Összhangban önmagával
Szendőfi Péter olyan világszerte ismert és elismert muzsikus, aki nem csupán hangszere nagymestere: zenét szerez, hangszerel, dobol, világmárkákat képvisel, tanít számos országban, úgy, hogy közben történeti és filozófiai keretbe foglalja a dobolás kultúráját és örökségét. Hogyan? Ha ilyen mondatokat hallasz tőle, mint például: „a tehetség a szenvedély; az legyen a világon a legnagyobb örömöd, amivel foglalkozol. Ez a belső mozgatórugó visz rá, hogy gyakorolj, hogy új utakat keress. Tedd oda magad olyan szinten, mintha az életed múlna rajta! Ezzel magát a zenét tiszteled meg, amivel foglalkozol. Szükséges egyfajta nyitottság minden újra.” , elgondolkodtat, feltölt és munícióval lát el. Rozsonits Tamás is így van ezzel.
Művész családban születél: édesanyád zongoraművész és karmester, édesapád hangszerkészítő mester volt, téged pedig eleinte a képzőművészet érdekelt elsősorban. Mikor és hogyan köszöntött be az életedbe a dob és a dobolás?
Az volt rám jellemző már gyerekként is, hogy mindig megtaláltam magammal az összhangot. Ahogy mondod, sokat rajzolgattam, annak is köszönhetően, hogy a nagypapám festőművész volt, édesapám egyik testvére pedig grafikusművész, a mai napig alkot, ő Szendőfi Pál. Körülvett engem ez a közeg, és amikor általános iskolába kerültem, elkezdtem zongorát tanulni. Sajnos nagyon rossz tanárhoz kerültem, aki elvette a kedvemet.
Mit szólt ehhez a zongoraművész édesanyád?
Azt gondolta, hogy nem szerencsés, ha a szülő oktatja hangszeres játékra a gyerekét. Az egy más fajta nexus. Így kerültem zeneiskolába ahhoz a tanárhoz, aki elvette a kedvemet és nem is akartam zenélni. Képzőművészeti pályára készültem, de nem vettek fel a matek jegyeim miatt a Képzőművészeti Szakközépiskolába, így elmentem egy évig gimibe, de közbejött a zene. Tizenöt éves voltam, amikor megfertőzött a dobolás és tizenhat éves koromban kezdtem el magánórákat venni Riha Emil bácsitól, akivel azóta is megvan a jó kapcsolatom. Most már nyolcvanhét éves, de mind a mai napig tanít gyerekeket. Híres dobosok kerültek ki a keze alól, többek között például Jávori Vili. Emil bácsi pont az ellentettje volt annak a rossz zongoratanárnak. Hatalmas kedvet alakított ki bennem és elhivatottságot a zene iránt, hogy én ezt ilyen komolyan vegyem, és rengeteget köszönhetek neki! Rátett egy olyan útra, ami nagyon sokban segített.
Rendben, de miért éppen a dob? Volt valami elementáris élményed a hangszerrel?
Igen, volt. A TV-ben láttam egy műsort, ahol Solti Jánoska és Szende Gábor játszottak egy dobpárbajt.
A Supergroupra gondolsz 1982-ből?
Nem vagyok ebben biztos, talán. De az volt az a bizonyos „isteni sugallat”. Egy pillanat alatt jöttem rá, hogy nekem ezt kell csinálnom! Én ezt szeretném. Dobolni.
Hogy kezdtél hozzá? Bekopogtál a szüleid szobájába, hogy ezt akarod?
Igen, mondtam nekik, először legyintettek, hogy persze, majd kinövöm. Ehelyett a festőecsetek dobverőkké kezdtek alakulni. Nem tudtam, milyen egy igazi dobverő, akkor még nem volt internet, szivacsokat ragasztottam a végükre, és azokkal doboltam, csak úgy magamnak, az asztalon meg lábasokon. Pár hónap így telt, akkor édesanyám már látta, hogy ezt én komolyan gondolom és elvitt Emil bácsihoz, aki régi színházi kollégája volt, aki azt mondta anyámnak, hogy érdemes ezzel foglalkoznom, mert nagyon tehetséges vagyok. Így indult.
Milyen iskolából oktatott téged Riha Emil?
Klasszikus kisdobolást tanított nekem elsősorban. Nem dobfelszerelésen, hanem csak kisdobon, aminek akkoriban nagyon örültem, de türelmetlen is voltam, többet szerettem volna tanulni a dobcuccos dolgokból is. Ma már látom az igazi jelentőségét annak az akkori útmutatásnak. Klasszikus ütősöket felkészítő dobiskolákból tanultunk. Édesanyám és Emil bácsi is azt mondták, legyen klasszikus előképzettségem. Menjek klasszikus zenei konziba, aztán utána, vagy már közben elkezdünk dobfelszerelésen is tanulni. Most, így utólag nagyon hálás vagyok, mert rengeteg olyan dolgot tanultam akkoriban, amiket most nagyon jól tudok alkalmazni. Hatalmas segítség számomra.
Milyen verőfogással gyakoroltatok?
Mára szinte minden iskolában a szimmetrikus verőfogással találkoznak a növendékek. Meg kell mondjam, ez egyszerűbb is, de a tradicionális verőfogás más fajta soundot eredményez. Azt tapasztaltam, hogy azok az igazán nagy dobosok, akiket én szeretek és tisztelek, mindkettővel játszanak. Ez nem azon múlik, hogy az egyik könnyebb a másiknál, hanem mindkettő más része a dobolás kultúrájának. Része az örökségnek. Én mindegyiket alkalmazom: a szimmetrikus és a hagyományos technikát is fejlesztem folyamatosan.
Hogyan kerültél Miskolcra, a Bartók Béla konziba?
1985-be felvételiztem, és mindenképpen Vrana Józsi bácsinál szerettem volna tanulni, aki a miskolci konziban és a debreceni főiskolán tanított. Ő volt a legjobb klasszikus ütőtanár akkoriban. Egyenesen oda mentem, Budapesten nem is felvételiztem, vállalva azt, hogy Miskolcon fogok lakni. Nagyon szerettem a miskolci konziba járni. Kiváló tanszaktársaim voltak és ott jöttem rá arra, hogy téves volt addig azt hinnem, hogy az ember csak gyakorolgat, aztán egyszercsak megjönnek maguktól a dolgok. Hasznos volt azt tapasztalnom, hogy megérkezek egy konziba mint elsős, és látom, hogy a másod- és harmadévesek tízszer olyan jól játszanak, mint én, és egyfolytában gyakorolnak. Akkor esett le nekem, hogy semmit sem adnak ingyen. Baromi irigy voltam, hogy én semmit nem tudok olyan jól eljátszani, mint ők, tehát bemegyek én is és még többet gyakorolok. Így került összeköttetésbe a fejemben, hogy a tehetségnek és a vele született adottságoknak találkozni kell egyfajta elhivatottsággal ahhoz, hogy abból egy olyan végeredmény születhessen, hogy valaki profi szinten, hivatásosan művelhesse a választott hangszerén való játékot.
Aki professzionális muzsikus akar lenni, feltétlenül szükséges, hogy zeneiskolákba járjon?
Lehet, hogy ezek után ez furcsán fog hangzani a számból, de szerintem nem. Autodidakta módon is megtanulhat bárki bármit. Azért merem ezt ilyen bátran kijelenteni, mert lassan harminc éve tanítok, egyrészt magánoktatásban, a Kodolányin tizennégy éve, New Yorkban a Drummers Collective-en 2014 óta vendégtanárként. Különböző alkalmak során találkoztam a világ számos pontján élő fiatal tehetségekkel, illetve azokkal a világnagyságokkal is, akik örök példaképeim, előbb-utóbb megismerkedtem személyesen, többükkel nagyon jó barátságot ápolok, ami fantasztikus érzés és nagyon büszke vagyok rá. Rengeteg úton-módon el lehet jutni oda, hogy az ember világszínvonalú zenész lehessen bármilyen hangszeren, nem feltétlenül kell intézményben tanulni. Van, akinek szüksége van arra, hogy tanár irányítsa, másoknak nem, mert saját maguk ráéreznek bizonyos dolgokra. Egy szint felett egy tanár már csak kontroll lesz, a véleményét mondja el, nem azt határozza meg, hogy mit gyakorolj. Ezért nem véletlen, hogy sok, már halál profi zenész a mai napig eljárkál tanárhoz, pusztán a véleményéért. Például Michael Brecker egészen a haláláig járt egy klasszikus szaxofontanárhoz, aki nem jazzt játszott. Csak kikérte a véleményét dolgokról. Hogy mit gondol. Nyilván nem véletlenül. Az sem véletlen, hogy Steve Smith, Dave Weckl vagy Jojo Mayer eljártak Freddie Gruberhez egészen a haláláig szeminárium-szerűen tanácsot kérni tőle. Ő tanította Buddy Richet is. Nekem is volt szerencsém részt venni kurzusán. Steve Smith úgy fogalmazott róla, hogy olyan, mint a Star Wars-ban Yoda: egy létezik belőle a Galaxisban. Grubert dob-filozófusnak tekintették, ez is volt a titulusa. Mentálisan fordította át benned a dolgokat, a hangszerrel való kommunikáción keresztül a zenében való részvételre világított rá kivételes módon, ami szemléletbeli változásokat okozott. Ezután máshogy kezdesz játszani. Az a jó a zenélésben - és ezen belül a dobolásban is -, hogy egy bizonyos szinten túl már nem létezik az, hogy jó vagy rossz, hanem az, hogy tetszik-e vagy nem, nekem, magamnak. Az adott művész úgyis érzi, ha valami nem oké, és változtat rajta. Bárkit, akit hallgatunk és szeretünk, biztos vagyok benne, hogy napi szinten foglalkozik azzal, hogy mit csinál a zenében. Így fejlődik még mindig, magához képest.
Tizenéves korodban te választottad a jazzt vagy a jazz téged?
Nem tartom magam jazz-zenésznek. De ha a jazzről kérdezel, akkor inkább az utóbbi. Meg a véletlenek, ha beszélhetünk véletlenről. Billy Cobham játékát meghallva döntöttem el, hogy én a fúziós jazz irányába szeretnék elsősorban orientálódni. Előtte nem hallottam olyan dobosokat, akik annyira progresszív módon közelítettek a hangszerhez, mint ő. Rengeteg zenét hallottam otthon, állandóan jó zenék szóltak nálunk: Ray Charles, Elvis Presley, Cliff Richard, The Beatles, és sorolhatnám. Ezekre a zenékre gyakorolgattam otthon, magamtól. Emil bácsihoz jártam dobórákra, megtanultam, amiket mutatott, mert nagyon érdekeltek, otthon kigyakoroltam, aztán feltettem egy lemezt és doboltam rá a magam kedvteléséből. Akkoriban még nem volt internet és külföldi dobkottákat sem lehetett kapni, de még VHS videomagnó sem, kazettára vettem fel Kiss Imre: Mai jazz című sorozatát a rádióból. Emlékszem, késő este volt mindig a hármas csatornán, akkor még nem Bartók adónak hívták. Ott hallottam először Billy Cobham-et úgy, hogy egy késői Mahavishnu Orchestra albumot szerkesztett adásba Kiss Imre, 1984-ben vették fel és csak annyi a címe: Mahavishnu. Billy Cobham akkor már nem volt a zenekar tagja, de valamiért arra az albumra visszahívta John McLaughlin. Meghallottam, és azt sem tudtam, hogy ezek melyik galaxisból jöttek? Kik azok, akik így játszanak? El sem tudtam képzelni, de azt sem, hogy hány ember dobol egyszerre… aztán kiderült, hogy egy. Attól kezdve évekig hallgattam azt a lemezt. 2003-ban Borlai Gergővel játszottunk a Győri Ütős Fesztiválon és utazás közben derült ki, hogy Gergő is rongyosra hallgatta pont azt a lemezt. Valamelyikünknél éppen ott volt, betettük, és végigénekeltük az összes dob-fillt. Mindketten fejből tudtuk az egészet. Úgy kezdtem el tudatosan dobfelszerelésen tanulni magamtól, hogy elsőként leszedtem ennek a lemeznek sok részletét. A klasszikus konzinak köszönhetően jól írtam és olvastam kottát, leírtam és elkezdtem gyakorolni a lemezt. Nagyon sokáig azt sem tudtam, hogy Cobham másképp rakja össze a dobcuccon a tamokat, mint mások. Meg azt sem tudtam, hogy „open hand” technikával játszik. Hosszú évek múlva láttam egy videót, ahol a lábcin és a pergő majdnem egy szinten volt. Aztán a jazz tanszakos diplomavizsgámra úgy mentem el 1992-ben, hogy még akkor sem láttam Cobham-et játszani, és úgy szedtem le a „Spectrum” című albumáról két dobszólóját, hogy kihallottam: tuti váltott kézzel játszik, és hónapokon át gyakoroltam rosszul, mindenféle keresztütésekkel, hogy valahogy el tudjam játszani. Persze ő nem úgy játszotta, de én nem tudtam... Senki nem szólt, mert más sem nagyon tudta. Valójában dobcuccon én is autodidakta módon tanultam meg játszani. Amikor kikerültem New Yorkba 1995-ben, ott aztán minden tanár dobcuccon tanított.
Közben pedig szétkapkodtak itthon, játszottál Horváth Charlie, Babos Gyula, Katona Klári és László Attila zenekarában is. Jó sűrűn teleírt lehetett a naptárad…
Amikor diplomáztam, nagy szerencsémre elhívtak egy csomó olyan zenekarba, amelyek vezető bandának számítottak Magyarországon. Csepregi Gyuszi elhívott az In Line zenekarba, László Attila is az új zenekarába, a László Attila Rhytm & Bass-be, /később László Attila Band lett a zenekar neve/. Még abban az évben hívott el Bori Viktor a triójába, ahol Lattmann Bélával és Viktorral játszottam. Ezek mind olyan zenekarok voltak, ahol modernebb dobolást szerettek volna, és ez nagyot lendített rajtam, mert én is rajta voltam ezen a vonalon. Akkor már tombolt a Dave Weckl, Vinnie Colaiuta, Omar Hakim, Dennis Chambers és társaik-mániám. Rengeteg anyagot hallgattam és szedtem-írtam le tőlük. László Attila tanított a főiskolán, hallott a zenekari gyakorlatokon dobolni, és hamar elterjedt a hírem a szakmában, így jöttek sorban a felkérések. Nagyon sűrű néhány év volt rengeteg koncerttel és lemezfelvételekkel, és hatalmas megtiszteltetés, hogy ezekkel az egyéniségekkel játszhattam. Kihívásként éltem meg, úgy, hogy alaposan fel kell kötnöm a gatyát. Úgy felkészültem minden fellépésre vagy felvételre, hogy száz százalékos és megkérdőjelezhetetlen legyen a játékom, hogy visszaadjak valamit abból a bizalomból, hogy ők engem hívtak el maguk közé.
Hogyan tudtál fejben tartani egyszerre annyi produkciót?
A klasszikus előképzettségem itt is nagyon sokat segített, hiszen a konziban rengeteg olyan kortárs ütőhangszeres zeneművet kellett megtanulnom, amit nem kottából játszottunk, hanem memorizálni kellett, így a zenei memóriámat is folyamatosan treníroztam.
Milyen képességek megléte szükséges ahhoz, hogy valaki jó dobos legyen? Mentális, fizikai, emocionális, vagy speciális, pl. lazaság, jó függetlenítési képesség, stb.?
Megfordítom inkább: ha ezek közül bármelyik hiányzik, már nem lesz teljes a kép. Amiket te felsoroltál, azokat globálisan egy szóval tehetségnek nevezném. Egyszer hallgattam egy interjút, ahol John Riley, a világhírű amerikai jazzdobos-tanár nyilatkozott. Azt mondta: számára az a tehetség, ha valakiben ezek a tulajdonságok egyesülnek és számára a tehetség a szenvedély. Hogy az legyen a világon a legnagyobb örömöd, amivel foglalkozol. Ez a belső mozgatórugó visz rá, hogy gyakorolj, hogy új utakat keress. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy szükségesek vele született fizikai adottságok is. A mentális képességek a koordináció és koncentráció szempontjából fontosak. Még egy szálat beleszőnék: nagyon fontosak az emberi tulajdonságok, hogy olyan egyéniség legyél, akivel lehet és jó is együtt dolgozni. A személyiséged, az alázatod a zene, a kollégák és a produkció felé legyen olyan, ami által szeretnek majd veled játszani. Tedd oda magad olyan szinten, mintha az életed múlna rajta! Ezzel magát a zenét tiszteled meg, amivel foglalkozol.
Hogy kerültél Amerikába? Mi vezérelt?
1995-ben utaztam ki, diákvízummal. Nagyon szigorúan vették a kinttartózkodás szabályait az itteni követségen. A szemeszter végén lejárt a vízumom is, így én még az iskolai búcsúztatón sem vehettem részt. Volt is zenekar, ahova hívtak játszani, Rodney Holmes-t kellett volna párszor helyettesítenem egy zenekarban, ahova Kip Reed hívott. Azt hiszem, őt nem kell bemutatnom. Sajnos nem vehettem részt azokon a bulikon. Akkoriban, ha lejárt vízummal hagytad el az országot, egy jódarabig nem kaphattál beutazási engedélyt. Hogy miért mentem ki? A legfontosabb szándékom az volt, hogy tanuljak. Itthon tízből kilencen azt mondták, hogy hülye vagyok, ha most utazom el, amikor az egyik legfoglalkoztatottabb dobos vagyok. De én úgy éreztem, hogy még félig sem vagyok kész, tanulni akarok!
Jó, de pontosan hogyan láttál hozzá a kiutazásnak?
Az úgy volt, hogy kiküldtem egy anyagot magamról a Drummers Collective iskolába, ahol nagyon jó tanárok oktatnak. Ezzel párhuzamosan a Berklee-re is küldtem anyagot magamról. Mindez 1994-ben történt. Mindkét intézmény válaszolt, hogy nyertem valamennyi ösztöndíjat. A Berklee-n elengedték volna a tandíj felét. A Drummers Collective azt írta, hogy náluk úgy néz ki az ösztöndíj rendszere, hogy általában egy hangszergyártó cég felajánlja, hogy kifizetik a legtehetségesebb diáknak a teljes tandíját, és abban az évben én vagyok az a szerencsés, akit támogatnak. Egyértelművé vált, hogy New Yorkba utazom, nem Bostonba. Azért is voltam szerencsésebb így, mert New Yorkban azért teljesen más a zenei élet, mint Bostonban.
Jól beszéltél akkor angolul?
Nem, ezért elkezdtem magántanárhoz járni. Úgy szólt az ösztöndíj, hogy két évig érvényes, az alatt bármely szemeszterben elkezdhetem a tanulást. Augusztusban nyertem meg és a következő év januárjában utaztam ki.
Milyen közeg és légkör fogadott?
Teljesen más, mint az akkori itthoni. Azt még nem mondtam, képzeld el, melyik gyártól kaptam az ösztöndíjat: a Zildjiantól! Akkorra már Zildjian-endorser voltam Magyarországon, kaptam az akkori itteni képviselettől, a Hohner Music Magyarországtól egy teljes szettet. Kint megkérdezték, milyen szettet szeretnék, én meg félreértettem a kérdést, azt hittem, arra kíváncsiak, hogy Magyarországon mit használok, és leadtam a listát. Két-három napja jártam még csak a suliba, amikor szóltak a recepción, hogy érkezett egy csomagom a Zildjiantól. Azt hittem, félreértés, hiszen a suliban minden teremben a legkomolyabb cintányérszettel felszerelt dobcucc állt rendelkezésre, így a tanulmányi időm végéig fel sem vettem a csomagot. Két nap volt még hátra a suliból, amikor megkérdezték újra: hát ki sem bontod a csomagodat? Hiszen a tied! Ez ajándék! Teljes megdöbbenésemre egy komplett Zildjian-szett volt a nevemre küldve. Akkor jöttem rá, hogy ezt ajándékba kaptam az ösztöndíj mellé. De most egy teljes szettet képzelj el: tizenöt darab cintányért. Három ride, több pár lábcin, crash-ek, splash-ek, china type, szóval minden. Egy vagyont ért a csomag. Mindent megküldtek, amit összeválogattam. Gyorsan elrohantam tokokat vásárolni, hogy egyáltalán haza tudjam hozni. Ment is a harc a repülőtéren, mert a bőröndöm volt a feladós, a cinek meg a kézipoggyász. A suliról: ez egy magániskola, rengeteg a tanár viszonylag kevés diákra. Minden tanár baromi jól játszik, mindenféle stílust képviselnek. Egyfolytában órákra jártam, meg gyakoroltam, erről szóltak az ott töltött hónapok. Többet fejlődtem abban a pár hónapban, mint az azt megelőző öt-hat évben magamtól itthon. Az is elképesztően tanulságos volt, hogy azokat a tanárokat, akik napközben oktattak, este élőben hallgathattam klubokban, testközelből. Dennis Chamberst először egy kis kávézóban hallottam a Bob Berg Quartet-tel. Másfél méterre ültem a cuccától, ott dobolt Dennis Chambers az orrom előtt! Teljesen más élőben látni és hallani őket, mint felvételről. Rájössz, hogy mennyire dinamikusan játszanak, mekkorák a szélsőségek a dinamikában. Ami hangos, az nagyon hangos, ami halk, az nagyon halk. Rengeteg minden megváltozott ott bennem.
Akkor volt itthon meglepetés, mikor hazaérkeztél…
Persze, azonnal észrevették a zenészek, hogy teljesen máshogy játszom.
Aztán később is kiutaztál…
Igen, 2014-ben, azzal a célzattal, hogy szerencsét próbálok ott. Mindent összevetve több, mint három évig kint éltem az USA-ban, New Yorkban. Aztán meghívtak vendégtanárnak a Drummers Collective-re, ahol máig oktatok, de mostanában az ismert okok miatt Zoom-on tanítok. Csoportos és magánórákat is adok. Az Ütőhangszeresek Világszövetségének (Percussive Arts Society) is tagja lettem közben, több konferenciát rendeznek, általában Indianapolisban. Ahogy egy barátom mondani szokta: az internet miatt az egész világ egy kis falu lett: bárkihez gyorsan eljuthatsz. Ők is meghívtak kurzusokra, dobfesztiválokra, kiállításokra játszani és nyilván az ember saját maga is szervezi a maga dolgait. Szükséges egyfajta nyitottság minden újra. Talán ahhoz hasonlíthatnám, hogy az ember szívesen kipróbál új ízeket a világ bármely konyháján. Ez tök izgalmas! Így voltam én a zenei stílusokkal és műfajokkal is. Biztos az is benne van, hogy a kedvenc dobosaim, akiket szívesen hallgatok, szinte minden műfajban jártasak. Azt szerettem volna, ha az én tudásomban sem maradnak sötét foltok. Minden zenei stílusban más-más dialektusban kommunikálunk a zenei nyelven belül, és ez engem nagyon vonz.
Hogyan alakítottad ki a saját stílusodat? Nemcsak hallgatni, de nézni is öröm, ahogy játszol!
Ennek egyrészt az a háttértörténete, hogy mindazok, akiket szeretek és hallgatok, hasonlóan játszanak. Ha látom például Billy-t játszani, vagy Buddy Rich-t, Tony Williams-t, Gary Novak-ot, Dave Weckl-t, Steve Gadd-et vagy Dennis-t, akkor az az érzésem, hogy ja, hát dobolni olyan könnyű dolog lehet, mert csak úgy kijön belőlük lazán minden. Na igen, de ezt nem adják ingyen! Az is fontossá vált számomra, hogy én nem akarok fizikai energiát elpocsékolni a dobolásra. Célom, hogy megtaláljam a legrövidebb utat a hangszer és köztem, hogy a legkönnyebben játszhassak úgy, hogy a legjobban, és ugyanakkor a legdinamikusabban szóljon. Az, hogy valaki könnyedén, lazán, közben szépen játsszon, mára sajnos háttérbe került a sebességgel szemben. Sok dobosnak ma mindennél fontosabb, hogy a lehető leggyorsabban doboljon. Bármi áron. Sok fiatal dobos ma inkább gyúr és ujjatlan pólóban kijátsszák a leggyorsabb figurákat izomból úgy, hogy közben beleszakadnak. Ugyanakkor meg nem szól jól. Én sosem akartam ilyen lenni. Rossz látni azt, hogy manapság a legnagyobb hangszercégek is legtöbbször olyan videókat tesznek közzé – nyilván üzleti megfontolásból -, ahol a „dobos” zsonglőrként van jelen, pörgeti a dobverőket, stb. Ez már nem dobolás, inkább cirkuszi mutatvány. Mint a tripla szaltó… És zenekari helyzetben egy ilyen dobos hamar elvérzik, sajnos. Én nem leküzdeni akarom a hangszert, mert az elvonná a figyelmemet a zenétől. Inkább kommunikálok vele. Leküzdeni nem akarom. Erre mondta Freddie Gruber egyszer, hogy a lélegzésünket se erőszakolhatjuk meg. A dobolással is ugyanez a helyzet, az én koncepcióm szerint. Ez a fajta hozzáállás és dobolási filozófia számomra szabadságot ad.
Te szoktad a saját játékodat videóról elemezni?
Természetesen igen. Minden nap. A telefonom tele van a frissebbnél frissebb felvételekkel. Úgy gyakorlok, hogy amikor azt gondolom, hogy valami jó, akkor leellenőrzöm.
Mennyire határozza meg a dobolási stílusodat az, hogy játszol más hangszereken is, például zongorán és zeneszerző is vagy?
Mindegyik kölcsönösen hat mindegyikre. Ha az a kérdésed, hogy hat-e a dobolásra valamilyen más hangszeren való jártasság, a válaszom az, hogy biztos nem árt. Az összes dobos, akiket szeretek és tisztelek és az előbb felsoroltam, mind-mind játszanak más hangszere(ke)n is. És nem is akárhogyan! Azt gondolom, hogy ez nagyon fontos, mert egy más aspektusból közelíted meg a zenét. Nem leszel „szakbarbár”. Az sem véletlen, ha valaki iskolában képzi magát, akkor a dob mellet kötelező egy másik hangszer is, legtöbbször a zongora. Kikerülhetetlen, mindenképpen, mindenhol.
Beszéljünk a hangszereidről. Hogyan jutottunk el napjainkig, amikor a Tama dobok és a Meinl cintányérok világválogatott képviselője vagy?
Az első kisdobomat Emil bácsitól kaptam kölcsön, az egy angol Beverley pergődob volt, 14x5,5 collos fémpergő. Nagyon szerettem! Aztán még a kezdetekkor kaptam a szüleimtől egy szedett-vedett hangszert, például a cintányérállvány egy meghajlított lámpaállvány volt. Arra tettem rá az egyetlen 16-os Amati tányéromat, ami minden funkciót ellátott. Ehhez jött egy nagydob, egy felső és egy állótam. Mindegyiken csak felső bőr volt, nem szabvány méretű, házilag készített testeken. Felbőrözni egy külön történetet jelentett, de legalább dobolhattam valamin. Az első komoly dobfelszerelésem az a Tama Royal Star, ami a mai napig megvan és a mai napig használom. A huszadik születésnapomra kaptam a szüleimtől. A hosszított felsőtamos, az akkori Billy Cobham-modell. Képzeld el: hazamentem egy hétvégén Miskolcról, és otthon várt egy Tama Royal Star! Használtan vették a szüleim Kormos Tibitől, a Curia utcai hangszerbizományiban. 1981-es évjárat, japán gyártmány, Wine red színű. Onnantól tejjel-mézzel folyó Kánaán, gondolhatod! Nagyon sokáig azt használtam, majd amikor Zildjan-endorser lettem, a Hohner Music, a forgalmazó a Sonor dobokkal is foglalkozott, meg a Remo bőrökkel és a Vic Firth dobverőkkel. Mindent elkövettek, hogy én Sonor endorser legyek, de nem sikerült ezt elérniük. Adtak mindenféle dobokat, elképesztő gáláns módon, de nekem az „öreg” Tama dobom hangja jobban tetszett. Ilyen szempontból nem engedek az igényeimből, ezért a Sonor dobokat csak a nagy Zildjian gálákon használtam, de csak arra a koncertre. Amúgy a Sonor gyönyörű és jó hangszer volt, az állványzata is brilliáns, csak én jobban szerettem az én Tama dobom soundját.
Miért nem kerested meg akkor a Tama cég képviselőjét?
Mert nem volt akkor képviseletük Magyarországon. 2000-ben Pálmai Gábor, a TamTam Dobcentrumból megkeresett, hogy szeretné, ha Pearl endorser lennék. Mondtam, hogy nyitott vagyok mindenre, bementem az üzletbe és a többi között volt ott egy Pearl Prestige Session Select felszerelés. Azóta már nincsen forgalomban ez a sorozatuk. Kipróbáltam más Pearl cuccokat is, de nekem az tetszett. Végül kis idő múlva megkaptam és így lettem Pearl endorser tizenöt évig. Aztán 2008-ban a frankfurti kiállításon láttam egy Pearl Masterworks szerelést és beleszerettem. Gyönyörű és tökéletes hangú dobfelszerelés volt! Nagyon sokáig az lett a hangszerem. Közben nemzetközi Pearl-endorser is lettem, de az anyacég globális üzletpolitikája főleg a metal-dobosokat favorizálta akkoriban, így az én próbálkozásaim kudarcot vallottak náluk. Csak Pálmai Gáboron keresztül kaptam kedvezményeket, a cégtől nem. Közben a Tama doboknak nyílt Magyarországon is képviselete, így az USA-ban Aaron Wishria-n, itthon pedig Angler Ákoson keresztül eljutottam az Meinl-Tama képviseletig. Küldtem magamról egy anyagot és napokon belül válaszoltak. Már az első levelükben sokkal komolyabb ajánlatot tettek nekem, mint amit a nemzetközi Pearl-től tizenöt év után kaptam. Úgy gondoltam, hogy ez annyira megtisztelő, hogy nincs több kérdés. Elköszöntem a Pearlt-ől. A Tama egy egész más liga. Cintányérok tekintetében akkor én Bosphorus endorser voltam, ők találtak rám. Nagyon jó tányérok, évekig kapcsolatban álltunk, jól működött minden. Azt mondhatom neked, hogy a felső kategóriában nincsen számottevő különbség minőség és hang tekintetében a márkák között, csak az ízlés más. Sokat voltam kint Törökországban a gyárban, mert volt egy Bosphorus Signature sorozatom, az EBC Series. Láttam, hogy abban az utcában, ahol a gyár üzemelt, több más, vezető cintányérgyár is működött, például az egyik épületen az állt, hogy Meinl. Ott készítik a Meinl Byzance széria cintányérjait. Aztán események sorozata következtében a Meinl endorsere lettem.
Még előtte: mi jellemezte a Bosphorus Szendőfi Péter Signature szériát?
Sokat játszottam és játszom ma is olyan zenét, ahol az elektronikus zenét vegyítjük az akusztikus dobolással. Akkoriban még nem nagyon akadt olyan cintányércég, akiknek komplett szettje lett volna ilyen jellegű tányérokból, amiket ilyen hybrid dobolásra lehet használni. Úgy gondoltam, hogy ez hiánypótló lehet a dobosoknak és a cégnek is, nem kell többé ragasztgatni és reszelgetni a cineket. Jöhet egy sorozat, amit erre találtak ki. Kimentem Isztambulba, a gyárba és elkezdtünk közösen gondolkodni. Előtte küldtem nekik felvételeket, hogy milyen hangok vannak a fülemben és mit szeretnék, így, mire megérkeztem, ők készítettek nyers verziókat. Aztán hazahoztam a prototípusokat, teszteltem és elküldtem, hogy melyiket milyen irányban fejleszteném tovább. Ha én azt mondtam, hogy legyen fényesebb a hangja, de rövidebb lecsengéssel, ők úgy instruálták a szakembereiket. Másfél éves munkafolyamatot követően aztán készen lett ez a széria.
A Meinl cégnél mi a helyzet?
Ott az van, hogy a Byzance sorozatnak alapból annyira nagyon sok al-szériája van, hogy bőven találtam mindent, amire szükségem lehet.
Milyen dobbőröket használsz?
Mindig is Remo endorser voltam. Miért? Számomra ez hozza ki igazán a dobjaim valódi hangját. Dobverők tekintetében először Regal Tip, aztán Vic Firth-endorser lettem.
Tanítasz a Kodolányi János Egyetemen, a Modern Zenei Tanszéken, kurzusokat tartasz rendszeresen az USA-ban több helyen, Szingapúrban, Bangkokban, Guatemalában, Finnországban is. Ezen kívül vannak magántanítványid?
Nem, mert a zenélésre és a zeneszerzésre fókuszálok inkább.
Dobos oktatóanyag várható tőled?
Nem, mivel rengeteg kitűnő munka áll rendelkezésre, azok az iskolák, amelyekből én is tanultam. Inkább érdekes videókat készítek olykor, ami hiánypótló-kiegészítő lehet, például nem szokványos fillekről, Drum & Bass és Jungle témakörökben is adok közre általam lekottázott anyagokat, amelyek alapjául különféle progresszív DJ-k felvételei szolgálnak.
Hogyan vészeltétek át a karantén-időszakot a zenekaraiddal?
Mindkét fő zenekarom nagyon aktív, annak ellenére, hogy több turnénk maradt el a múlt évben. 2020. áprilisban a Loop Doctors formációval egy USA-turnéra voltunk hivatalosak, ősszel Thaiföld-Szingapúr körút következett volna, mindkettő függőben van jelenleg. A Fusio Group zenekar jövőre lesz harminc éves, most kezdtem megírni a jubileumi album zeneanyagát és szeptemberben egy koncertsorozatra indulunk. A Birta Trióval nyáron Kijevben játszunk egy jazzfesztiválon, Kertész Erika zeneszerző-szövegíró énekesnő zenekarával az E.K.Avenue-val pedig nyáron lemezt veszünk fel. Erika írja a zenét, és többek között én hangszerelem a dalokat. A számomra legizgalmasabb most egy big-band project, már egy éve írok egy anyagot, ami lassan kész lesz, ez egy fúziós/modern big-band lemezanyag. Vadonatúj szerzemények és hangszerelések. Évek óta készülök rá és rengeteg partitúrát vettem már meg, elemzem őket, hogy hogyan használják a hangszercsoportokat. Rengeteg midi-vázlatot készítettem, hihetetlenül izgalmas munka.
És nyilván roppant költséges…
Pénzügyileg szinte kivitelezhetetlen egy komplett big-band album felvétele, de vannak ötleteim. Will Lee basszusgitárossal és Brandon Fields szaxofonossal már régebb óta beszélgetünk az együttműködésről, mindketten világklasszis, többszörös Grammy-díjas muzsikusok. Úgy néz ki, hogy a Modern Art Orchestrával vennénk fel az anyagot itthon, plusz játszanánk egy koncertet a MüPa-ban. Rendhagyó az ötlet azért is, mert ilyen stílusban jelenleg nincs egy big-band anyag sem Magyarországon. Kortárs meg hagyományos igen, de fúziós/progresszív vonal még nem nagyon, sőt világszinten sincs túl sok. Nagyon örülök, hogy kilenc számot megírtam, hetet már meg is hangszereltem, a demók alapján szerintem nagyon izgalmas lesz! Alig várom, hogy elkészüljön és bemutassuk, hatalmas állomás lesz ez az életemben.
A múlt évben Artisjus-díjat kaptál, a lemezeiteket is díjazta a MAHASZ. Mennyire fontosak számodra a szakmai visszajelzések?
Nagyon megtisztelő. Azért örülök az Artisjus-díjnak, mert ez egy szakmai elismerés. Mindig nagyon jól esik és sokat jelent a szakma elismerése. Nyilván nem a díjak miatt zenél az ember, de jó érzés, ha figyel és megbecsül a szakma. Itt szeretném megjegyezni, hogy más magas szintű művészek elismerésének is nagyon örülök, nemrégiben például Török Ádám és Tátrai Tibusz rangos kitüntetésének nagyon örültem! Igazán nagyon megérdemli mindkét művész.
Mi az a zenén kívül, ami feltölt és kikapcsol?
A zene körülvesz a munkám miatt, de csak úgy zenét hallgatni kizárólag autóvezetés, vagy sportolás közben szoktam. Rendszeresen kerékpározom, sokat futok, közben fókuszáltan tudok zenét hallgatni. Szeretek olvasni, főleg verseket. József Attilát nagyon szeretem, de mindenkit a Nyugatosok közül. Heller és Vonnegut regényeit rendszeresen olvasom. Szeretem a filmeket, a színvonalas sci-fi és az űrkutatással kapcsolatos anyagok is érdekelnek. Nagyon érdekel, hogy mi van odakint. Szeretek főzni is. Aki kóstolta már, dicséri a főztömet.
Rozsonits Tamás
2021. augusztus 5. 06:07