Rock And Roll Múzeum a RAM Colosseum tőszomszédságában
Horváth Attila, a Vintage’52 Hangszerbolt és Szerviz tulajdonosa mesél arról, hogyan lett múzeuma a magyar rockzenének, mely Budapest XIII. kerületében, a Kárpát utca 23. szám alatti a Radnóti Miklós Művelődési központban, a RAM Colosseum bejárata mellett kapott helyet.
Hogy indult ez a kezdeményezés? Kik voltak a zászlóvivői ennek, hogy kell egy magyarországi, budapesti rock múzeum? Van-e ennek előképe esetleg az országban?
Volt ennek előzménye, nagyon sok múzeum van Magyarországon, ám azok a múzeumok, amik már működtek, nagyon specifikusak voltak, tehát adott esetben egy-egy zenekarra vagy egy nagyon szűk csoportra koncentráltak. Mi az 1940-es ’50-es évektől 1980-ig igyekszünk felölelni a rock előzményét jelentő Beat és egyéb Rock And Roll érától a pop-rock fejlődéstörténetét. Nem volt eddig egy ilyen átfogó, nagy hely, ahová be lehetett volna költözni, illetve voltak magánkezdeményezések, amik nagyon jók voltak, például Mohai Sanyinak Illés-múzeuma. Neki több ezer relikviája van, de azért az időszak szólt egy csomó más zenekarról is, és azok a fiatalok, akik ebben nincsenek benne - márpedig nagyon sok fiatal nincs ebben benne - nekik nem mond semmit az, hogy Kex vagy Atlantisz… ugyanis nem csak az Illés/Metró/Omegából állt az élet. Ez a fő motivációnk. Illés-múzeum amúgy van, de nekünk is lesz majd egy részünk, ami erről a Nagy Hármasról szól.
A múzeumok közül is nagyon sokan megemlékeztek a zenéről, de úgy, mint Rock-zene, úgy nem. Adott esetben a Záray Márta és Vámos János is bele fog férni, de csak a nagyon korai korszakuk, amikor még beleillettek ebbe a körbe. Tehát csak a Rockkal és ahhoz közeli műfajokkal foglalkozunk, mint a Jazz-rock, a Beat, illetve a klasszikus magyar Rock-zenével.
A Rock múzeumnak, mely egyesületi formában működik, van egy elnöke, B. Tóth László, és két alelnöke, Kelemen András (az Old Boys egykori gitárosa), és jómagam. Andrással sokat beszélgettünk egy ilyen múzeum létrehozásáról, és az ő kapcsolatainak, valamint éjt nappallá tevő munkájának köszönhetően eljutottunk arra a szintre, amikor azt tudtuk mondani, hogy lett egy ilyen helyünk.
A gyűjteményt honnan gyarapítjátok? Láttam kiállítva 40-50-60 éves hangszereket és eredeti plakátokat is, meglepően jó állapotban…
Ez is olyan dolog, mint egy cég felépítése, hogy bizonyos kapcsolatok, csatornák vannak, így alakult ki a múzeum anyaga. A múzeumnak nincsen sok saját tulajdona, a legtöbb tárgy letétben van nálunk, tehát olyan embereknek a tulajdonában marad a gyűjtemény, aki nálunk tárolja, és így nagyon sok emberhez értünk el. Kiderült, hogy van valakinek például 60 darab plakátja, és egészen véletlenül elértünk egy festőművészhez, akinek több száz festménye van magyar hírességekről, ezeket kiállítottuk a legnagyobb helyiségünkben, s azok a muzsikusok, akikhez el tudtunk jutni, saját kezűleg aláírták a róluk szóló portrét, portrékat. Nagyon sokat számítanak ezek a kapcsolatok. Alapvetően a zenészek és a zenészek körül mozgó emberek közül is a fanatikusokat keressük, akik bizony, oda tudnak adni olyan tárgyakat, amiknek meglétéről nem is biztos, hogy tudtunk.
Tud ezzel a néző, látogató egy teljes képet kapni az 1940-es, ’50-es, ’60-as évek magyar Beat és Pop-rock zenéjéről?
A cél ez, de a válasz: nem.
Akkor folyamatos bővítésre szorul, és ugye, bővülni is fog a gyűjtemény?
Olyan segítséget adunk a kutatáshoz, hogy az előcsarnokban, ahogy megérkezik a látogató, fölállítottunk egy óriási Budapest-térképet, ahol kis lámpák jelzik az adott időben működött zenés klubokat, szórakozóhelyeket Budapest-szerte és a környező településeken, és folyamatosan töltjük, hogy ezek mely zenekaroknak voltak a törzshelyei. Nem, ahol játszottak, hanem a törzshelyek. Így az emberek majd látni fogják, ha megnyomják pl. az Atlantiszt, hogy ez a zenekar négy-öt-nyolc helyen, szinte folyamatosan játszott. Látják tehát, hogy milyen élet, milyen pezsgés volt, milyen más volt, mint most, hogy nincs egy törzshely, nincs egy olyan hely, ahová le lehet járni, és akkor ott az adott zenekar játszik. Vannak tehát bővítési törekvéseink, de már maga a lista is, amin felsoroltuk csak azt, hogy milyen zenekarok voltak, amikről tudunk, akik még elérhetőek – ez a lista saját kútfőből megálmodva olyan 200 darabos volt, de három nap alatt már 1500-ig jutottunk. 1500 zenekar, akikre az emberek emlékeznek, mert van, aki erre a húszra emlékszik, a másik tíz másikra, a harmadik haverjának van egy leírása erről, ami által előkerül másik száz zenekar. Borzalmas gyorsan bővül tehát az adatállomány, hiszen olyan élet volt a ’40-50-60-as években, ami össze sem hasonlítható a maival, úgy is, hogy mi csak a nagyokat ismerjük.
Ahogy belépünk a múzeum ajtaján – mely közvetlenül a RAM Colosseum bejárata mellett található – és túljutunk az előcsarnokon a lámpás térképpel – a fő kiállítási térbe érkezve, feltűnik annak hatalmas mérete. Vannak terveitek a hely egyéb célú hasznosításával, az állandó kiállítás mellett?
Nekünk a hely adott volt. Nem úgy kezdtük kialakítani a múzeumot, hogy volt egy jelentős gyűjteményünk, aminek gyorsan kicsinek bizonyult a rendelkezésre álló tér, hanem egy adott alaprajzon lévő adott számú helyiséget kell megtöltenünk kiállítási anyaggal. Vannak terveink, azonban ez mind pénz kérdése. Szeretnénk terjedelmesebb hangszereket is elhelyezni a már kiállított gitárok, erősítők, billentyűsök és a vitrinekben látható mikrofonok és egyebek mellett. Számítunk Kármán Sándor ceglédi dobmúzeumából néhány olyan felszerelés kölcsönvételére, melyek kifejezetten a magyar rock hőskorához kapcsolhatóak. Itt is igyekszünk azt az érát felölelni, mikor itthon még nem nagyon lehetett külföldi hangszereket kapni. Lehetett, csak ennek a csatornái egy teljesen más módon működtek. A terem közepén tehát a Ceglédi Dobmúzeumnak lesznek szigetei, s ahogy gyűlnek a további hangszerek, úgy fogjuk tudni elhelyezni azokat.
Nagyon sok olyan zenész jelentkezett, akinek a tulajdonában vannak régi ereklyék, otthon őrzi vagy a pincében. Most például Oroszlán Gyuritól kaptunk olyan régi Bergendy ereklyéket, amik nem lehetnek egyetlen gyűjtő tulajdonában sem: egyik régi albumuk olyan borítótervei, melyek el vannak rontva. Folyamatosan gyűlnek az anyagok és jönnek olyan emberek, akik látják ennek az egésznek a nagyszerűségét. Látják, hogy micsoda munka van mögötte, s hogy nem kell a Múzeumnak ajándékozniuk, adományozniuk a féltett kincseiket. Az ő tulajdonukban fognak maradni, nem kell ezeknek a tárgyaknak eltűnniük, vagy éveken keresztül különböző helyszínekre vándorolniuk, mert ott valaki kiállítást csinál – hanem egy jól meghatározott helyen, jó programokkal összekötve – mint a kamarateremben kamarakoncertek, oktatási intézményeknek interaktív alkalmak – kerülnek bemutatásra. A mai fiataloknak csodaszámba mehet lassan az analóg hangszer, mint olyan, amin húrok vannak, billentyűk, amiket pengetni vagy leütni kell ahhoz, hogy hang szólaljon meg. A régi hangszerek szeretetéről tudunk bemutatni elég sokat az adott helyszínen.
A zenetörténelem is a történelem része, így összeköthetjük a zenei eseményeket történelmi eseményekkel. Így van egy-egy koncertről az akkor a rendőrök által használt gumibot. Nagyon sok olyan tervünk van, ami kivitelezhető rövid időn belül, minden a rendelkezésünkre álló anyag és pénz kérdése.
Végignézve a kiállítást, az is eszembe jutott, hogy azt is kiállíthatnátok, ahogyan eleink maguk készítették sokszor a saját hangszereiket, tehát műhelyrészleteket alakíthatnátok ki, szerszámokkal, alapanyagokkal, félkész és elkészült instrumentumokkal…
Erre vannak törekvéseink, de az biztos, hogy a hangszerkészítés múzeuma nem mi leszünk. Mi a Rock Múzeum maradunk, a hangszerkészítés történelmét biztos fel fogja majd dolgozni valaki, ez egy nagyon speciális dolog, meg kell hagyni annak, aki ezzel foglalkozik. Amit mi ezért megteszünk: egyre több saját kezűleg készült hangszer, elsősorban gitárok érkeznek a gyűjteménybe, amelyek tulajdonosai anyagi vagy egyéb kényszer okán nem tudtak gyári hangszert vásárolni. Vagy egy nagyon egyszerű, kézenfekvő, de igen lényeges dolog: egyáltalán nem voltak balkezes gitárok és basszusgitárok. Ezért látható itt nagyon sok saját kezűleg készített hangszer, mint a sima akusztikus gitárból átalakított, levékonyított nyakú basszusgitár, amely tönkre is ment a használat során, vagy a mahagóniból faragott balkezes szólógitár. Az akkori emberek találékonyságának, annak eredményének fogunk inkább emléket állítani, mint magának a hangszerkészítés folyamatának.
Mikorra várható a múzeum hivatalos megnyitása a nagyközönség előtt?
Szerettünk volna az idei Hangfoglalás után közvetlenül megnyitni, de akkor szembesültünk vele, hogy annyi munka vár még az itt dolgozó emberekre, hogy nem lenne szerencsés elkapkodni. Nagyon sok felajánlás érkezett, rengeteg kapcsolat épült a Hangfoglaláson, hiszen idén nem Vintage Gitár Show volt a standunkon, hanem a Rock Múzeum jelent meg, így nagyon sok olyan emberrel találkoztunk, akik felajánlásokat tettek, akik rájöttek, hogy az ő régi, adott esetben ajtófélfából készült hangszerét van olyan bagázs, aki ki akarja állítani – mert az is a magyar rock-történelem része. Majd egyszer csak elhatározzuk, hogy kinyitunk, és akkor nyitva leszünk. Nagyon sok olyan ereklye van még, amik kallódnak Magyarországon. Sok olyan hangszer van, aminek nem tudjuk, mi lett a sorsa. Van még munkánk abban, hogy ezeket a hangszereket, tulajdonosaikat vagy mostani őrzőiket felkutassuk, és tudjuk nekik azt mondani, hogy ezeknek az embereknek a dolgai nekünk nagyon fontosak, és az lenne a legjobb, ha ők is rájönnének arra, hogy van egy olyan hely, ahol ezeket is értékelik.
Továbbá, minden egyes hangszer alá kell egy ismertető. Nem elég, ha csak kiállítjuk az adott hangszert. Az is egy szép dolog, hogy összegyűjtjük, és zárt, őrzött, klimatizált helyen kiállítjuk, de az úgy csak egy fél kiállítás, információ nélkül. Minden nap kerül elő valami új dolog, és olyan széles volt a háló, amivel merítettünk, hogy az elején borzasztó sok hangszer bekerült a múzeumba, és ezeknek katalogizálása, adott esetben a művészhez való kötése olyan hihetetlen meló, amivel nem tudtunk végezni. Nagyon sok önkéntesünk van, akik rengeteget dolgoznak, borzasztó értékes a munkájuk és nagyon jó látni azt, hogy nekik is van miért dolgozni, és idejüket, energiájukat nem kímélve jönnek és csinálják. Mert látják, hogy a kezdeményezés jó, és ez egy szükségszerű dolog, hogy azoknak az embereknek is legyen egy emlékhelye, akik nagyon sokat tettek a zenéért, de nem jutottak olyan magasra, mint egy Illés vagy egy Omega. Ők ugyanúgy hozzátartoztak a zenéhez, ugyanakkorát kaptak a rendőröktől, ugyanúgy nem kerestek – vagy kerestek – pénzt, ugyanúgy voltak rajongóik és ellenségeik. Egy-egy átmulatott éjszaka után, ugyanúgy megverték őket, mint azokat, akik most a mi Zenei Nagy Öregjeink, akikről tudunk, tehát a Skorpiótól kezdve a Zoránig, így átölelünk mindent. Fontosak ezek az emberek, fontosak ezek a zenészek, és tervezzük, hogy a múzeum ki tudjon szélesedni időben, ha nem is a mai napig, hiszen annak nem lenne semmi értelme, hogy 2013-ban kiállítsuk egy híresség 2012-es fellépő ruháját, de az 1980-as, ’90-es évekre szeretnénk kiterjeszteni. Ennek már el is indult a szervezése.
Hiszen most merülnek feledésbe a ’90-es évek, most nő fel a ’90-es évek generációja…
Igen, a ’90-es években koncertekre járó nemzedék most neveli fel a gyerekeit, most vannak 40 év körül, ők még emlékeznek ezekre az időkre, de az utánuk jövők, a most 20-25 évesek már nem. Én még ott voltam a Fekete Lyuk megnyitóján, azt hiszem, ezzel mindent elmondtam…
A Rock Múzeum alakulása maga is egy folyamat volt, egyetlen cél volt, hogy jöjjön létre a hely. Az én szerepem nagyon sok mindent nem tartalmazott az elején, hiszen én nem tudtam beleszólni, hogy hol legyen, vagy miért legyen, vagy, hogy nézzen ki. Később viszont az én szerepem a hangszerek köré csoportosult, és ez van a mai napig. Nagyon fontos kiemelni az önkéntesek munkáját, és azoknak az embereknek az áldozatvállalását, akik például az özvegyek, családok, hozzátartozók, vagy akik harminc éven keresztül gyűjtögettek, vagy aki tizenöt-húsz éve fest portrékat, és önként odaadta a gyűjteményét. Olyan kincseink vannak, mint Hanka Péter (Atlasz, Juventus, stb.) munkakönyve, amiben foglalkozásként az áll: „szemétpakoló”, mivel akkoriban a munkakönyv tartalmazta a foglalkozás elnevezését is, nem csak egy kódszámot – tehát olyan tárgyak, amik valakinek a féltett kincsei: szintén ugyanő, Hanka Péter bal kezéről készült szobor vagy Karádi Katalin mikrofonja. Ahogy növekszik, ahogy alakul ennek a köre, tehát hogy zenészek járnak be, olyan emberek, akik annak idején nagyon nagyokat gurítottak, Bródytól Frenreiszig, mindenki megfordul nálunk, benéz, és legalább azt mondja: „na, ott van az én portrém is, de jól nézek ki rajta!” Ahogy növekszik ezeknek az embereknek a köre, egyre több adományunk van, olyan tárgyak, melyekről el se hinné az ember, hogy ezt valaki őrzi, és hogy oda is adja. Szinte ez a legfontosabb a Rock Múzeumban: hiába van ennek az egésznek elnöke, alelnöke, vagy társelnöke, ez a hely magának a társadalomnak a múzeuma, akik összeadják a gyűjteményt, akik azt mondják: „Nézd, mim van, ezt mindenkinek látnia kell!”
Mik a további terveitek?
További terveink között szerepel, amerikai mintára, a velünk élő történelem, a ma még köztünk élő régi nagyok sztorijainak rögzítése képben és hangban, hogy fennmaradjon egy szájhagyomány. Nemsokára fel is áll ehhez a stáb, és akkor azokat az embereket tudjuk elérni, megszólaltatni, akik talán nem is voltak maguk a reflektorfényben, régi roadok, világosítók, szervezők, művelődési házak igazgatói, koncertek körül tevékenykedők, akik az események promócióját intézték. Vagy adott esetben állami szervnél vagy döntéshelyzetben, vagy döntéskényszerben voltak, ezt már ne feszegessük most, hogy a kettő közül melyikben…
Egy ilyen adatközlést fölvesztek videóra, és folyamatos vetítés lesz a múzeumban, vagy rendszeres előadások, a szem- és fültanúk főszereplésével?
A terv az, hogy fel legyen véve a kép és hang együtt, ez már majdnem elindult. Létezik már Magyarországon is egy olyan adatbázis, ahonnan mi is gyűjthetünk magunknak adatokat olyan emberekről, akiket viszont csak magán a múzeumon keresztül lehet elérni. Rengeteg ember jár be, mindenki mást ismer, más sztorija van, és néha ezek a sztorik összeállnak egy kerek egésszé.
A Vintage’52-be éveken át járt be egy idős, nagyon finom technikájú és muzikalitású idős jazzgitáros, akit Virághalmi Olivérnek hívtak, és az ő történetei kapcsán jött az ötlet jó tíz évvel ezelőtt, hogy ezeket rögzíteni kéne. Gyakorlatilag nem is tudtunk arról, hogy ez már az Egyesült Államokban létezik Oral History néven, tehát Olibácsi olyanokat mesélt nekünk, hogy ők a Rádióban élőben játszották a szignálokat, beszélgettünk arról, hogyan zajlottak a felvételek, milyen felszereléseket használtak, milyen problémákkal küzdöttek. Kiderült, hogy két vagy három lakásra lakott Szabó Gábortól (Carlos Santana későbbi mestere), akit ők Gáborkának hívtak, aki nekem példaképem, illetve nagyon szeretem a zenéjét, minden ellentmondásával együtt – s innentől lett nagyon sűrű a beszélgetés, ám amikor végre szerettük volna ezt felvenni, Olibácsi eltávozott közülünk. 93 éves volt, és magával vitte az összes titkát – ez az, amit nekünk el kell kerülni, lépnünk kell, hogy a ma még élők ne vigyék magukkal örökre a történeteiket. Olibácsi óriási mesélő volt, órákig hallgattuk, s olyanokat tudtunk meg az egész akkori világról, amiket nem is sejtettünk. Múzeumunkkal nekünk is ez a tervünk, hogy a hangszerek és egyéb emléktárgyak közszemlére tétele mellett a kor eseményeinek is emléket állítsunk, mégpedig a leghitelesebbek, az azokat átéltek személyes megemlékezéseinek felhasználásával.
Lejegyezte: Illés Norbert
2014. június 27. 11:36