MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Életképek (Gitármánia Tábor special) – Czutor Zoltán

Életképek címmel egy önálló sorozatot indít a Music Media Magazin, melyben ugyanazon kérdéseket tesszük fel számos hazai művésznek azt remélve, hogy a válaszaikból (önállóan és összességükben is) egyedülálló kép rajzolódik majd a hazai zenei életről és a zenész hivatásról. A sorozatnak van néhány speciális – a XXI. Gitármánia és Zenei Továbbképző Táborban készült – része, melyben lényegesen szabadabban – sokszor a művészre hagyatkozva – el-elkalandozunk az előre gyártott keretektől.

Mivel foglalkozol éppen?

Nemrég fejeztük be „A szellemi termék is tulajdon” című előadásomat, ami leginkább a jogdíjakról szóló történet, most az aktualitásuk okán, sokkal többet beszéltünk az állami, azaz NKA pályázatokról, amik nagyon is érintenek könnyűzenészeket, pláne fiatal könnyűzenészeket, akik e tábor látogatóinak jelentős részét képezik, mint érdeklődő, alkotó emberek, mint jövendőbeli előadók, akik a világra még nagyon nyitottak és ambiciózusak.

Mint zenész, alkotó-előadó ember élem az életemet, s én ebből is élek meg, amennyire tudok. Készülünk egy új produkcióval, aminek az lesz a címe, hogy Raj. Már több tíz éve készülök egy Raj nevű zenekar létrehozására, ami egy nagyon elementáris, viszonylag kevés tagból álló, harapós, unisonós dob-basszus-gitár alapú zene lenne, egy kis kiabálással, valahol a Rage Against the Machine és az Arctic Monkeys közötti hangvétellel, de hébe-hóba előfordulhat benne olyan hanyagság is, ami mondjuk egy White Stripes-ban vagy bármilyen Jack White-os sztoriban, előfordul. Közben, amire nagyon szeretném, ha hajazna, erejében és egyszerűségében, az a Danko Jones.

Ez az egyik. A másik dolog, amivel foglalkozom, igencsak aktívan, az a szólólemezem, amiben inkább finomabb hangvételű dalocskák vannak, akusztikus gitáros, maximum gépdobos kísérettel, ami annak ellenére, hogy már régóta tervezgetem, most menő, minimál akusztikus kísérettel, dalokkal előállni. Ráadásul van egy rahedli ötletem ebben a zenei világban, tehát ősszel jön ki ez a lemezem. Éppen ma tudtam meg, hogy kaptam is rá egy kis támogatást, mert adtunk be pályázatokat, néhány helyre.

Nyilván, a Belmondo nevű zenekaromnak is lesz új albuma, készülök egy film és egy színházi zenés játék zenéjének a megírására is. Van egy ilyen zenész-társadalmi szerepvállalás, ami néhány éve jelen van az életemben, nevezzük ezt szerzői érdekképviseletnek.

Akkor úgy néz ki, ezek a projektek kitöltik az idődet az év végéig?

Igen, sőt, akár az életem végéig is. Ami pedig nem a zene, de nagyon erőteljesen jelen van az életemben, az a család. Van négy gyerekem, s a velük való foglalkozás, érdeklődés.

Mi a véleményed a Gitármánia Táborról?

Talán negyedik vagy ötödik alkalommal vagyok itt. Szinte minden évben kaptam meghívást, és az első időkben, mikor nem jöttem el, arra gondoltam, hogy itt biztos ilyen kockafejű, loncsos szakmunkástanulók, a matekfüzetben megírt ötleteiket hasonlítgatják össze, és állandóan arról beszélnek, hogy melyik gitárhoz melyik pickup szól jobban, milyen zsinórt kell használni, meg húrkészletet meg erősítőt – ami egyébként a környezetemben akkortájt egészen jellemző volt. Azok a gitárosok, akik nem feltétlenül muzikális beállítottságúak. És én féltem, hogy ide ilyen güzük járnak. Amikor először kértek fel, hogy itt előadást tartsak, és játszottunk is a zenekarral, akkor viszont elképesztően kellemes csalódás volt.

Azóta, mindig nagyon várom, egyrészt, mivel egyáltalán nem arról volt szó, amit én feltételeztem róla, hanem itt tényleg a világra nagyon nyitott, nagyon aktív, kreatív emberek vannak, akik tehetségesek, ma már aztán egészen meglepő intellektuális érdeklődéssel bírnak. Ez is nagyon fontos, úgyhogy szeretem ezt a közeget.

Nagyon jó beszélgetések vannak, viták, egyeztetések, együtt muzsikálások, zenehallgatások, zenecsinálások. A szakma krémje megfordul itt, úgyhogy akár akarom, akár nem, itt találkozunk, egy-két óra vagy nap alatt olyan megbeszéléseket folytatunk, amire egyébként máskor fél év alatt se kerülne sor, úgyhogy én több szempontból is nagyon örülök a Gitármánia Tábornak, és bármikor szívesen jövök! 

Szerinted, merre tendál a hazai zeneipar? Milyen pozitív/negatív trendeket tapasztalsz?

Nagyon sok aspektusból tudnánk erről beszélni. Vannak egészen jó folyamatok is, szerintem. Az például egy egészen friss örömhír, hogy a közös jogkezelőktől elvont forrásokból, végre úgy tűnik, hogy ténylegesen majd valami szemmel látható és érezhető könnyűzenei támogatás kezd kibontakozni, és legyen igazam, mert jusson el a tényleges jogosultakhoz és felhasználókhoz ez a pénz! Ez mindenképpen jó fejlemény.

Úgy általában a könnyűzene-hallgatási szokások Magyarországon elég kétségbeejtőek, és elég megnézni a YouTube Top20-at, ahol a lakodalmas rockon meg lakótelepi rapen kívül igazából nem történik említésre méltó. Várnék valamiféle nyitottságot, az aktív, teremtő zenei kultúra népszerűsítésében a közmédiától is. Talán egy-két apró jele van ennek, de koncepciója sajnálatos módon még mindig nincs, én ezt nagyon várom, hogy legyen, mert erre nagy szükség van.

Örvendetes látni minden évben több száz lelkes, fiatal zenészt – tizenéveseket – összegyűlni Szolnokon, nyilvánvalóan erre nagyon nagy igény van, az ország minden részében élő, zenére fogékony fiatalság szempontjából.

Azt, hogy egyébként a civil – zenélni majd sosem akaró – közönségnek fejlesszük a zenei ízlését, abban – közhelyeket fogok mondani! – óriási felelőssége van mind a közszolgálati, mind a kereskedelmi médiának, televíziózás és rádiózás szintjén.

Könnyűzenében Magyarország még mindig egy UFO-ország, egyszerűen nem kerülnek terítékre igazán progresszív és igazán fontos zenei ügyek, mozgalmak, dolgok. Ennek elsősorban az oka, ami egyáltalán nem szűkíthető le a könnyűzenére, sőt, még csak a zenére sem, hogy Magyarországon nem tart még ott a közvélekedés vagy a közhangulat, hogy a szellemi alkotás az egy nagyon fontos közügy legyen. Uram bocsá’, annyira fontos közügy, hogy érezzük, tulajdonképpen az emberi létezésnek is ez az értelme. Mert hogy így van, és nagyobb kulturális hagyományokra visszatekintő országokban ez egy civil számára is evidencia, ezért is létezhet az, hogy egy, mondjuk Szeged vagy Pécs méretű francia kisváros, a számtalan színháza mellett fönntart még egy óriási méretű táncakadémiát és két operaházat is! És előfordulhat az, hogy este a városban sétálva, be tudok térni húsz-harminc olyan helyre, ahol élőzene szól! És ez nem csak Franciaországban van így, hanem mondjuk Hollandiában vagy Svédországban is. Azért az elgondolkoztató, hogy zenélés szintjén vagy a zenélésről való közgondolkodás szintjén, hol tartunk… Van hova fejlődni, úgy látom.

Vélemény- és gondolkodásformálás szempontjából, merre látod a fejlődés útját? Esetleg a pedagógusoké ebben a vezető szerep, hogy ők vezessék rá az ifjúságot, hogy az énekóra nem csak egy „szükséges rossz”?

Az is fontos, de a véleményformálásban sosem a pedagógusok voltak igazán meghatározóak. A szemléletformálásban elsősorban a média és a politika felelősségét látom. Elképesztően jót tenne Magyarországnak egy olyan miniszterelnök, aki szereti a Rock’n’Rollt. Vagy szereti az operát, vagy valamikor nagybőgőzött. Nagyon jót tenne az országnak több olyan kereskedelmi csatorna, vagy egy olyan közszolgálati csatorna, ahol zeneileg érzékenyek, fogékonyak az újdonságra. Nagyon jót tenne Magyarországnak a bátorság, a vakmerőség, és ez nagyon jót tenne a magyarországi zenei kultúrának is.

A média írott és elektronikus felületein kívül, mik lehetnének azok a csatornák, ahol el lehetne juttatni az emberekhez ezeket, az üzeneteket? Valamint azokat az előadókat, produkciókat, potenciális sztárokat, akik formálhatnák a közízlést?

Ennek több területe van, vagy lehetne. Muszáj lenne megteremteni azt a szintet, ami egyébként még mindig nem létezik Magyarországon, ahol egy egészséges verseny kialakulhatna. Ez sehol, Magyarországnál sokkal jobb helyzetben, levő országokban sem megy állami beavatkozás nélkül. Azt hagyjuk, hogy Franciaországban mi van, mert ott aztán brutális támogatása van a kulturális lét minden színterének, az amatőrségtől kezdve a legnagyobb profizmusig.

A skandináv országok egy nagyon jó példa, ahol szisztematikusan elkezdtek foglalkozni a könnyűzenével, az iskoláktól kezdve az iparági feltételekig, egy-két-három évtizeddel ezelőtt, és ennek most elképesztően látványos gyümölcse van. Akár Svédországot nézzük, akár Finnországot, nincs iskola, ahol ne lenne próbaterem, ahol ne lenne kötelező hangszerválasztás, olyan zenével, amit te egyébként szeretsz, vagy kedvelsz, akár évente váltogathatod is a hangszereidet. Magyarországon, ha 100 emberből 4 tud játszani valamilyen hangszeren, az már jó, szemben ezekkel, az országokkal, ahol 100 emberből 70 – tessék, meg lehet kapaszkodni! Ez nem azt jelenti, hogy ők mind zenészek, de egy bármilyen hangszeren bármilyen szinten játszani tudó ember egészen másképpen ítél meg már hallgatva is egy zenét. Egy David Guetta például olyan elképesztően ciki mondjuk Franciaországban, hogy a franciaországi Sziget-reklámra föl se merik írni a fellépők közé! Magyarországon meg ő a headliner. És ez azért van, mert az ottani civil – egyébként a zene iránt fogékony – közönség valószínűleg olyan zenei emlőn nőtt föl, ahol már saját döntéssel is meg tudja állapítani, mit tart jó zenének.

Volt itt a Music Hungary 2014 konferencián az egyik finn állami zenei intézmény vezetője, és megnevezett 7-8 olyan területet, ahol náluk állami intézmény épült a könnyűzene támogatására, és hogy mi ennek a konklúziója? Az, hogy nyilván nem egy, de 15-20 év alatt, jelenleg 2014-re Svédország a világ könnyűzenei iparának második számú képviselője lett, az Egyesült Államok után, és nem mást előzött meg, mint Nagy-Britanniát! Tehát jelenleg a könnyűzene világának második legfontosabb szereplője nem Anglia, nem az Egyesült Királyság, hanem Svédország.
Ezt megelőzte az a két-három évtizedes, szisztematikus támogatás és foglalkozás a könnyűzenével. Jelenleg is van húsz-harminc svéd világsztár, akikről egyébként mindenki azt gondolja, hogy angolok vagy amerikaiak. Az Avicii-től kezdve bármeddig, mert a poptól a metálon át minden műfajban, az ABBA óta a svédek adnak világsztárt.

A finneknél is hasonló a tendencia, és eljutott Svédország oda, hogy nagyobb bevételt hoz az országnak a könnyűzenéje, mint a VOLVO és a SAAB együttvéve. Ezt egy svéd zenei producertől tudom… márpedig a SAAB-hoz hozzátartozik a Gripen vadászgépek gyártása, ami nem kis biznisz. Konkrétan, Svédországban stratégiai nemzetgazdasági ágazat lett a könnyűzene.

Ahhoz, hogy tömegek mindennapos elfoglaltsága legyen a zenélés, elég kezdetnek, gyújtószikrának egy ilyen kezdeményezés, mint pl. a Nagy Hangszerválasztó?

Sok ilyen szikra kellene, azt gondolom! Mondják, hogy egy fecske nem csinál nyarat, de ez egy nagyon fontos kezdeményezés, csak mondjuk én a Nagy Hangszerválasztóból, csinálnék egy országos turnét, ami mögött komoly finanszírozás állna, amit nyilvánvalóan a zenész iparág nem tud megfinanszírozni, de mondjuk - állami költségvetési szinten viszonylag – jelentéktelen összegből lehetne virágzóan fenntartani egy ilyen ügyet. Mint ahogy Nagy Sportágválasztó biztosan van – nagyon helyesen – több helyen, így Nagy Hangszerválasztónak is kéne lennie.

Mi a véleményed a fesztiválokról?

A hajdanán volt, nagyon lelkes és nagyon helyén lévő fesztiválok brutális, professzionális intézményekké váltak, ami még idáig tök jó is lehetne, de üröm az örömben, hogy mindenhol eluralkodott az a hozzáállás, amit én „kocsmáros szemléletnek” hívok. Nagyon sok kocsmáros szervez ilyen sátras disznótor- meg hurkafesztiváloktól klubkoncerteken át mindenféle kulturális rendezvényeket, de őket nem érdekli semmi más, csak az, ha valakire kétezren jönnek be, kétszáz helyett, nyilván csak azt hívja meg, aki a kétezer embert hozza be. Ennek a következménye az, hogy egy Sziget Fesztiválon headliner lehet egy David Guetta, és nem csak a Balaton Sound-on, mert valószínűleg oda való is! És a VOLT Fesztiválon vagy a Szigeten is főműsorszámok lehetnek ilyen előadók. Franciaországban, ahol imádják a Szigetet, ki se merik tenni, hogy ott lesz, mert tudják, hogy cikinek számít. Az a nagyon alulról építkező, mindenre nyitott banda, aki elindította ezt a szenzációs és dübörgő üzleti vállalkozást, amit Szigetnek hívunk, és a hasonló fesztiválokat, eljutott egy olyan fázisba, amikor már nem hozza lázba semmi, csak valószínűleg az üzleti siker. Ez sem biztos, hogy baj, de ugyanúgy, ahogy egy amerikai vagy svéd kiadónál, a művészekkel kapcsolatot fenntartó és az új művészeket kiválogató ember nem lehet soha egy negyvenöt-éves forma, sokkal inkább huszonöt, én azt gondolom, hogy a fesztiválok élére is húsz és harminc éves között kéne választani a kreatív embereket, és ugyanezt gondolom, a tévés és rádiós zenei szerkesztőkről. Még akkor is ezt mondom, ha én soha nem voltam ilyen, és már rég kinőttem ebből a korból. Sőt, még a színházakba is ebből a korosztályból válogatnék, mint a negyvenöt évesek közül, akik a világnak ezen a részén, még ha sikeresek is, teljesen közömbössé váltak nagyon fontos ügyek iránt, és a lelkesedés életkor jellemzőként nyilván, de csökkent bennük.

Lehetséges lenne ezen a területen szakemberképzés? Vagy annyira lenne csupán szükség, hogy meg nem fertőzött személyiségek legyenek?

Elsősorban arra van szükség, hogy meg nem fertőzött személyiségek legyenek, de nyilván nem baj, ha van egy csepp esze az illetőnek! Az a kérdés, hogy lehet-e ilyen irányban valami intézményesített képzést folytatni úgy, hogy a képesítés birtokában az ember valóban hasznosítható képességekkel bírjon, legyen a munkaerőpiacon felvevő kapacitás, másrészt tényleg hatékonyan tudjon működni a piacon, akár mint koncertszervező vagy fesztivál-kreatív. Ismerek egy-két olyan embert, akik magyarországi születésűek, de elvégezték, mondjuk Londonban a legmagasabb szintű ilyen iskolát, és megtanulták a csínját-bínját annak, hogy egy olyan országban, ahol sok évtizedes hagyománya van a működő könnyűzenei iparnak, és teljesen tisztában vannak azokkal a protokollokkal, amin végig kell menni ahhoz, hogy egy amúgy tehetséges tagokból álló formáció jó eséllyel induljon arrafelé, hogy egy kirobbanó dolog szülessen. Na most, ezek a protokollok semmit nem érnek Magyarországon. Nem azért, mert rosszak, hanem azért, mert ez az ország teljesen máshogyan működik.

Az a kérdés, hogy létre tud-e jönni olyan menedzsment-képzés Magyarországon, ami az itteni viszonyok között, hatékonyan tud valamit felmutatni. Mert addig, amíg ezeknek az iskoláknak az élén vagy az oktatói gárdában olyanok vannak, akik papíron kenik-vágják ezt, de nem tudják bemutatni a saját életükből, hogy „én ezt, meg ezt, meg ezt a zenekart a nullából oda varázsoltam, hogy…” addig nehéz elhinni, hogy ezek az iskolák bármit is érnek.

Gondoljunk itt akár a muzsikusok, akár a kulturális menedzserek képzésére?

Így van. Nem titok, hogy háromnegyed éve engem felkértek, hogy egy féléves zenei menedzsment kurzust vezessek végig a Werk Akadémián. Mondtam, hogy „de én nem vagyok menedzser”, de ők tudják, hogy nekem rengeteg kapcsolatom van, és egészen jól gondolkodom erről, és hogy égető szükségét látták, hogy végre olyan vezesse a kurzust, aki össze tud válogatni, mondjuk 18-20 olyan előadót, akik tényleg érvényes és használható tudást adnak át. Úgy tűnik, hogy ez most egész jól sikerült, így elsőre. Volt két kisebb, ha nem is csalódás, de tévedés, viszont zömében tényleg olyan előadók jelentek meg, akik használható tudást tudtak átadni erről a területről, és tényleg letettek valamit az asztalra. Azt hiszem, ennek van értelme. Eddig kétirányú menedzsment-képzés volt Magyarországon erre a területre, az egyik jött azokkal a hókuszpókuszokkal, meg azokkal a bevett formulákkal és előírásokkal, amik mondjuk Angliában, Hollandiában vagy Amerikában fontosak, de itthon nem tudsz velük mit kezdeni. Még ha mondjuk egy komoly és igazolt tudásanyag, akkor sem tudsz vele mit kezdeni Magyarországon. Vagy éppen jöttek azok, akik meghívták a Híres embereket ebből a szakmából, akik semmi mást nem csináltak ezeken az előadásokon, mint sztoriztak. Annak sem veszed sok hasznát, ha te egy féléves gyorstalpalón menedzser-tudásanyagot akarsz összeszedni.

Mi a véleményed a zenei klubéletről?

A fővárosban talán van számottevő és említésre méltó klubélet, vidéken is van egy-két működő klub, de azt gondolom, hogy ennek a felvirágoztatása sem működik máshogyan, mint állami támogatással és állami forrásokból. Hála Istennek, most új információ, hogy újra van erre szándék, az új Cseh Tamás Program keretében van egy egészen jelentős, klub-támogatásra elkülönített összeg. Az ország kicsinységéből és a kultúráról való közgondolkodásból adódóan a vidéki zenei klubélet is a béka feneke alatt van. Ha nem sikerül megfinanszírozni azt, hogy olyan klubokba, ahova egyébként szigorúan üzleti alapon nem tud elmenni említésre méltó zenekar játszani, nem támogatja meg az állam, akkor az ott élő emberek és gyerekek soha nem fognak igazán jó élő zenét hallani a saját lakóhelyükön. Ez végzetes hiba. Az a két-három-négy év is, amíg szüneteltetve volt ez a program, aminek az elődje a PANKKK program volt, most már sokkal, több céllal és sokkal nagyobb forrásból gazdálkodik. Ugyan úgy néz ki, mintha az állam most sokkal több pénzt adna, ám amíg az előző program csak állami forrásból gazdálkodott, addig ez az új program a szakmától, egyéb helyekről a törvény erejével elvette ezt a pénzt, és szeretné kiosztani, egyébként nagyon jó és dicséretes célokra. Nem az van, hogy a mostani kormány háromszor olyan bőkezű, hanem kicsit erőszakosan bár, de találtak egy olyan szakmai forrást, amely ezt megfinanszírozza.

Van-e szükség ilyenre, hogy „muzsikus életpálya modell”? Hiszen az emberek fejében rengeteg félreértés van ezzel kapcsolatban…

Nem gondolkodtam még ezen, de el tudnék képzelni egy ilyet, és akkor megint a már emlegetett Franciaország a példa, ahol kifejezetten van ilyen. Tehát, ha valaki öt-tíz évig igazolja azt, hogy ő alkotóként, előadóként, saját erőből felépített valamit, akkor onnantól kezdve egy minimális állami fizetést kap, ami garantálja, hogy azokban a fázisokban, amikor az előadásaiból nem tud megélni, akkor is tudjon nyugodtan a szakmájával, vagy épp az új műveivel foglalkozni, vagy éppen a gyakorlással. Nem tudom, hogy Magyarországon valaha lesz-e erre életszerű lehetőség, én nagyon örülnék, ha lenne! De hát, ilyen országokkal kell versenyeznünk. És mindemellett, azért Magyarország még mindig ott van, a komoly- és könnyűzenészei tudását illetően, egyaránt, a legjobbak között.

Lehetségesnek tartod egy magyar világsztár megszületését?

Ahhoz szükséges ez az iparági hozzáállás is, és valamiféle közösségi ízlésformálás is, mert amíg a skandináv országokban működik az ügyrend, hogy abban az esetben, ha országos sikert produkál valaki, ő méltó arra, hogy az ottani zenei exportiroda figyelmét felkeltse, és jó eséllyel van lehetősége a világszintű áttörésre, addig Magyarországon van egy kontraszelektív gondolkodás a könnyűzenéről. Tehát amíg a rossz értelemben vett szerénység, az álszerénység vagy a köldöknézős befelé fordulás van piedesztálra emelve a könnyűzenében, vagy a harsány és látványos alkalmazkodás a trendekhez, addig nekünk semmi esélyünk sincs. És még egy: amíg ilyen brutálisan megjelenik az ideológia-központúság, egy-egy a közönség által fontosnak tartott zenében, vagy előadóban, addig komoly popzenei esélyeink nincsenek. Csak akkor, ha megpróbálunk alulról építkező zenekarok közül kiválogatni világsztárokat. 

Ha 7-8 pontban össze lehetne foglalni, szerinted, hogyan lehetne helyretenni a magyarországi könnyűzenét, működőképessé tenni a hazai zeneipart?

A hangszeres zenélés népszerűsítése, már óvodás kortól.

Sokan biztosan csak a zenével kapcsolatos dolgokat mondanának, de ez nem működne anélkül, hogy az ország egyébként jól gondolkodna. Én sokkal elementárisabb dolgokra világítanék rá.

Például: szeressünk élni! Örüljünk annak, hogy más is él! Akarjunk adni! Örüljünk annak, ha másnak jó, és mi is törekedjünk arra, hogy jó legyen nekünk! Engedjük el az érzéseinket! Legyünk befogadók és kíváncsiak a mások érzéseire és mondanivalójára!

És akkor egy csomó minden máshogy működik majd a zenében is. Most tudnék még egy csomó mindent mondani, zenei, iparági kérdéseket, de szerintem sokkal fontosabb a szemléleten változtatni, és akkor sokkal inkább beengednénk és kiadnánk mindazt, ami éppen zeneileg is foglalkoztat bennünket, és sokkal inkább befogadóak lennénk. Ne akarjuk elvárni, hogy márpedig csak a színpadon állónak kelljen elérnie, hogy nekem jó hangulatom legyen, amíg én nem akarom azt. A kilencvenes évek végén eltöltöttem egy évet Los Angelesben, és ott is voltam olyan klubkoncerten, ahol csak húsz-harminc ember volt. Nagyon összeszorult a gyomrom, mert itthon is láttam és látok ilyet… Csak itthon, míg játszik a zenekar, az a húsz-harminc ember végig itt marad a sarokban, a terem szélén, addig ott az volt, hogy amikor elkezdett a zenekar játszani, mindenki cigánykereket hányt a nézőtéren, és nem túlzok, mert tényleg így volt!

Köszönöm a beszélgetést: Illés Norbert

http://czutor.hu/

https://www.facebook.com/czutor.zoltan

http://belmondo.hu/

https://www.facebook.com/BelmondoBand?ref=ts
 

2014. szeptember 6. 20:05

Minden jog fenntartva. 2024 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA