K3 - KÁLLAI JÁNOS, ATMA ANUR, STUART HAMM
Kállai János, az instrumentális rock/metal műfaj hazai zászlóvivőjének számító K3 zenekar szíve és lelke olyan fegyvertényt hajtott végre az elmúlt hónapokban, amely párját ritkítja a honi zenei életben. Jancsi számára ugyanis a közelmúltban megadatott, hogy számos szakmai elismerés után ifjúkori hőseivel zenélhetett. Az általa megálmodott zenei kontextust jelen pillanatban egy olyan ritmusszekció teszi teljessé, mely nem lehet ismeretlen a világklasszis gitárzenét értő és szerető közönség számára. Stuart Hamm, a basszusgitár prófétája Frank Zappa, Joe Satriani, Steve Vai, és Richie Kotzen oldalán alkotott máig etalonként számon tartott basszustémákat, míg Atma Anur, a britek jazz képzettséggel rendelkező dobmágusa Tony MacAlpine, Marty Friedman, Jason Becker, Richie Kotzen és Greg Howe társaként írta be magát az egyetemes rocktörténet nagy mesekönyvébe. Eme illusztris társaság felelős a K3 formáció Key To Paradise címmel néhány hete megjelent új EP-jén hallható kiváló muzsikáért, melynek elkészítéséről Kállai Jancsi mesélt lapunknak.
Amikor legutóbb beszélgettünk a K3 dolgairól, már körvonalazódott benned az új anyag. Ehhez képest néhány hónapja egy olyan EP-vel rukkoltál elő, melyet a világ egyik legjobb basszusgitárosával, Stuart Hamm-mel, és a nem kevésbé legendás Atma Anur mesterdobossal készítettél. Mondhatjuk, hogy Stu és Atma adja a K3 új ritmusszekcióját?
Igen, ők adják K3 új ritmusszekcióját! Nagyon nagy öröm ez számomra, sosem gondoltam volna, hogy egyszer azok a világhírű zenészek fogják a dalaimat játszani, akiknek a zenéin felnőttem, és akik iránt hatalmas tisztelettel és rajongással vagyok mind a mai napig. Eddigi zenei pályafutásom két igen meghatározó élménye volt, amikor a K3 2007-es Under A Spell albumán Jordan Rudess, a Dream Theater billentyűse vendégszerepelt, valamint amikor 2012-ben lehetőségem nyílt együtt zenélni a rocktörténelem két legmeghatározóbb dobosával, Carmine Appice-szel (Vanilla Fudge, Cactus, Jeff Beck, Ozzy Osbourne...) és Vinnie Appice-vel (Black Sabbath, Dio, Kill Devil Hill...), ráadásul mindkettőjükkel egyszerre állhattam színpadra. Ezek után úgy gondoltam, nincs tovább, mindent megkaptam az élettől, amit egy zenész kívánhat magának. Ám a sors újra kegyes volt hozzám, és olyan hihetetlen élményekkel ajándékozott meg az Atmával és Stuarttal közös munka során, melyeket talán majd nyugdíjas éveimben (ha zenésznek van ilyen) leszek képes felfogni.
Joe Satriani zenéje életem egyik fontos állomása volt, manapság is hallgatom, bár már nem annyit, mint egykoron. Iránymutatást, hitet és kitartást merítettem a dalaiból, melyek abban segítettek, hogy életem célját, értelmét, mely számomra a saját zeném, a K3 jelenti, ne adjam fel, és higgyek abban, amit csinálok. Stuart hathatós támogatásával Satriani az instrumentális rock műfajban olyat alkotott, ami örökérvényű.
Marty Friedman muzikalitása, dalainak dallamossága, gitárjának agresszív, ugyanakkor éneklő, síró megszólaltatása szintén komoly iskola volt számomra. Ez azonban nem feltétlenül a dalai elsajátítását, hanem sokkal inkább a mondanivalójának megértését jelentette, illetve a gitárjátékba integrálódó gondolatiság megfigyelését. Ugye, mondanom sem kell, a lemezei jó részén Atma Anur dobolt, e munkák mára a rockgitározás mérföldköveinek számítanak.
Miután kicsit a jazz rock irányába orientálódtam, sokat hallgattam Greg Howe zenéjét, aki szintén sokat dolgozott Atma Anurral. Elképesztő anyagokról, előadókról beszélünk.
Hogyan jött össze ez a nem mindennapi felállás?
Atmával 2011-ben találkoztam, amikor a K3-mal Marty Friedman előtt játszottunk. Atma végignézte a bulinkat, aztán gratulált. Azt gondoltam, csak azért tette, mert ez egy amolyan általános zenész etikett, semmi több. Pár nap múlva írtam neki, és kiderült, tényleg tetszett neki a buli. A gitárjátékom és vibrálásom a színpadon nagyon megfogta. Innentől kezdve intenzív levelezésbe kezdtünk, de személyesen is találkoztunk még a projekt indulása előtt. Felmerült az együttzenélés gondolata, aminek kivitelezésén elkezdtünk ötletelni, majd dolgozni. Először egy promo video elkészítésében gondolkodtunk, ami segítené a koncertszervezést, majd végül felmerült egy 4 számos EP gondolata. Miután Atma megkapta a gitársávokat, elkezdett dolgozni rajta. Kérdezte, hogy milyen megközelítésben doboljon, Greg Howe, vagy inkább Tony MacAlpine zenéjéhez passzoló stílusú dobolást szeretnék? Teljesen szabad kezet adtam neki, mindössze azt kértem, hogy saját magát adja, játssza azt, amit érez. Mikor átküldte a dobsávokat és meghallgattam őket, teljesen lehidaltam. A dobfelvételek elkészülte után felmerült az ötlet, mi lenne, ha egy ismert basszusgitárost kérnénk fel a dalok feljátszására? Atma rákérdezett, hogy mit szólnék Stuart Hammhez? Mit szólnék??? - kérdeztem. Úgy gondoltam, ez lehetetlen. Atma elküldte nekem Stuart elérhetőségét, és kérte, vegyem fel vele a kapcsolatot. Vesztenivalóm nem lévén, megírtam a levelet. Legnagyobb megdöbbenésemre kedves válasz érkezett, hogy tetszenek neki a dalok, és nyitott az együttműködésre. Hát, amit abban a pillanatban éreztem, nehéz lenne körülírni…
Mennyire inspirált a dalszerzésnél, hogy ilyen szintű muzsikusok fogják életre kelteni az elképzeléseidet? Mélyen legbelül dolgozott benned a bizonyítási vágy irányukba?
A dalok már a projekt gondolata előtt elkészültek. Ez azért volt jó, mert így a saját zeném világát nem befolyásolta bizonyítási vágy, megfelelni akarás. Valószínűleg, ha tudtam volna előre, kik fogják feljátszani a dalaimat, az nagyon-nagyon inspirált volna, de a dalaim természetességét, őszinteségét akkor sem áldoztam volna fel, csak azért, hogy bizonyítsak.
A mindennapok, az élet a bizonyításról szól, mindenki a saját, és sajnos mások megfelelni akarásának a rabja. Én ezt nem szeretem. Nem értek azzal egyet, de sajnos el kell, hogy fogadjam, hogy felgyorsult világban élünk, ahol a nagy rohanás közepette nincs idő leülni, beszélgetni a barátainkkal, szinte csak interneten keresztül kommunikálunk, csak a pénz és a hatalmas haszon számít, különben semmi sem működik. Én őszinte embernek tartom magam, számomra a belső értékek, valamint ezek megőrzése és továbbítása fontos. Sokan mondják, hogy a bizonyítási vágy viszi előre az embert. Nyilvánvalóan lételemünk, de ha képesek lennénk nem megfelelni, hanem magunkat adni (bár ez sokszor nehéz), lehet, hogy sokkal természetesebbek, hitelesebbek lehetnénk, és ez biztos hatással lenne a környezetünkre, a zenénkre és a zenehallgatókra egyaránt.
A hangszereket egymástól függetlenül rögzítettétek – Te magad Budapesten dolgoztál, Atma Krakkóban, Stu pedig Kaliforniában. Mennyire volt furcsa ez a távmunka?
Nem szokatlan számomra ez a fajta munkamódszer, bár nem vagyok lelkes híve. Jordan Rudess is a New York-i stúdiójából, interneten keresztül küldte a szólókat a 2007-es Under A Spell albumhoz. Viszont Atmával már megbeszéltük, hogy a következő K3 anyagot együtt rögzítjük. A hagyományos módszer sokkal inkább problémamentes, mint az egyszerűnek vélt fájlküldözgetés és keverés.
Nem gondoltatok arra, hogy teljes nagylemezt kéne készíteni, és nem egy 4 számos EP-t?
Ezúttal egy négy dalból álló EP volt a cél, de miután elkészültünk, Atmával elkezdtünk játszani a gondolattal, hogy akad még jó pár dalötlet, amit érdemes lenne majd rögzíteni.
A lemezen több olyan momentumot is felfedeztem, melyek Marty Friedman hatását mutatják. Mivel az eddigi K3 anyagokon ezt nem éreztem, elmondanád, hogy minek köszönhető mindez?
Nagyon jól érzed, és nagyon örülök, hogy felfedezted. Igazán a Snake Nest dalban érezhető. A Key To Paradise anyag demo változatát egyébként hallotta Marty Friedman, és nagyon pozitívan nyilatkozott róla - nagy örömömre! Egyébként van egy jó sztorim Marty-ról! 2011-ben, az ominózus koncert előtt készítettem egy interjút vele, de a beszélgetéskor még nem tudta, hogy az előzenekar gitárosa is én leszek. Készültem egy kis japán bemutatkozással, jó Magyar pálinkával, persze a K3 CD-k sem maradtak otthon, valamint egy Palya Bea CD-vel. Mivel tudtam, hogy szereti az ősi japán zenét, és sokat hallgat japán női énekeseket is, gondoltam, ajándékozom neki valamit, ami igazán magyaros és szintén autentikus.
A K3 lejátszotta a bulit (amit Marty a backstage-ből végighallgatott, de engem ugye onnan nem látott), majd miután lejöttünk a színpadról, elkezdte keresni az előzenekar gitárosát, mert beszélnie kell vele. Amikor megláttuk egymást, hatalmas kacagás vette kezdetét, akkor esett le neki, hogy az interjút ez a gitáros gyerek készítette vele. A buli után reggelig beszélgettünk, sztorizgattunk! Jó pár napig az élmények hatása alatt voltam, aztán kezembe kaptam a hangszerem, elkezdtem játszogatni, és jöttek az ötletek. Az EP dalainak egy része ez idő tájt íródott. Az a bizonyos este, a hangulat, és a történések teljes láncolata inspiráltak dalírásra. Érdekes viszont, hogy azelőtt sosem játszottam Marty Friedman dalokat!
A korong maszterelését az a John Cuniberti vállalta magára, aki olyan világhírű gitárosok anyagait gondozta korábban, mint Joe Satriani és George Lynch. Őt hogyan találtad meg?
Ez egy totál hihetetlen sztori, ilyen ember nincs még egy. Sem Atma, sem én nem hittük, hogy John Cuniberti elvállalja és igent mond. Elküldtük Johnnak az albumot azzal a kéréssel, hogy a már Atma által megkevert K3 anyagra egy végső masteringet, tehát hangerő arány beállítást elvégezne-e? Atmának megírtam, hogy szerintem csak érdeklődjünk, mert úgysem tudjuk megfizetni. Sokat azonban nem gondolkodhattunk, mert John két nap alatt elkészült a melóval, amit ajándékba kaptuk! Nem is tudtam eléggé megköszönni ezt a hihetetlen önzetlenségét, amire ő csak annyit válaszolt, hogy “Janos, Rock on!“ Később ezen viccelődtünk a haverokkal, akik azt mondták, érthető, hiszen János rokon… (nevet)
Milyen technológia alkalmazásával vetted fel a gitársávokat? Vonalkimenetből a mostanában szokványos szoftveres módszerrel, vagy a jó öreg bemikrofonozással?
A hagyományos mikrofonos módszer híve vagyok. Nem nagyon hiszek a pre-ampolásban. Szeretem, ha a gitár egy csöves fejtől torz, nem pedig egy letölthető szoftvertől. Volt, hogy tiszta sávokat rögzítettünk egy időben a torzított sávokkal, abból a célból, hogy a tiszta hangszínű szólófutam hozzáadásával a torzított futam érthetőbbé válik, és kitisztul. De végül sosem lettek ezek a sávok felhasználva. Amit viszont nagyon szeretnék, az egy egyszerre történő zenekari feljátszás. Na, annak van igazán íze! Szerintem a stúdiózásban az életszerűség megvalósítható, de az életteliség fenntartása a túlzott digitális technika használata miatt a legnehezebb feladat. Minden szépen szól és steril, semmi zaj, semmi élet… Emlékszem, tucatnyi alkalommal hallgattam vissza Steve Vai Alien Love Secrets albumán azt az egyetlen pillanatot, ahol hallani lehet, amikor bekapcsolja a wah pedálját, és az elkezd sercegni.
Ezúttal is az ENGL Ritchie Blackmore fejet használtad a felvételekkor?
Igen, egy 4x12-es ENGL ládával, Vintage 30-as hangszórókkal. A titka az egyszerűségében és a dinamikusságában rejlik. Teszteltem már 150 wattos csöves erősítőt, amit nem kellett nagy csarnokban sem kihangosítani, de számomra nem elég a nagy hangerő, ha nem úgy szól, ahogy azt én szeretném.
Milyen erősítő beállításokat preferáltál a riffeknél, illetve a szólóknál?
Ez általában a felvevő helyiség függvénye. Aranyszabály csöves erősítő esetén, hogy “délben” kezdünk, aztán ha már nagyon elcsavarogtunk, irány vissza. Imádom a láda és a fej mélyeit, nagyon dinamikus, de óvatosan kell vele bánni kihangosításkor, mert sok gondot okozhat. A szólókat szoktam egy picit jobban torzítani. Élőben nem használok szólókiemelést. A gitár hangerő gombjával állítom az arányokat.
Effektpedálokkal továbbra sem bajlódsz?
Nem igazán. 8-10 éve még 15-17 pedálon kellett balettoznom, aztán elkezdtem használni a mostani erősítőt, és teljesen leszoktatott mindenféle “kütyüről”. Azt vettem észre, hogy minél kevesebb pedált használtam, annál természetesebb lett a hangzásom, és ez hatott a játékomra is.
Azon dolgozom mostanság, hogy az erősítőm dinamikáját más erősítőre is át tudjam ültetni, ha a sajátom épp nincs kéznél.
Melyik gitárod játssza a főszerepet a dalokban?
A kis piros “Red Jack”. Imádom, a 2009-es K3 album, a Garden of Death felvételei óta első számú hangszerként tekintek rá. Az előző fő hangszerem egy ugyanilyen Jackson Stealth típusú gitár volt, azzal a különbséggel, hogy amikor kb. 23-24 éve Japánból megrendeltem, iszonyatosan sokat kellett rá várni (raktáron manapság is ritka a balkezes gitár, ezért rendelésre készítik), ezért a cég grátiszként a nyaki szimpla hangszedő helyére humbuckert épített be! Annak ellenére, hogy a két hangszer a nyaki hangszedő kivételével totál megegyezik, mégis máshogy szólnak. A fekete tónusa igazi metal sound, míg a piros sokkal bluesosabb. Egy teljesen egyszerű, régi japán modell, de soha nem válnék meg tőle. Kb. 20 éve már nem gyártják ezt a szériát, állítólag túl jól sikerült az árához képest, ráadásul anno az USA gitárokat is ezzel a nyakkal szerelték. Nagyon sokféle hangszedő bekötést, kombinációt használtam rajta, de mára teljesen leegyszerűsítettem. Hátul dupla, elől pedig egy szimpla méretű ikertekercses DiMarzo hangszedőt használok egy darab kétállású hangszedő váltóval (bridge / neck). Hangszín poti nincs, csak hangerő gomb.
Pár hónapja majdnem kicserélted a DiMarzio Evolution hangszedőt az egyik hangszerben, aztán mégsem. Hogy is volt ez?
Elfáradt a hátsó hangszedő, elment a közép, elvékonyodott a hang. Vagy megszakadt a tekercs, vagy ütés, netán víz érte, elviekben más nem nagyon történhet, ami ezt váltja ki. Gondoltam, tesztelek egy-két hangszedőt, amire már egy ideje kíváncsi voltam. Nem szeretnék reklámot, ellenreklámot csinálni, a lényeg, hogy sokat kipróbáltam. Volt, aminek a teteje, volt, aminek az alja szólt jól. Aztán úgy döntöttem, visszatérek a bevált módszerhez, és ismét azt a hangot kaptam, amit szeretek.
Mesélj kicsit az elektroakusztikus Orpheus Valley gitárodról!
Vékony testű, szinte olyan, mint egy elektromos gitár, és mégis, a bolgár diófa hátlapnak köszönhetően nagyon komoly mélyekkel rendelkezik. A beépített elektronikát bár jó minőségű, nem igazán használom, a hangolóját viszont igen, és az pontos. Pillanatok alatt áthangolható standard hangolásból még drop B hangolásba is, úgy, hogy közben nem mászik el. A teteje gyönyörűen szól, számomra szebben, mint a fémhúros gitárok. Eszméletlen inspiráló rajta játszani, pengetővel is. A fedlapon már látszik, ahogy kezd beérni a fa, egyre szebb, sötét tónusú natúr fa a színe.
Amikor Jankov István barátom, a márka magyarországi forgalmazója elhozta ennek a gitárnak a jobbkezes változatát és elkezdünk együtt zenélni, úgy megtetszett, hogy egyszerűen meg kellett rendelnem. Még a feleségem is bejött a szobába, hogy milyen szépen szól ez a hangszer!
E modell is hallható a lemezen?
Nem. A felvételen még a Dean elektroakusztikus fémhúros gitáromat használtam. Szépen szól, szeretem a hangját, nagyon kényelmes kis hangszer.
Visszatérve a lemezhez, hogy érzed, minden fronton előrelépésnek tekinthető az új anyag az előző munkáidhoz képest?
Igen, bár valójában ez nem egy előre eltervezett munkafolyamat eredménye, mondhatni, a véletlen és a szerencse műve. A világhálón keresztül “stúdiózni”, dolgozni manapság megszokott, bevált módszernek számít, mégis sok probléma okozója lehet például a fájlok megnyitása, beillesztése, a kompatibilitás kérdése, valamint a kommunikáció. A keverést nagyon bonyolulttá teszi a távmunka, a folyamat ebben a formában lassabb és nehézkesebb, ráadásul figyelembe kell venni az eltérő időzónákat is. Én a személyes közös munkában hiszek, bár a mi esetünkben ez most nem volt kivitelezhető.
Lesz folytatása e nagyon ígéretes összeállításnak?
Novemberben még úgy nézett ki, hogy összejön egy dél-amerikai turné, januárban Argentínában játszottunk volna. Atma és Stuart is igent mondott rá, azonban az EP akkor még nem jelent meg, és az idő is kevésnek bizonyult a turné bereklámozásához. Stuart iszonyatosan elfoglalt, nagy szerencse, hogy egyáltalán volt ideje a felvételekre.
Mindezek ellenére turné elképzelhető ezzel a felállással?
Atma és én napi szinten beszélünk, és nagyon be vagyunk már sózva, hogy együtt játsszunk! Abban az esetben, ha tudunk Stuarttal időben egyeztetni, akkor működhet ebben a felállásban egy turné. Egyébiránt tartjuk a kapcsolatot más basszusgitárosokkal is. Az egykori Whitesnake muzsikus Uriah Duffy egyszer már jelezte felénk, hogy bevállalna egy turnét, de Tommy Lockett Los Angeles-i basszusgitáros szintén ismeri a terveinket.
Jelen pillanatban hogy látod a K3 jövőjét?
Külföldön van még némi esély, itthon viszont már nincs jövőkép. Sajnos idehaza siralmas a helyzet. Célom, hogy amennyire erőmből telik, felhívjam a nemzetközi zenei élet figyelmét Magyarországra, és arra, hogy rengeteg jó zenész van itt is. Nagy részük viszont kezd megfáradni, megtörni, mert a megélhetésük érdekében olyan “produkciókban” kénytelenek részt venni, amit nem is szívesen vállalnak fel nyíltan. Ameddig bizonyos klubokban a kidobó ember többet keres, mint az “est fénypontja”, addig miről beszélünk?
Jelen pillanatban azon dolgozunk, hogy összehozhassunk egy “örömzene turnét”. Remélem, hogy ez inkább előbb, mint utóbb meg is fog valósulni.
Az élőzene varázsában, annak egyszeri, megismételhetetlen pillanataiban, a boldogságban, a zene és az emberek között létező őszinte kapocsban, valamint az érzések korlátok nélküli átadásában hiszek. PeAcE.
Danev György
2014. július 3. 12:14