THE DEAD DAISIES
MA ESTE KONCERT A BARBA NEGRÁBAN! Aki még nem csinált magának programot ma estére, ne is keresgéljen tovább, mert a válogatott rock & roll-anyaszomorítókból álló The Dead Daisies társulata minden bizonnyal feje tetejére állítja a Barba Negra deszkáit. A David Lowy gitáros által működtetett csapat jelenlegi felállásában három egykori Whitesnake-zenész is található Doug Aldrich gitáros, Michael Devin basszer és Brian Tichy személyében, az augusztus folyamán kiadott válogatáslemez és a banda tízéves jubileumát ünneplő turné kapcsán pedig visszatért közéjük a mókamester énekes John Corabi, aki valódi vezéregyéniségként irányítja majd az alakulatot. Az este folyamán fellép még Spike, a Quireboys hajdani frontembere a bemelegítő szerepet vállalta magára és pikáns adalék, hogy csapatában ott találni a Thunder-gitáros Luke Morleyt is. A fagyos időjárás ellenére garantáltan forró rock & roll-hangulatot ígérő buli kapcsán a Daisies húrbűvésze, Doug Aldrich adott helyzetjelentést lapunknak.
Eredetileg a Dead Daisies-zel akartam kezdeni, de az, hogy itt van a kezedben ez a gyönyörű honeyburst Les Paul, mindent megváltoztat. Mikor tettél szert rá?
Pár évvel ezelőtt bukkantam rá a Scala Guitarsnál. A Gibson nem sokkal korábban adta oda nekik, hogy faragjanak belőle valami egyedi custom-modellt én pedig éppen ott voltam és kipróbáltam. Nagyon tetszett, úgyhogy felhívtam a Gibsont és mondtam nekik, hogy „srácok, nem akarlak benneteket semmi különleges kéréssel terhelni, de ott van ez a gitár, amit nem tudok kiverni a fejemből, folyamatosan rá gondolok!” (nevet) A Gibsonnál nagyon aranyosak voltak és azt tanácsolták,, hogy menjek csak vissza érte, majd kitalálnak valami dealt rá. Azonnal hívtam Leo Scalát és mondtam neki, hogy hozzá ne nyúljon senki, mert kell a gitár és nehogy elkezdjenek mesterségesen vintage-külsőt barkácsolni rá, majd nálam szép lassan lekopik róla a lakkozás! (nevet) Azóta rengeteget használom, nagyon hozzám nőtt. Az utóbbi zenekari próbákra eleinte a Black Horny becenevű fekete Les Paul Custommal jártam, de nagyon hamar elkezdett hiányozni ez a Sunburst, úgyhogy kicseréltem őket és azóta ez az első számú turnés gitárom. Imádom az összes gitáromat, nem tudnék kizárólag egyet választani közülük, mert mind más tulajdonsággal rendelkezik.
A ‘90-es években főleg Stratocastereken játszottál. Még mindig megvan mind?
Nem az összes, de a jelentős részük még mindig a kollekcióm részét képezik. Tudod, az embernek néha muszáj megszabadulnia egy-két olyan darabtól, amit már nem igazán használ, főleg akkor, ha valami újabb hangszert akar. A Stratocastereim közül egy 1968-as Sunburst az egyik nagy kincsem, amit a DIO és a Whitesnake lemezfelvételeinél használtam sokat, de turnéra soha nem vittem magammal.
Egyike vagy azon keveseknek, akik a Gibson- és a Fender-típusú hangszerekkel egyaránt jól boldogulnak…
Így igaz, és nemcsak a Les Paulok és a Stratocasterek vonatkozásában van ez így, mert a Telecastereket is nagyon bírom. Egyébként meg bármilyen hangszerről is legyen szó, ha érzem a minőséget benne, akkor teljesen mindegy, hogy mi a típusa, alig várom, hogy rátehessem a kezem! A gitároknak saját személyiségük van és ezt nagyra értékelem bennük. Úgy három-négy évvel ezelőtt például szereztem egy Esquire-t. Voltak már korábban is ilyen gitárjaim, de ez a legutóbbi egészen elképesztő szintet képviselt. Pedig nem eredeti Fender volt, hanem egy kópia, amit egy olyan szakember épített, aki régebben a Fendernél dolgozott. Minden egyes porcikája tökéletes volt ennek az Esquire-nek, milliméterre ugyanazokat a jellemvonásokat viselte magán, amelyek az ‘50-es évek elején készített modelleken láthatóak. Nacho a manufaktúra neve és Spanyolországban tevékenykednek, érdemes utána nézni!
Nem kell nagyon megharcolni egy mindössze egyetlen single coil pickuppal szerelt Esquire-rel a megfelelő tónusért?
Egyáltalán nem! Ennek a gitárnak eredendően gyönyörű hangja van, de a hangerő- és tónus-potméterekkel ízlés szerint lehet finomítani a soundot. Tudod, milyen vastag hangja van ahhoz képest, hogy single coil a pickup?! Elképesztő! Számomra az a legszebb a Telecaster-jellegű gitárokban, hogy bizony Les Paul-mértékű minőségről és jelentőségről kell beszélni az esetükben, az emberek pedig abszolút nincsenek ezzel tisztában. Azt hiszik, hogy a Tele egy primitív hangszer, de ez távolról sem így van. Nyilván más hangkarakterrel bír, mint egy Stratocaster vagy egy Les Paul, és az sem mindegy, hogy milyen erősítővel használod, de hidd el, baromi jó hangzásokat lehet előcsalogatni belőle. Régen persze magam sem tudtam ezt, úgy voltam vele, hogy a Tele és a Strat megszólalás tekintetében egykutya, csak az alakjuk más, de aztán rájöttem, hogy ez a hipotézis nagyon messze áll a valóságtól. Amikor a Highcentered című szólóalbumomon dolgoztam a ‘90-es évek közepén, Andy Johns producer javasolta, hogy szerezzek egy Telecastert a felvételekhez. Vettem is egy 1978-as évjáratú modellt valami potom pénzért, úgy négyszáz dollárt fizettem érte, és amikor először bedugtam a Marshall erősítőmbe, szó szerint letérdeltem a hangjától! (nevet) Az élet nagy tanítómester ám minden téren!
Térjünk át a Dead Daisies ügyeire is: itt az új lemezetek, ami szimplán a Best Of címet kapta. Te magad hányadán állsz a válogatásalbumokkal?
Szerintem megvan a maga létjogosultsága egy ilyen kiadványnak is. Ez most például összegzi a banda elmúlt tíz évét, ami jó, mert keretbe foglal és lezár egy korszakot. Nem könnyű összehozni egy ilyen lemezt, mert csak szubjektív alapon kerülhetnek rá a dalok és nem reprezentálhatja mindenki kedvenceit. Ez bármelyik zenekar esetében így lenne, még a Led Zeppelinnél is. Úgy értem, ha Jimmy Page-ék holnap kiadnának egy válogatást, az tele lenne hatalmas himnuszokkal, de egészen biztos, hogy nem tartalmazná számos favoritomat. Ez egy ilyen dolog, mi viszont mindent megtettünk annak érdekében, hogy a lehető legjobb keresztmetszetet alakítsuk ki, és még számos érdekes bónuszt is hozzáadtunk a dalcsokorhoz.
Tavaly, amikor találkoztam veled és Glenn Hughes-zal a budapesti koncert előtt, még úgy tűnt, hogy Glenn teljes mértékben elkötelezett a Dead Daisies ügye mellett, aztán eltelt pár hónap és kiderült, hogy nem folytatja veletek. Mi történt köztetek?
(nevet) Látod, ez az, amit én is nagyon szeretnék tudni, mert fogalmam sincs arról, miért alakultak így a dolgok! Glenn mindössze annyit mondott, hogy idén a Burn album ötvenedik évfordulója alkalmából egy speciális Deep Purple-műsorral akar turnézni szólóban. Erre azt feleltük, hogy semmi gond, mert amúgy is parkolópályára akartuk tenni a zenekart a 2023-as évre, menjen csak és játsszon a szólóbandájával. Nem sokkal később viszont beugrott, hogy a tizedik évfordulónknál járunk, amit azért illene valahogy megünnepelni, bár éppen nincs énekesünk. Elkezdtünk visszatekinteni, és az emlékeink között kutatva egyből azzal szembesültünk, hogy mennyi kiváló zenész fordult meg a csapat különböző felállásaiban ez idő alatt. Viszont mind között akadt egy ember, akit mindvégig a legjobban lehetett azonosítani a bandával: John Corabi. Én magam is akkor figyeltem fel a Daisiesre, amikor megláttam Johnt a Midnight Moses klipjében. Akkor még a két Guns N’ Roses-muzsikus, Richard Fortus és Dizzy Reed is a bandában voltak, nem sokkal később viszont leléptek, így kerültem én a képbe. Attól kezdve Johnnal rendkívül gyümölcsöző partnerséget alakítottunk ki és egészen 2019 elejéig flottul működött a banda. Ebben az időszakban kristályosodott ki végérvényesen a Dead Daisies stílusa, de aztán John bejelentette, hogy szólóban szeretné folytatni, mi pedig megkerestük Glennt. A segítségével gyorsan megírtuk a Holy Ground albumot, aztán viszont beütött a pandémia és minden olyanná vált, mintha lassított felvételen néztük volna. Ennek ellenére is óriási élmény volt Glenn-nel dolgozni, személy szerint nagyon boldoggá tett, hogy még egy lemezt, a tavalyi Radiance korongot is megcsinálhattuk vele, de az élet már csak ilyen, semmi nem tart örökké, az emberek tovább akarnak lépni egy idő után. Nálunk senki nincs rákényszerítve semmire, mindenki azt csinál, amit akar, az ajtó mindig nyitva áll, lehet ki-be járkálni rajta. Amikor kiderült, hogy Glenn nem tud velünk tartani, felhívtuk John-t, hogy mit szólna hozzá, ha újra együtt zenélnénk, mire ő egyből a tenyerünkbe csapott. John mellett azonban leigazoltunk még valakit, a zseniális Michael Devint a Whitesnake-ből. A srác elképesztő tehetség: amellett, hogy elsőrangú basszusgitáros, szólóénekeseket megszégyenítő énekhanggal büszkélkedik. Persze nem volt ez újdonság nekem, játszottunk eleget együtt a Whitesnake-ben. Azért is örülök nagyon Michael érkezésének, mert hosszú évekig gyűrte az ipart a dobosunk, Brian Tichy partnereként a Whitesnake ritmusszekciójában. Ők ketten egymás gondolatait is ismerik, ami nagyon jól tud jönni és betonbiztos alapot tud adni egy bandában. Így most már megint létrejött egy kvázi-Whitesnake-felállás a Daisiesben David Lowy és John Corabi társaságában. Ki tudja, még az is lehet, hogy előveszünk egy-két Whitesnake-klasszikust a koncerteken!
Ezen az új válogatáson két kiadatlan felvétel is helyet kapott, mégpedig a Glenn-érából. Mit kell ezekről a dalokról tudni?
Amikor befejeztük a Holy Ground albumot, sokáig játszottunk a gondolattal, hogy következő nekifutásra egy konceptalbumot készítsünk. Glenn fejében ott volt a történet az emberi lélek vívódásairól és el is kezdtük kibontani a tematikát, ami számos rendkívül mély és kevésbé jellemző dalt eredményezett. Minden tekintetben szintet léptünk velük, aztán mégis módosult a terv és ezek a témák a fiókba kerültek. Most viszont jó ötletnek tűnt leporolni őket és legalább kettőt kiadni közülük. A Let It Set You Free szövegileg legalább annyira velős, mint amilyen különleges a dallamvilága, ugyanakkor egy kimondottan egyszerű felépítésű számról van szó, mégis új magasságokba juttatott minket, a levezetését szeretem legjobban. A másik a The Healer, ami talán az eddigi legsúlyosabb Daisies-riffeket vonultatja fel, a gondolatiság viszont itt is magvas. Nem volt könnyű meghozni azt a döntést, hogy a Radiance mégis inkább szimplább rockalbum legyen, de végül ezt léptük meg. Glenn persze ennek dacára is nagyon akarta, hogy ez a két dal azért helyet kapjon rajta, a zenekar azonban úgy határozott, hogy inkább tegyük el őket máskorra. Ez az idő pedig már el is érkezett és így mindenki boldog lehet!
Azon gondolkodom, vajon mi lehet a következő lépés számotokra? A Glenn-nel készült két albumon teljesen más arcát mutatta a Dead Daisies, mint azt megelőzően, Glenn stílusa roppant mód rányomta a bélyegét ezekre, nem?
Én is így látom. Glenn és John nagyon különböző karakterek és emiatt hasonló volt a szituáció, amikor John bemondta az unalmast. Akkor is azt kérdezték az emberek, hogy mihez kezdünk ezután? Eszünk ágában sem volt John-hoz hasonló arcot keresni, inkább úgy határoztunk, hogy elmegyünk zeneileg más irányba. Ehhez pedig nagyon kapóra jött Glenn, akivel elég volt megírni az első pár nótát, hogy lássuk, valóban jó lóra tettünk. Glenn csatlakozásával lehetőséget kaptunk arra, hogy kimozduljunk a komfortzónánkból és valami sokkal fajsúlyosabbat csinálhassunk. Én magam is tök másképp álltam hozzá a dalszerzéshez, mert tudtam, hogy Glenn fogja énekelni őket. Amit aztán közösen létrehoztunk, az jóval közelebb állt a ‘70-es évek zeneiségéhez, mint a korábbi anyagaink. Még azt is ki merem jelenteni, hogy egészen a Black Sabbath világáig merészkedtünk a két vele készített lemezzel. Tudod, Glenn imádja azt a korszakot és ma is büszke rá, hogy habár csak rövid ideig, de tagja lehetett a Sabbath-nak. Azt hiszem, tudatosan vissza akart kanyarodni oda és sikerült is neki, mi pedig hálásak vagyunk, hogy ezt együtt tettük meg. Persze mindenkinek ezekkel az albumokkal sem felelhettünk meg, voltak olyanok, akik csalódottak lettek John távozását látva, mások viszont kimondottan örültek Glenn-nek. Most viszont már csak az a fontos, hogy itt az új Corabi-éra, mert akárhonnan is nézzük, mindig John marad a kvintesszenciális Dead Daisies-énekes, ő a legtökéletesebb választás ennek a bandának a frontjára.
Az eredeti kérdésedre válaszolva, hivatalosan még nem kezdtünk el dolgozni a következő albumon, de én magam állandóan új dalokat írok, továbbá azt is tudom, hogy John-nak van pár friss ötlete, ez pedig azt jelenti, hogy hamarosan meg fogjuk nézni, mit lehet ezekkel kezdeni. Az biztos, hogy bármi megtörténhet, ahogy meg is történt az elmúlt évtizedben, ez pedig tetszik a rajongóknak. Tudod, számtalan zenerajongó emberrel ismerkedtem meg, amíg a Whitesnake és a DIO zenekarok tagja voltam és ők velem együtt vágtak bele ebbe a kalandba a Dead Daisies-zel. Azóta is kitartanak mellettünk és ugyanolyan izgatottak a jövőt illetően, mint mi magunk. Ezért nem lehetek elég hálás nekik!
A turnés életmódodat mennyire tudod összeegyeztetni a családoddal? Kicsi gyerekeid vannak, akik nyilván igénylik az apukájukat…
Meglehetősen nehéz a kapcsolattartás ilyenkor. Arra nem nagyon van mód, hogy magunkkal cipeljük a családot, egy feszített turné nem gyerekeknek való. Szerencsére olykor-olykor azért találunk lehetőséget arra, hogy ilyenkor is együtt legyünk. Megkönnyíti a helyzetünket, hogy a feleségem német, így az európai turnék közben is adódik alkalom velük lenni. Tavaly például elvonatoztak hozzám Párizsba és ott töltöttünk négy napot, ami fantasztikus volt mindannyiunk számára. Az is megtörtént egyszer, hogy a fiam egy héten keresztül utazott velük városról városra, de két gyerekkel és a feleségemmel ezt már nem tudtam volna bevállalni, meghaladta volna a lehetőségeimet. Persze borzasztóan hiányoznak, amikor úton vagyok, ezért bármikor csillan fel a reménysugár egy találkozóra, rögvest élek vele, de amúgy folyamatos kapcsolatban vagyunk Facetime-on, szóval látjuk egymást minden áldott nap. Így azért könnyebb. Az érme másik oldala viszont az, hogy profi zenészként nem hagyhatom, hogy bármi befolyásoljon, mert ez a munkám és mindig az előttem álló feladatra kell koncentrálnom. Ilyenkor turné-üzemmódba kapcsolok és elsődlegesen ezt tartom szem előtt, a lehető leghidegebb fejjel.
Ha jobban belegondolok, nem nagyon tudok még egy olyan gitárost említeni, akinek lehetősége volt a rocktörténelem legnagyobb torkai közül hárommal is együtt dolgozni: David Coverdale, Glenn Hughes, Ronnie James Dio…
Említsük meg a többieket is: John Corabi, Kelly Hansen, Kal Swan. Mindig rendkívül szerencsésnek éreztem magam énekesek terén, valamiért csak ilyen kiválóságokkal hozott össze a sors. Ronnie James Dio számomra mindörökké a heavy metal királya marad. Minap épp hallottam a rádióban a Neon Knights dalt. Éppen autóztam hazafelé és azonnal feltekertem a hangerőt, az emlékek pedig egyből megrohantak. A munkásságával olyan magasra tette a lécet, hogy azt azóta sem tudta túlugrani senki, pedig azért van egy Rob Halfordja és egy Bruce Dickinsonja is a műfajnak. Rengeteget köszönhetek Ronnie-nak, ha ő nem lett volna, akkor mi sem lennénk barátok, hiszen rajta keresztül ismerkedtünk meg egykoron. Egyébként Glenn-t is Ronnie mutatta be nekem, de David is akkor figyelt fel rám, amikor Ronnie csapatában pengettem. Corabi viszont más tészta, vele gyerekkori barátok vagyunk, a középiskolában ismerkedtünk meg 1979-ben. Olyan nekem, mintha a bátyám lenne. John számomra maga a rock & roll: megtestesíti mindazt, amiért mindannyian rajongunk ezért a stílusért, tehát a lazaságot, a túlfűtöttséget, a bazdmeg-attitűdöt, az imádnivaló tökéletlenséget. Ez John és én így szeretem őt!
Írta: Danev György
Fotó: David Pear
2023. december 3. 05:08