MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Szerintem mindent lehet, csak igaz beszéd legyen!

Major Eszter interjúja Lombos Marcival

Dalszövegíróként legszívesebben, mint szövegíró beszélgetnék veled, de mivel annyi minden mással is foglalkozol, érintsünk mindent, ami számodra fontos!

Hogyha öndefiniálni kellene magamat, akkor én nem is gondolom, hogy szövegíró vagyok, inkább azt mondom, hogy a munkám az, hogy szövegíró vagyok. De zene, az vagyok! Én nagyon ezt élem, engem tulajdonképpen a zene nevelt meg. Amikor a szüleim szétmentek és nem úgy alakult az édesanyám élete, ahogyan szerette volna, akkor én elmentem egy iszonyú rossz irányba. Nagyon renitens gyerek voltam, és tulajdonképpen anyun, a két nagymamámon és a keresztanyámon kívül az első dolog, ami elkezdett irányba rakni, az a zene volt.

16 évesen bekerültünk egy gimnáziumi zenekarba Nagy Gabi barátommal, és kitaláltuk, hogy mi ebben a zenekarban énekelni fogunk, úgy, hogy egyébként voltak a zenekarnak énekesei, csak ők tanárok voltak. De mi akartunk énekelni, azt akartuk, hogy amikor gimnáziumi koncert van, akkor mi álljunk elől a színpadon. Szóval igazából csak azért írtunk szöveget, hogy ott lehessünk.
Ez az egész az MTV-korszak kellős közepén történt, amiben én nyakig benne voltam, mindent imádtam benne a Yo! MTV Raps-től elkezdve a Nirvanan, REM-en át mindent, bár hozzám mindig a könnyebb műfaj állt közelebb, én nem annyira vagyok egy alter fazon zeneileg, én a pop irányába megyek. Szóval amikor bejött A Red Hot Chili Peppers Blood Sugar Sex Magic lemeze, az annyira durva volt, és mégsem jutott eszünkbe a zenekarban, hogy mondjuk tőlük játszunk, hanem akartunk valamit, ami hasonló, de saját, és akkor megírtuk az Óda a patkányhoz című dalunkat ezzel a rappel:

“Ó, te mocskos, rühös patkány,
Ha megjelensz, már érik a botrány.
Ó, te mocskos, bolhás, rühös,
Szürke bundád miért oly büdös?
Csatornákba búvja fekszel,
Betakarva kiszart keksszel.”

És volt egy másik nótánk is, akkor ment a Rapülőktől a Zúg a Volga, aminek átírtuk a refrénjét és a verze pedig halandzsa volt, amit épp ott a koncert közben mindig kitaláltunk… ami jött. Szóval semmi nem számított, csak az, hogy színpadon legyünk.

És akkor végül elértétek a célotokat? Milyen hatást váltottatok ki? Megérte?

Abszolút! Egyrészt gimnáziumi bulikon játszottunk, voltak koncertjeink, így lehetett csajozni és vagánykodni. Aztán utána lett egy zenekarunk, egy balassagyarmati hardcore metal banda, oda meg azért vettek be engem, mert láttak játszani az Independent Cowboys nevű zenekarral, a Warpigsbe meg azért kerültem be, mert láttak az Age of Disease-ben.

Úgy érzem, hogy semmi gátlás nem volt benned a színpadon. És ez változott?

Abszolút nem. Érdekes, hogy most, hogy klasszikus zenét tanulok és vizsgázni járok, ott van bennem egy belső furcsaság, hogy mit kezdek azzal a szituval, hogy ez nem egy laza koncert, hanem elvileg nekem fegyelmezetten kéne állnom. De most például a legutóbbi vizsgámon becsuktam a szememet és egyáltalán nem érdekelt, és tudom, hogy mutogattam. Nekem az énektanárom szokta mondani, hogy ami engem egy picikét feszélyez az az, hogy ezt fegyelmezetten kell csinálni. A klasszikus éneklésnek van egy kimértsége, ami egyébként persze nem igaz, mert nem kéne, hogy legyen.

Nehéz téged elképzelni ebben a szerepben.

Ja, én nagyon szeretem és nagyon gondolkodom rajta, hogy klasszikus énekesként is megjelenjek. Elvégeztem a hatodik évet klasszikus éneken, most vagyok harmadéves a kamaraéneken is, jövőre pedig befejeződik, és fontolgatom, hogy elmegyek az Akadémiára. Például a zongora korrepetitorom, Hornok Pisti, aki kiváló klasszikus zongorista, egyébként rockot is játszik, tudod ha elé raknak egy kottát, azonnal játssza a legbonyolultabb komoly klasszikus darabokat, ő is szokta mondani, hogy kellene csinálni egy Schubert-estet, mert nincs Magyarországon egy jó Schubert-est, szóval ilyenben is gondolkodom.

Szóval akkor mondhatjuk, hogy megtanultál jól énekelni a „bárhogyan, csak mindenképp a színpadon állni” érzés mellé?

Ez mindig csiszolandó, de nagyon sokat fejlődtem tényleg. És ez egy nagyon jó érzés. Élvezem például, hogy feléneklem az elkészült dalszövegeket, és úgy tudom odaadni az énekeseknek.
Amikor régen elkezdtem énekelni, az elején volt egy ösztönös nagy felívelésem, aztán abbahagytam, és akkor valahogy elment az “ének berendezés”. Aztán mikor a Jazzy dalverseny után volt egy fellépés, és megkerestem Havas Lajost Chico-t, hogy készüljünk fel a koncertre, akkor azt mondta, hogy nagyon beteg a hangom, ezzel így nem lehet kilépni a színpadra. Pedig igazából tőle kezdtem el énekelni tanulni, szóval ő abszolút képben volt velem kapcsolatban. Akkor jöttem rá, hogy mennyire hangszer az éneklés, hogy ugyanúgy, mint a hegedűnél, azok a tizedmilliméterek mennyire számítanak, és ugyanúgy kézben kell tartani és napi szinten gyakorolni, rutinban lenni vele.

De hogy jött egyáltalán, hogy elkezdesz klasszikus éneket tanulni?

Pont miután elvégeztem a 18 hónapos Brett Manning kurzust Magyar Hajnalnál, a gyerekeket vittük a Hubay Zeneiskolába balett felvételire, és ott ki volt írva, hogy énekfelvételi. Mondom, én bemegyek. És be is mentem és elmeséltem Csáky Andinak, - aki az énektanárom a mai napig és nagyon szeretem őt -, hogy itt vannak a lányaim balett felvételin, most itt várok rájuk, de simán lehet, hogy öt perc múlva csörög a feleségem, hogy menjek, és én alapvetően rapelek és szövegeket írok. Nézett, hogy jó, próbáljuk meg, beskáláztunk és mondta, hogy ő szívesen dolgozna velem. Tehát tök véletlenül kezdődött a közös munkánk, és gyakorlatilag én azóta az ő tanítványa vagyok ő pedig az én egyik mesterem és ennek már kilenc éve. Rengeteget tesz az életemhez az éneklés, és van még egy hasonló dolog, a box, aminek ugyanúgy nincsen anyagi haszna, egy fókuszált, célzott tevékenység és van irányítás. Szerintem, ha van ilyen az életedben, ez nagyon sokat hozzá tud tenni.

Szóval visszatérve, ha végül is nem jön a zenekar és színpad akkor mi szerettél volna lenni?

Hát nyilván, amikor az Indiana Jonest néztem, akkor régész, amikor Batmant, akkor szuperhős, tehát kb. így. És el tudom képzelni, amilyen életet éltem akkoriban, hogy ha a zene nem talál meg, akkor tróger leszek.
Anyu nagyon szerette volna, hogy pszichológus legyek, mert úgy érezte, hogy van hozzá affinitásom, úgyhogy jártam két évet Miskolcon. A gimnáziumban Éllné tanárnő, aki biológiát tanított nekem, és akivel a mai napig tartom a kapcsolatot, próbált meggyőzni, hogy menjek az orvosira. Vele úgy kezdődött a kapcsolatom, hogy amikor gimnáziumot váltottam, mert az előzőből kirúgtak, megkérdezte, hogy hol tartottunk a másik suliban az anyaggal, én pedig mondtam, hogy nem tudom, fogalmam sincs, de azt sem, hogy a növényeknél vagy állatoknál, mert annyira nem voltunk jelen. Ő akkor nagyon dühös lett, és a következő csütörtökre az előző másfél éves anyagot feladta, és akkor én összeszedtem magam és ötösre feleltem. De az orvosi vagy a pszichológus pálya nekem nagyon távoli volt, hiszen a zene sem úgy lett, hogy megtanultam játszani, egyszerűen csak sodort magával, úgy, hogy akkoriban még nem is láttam, hogy ebből bármi lehet.

Aztán hogy lett ebből mégis valami?

Akkoriban mi együtt bandáztunk a Back II Black-el, Gitano Nagy Lacival, és akkor kezdtünk el Havas Lajcsival dolgozni a Chico projekten, hogy mi ebből produkciót fogunk építeni. Ez a 2000-es évek elején volt. Írtam én addig is, de csak saját cuccokat. Mindenki nagyon jó zenész volt a társaságban, én meg egyáltalán nem, mert nem tanultam semmit. Szóval a Lajcsinak írtunk dalt, és mindenki jól muzsikált, aztán jött, hogy mi legyen a szöveg, és akkor én mondtam, hogy figyeljetek, hát én írtam tök sokat, én egy csomó alternatív zenekarban énekeltem, és akkor megírtam. Lajcsi ült a zongoránál és együtt készült a dallal a szöveg, szerintem egyébként ez az alkotásnak a csúcsa, amikor úgy tudjátok alakítani, hogy van visszajelzés és nem az van, hogy nem tetszik ez vagy az a sor, hanem hogy de jó ez a szó, nézzük meg, hogyan lehet elénekelni, ahelyett, hogy nem jó a prozódia. Most is nagyon szeretek úgy dolgozni, hogy valaki átdob egy alapot, figyelj, erre írjál szöveget; énekelhetem, amit gondolok? - kérdezek vissza én és akkor leülök és elkezdem írni. Azt vettem észre, hogy úgy dolgozom, mint egy vizuális szakember, próbálgatom, odarakom, az nem jó oda, keresem tovább. Ez akkora szabadság, hogy alapra írhatom az énekdallamot együtt a szöveggel! És fantasztikus érzés, amikor meghallgatok egy nagy előadót és hallom, hogy ott van benne a frazírom, amit én kitaláltam, amit a jóérzés szült meg, és hallom, hogy visszaénekli. Igen ám, de mindeközben az van, hogy ha megadott ritmusra kell írnunk, akkor pedig rengeteget tanulunk belőle, az íráskészségünk iszonyatosan fejlődik azáltal, hogy korlátok között alkotunk. Például ilyen, amikor azt mondja nekem a box edző, hogy próbáld meg csak a normál alapállásban, aztán meg váltunk. Mindent fordítva… nagyon megdolgoztat testileg, agyilag. De így tudunk fejlődni. Nem lehet mindig csak szárnyalni. Az egy nagyon fontos dolog, hogy lehet szárnyalni, de a korlátok között megtanuljuk a szakma csínját-bínját. És ezek a korlátok azok, amik azt mondják, hogy ülj nyolc órát a papír fölött vagy a számítógép előtt. És ez játszani tanít meg, mint ahogy a zenésznél a jam session-ön óriási jazz van, de ahhoz, hogy a színpadon ez a másfél órás jazz menjen, ahhoz ez az ember mennyit tanult?! És szerintem ez ugyanígy van a szövegírásnál is.

Neked nem lehetett könnyű a papír fölött ülni ezzel a rengeteg energiával!

Képzeld el, hogy amikor a főiskola után el akartam menni egy rendezvényszervező céghez dolgozni, volt egy pszichológiai teszt, amit ki kellett töltenem, és ott a monotóniatűrésemre a 300 adható pontból kijött egy 20-as. Ma már ez úgy van, hogy otthon dolgozom, aztán felállok a papír mellől, berakok egy szivart az autómba, kimegyek a kávézóba, kikérek egy kávét, rágyújtok, jön valaki, dumálok vele húsz percig, aztán hazamegyek, majd elugrok bevásárolni, és közben folyamatosan írom a szöveget. De ha ott kéne ülnöm, hogy márpedig amíg ez a szöveg nincsen kész, nem állhatsz fel, ez nekem halál lenne.

Mikor jöttek a rádiós dalok és a sikerek?

Amikor elkezdtünk dolgozni Lajcsikával és a csúcson lévő Back II Black tagokkal, Erdélyi Andrissal és Bársony Bálinttal, akkor azonnal mentek a dalok Gáspár Lacinak, aki egyébként ugyanúgy balassagyarmati, Emilionak, Berynek, aztán dolgozni kezdtünk egy valóvilágos lemezen. Tehát tulajdonképpen azzal, hogy elkezdtünk írni Chico-nak és jól működött a csapatunk, sorra jöttek a lehetőségek és könnyen tudtunk együtt dalt írni.

És akkor innen eljutottál oda, hogy ebből élsz, egy személyben előadó vagy, szövegíró, musical-ekben dolgozol, és még kurzusokat is vezetsz.

Azt veszem észre, hogy sok embernél az a cél, hogy zenélhessen. Nekem a cél az ember, az emberi kapcsolatok, és ebben az egyik legjobb kommunikációs forma a kultúra, a zene. Nekem ez egy eszköz a kapcsolódáshoz. És hát ugye, akik zenélnek, azok hangszeren „játszanak”, én pedig nagyon szeretem azokat az embereket, akikkel játszani lehet, akik nem veszik véresen komolyan a dolgokat. Ezért például sok fiatal van körülöttem és ezt iszonyú módon élvezem. Szerintem nagyon gáz, hogy ennyire komolyan veszi magát 2023-ban az ember, hogy azt gondoljuk, hogy azzal nyerünk, ha nyerünk. Persze ez közhely, de azzal nyerünk, ha jól vagyunk. És lehet bármilyen házunk, ha ott katonák vigyázzák a békénket és egyedül ülünk a gazdagságban, akkor nem vagyunk nyertesek. Én így nem tudok élni, valószínűleg ezért nem vagyok annyira gazdag a szó hagyományos értelmében. De én azt gondolom, hogy a világ egyik leggazdagabb embere vagyok, tele élménnyel, itt vannak a gyerekeim, a feleségem, a barátaim és annyi mesteremberrel vagyok körülvéve! Tényleg igazi fekete nindzsák vannak körülöttem, csak nem nindzsaruhában.

Kik voltak, akik alakítottak rajtad szakmailag?

Én nagyon szeretem a klasszikus értelemben vett zeneszerzést, mikor a zeneszerző pontosan tudja, hogy a harmóniamenetet merre kell vinni, hogy nekem hol van a legmagasabb hangom, amit még ki tudok énekelni és arra építi fel az egészet, konkrétan, tudatosan nagyon jó érzékkel ír íveket. És ilyen zeneszerző a main stream popzenében nagyon kevés van. Én nagyon tisztelem, hogyha valaki ezt tudja, mert ez már mesterség, ez nem jó érzék és nem ösztönösség. Bár azokat is nagyon szeretem, de a mesterséget szeretem igazán. És annyira jó, hogy tudok ilyen emberekkel együtt dolgozni. Felemelő érzés, hogy mondjuk valaki benne van Top10 kedvenceim között - de úgy értsd, hogy a világon -, és ezzel az emberrel én dolgozom, és figyelünk egymásra, rám bízza a szövegeit és emellett nagyon jókat mond, és iszonyú jó visszajelzéseket ad.

Melyik a kedvenc szöveged magadtól?

Van egy, ami szerintem az egyik legjobb dalszövegem, és ebben nincs semmilyen csavarás és nem virtuóz jellegű, ez egy nagyon egyszerű történet és nagyon életszerű: ez a Sugarloaftól a Mulató. Arról szól, hogy elmentünk osztálykirándulásra és a buszsofőr „összejött” a tanárnővel.
Én ezt nevezem popzenei történetmesélésnek. És van egy másik, ami hasonlóan jól sikerült: Temesi Bercinek a 77-es Jazz Bass refrénje… amiben felfüggeszti a polgármester neje a város csendrendeletét. És akkor vannak a sajátok, ami meg tök más ügy. A Reménytelen szerelmek háza, ami egy albérlet, vagy a Ketyegő, ami a családom kardióvaszkuláris betegségéről szól. Na ezeket nagyon örülök, hogy meg tudtam fogni. Én ilyen beállítottságú vagyok, imádom a jó sztorikat. Mint ha a haverjaimmal ülnék és beszélgetnénk. Szeretem a jó sztorikat. Leírni is. Rengeteg dolgot élünk meg és hallunk, amire szerintem szüksége van a világnak, hogy tudják.

Vannak akkor elmentett sztorik és témák a telefonodban?

Ezeket bennem a zene hívja elő, de van olyan, hogy leírok címeket. Nézzünk bele a telefonba, hogy mik vannak? Nézzünk! Dafke-üzemmód, Fűrészpor és leveskocka, Ébresztőke, Háromlábú ló, Oszkárdíjas éhenkórász, ilyenek vannak elmentve.

Mi volt a legnagyobb sikered?

Egészen megváltoztatta az életemet a 2010-es Jazz utca 10., ami a Jazzy dalversenyen dupla díjat nyert, ez volt a legjobb dalszöveg és a legjobb dal is, na ott nekem teljesen megváltozott minden. Nem is én változtam meg, hanem az emberek onnantól kezdve komolyan vettek. És  tök érdekes, hogy mostanában kezdett derengeni, hogy 1996-ban az Age of D-vel elmentünk egy zenei táborba és ott kaptunk egy Rock gyermekei legjobb szöveg díjat Horváth Attilától. És igazából nem esett le csak felnőttfejjel, mit jelentett ez a díj és kitől kaptuk. Mert én akkor az a csávó voltam, aki mindenre szart, a táborba se azért mentünk, hogy a legjobbak legyünk valamiben, csak éltünk bele a világba, és most is élek bele azért.

Hát igen, mert ugye lazaságot erőltetni azt nem lehet, ez nagyon visszás nem?

Igen, erről van is egy dalszövegem, a Szigorú lazaság. De van bennem felelősségtudat is. Egyébként életemben összesen két munkát utasítottam vissza. Szerepjátéknak fogom fel, amikor olyanoknak írok, akik másfajta esztétikát várnak el, mint amit én képviselek. Ez kicsit olyan, mint amit a Sacha Baron Cohen csinál a filmjeiben. Ott egy csomó minden elhangzik, ami nem tetszik, mert önmagában nem esztétikus. De a célod ilyenkor nem is az, hogy esztétikusat csinálj: amikor az ember így ír, az olyan, mint egy perszóna játék. Nekem nagyon fontos az esztétika, de az életünkben rengeteg olyan szituáció van, amibe egyszerűen nem fér bele. Én egy pragmatikus csávó vagyok, vannak helyzetek, amikben nem akarok esztétikus lenni, azt akarom, hogy ki legyen mondva. Hogy oldjuk meg! A szép és felemelő dolgokon kívül a világ tele van nagyon komoly és mélyen gyökerező problémákkal és egy rakás olyan jelenséggel, amiről beszélnünk, énekelnünk kell…akarunk! Mert mind feldolgozandó ügyek. Ezeket nem kell feltétlenül az esztétikumot szem előtt tartva megnevezni - persze lehetne, de el kell fogadni, hogy az alkotók egészen más aspektusból kívánják szóba hozni. Azt pedig majd a hallgató eldönti, hogy tetszik-e neki.

Mesélj emlékezetesen elkészülő dalokról a pályádon!

A leggyorsabb munkám az volt, amikor egyszer felhívott Gitano, hogy figyelj, dúdolom a refrént. Kérdeztem, hogy mikorra kell a szöveg. Mondta, hogy még másfél óra van kifizetve a stúdióban. Kész lett! Aztán volt egy másik, amikor a Bolyki Baliékkal dolgoztam, és mondta, hogy lesz egy koncertjük, aminek az lesz a címe, hogy Feketén-fehéren, már kint is van óriásplakáton, írjunk hozzá egy dalt. Aztán egyszercsak hívott, hogy aznap délután van a koncert a Müpában, meg kéne írni a szöveget. Az egy dolog, hogy én pár óra alatt megírtam, de Bali úgy adta elő, mintha évek óta a repertoárban lenne a dal. A legviccesebb visszajelzés pedig az volt, amikor egyszer egy közgazdász sráccal találkoztam egy bárpultnál, aki ismerte az Agrárlobbi meg a Kartel című dalomat, és azt mondta, hogy a nóta szövege közgazdaságilag is ül és abszolút helytálló.

A színházi munkákat se hagyjuk ki, azon a téren is mozgalmas az életed.

Az első igazán színházi munkám a Dumaszínház és a Gólem közös produkciója volt, kortárs írók, kiváló színészek - Janklovics Petivel is ott ismerkedtem meg -, és a legkeményebb zsidózás, amivel eddig bárki találkozott, más kérdés, hogy mindezt a zsidó színház és Litkay Gergő szűrőjén keresztül…szóval az úgy kicsit más. Ott írtam is, többek között egy pimpelős rapet, ami Nagymama maceszgombócáról szólt, de zenei vezető is voltam. Ezután jött Sziklai Ildi megkeresése az Áfatartozásos dal kapcsán, hogy csináljunk meg egy vacsoraszínházi darabot hasonló baromságokkal és egy első osztályú színészgárdával. Az Anyád kínja! után jött az Apád... füle, és az Ágyban párban. A mai napig teltházzal mennek. Ezekben szintén zenei vezető voltam. A legdurvább, amit ott megtapasztaltam, az a színészek munkabírása volt. Ameddig a könnyűzenészekkel egy két-három órás próbát tök nehéz összehozni, addig a színészek irgalmatlan tempóban, felkészüléssel és fókusszal tíz órákat tolnak. Egyszer egy nyolcórás kőkemény próba után Dobó Kata odajött hozzám, hogy néhányszor vegyük még át a dalát, mert még csiszolni szeretné. Akkor jöttem rá, hogy én a színházi világ teherbírásával szeretek könnyűzenét csinálni. Volt még néhány musical és gyerekdarab - szövegírással és zenei vezetéssel -, de a legbüszkébb a Menopauzára vagyok, ami egyrészt Gelsomina díjat kapott a Vidor fesztiválon, másrészt kábé a 180. előadásnál tartunk vele, és gyakorlatilag nem lehet rá jegyet szerezni. Többször néztem már végig, és konkrétan egy metal koncert nyugdíjasoknak.

És akkor most a beszélgetés végére hogyan aposztrofálod magad?
Mi lett belőled? Alkotó emberként mi a legnagyobb erényed?

Mi lett belőlem? Egy alkotó. Egy mesélő. Egy kalandor. Úgy érzem, hogy a másokhoz kapcsolódás az egyik legnagyobb erényem. És ez nemcsak a szövegírásban, hanem az életben is működik, például amikor a lányom házibuliban van és harminc gyerek partizik a Gárdonyi házunkban, bármilyen szituban felhívhat, de ugyanígy a feleségemhez is nagyon régóta jól tudok kapcsolódni és nem szakadunk el, és a szakmai életemben is ez a kapcsolódás működik.
Ezzel dolgozom a Goré Művésztáborban és a Gitármániában is.

Szóval mesélőként kalandozol a műfajok és a szerepek között. Van olyan, amiről sosem írnál szöveget vagy nem tudnád elénekelni?

Nincs! Szerintem mindent és mindenhogy lehet, csak igaz beszéd legyen!


2023. augusztus 31. 07:51

Minden jog fenntartva. 2024 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA