Szivató nélkül mindig előre, avagy „szép hangszer a zene” – 1. rész
„Öreg járgány szivatóval indul” – a kilencvenes évek ifjabb korosztálya minden valószínűség szerint még élénken emlékszik a Besenyő Blues Band fesztiválgyőztes, vidám dalára. Azt már – ugyancsak valószínűsíthetően – kevesebben tudhatják, hogy a mű zeneszerzője, szövegírója egyszemélyben Muck Ferenc, azaz Mucky, Magyarország egyik legkiválóbb szaxofonosa. Aki számításai szerint legalább ezer hangfelvételen és a hozzájuk kapcsolódó koncertturnén fújta tenor és szoprán szaxofonját, játszott Pege Aladár dzsessz zenekarában, létre hozta a már említett Besenyő Blues Bandet. Mindemellett a Rockszínház alapító tagja, szaxizott és billentyűzött a Török Ádám-féle R.A.B.B. és más, különböző formációkban, napjainkban az Apostol együttest erősíti. Mucky célja az állandó fejlődés, megújulás.
Elek István, akivel a pályafutásod ezer szállal összefonódott, egy interjúban (https://musicmedia.hu/csak-zene-van-2-resz-20231230) azt állította, vele ellentétben te rock szaxofonos vagy. Mi a véleményed erről?
A szaxofonosok különböznek egymástól: sokan a dzsessz, mások a tánczene, vagy a pop műfajában tevékenykednek, én elsősorban a rockot szerettem. Kezdetekkor leginkább a Deep Purple és a hard rock volt a kedvencem, én pedig, mint szaxofonos kapcsolódtam be a zene világába. Emellett a rock and roll és a funky stílusokban mozogtam, de hosszabb ideig játszottam dzsesszt is Pege Aladár mellett. Szeretem a dzsesszt, ám elsősorban hallgatni. Igaza van Pistának, én nem dzsessz, hanem funkyfüggő szaxofonos vagyok.
A rockról beszélünk, amelynek alapvető és jellemző hangszere az elektromos gitár, és amelyet akkoriban szinte minden kamaszgyerek a kezében szorongatott. Te mégis a szaxofon mellett döntöttél. Miért?
Elek Pistához hasonlóan klasszikus zenei iskolákat – mint a konzi, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola – végeztem. Első diplomámat ’78-ban Pécsett, klarinét szakon szereztem, majd ’82-ben jött a Jazz tanszak. Akár csak ő, én is a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia Szimfonikus Zenekarában fújtam, csak éppen később. Mindenfélét játszottunk, a szimfonikus, fúvós daraboktól kezdve a prózai jellegű hivatalos eseményekig, mint a koszorúzási ünnepségek, vagy temetés.
Családi örökség, vagy környezeti hatás a zenei pálya?
Valójában, laza szállal, családi. Anyai nagyapám, aki poroszszármazású, emellett vitézi címmel rendelkezett, politikai semlegességét megtartva inkább juhásznak állt. Innen ered a zeneiség, hiszen pásztorként furulyázott. Maga készített hangszerén játszott, de volt klarinétja is. Gyerekként nagyon megragadott, innen ered a fúvós hangszerek iránti vonzalmam. Ezen kezdtem tanulni a helyi, Schumm József nevű tánczenésztől.
A déli határtól három kilométerre fekvő Lánycsók nevezetű, Baranya – akkor még – megyei kistelepülésre könnyebben és olcsón eljutottak a jugoszláviai kiadású angol, illetve amerikai lemezek, amelyeket ügyes kereskedők Baján kazettára sokszorosítottak és árusítottak. Ezekhez hozzájutva meglehetősen tájékozott voltam a rock-, a progresszív rock-, valamint a funky zenei élettel kapcsolatosan. Később, amikor beatzenekarban játszottam, Eszékre jártunk át lemezt venni. Így az idők során – az említett műfajoktól kezdve a dzsesszen, mint John Coltrane vagy Charlie Parker, az operákig bezárólag – elég komoly lemezgyűjteményre tudtam szert tenni.
Ha már szóba hoztad a beatzenekarokat: téged is megfertőztek tinédzserként a korai amatőr alakulatok?
Tizennégy éves koromtól játszottam beatzenekarban, egy Moszkitó nevezetű, amolyan falusi formációban. Személyükben nagyon jó, tehetséges zenészekkel találkoztam. Miután a komolyzenei iskolákban a zongoralecke kötelező volt, hát megtanultam, és egy Matador típusú villanyorgonán játszottam velük mindenféle muzsikát. Később, a repertoár bővülésével már klarinétozhattam, de elsősorban a szaxofon izgatott. Az Osibisa-korszakban már új dimenziók nyíltak meg számunkra.
Az átlag közönség – Pege Aladár dzsessz zenekara mellett – főként session-zenészként figyelhetett fel rád. Hogyan élted meg ezt a korszakot?
A Jazz tanszakon Gőz Laci (dzsessz harsonaművész, zeneakadémiai pedagógus – H.I.) tanított, és – Dés Laci helyett, aki a Pori Jazz Fesztiválon, a Dimenzió zenekarával játszott – elhívott az LGT turnéjára. Ugyanakkor Komár Laci lemezbemutató koncertsorozatára is kellett egy kísérőzenekar, oda a bajai Fórum együttest ajánlottam, és persze Elek Pistát.
Session zenészként – ha jól számolom – több száz lemezen játszottam. Harminckét aranylemez és hat millió (!) hanghordozó a leltár. Nem szeretnék rangsorolni, mindegyiket szívesen vállalom; közreműködtem többek között az Omega, a Hungaria, a Tankcsapda, Demjén Rózsi, Zalatnay, az LGT, vagy épp Komár Laci albumain. Konkrét zenekari munkám egyedül a Pege együtteshez kötődik, ám az sem jelentett állandó tagságot.
A nyolcvanas évek elejétől fogva – 1981-től ’89-ig – csaknem tíz éven keresztül a háttérben figyeltem, mit lehet ebből szólistaként kihozni. Olyan önálló produkció tervét forgattam a fejemben, ahol fontos szerepet kap a szaxofon. Ezután kezdtem kibontakozni saját dolgaimmal, ezekből lett később a Jazz-Gt, a Muckshow zenekar és a többiek…
Amelyekre később természetesen részletesebben is visszatérünk. De előtte ott volt még az imént emlegetett Komár- produkció, amelynek hangzó anyagon, élő koncerten egyaránt részese voltál. Hogyan emlékszel ezekre az időkre, különös tekintettel néhai Faragó István virtuóz gitárosra, a „Judy”-ra?
Judy személyes tragédiája, hogy az akkoriban nagyon népszerű Scampoló együttesből elvitték katonának, amely kettétörte ígéretes karrierjét. Ott alapította meg a Flotilla zenekart, amellyel nem tudott igazán érvényesülni. Az sem tett jót neki, hogy a jellegzetes szemüveges, gitáros imidzsében „osztoznia” kellett a nála sokkal ismertebb és nem kevésbé tehetséges kortársával, Szörényi Leventével, akit szükség esetén még a Stúdió 11-be is hívtak kisegíteni. Judy nem volt benne ebben a „körforgásban”.
A Scampoló megszűnésével letette a hangszert és feleségével együtt „civil” foglalkozást választott. Csak akkor tért vissza, amikor Presser Pici zeneszerzői tevékenységének köszönhetően ’81-ben felvették Komár Laci első szólólemezét, a nevezetes „kockás” albumot, majd sorra a többit. És persze a Komár-turnékon is ő gitározott. Aztán ő is kapott lehetőséget, saját, instrumentális szólóalbumokat rögzíthetett az MHV-nál. Aranyos srác volt, nagyon szerettem, ám úgy éreztem, a hosszú kihagyás nem tett jót neki. Kisebbségi komplexussal küzdött, de Komárnak is voltak bizonyos ütközései az illetékesekkel. Laci igazi vagány volt, kereste a balhét, vele mindig „történt valami”. Mindezzel együtt ráérzett a rock and roll korszak nosztalgiájára és sármos előadóként komoly sikereket tudott ezzel a zenével felmutatni. Volt olyan időszakunk, hogy egy évben háromszáz bulit játszottunk.
Pályafutásod fontos és fiatalkori állomása a már emlegetett Pege Aladár és dzsessz együttese, amellyel 1982-től kisebb megszakítással ’89-ig dolgoztál. Hogyan jött az életedbe?
A Jazz tanszak olyan központi helyként is működött, ahol szükség szerint hívhatták az embert bizonyos feladatra, vagy éppen zenekari tagnak. Komár kapcsán kissé ismertebb lettem, miközben Pege is szaxofonost keresett. Csiszár Peti után kerültem a zenekarába, megszakításokkal összesen háromszor három esztendőt töltöttem vele. Miután nehezményezte, ha máshol is játszom, két noteszt vezettem a dátumokkal: az egyikben csak a Pege együttes fellépései, a másikban az összes többi szerepelt. A nyolcvanas években rengeteget turnéztunk Németországban, Svájcban és Finnországban.
Pege eléggé öntörvényű művész volt, tökéletesen ráillik a mondás: „láttál te már szerény sztárt?” Neki volt mire szerénytelennek lenni… Abszolút szólista alkat, akinek nem csupán az ugyancsak bőgőművész édesapja, de Ungár Pista zenésztársa is mondogatta, nem szabad lett volna épp a bőgőt választania.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2024. február 9. 06:19