Road – sikertörténet a Mátraaljáról
Sikeres évet zárt a Road. A zenekar ötödik, Tegyük fel…című albuma már a megjelenése előtt aranylemez, majd gyorsan platina lett, végül az ötödik helyet szerezte meg a MAHASZ éves, összesített eladási listáján. A domoszlói rockbanda végigkoncertezte az évet, idén pedig rendhagyó turnéval ünnepli a 10. születésnapját. Interjú Molnár Mátéval, a Road frontemberével.
- Honnan jött a részben akusztikus koncertek ötlete?
- Két éve meghívást kaptunk a Petőfi Rádió Akusztik című műsorába, így először erre a projektre hangszereltük át néhány kedvencünket és pár ritkábban játszott dalunkat. Nem sokkal később folytattuk a sort, amikor az olimpia alatt a Magyar Televízió 3D-s kísérleti adást indított, és a sportközvetítések közben magyar előadók koncertfelvételei mentek. Több stílus képviselőivel forgattak 3D-s anyagot, köztük velünk is. Jó kaland, izgalmas játék volt, mégsem terveztünk folytatást. Koncerten nem is játszottuk soha ezeket a verziókat. A Road tizedik születésnapja alkalmából mégis úgy gondoltuk, hogy meglepjük a közönséget, és adunk egy kis ízelítőt ebből a hangulatból is. A március 7-én induló tavaszi turnénk első tíz helyszínén dupla koncertet tartunk. A műsor egy rövidebb, „csendes, ülős", akusztikus blokkal indul, aztán jön a tőlünk megszokott „hangos, megőrülős" buli a legnagyobb közönségkedvencekkel. Ha úgy tetszik, a saját magunk előzenekara leszünk.
- A Road a kezdetek óta változatlan felállásban működik, ami manapság elég ritka. Mit csináltok másképp, mint a hasonló kort megélt bandák?
- Pontosítanék, mert még a legelején volt egy tagcserénk. Az első nagylemezünket 2004. januárjában vettük fel, de a dobosunk a stúdiózás közben rájött, hogy nem neki való a rockzenével járó életmód, és inkább maradna a civil szakmájában. Nem hagyott minket cserben, felvettük vele az anyagot, de a végén barátságban elbúcsúztunk egymástól. Az ő helyére érkezett Szabó Erik, akivel helyreállt a rend, és már vele csináltuk végig az első turnénkat. Valójában mi is innen számítjuk a Road történetét, vagyis tíz éve tényleg nem változott a felállás. Úgy gondolom, hogy a zenekar egyik erőssége az, hogy nemcsak kollégák, hanem barátok is vagyunk. Nem lógunk folyton együtt, de a próbákon és a fellépéseken kívül is találkozunk, sőt időnként közös családi programokat is szervezünk. Ráadásul egy kistelepülésen, a Heves megyei Domoszlón élünk, ahonnan eleinte nem volt könnyű érvényesülnünk. Egy nagyvárosban segítik, kiszolgálják egymást az underground zenei szcéna szereplői, de mi magunkra maradtunk. Egymásra voltunk utalva, még jobban össze kellett tartanunk, és meg kellett tanulnunk a Mátraaljáról is érvényesülni. Ez is összekovácsolta a társaságot.
- A rajongóitokkal élőben és virtuálisan is nagyon intenzív a kapcsolatotok. A Facebook-oldalatokon csaknem hetvenezren vannak, és az a meglepő, ha egy bejegyzést „csak” pár százan lájkolnak. Mennyire tudatos nálatok ez a közösségépítés?
- A koncertek után szívesen találkozunk a közönséggel, hiszen tudjuk, milyen örömöt okoz nekik egy aláírás, egy kézfogás vagy egy közös fotó. A személyes találkozások mellett persze az internet is nélkülözhetetlen egy zenekar életében. Az emberek azonnal reagálnak a közösségi oldalakon, megírják a véleményüket, megosztják a gondolataikat, elküldik a fotóikat. A Facebook-oldalunkon van egy külön album, ami tele van kisebb-nagyobb tetkók fotóival, amit a rajongók küldtek el nekünk. Egy lány például a hátára varratta a Világcsavargó című számunk szövegét. Számomra ez nagyon megható, és erősíti az összetartozás érzését is. Szóval ha tíz éve tudtam volna, milyen fontossá válnak majd ezek az internetes felületek, sokkal hamarabb elmélyültem volna bennük. A közösségépítés most pontosan olyan zsigeri, ösztönös dolog nálam, mint a dalszövegírás.
- Ha már itt tartunk: volt olyan dalszöveg, aminél érezted, hogy valamit nagyon eltaláltál?
- Igen, a Világcsavargónál. Sokan mondták, hogy úgy érzik, róluk, az ő életükről szól. Örülök neki, hogy magukra ismertek benne, pedig valójában a saját tapasztalataimról, a személyes élményeimről írtam. Igyekszem egyszerűen fogalmazni, és csak olyat adok ki a kezemből, amit hitelesnek érzek. Nincs receptem a jó dalszövegre, tudatosan valószínűleg nem is tudnék olyat írni, ami ilyen nagy hatással van másokra.
- Mit gondolsz, 10-20-30 év múlva lehet a Road is szeretve tisztelt „bölény” a hazai rockzenében?
- Fogalmam sincs, de szerintem tíz év múlva még nem lenne indokolt, hogy meghívást kapjunk például egy Icon koncertre, ahol a többi előadó a mi tiszteletünkre a mi számainkat játssza. Az ikonná válás meglátásom szerint egy természetes folyamat. Ha elég régóta vagy a szakmában, óhatatlan, hogy nagy öregnek lássanak a fiatalabbak. Akikért tizenéves korunkban mi rajongtunk, akiktől mi is autogrammot kértünk, azok számítanak manapság „bölénynek”. Ez az élet rendje.
Tölgyi Kriszta
2014. június 5. 14:07