab volt az aranylemez! A régi nagy előadók, Fenyő Miki, Szikora Robi, nekik 2-3-4 millió eladott lemezük volt annak idején, most ez elképzelhetetlen. Most, ha egy zenekar elad 5-6000 lemezt, azt mondják, hogy egy sikeres előadó. Annak idején a Solarisnak 80 000 eladott lemeze után mondták azt, hogy nem csinálhatnak második albumot. Most el nem tudnék képzelni ilyet egyáltalán, aki elad 80 000 lemezt, itthon! Az internet nagyon megnehezíti ezt. Meg a falunapok. Szerintem ez a kettő, ami dugába dönti ezeket a dolgokat.

Bár lehet, hogy egyszer majd megfordul a folyamat, ahogy a ruházkodás, az autó, a rádiótelefon, mint státusszimbólum kicsit megdől. Akkor az embereknek sikk lesz venni egy cd-t, sikk lesz elmenni a párommal egy koncertre pénzért, egy jó minőségű koncertre, s oda mintegy bevonulni. Mert el lehet menni falunapra, de ott milyen cuccon hallja azt a zenekart, vagy hogy fog az szólni? Vagy eltapossák a lángost evő, táncosra részegedett papucsos bácsik, akik az első sorban táncolnak az éppen akkor összeszedett alkoholista nénivel… szerintem ez nem pálya egy olyan embernek, aki megnézné ugyanezt a zenekart egy sportcsarnokos vagy egy kongresszusi központos koncerten. Státusszimbólummá kell tenni azt is a kocsi meg a rádiótelefon mellett, hogy az ember elmenjen egy koncertre, vagy megvásárolja a zenét hanglemezen, cd-n, vagy digitális formátumban – ma már fizikailag meg sem kell vásárolni egy albumot. Csak egy olyan morális helyzetet kell teremteni, hogy ez igény legyen!

Köszönjük a beszélgetést...
 

2014. szeptember 22. 21:31

Minden jog fenntartva. 2021 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA