ATMA ANUR - A gitárosok dobosa
A 80-as évek második felében, illetve a 90-es évek elején Atma Anur egyike volt a legtöbbet foglalkoztatott session ütősöknek, akkoriban szinte elképzelhetetlennek tűnt olyan instrumentális rockzenei projektet találni, melynek dobszékén nem ő foglalt helyet. A brit születésű dobfenomén játékára az akkori idők gitárhősei egy emberként tartottak igényt, elég megemlíteni Tony MacAlpine, Greg Howe, Marty Friedman, Jason Becker és Richie Kotzen nevét Atma kliensei közül. A dobosként, oktatóként és producerként manapság is aktív zenész hazai vonatkozása, hogy Kállai János oldalán a legutóbbi K3 lemezen is közreműködik, az alábbi mélyinterjú segítségével pedig igyekeztünk bepillantást nyerni munkásságának legfontosabb fejezeteibe.
A dobolás fortélyait olyan világhírű zeneiskolákban sajátítottad el, mint a Manhattan School of Music és Berklee College of Music. Jó volt diáknak lenni az említett intézményekben?
Abszolút! Az oktatás és a tanulás egyébként ma is nagyon fontos számomra. Mindezt édesanyámnak köszönhetem, tőle örököltem az affinitást a formális képzésekre való fogékonyságot. Egész életében két munkahelyen dolgozott egyszerre, közben pedig számos oklevelet szerzett különböző intézményekben.
Úgy gondolom, hogy nagyon fontos a megfelelő zeneiskolai háttér, a technikák és az elmélet elsajátítása azonban csak egy állomás az igaz és jó zenésszé válás útján. Természetesen a zene egy kultúrákon átívelő nemzetközi nyelv. Azonban mint minden nyelvet, a zenét is el kell sajátítani először, majd meg kell tanulni alkalmazni a gondolatok kifejezéséhez és átadásához. Minden zenész szeme előtt e cél, vagyis a zenén keresztüli kommunikáció kell, hogy lebegjen, hiszen ez a kommunikációs forma része az emberiség kultúrájának és történelmének.
Milyen volt a Berklee belülről szemlélve?
Az első szemeszter után rájöttem, hogy legfőképp dobolni szeretnék tanulni, ennek érdekében pedig eszelős óraszámban gyakoroltam az iskola próbatermében. Természetesen az órákat sem lógtam el, de nem az elméleti részre fókuszáltam elsődlegesen. A ’70-es évek végén jártam a Berklee-re, és olyan fantasztikus iskolatársaim voltak, mint Steve Vai, Tain Watts, Smitty Smith, Stu Hamm, Lorn Leber, Tim Landers, és még sokan mások. Az ott töltött évek alatt Tommy Campbell és Rodney Smith voltak a legnagyobb hatással rám, hihetetlenül inspiráltak, mindketten óriási dobosok, zenészek.
Az oktatási rendszer nagyon specifikus a Berklee-n, kimondottan gyakorlat-orientált módszerrel tanítanak. Felkészítenek a különböző zenei helyzetekben való helytállásra, illetve megtanítanak arra, hogy értsd, amit játszol, ne csak érezd. Hangsúlyos rész a tananyagban a stílus- és kottaismeret, a dalszerzés, illetve a tradicionális akkordfűzések elsajátítása. A dobosoknak az alapismeretektől kezdik a képzést, szóval a négyirányú koordinációtól, tehát minden olyan alapvető dolgot el lehet sajátítani az intézményben, amelyek megtalálhatóak a zenészek eszköztárában – függetlenül attól, hogy tudatosan vagy ösztönösen alkalmazzák-e őket.
Noha Angliában születtél, mégis New York-i jazz világban indult a karriered…
A családunk akkor költözött Londonból New York Citybe, amikor 9 éves voltam. Barbadosról származunk, mi azonban már Angliában születtünk. Legelőször a progresszív rock és a fúziós zenék felé orientálódtam, ám amikor visszatértem a Berklee-ről New Yorkba, azt láttam, hogy a jazz az utcán és a kis klubokban kezdődik. 19 vagy 20 éves lehettem akkor, és teljesen bele voltam borulva Tony Williams és Jack Dejohnette muzsikájába. Annyira szabad stílusban akartam játszani, amennyire csak lehetett!
Abban az időben, 1979-80 körül abszolút nem érdekelt sem a rock, sem más, amiben nem lehetett improvizálni. Ugye nem kell mondanom, hogy mennyire nem láttam értelmét a 4/4-es ütemeknek? (nevet) Rájöttem, hogy bármilyen szám szerepelhet az ütemmutatóban, és ez nagyon megfogott. Rengeteg időt töltöttem el azzal, hogy olyan legyek, mint Elvin Jones, a triómmal pedig napi 6 óránál is többet játszottam New York utcáin! Remek iskola volt, és még pénzt is kerestünk vele!
A legtöbben a Shrapnel kiadóhoz köthető session munkáid kapcsán ismernek. Hogyan ismerkedtél meg Mike Varney-val, a kiadó fejével?
Egy ideig folyamatosan játszottam San Francisco környékén, Marin County-ban, mely a Golden Gate hídtól északra terül el. Volt, hogy hét zenekarban doboltam szimultán, ezek a csapatok pedig állandóan játszottak az ottani klubszíntéren.
Mike Varney-t Josh Ramos gitároson keresztül ismertem meg, ő beszélt rólam Mike-nak. Hogy rövidre fogjam, Mike lejött az Uncle Charlie’s klubba, hogy megnézzen – ez nagyjából 1984 körül történt, bár meg nem esküszöm rá. Elkezdünk beszélgetni, és feldobta, hogy esetleg csatlakozhatnék az általa felfuttatott LeMans nevű metal csapathoz, akik éppen a Columbia kiadóhoz szerződtek egy albumra. Peter Marrino volt az énekes és a fő dalszerző, a néhai Derek Frigo pedig az egyik gitáros. Nem sokkal ezután Mike felhívott, hogy érdekelne-e némi stúdiómunka egy fiatal gitáros oldalán, Tony MacAlpine a neve… Nem hallottam róla, de felcsigázott a lehetőség, a többi pedig már történelem! (nevet) Kiváló munkakapcsolatot alakítottam ki Mike-kal az évek során, számos kiemelkedő lemezt készítettünk együtt, büszke vagyok az együttműködésünkre!
Abban az időben szinte az összes neoklasszikus metal album a kaliforniai Cotati-ben található Prairie Sun stúdióban készült, ugyanazzal a szakembergárdával. Úgy gondolom, hogy a Shrapnel házi producere, Steve Fontano és Mark "Mooka" Rennick hangmérnök kiemelkedően jó dobhangzásokat kreált a stúdió falai között anno. Te hogy látod?
Valóban, Mooka és Steve nagyon értik a dolgukat, fantasztikus emberek! Steve a hangzások valódi mestere, tőle különösen sokat tanultam annak idején, de a teljes Prairie Sun csapat félelmetesen érti a dolgát! A kemény munka és a kreativitás csodás napjai voltak azok, amikor ott dolgozhattam. A Prairie Sun gyönyörű, a hangulata pedig magával ragadó, egyszóval olyan hely, ahol megfelelő hatásfokkal lehet alkotni, zenét gyártani. Sok-sok hetet töltöttem ott, szép emlékek kötnek a helyhez. Ezek egyike egy Bernd Steidl CD felvételéhez köthető, történt ugyanis, hogy a várandós barátnőmnél, aki később a feleségem lett, éppen a stúdióban indult meg a szülés, pont akkor, amikor kezdtem felvenni a dobsávokat! Persze több se kellett, rohantunk vissza San Franciscóba, egy héten belül viszont ott voltam újra, és meg is lettem a felvételekkel!
A '80-as évek közepén alakult Cacophony rövid idő leforgása alatt a színtér egyik kultikus csapatává nemesült. Mit éreztél, amikor először hallottad Marty Friedmant és Jason Beckert együtt gitározni?
Le voltam nyűgözve! Elképesztő kreativitással dolgoztak, hihetetlenül inspiráló volt velük játszani. Mindketten rendkívül nyitott gondolkodásúak és kiváló képességűek voltak. Bármilyen körülmények között képesek voltak bekapcsolódni egy témába, főleg Jason. Ezt pedig mindennél többre becsülöm. Jason valami egészen lenyűgöző tehetséggel büszkélkedett.
Két album után a Cacophony feloszlott. Gondolkodtál már rajta, hogy miért volt a zenekar ilyen rövid életű?
Fogalmam sincs. Jason ugye David Lee Roth zenekarába került, Marty pedig a Megadethben kötött ki, talán ez is közrejátszott abban, hogy idejekorán pont került a történet végére. Ami az én esetemet illeti, számomra ez a banda csak egy volt a millió projekt közül, amiben akkortájt részt vettem. Szenzációs csapat volt, komoly muzsikával, szóval bármikor újra belevágnék. Tulajdonképpen a szó szoros értelmében sosem voltam „igazi” tagja sem ennek, sem egyetlen másik zenekarnak, hogy úgy mondjam… Ezt a hozzáállást még New York-ból hoztam magammal, ilyen közegben nőttem fel a ’70-es években. Ott mindannyian csak zenéltünk – bárkivel, bármikor, bármit. Mind a mai napig ilyen típusú zenész vagyok, mert így érzem jól magam, kötöttségek nélkül. Egyébként, amikor a Cacophony feloszlott, már rég nem voltam velük, Ha jól emlékszem, akkoriban épp Los Angelesben dolgoztam Richie Kotzen lemezén, őket pedig Kenny Stavropoulos segítette ki egy japán turnén, és Deen Castronovo is dobolt náluk rövid ideig.
Emlékszel még Jason Becker Perpetual Burn című első instrumentális szólóalbumának felvételeire?
Hú, túl sok mindenre nem emlékszem erről a munkáról. Azt tudom, hogy az egész session mindössze néhány napot vett igénybe, talán egy hetet. Hárman készítettük a lemezt, Jason, Mike Varney, és én, a hangmérnöki teendőket pedig Steve Fontano látta el. Jó móka volt, hiszen mindannyian ismertük egymást, Jasonnel akkor már kiváló munkakapcsolatban voltam. Az eredeti dobsávok durva keverése ma is megvan egy kazettán – dögösen szól!
Számtalan session munkád közül melyikre vagy a legbüszkébb?
Boldog vagyok, hogy annyi csodálatosan kreatív művésszel dolgozhattam az évek folyamán. Minden egyes lemezfelvétel különleges jelentőséggel bír számomra – az egyik ezért, a másik azért. Több száz lemezfelvételen vettem részt, de ezek közül csak 128 látott napvilágot valamilyen oknál fogva. A legtöbb közülük valamilyen független kiadónál jelent meg.
Mely felvételek jelentették a legnagyobb kihívást?
 |
Számos őrült stúdiómunkán vagyok túl, ezek közül kettő nagyon élesen él az emlékezetemben. Az egyik egy nagyzenekarra írt spanyol stílusú filmzene volt, amit Linda Rondstad énekesnő készített. Lehetőségem nyílt néhány dalban játszani, a nehézség pedig abból adódott, hogy az editálást akkoriban még manuálisan végezték, szóval nagyon pontosnak kellett lenni a témák feljátszásával. Egy karmestert kellett követnem, zene nélkül. Az egyik pillanatban még azt kérték, hogy játsszak jazzesen, utána latinos lüktetéssel, és így tovább. Ebben az volt kemény, hogy kreatívnak és dinamikusnak kellett lennem, miközben muszáj volt lépést tartani a karmesterrel is… Ja, a szalag pedig forgott! Mit ne mondjak, elég ideges voltam… A másik hasonló eset Richie Kotzen Electric Joy albumához köthető, ami egyébként egy csodálatos album, óriási dalokkal és gyilkos gitárjátékkal. A sztori ott kezdődött, hogy felhívott Mike Varney. Kérte, hogy menjek le a Prairie Sun stúdióba, mert szükség lenne rám Richie lemezén. Ugye akkor már túl voltunk a Fever Dream korongon, és élőben is játszottunk együtt. Nem akarom hosszúra nyújtani a történetet, szóval, mire odaértem, azt mondták, hogy a lemez készen van, mindössze a dobokat kellene gatyába rázni. Az anyag már túl volt az utómunkálatokon és a keverésen, egyedül a megfelelő dobtémák hiányoztak, melyek képesek idomulni a dalokban lévő hangulati és tempóváltásokhoz. Ki kellett találnom, hogyan lehetne oly módon követni a feljátszott dalokat, hogy közben úgy tűnjön, a dobokra épül minden? Persze digitális editálás még akkor sem volt, ráadásul mint az összes Mike Varney produkciónál, itt sem maradt már szinte semmi idő a befejezésre! Tényleg csak pár napot kaptam, és ebbe az is beleszámított, hogy megismerkedtem a dalokkal, és lecuccoltam a stúdióba! Végül óriási nehézségek közepette csak összehoztuk valahogy, a CD pedig iszonyatosan jó lett! Ha a memóriám nem csal, Mooka Rennick és Dino Alden végezték a hangmérnöki munkát a felvételek alatt. Megosztanád velünk a saját filozófiádat a dobolásról? A jó játékhoz szenvedély szükségeltetik. Amit játszom, annak a zene érdekeit kell szolgálnia, bármi is legyen az… Elkötelezett híve vagyok a tanulásnak, ami a modern dobolás különböző tradícióit illeti. Ezek integrálása garantálja a kreativitást a játékomban. |
Rengeteg időt töltöttem Gary Chaffe lineáris dobolási metódusának tanulmányozásával, de híve vagyok a Billy Gladstone metódusnak és a Sanford Moeller metódusnak is. A dobolásban igyekszem kombinálni a reggae érzelmességét a metal erejével és a jazz improvizációs szellemével, és ez mindenre igaz, amit játszom. Szintén fontosnak tartom a mesterek követését, és kiemelném még a gyakorlás fontosságát is.
Hogy látod, fejlődött valamelyest a doboktatás az elmúlt évtizedekben?
Határozott nem a válaszom. Az oktatási rendszer és az átadható információk régóta adottak. Az internet segítségével leegyszerűsödik az információk megszerzésének folyamata, az emberi természetet azonban nem változtatta meg mindez. Személy szerint én úgy gondolom, az emberiség nem az evolúcióval foglalkozik jelenleg, hanem sokkal inkább a meglévő információk rendszerezésével.
Zenész-szemszögből nézve ugyanez a helyzet, semmi nem változott, aki jó akar lenni, annak gyakorolnia, gyakorolnia, gyakorolnia kellene! A lelkiismeretes tanulás és a gyakorlás ideája azonban haldoklik, pedig ez jelentené az alapját az iskolázottságnak, ez alapján van potencionális esélye egy zenésznek arra, hogy valamit letegyen az asztalra. Túl sok zenész hiszi azt, hogy képzettség, elméleti háttér nélkül is lehet értékes, mértékadó mondanivalója a zenében. Az individualista szemlélet túlságosan eluralkodott, közben pedig mindenki retteg attól, hogy másoljon valakit (másrészt viszont rengeteg olyan zenész van, aki tényleg csak mások utánzására képes).
Pedig mások utánzása a lehető leghatékonyabb, legvalósághűbb módja a tanulásnak. Nem kell újra feltalálni a kereket, a dicsőséget meg pláne nem kell bezsebelni érte! (nevet) A hallás utáni tanulás és a másolás az önképzés két tradicionális formája, hogy úgy mondjam. Ha ezen a szinten túljutottunk, akkor kísérelhetjük meg kibontakoztatni a saját személyiségünket.
Milyen dobfelszereléseket szeretsz igazán?
A jókat! A legtöbb cég rendelkezik jó szerkókkal a legfelső kategóriában. Én magam a DW dobokat preferálom immár 25 éve, és számos jó okom van arra, hogy így tegyek.
A fából vagy a fémből készült pergőket kedveled jobban?
Minden esetben a fából épített dobokat szeretem. Mostanában két DW Collector’s Series pergőt használok, mindkettő 13 inches, nem 14. Negyven év alatt szinte kizárólag fa pergőkön játszottam, főleg juharfából készülteken. Egyedül a ’80-as években volt egy rövidebb időszakom, amikor vörösréz pergővel próbálkoztam, az acél és sárgaréz pergőket viszont sosem szerettem. Az elmúlt 5 évben kizárólag 13 inches Edge pergőket használtam, előtte pedig a 13-as Craviatto volt a kedvencem.
Bemutatnád az általad manapság használt felszerelést?
|
Igazából az a cucc, amit per pillanat használok, nem ugyanaz, mint amin mondjuk 3 hete játszottam. Ebben a pillanatban egy 5 részes DW Collector’s Series cuccal dolgozom. A lábdob 22 inches, a felső tamok 10 és 12 inchesek, az álló tam pedig 14-es. Sokszor előfordul, hogy két álló tamot használok, 14-es és 16-ost, progresszív rock stílusú munkákhoz pedig egy 8-as felső tamot is hozzá szoktam tenni a szerkóhoz. Azt hiszem, a 6 részes cucc a legoptimálisabb számomra. Hogy érezted magad a Jason Becker megsegítésére rendezett Not Dead Yet fesztiválon tavaly novemberben? Számomra ez egy spirituális szeánsz volt. Ragyogó zenészek jöttek azért össze, hogy a tehetségükkel támogassák Jasont, és ez csodálatos dolog. Kicsit mindannyian megpróbáltunk visszaadni valamit abból, amit Jasontól kaptunk, illetve kapott a világ. Hála a modern technológiának, Jason is velünk volt, hiszen az eseményt élőben követhette Kaliforniából Skype-on keresztül (Jason Becker ALS-ben - amiotrofiás laterálszklerózisban - szenved, két évtizede magatehetetlenül, mozdulatlan testbe zárva él – D. Gy.).Rajtam kívül Erik Van Ittersum, Federico Solazo, Timo Somers, Marcel Coenen, Joop Wolters, Andy James, Daniele Gottardo, Martin Miller, Stephane Forte, Marco Sfogli, Mattias IA Eklundh, Michael Lee Firkins, Kiko Loureiro, Hedras Ramos, Guthrie Govan, Franck Hermanny, Barend Courbois és Stu Hamm vett részt a projektben. |
 |
Két napunk volt arra, hogy összerakjunk 45 dalt. Az első napon 14, a másodikon pedig 9 órán keresztül dolgoztunk, ami rendkívül megterhelőnek bizonyult. A harmadik napon volt a koncert, előtte azonban még össze kellett próbálnunk azon dalokat, melyekre az első két napon nem jutott idő. Az esti fellépés 6 órásra nyúlt, szóval összességében ezen a napon is sikerült 14 órát színpadon lennem! Egyébként bármennyire is hihetetlen, nem fizikailag volt megterhelő (pedig 51 éves vagyok), hanem mentálisan jelentett nagy kihívást. Egyedüli dobosként igazodni minden gitároshoz, nos, ez igazán lezsibbasztotta az agyamat. Viszont mindenkiben túltengett a pozitív energia, a szeretet, a kreativitás, és ez erőt adott ahhoz, hogy inspirált maradhassak. Mindentől függetlenül számomra, a „gitárosok dobosa” számára ez volt a tökéletes buli.
Olyan sok csodás dolog történt a három nap alatt, hogy nem könnyű mindent felidézni. Azt viszont még mindenképpen megemlíteném, hogy felvettük a bulit, és nemsoká meg is fog jelenni DVD-n, jelenleg ezen dolgozunk, illetve további jótékonysági megmozdulások is tervbe vannak véve. Kiváló kapcsolatokat ápolok a szervezőkkel, Kris Clarehouttal, Ron Coolennel, Laurie Monkkal és Guglielmo Malussardival, úgyhogy remélhetőleg magam is részt tudok majd venni e projektekben.
Több száz lemezfelvétel után ki az, akivel még mindenképpen szeretnél együttműködni?
Bárkivel, aki képes jó zenét írni!
Danev György
2014. augusztus 3. 06:54