Hallgatni, hallgatni, hallgatni… – 2. rész
„Ma már az internet segítségével a világ legjobb művészei, zenéi elérhetőek. A mi időnkben, a kazettás magnó korában nem volt ilyen lehetőség” – emlékeztet a veterán basszusgitáros a hőskorszakra, amikor a Hétfő együttessel elindulva még a saját tulajdonú hangszerekért is keményen meg kellett küzdeni. Miért nem tudott igazán „befutni”, nagylemezt felvenni a szebb reményekre jogosító V’73 trió? Milyen anomáliák adódtak a különböző Volán formációk körül? Miért cseréli a színpadot keverőpultra és hangrögzítő eszközökre egy kiváló zenész, zeneszerző-szövegíró? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kapunk Sáfár Józseftől, aki nem rejti véka alá azt sem, mit gondol a mai kor zenélési szokásairól.
Mennyire volt sikeres a V’73- formáció? Hiszen a progresszív, nehéz zene általában meglehetősen szűk réteget tudott megmozgatni.
Érdekes történet ez, nem szokványos módon lettünk népszerűek. Főleg egyetemi klubokban léptünk fel országszerte, mondhatom nagy sikerrel. Megalakulásunktól számítva egy-két éven belül megjelent Koncz Tibor (Kovács Kati menedzsere, zeneszerzője, későbbi férje – H.I.), hogy Kati mögé kellene egy kísérőzenekar, mert az énekesnő nem szereti az egy szál zongorás „hakni” kíséretet. Tibor úgy gondolta, hogy vendégzenészként ő is zongorázna a V’73-mal. Mi örömmel vállaltuk, hiszen kellett a pénz hangszervásárlásra. Előfordult, hogy egy januári turné ötven előadásból állt, esetenként napi kettőt is meg kellett csinálni. Többször körbejártuk az országot Ököritófülpöstől Győrig és keresztbe. Katival két éven keresztül turnéztunk, így végre megvehettük az áhított tisztességes hangszereket: Sanyikának új dobfelszerelést, nekem pedig Fender Jazz Bass basszusgitárt, Acoustic cuccot – ami nagy szó volt akkoriban. Ezt valamivel a zenekar a megszűnése előtt cseréltem le egy piros Rickenbackerre, amelyet az Omega hozott nekem Nyugat-Németországból.
A sikeres turné kapcsán felfedeztek bennünket az énekesek: kísértük a Vámosi János-Záray Márta házaspárt, Máté Pétert, Korda Györgyöt, Payer Andrást, Karda Beátát, Ihász Gábort, Katona Klárit. Bódy Magdival még az NDK-ban (az egykori kommunista Német Demokratikus Köztársaság – H.I.) is jártunk, Zalatnayval, a Cini és Tinik nevezetű lányformációjával Lengyelországban és Jugoszláviában, Katival NDK, csehszlovák és bolgár turnékat bonyolítottunk. Még ’73- ban letettük az ORI-vizsgát, és ráadásul kiemelt – százötven forint helyett kétszáz forintos – gázsival. Kapósak lettünk, mert olcsók voltunk, megbízhatóan lejátszottuk, amit kellett, számunkra pedig ez a zenei kiruccanás jó iskolának bizonyult. Szerettük az énekeseket, különösen Máté Pétert és Kovács Katit, jól kerestünk, és nem utolsó sorban komoly rutinra, gyakorlatra tettünk szert.
Emellett persze építettük a saját műsorunkat, készültünk az önálló megméretésre. Közben Istvánnak szóltak, hogy ’74 nyarán indul az Omega turnéja, és úgy gondolták, legyünk mi az előzenekar. Hallomásból ismerve az Omega bigott közönségét, le akartam beszélni róla, hiszen biztos voltam benne, hogy két szám után a „keménymag” lehajít bennünket a színpadról. Ráadásul egy Vár klubbeli bulin, a turnét megelőzően Benkő Laci eljött megnézni, hogy miféle banda lesz az Omega előzenekara. Nem a műsor elején érkezett, hanem éppen akkor, amikor befejeztük a koncertet és felkérésre beugrottunk egy másik zenekar helyett tánczenét játszani. Inkognitóban jelent meg és először elsápadt attól, amit hallott: három hülye gyerek egy ócska gitárral boldogan játszik tánczenét. Azt hitte ez a V'73. Aztán állítólag kivörösödött fejjel rohant el és másnap hatalmas patáliát csapott az ORI ban.
Ennek ellenére összejött a turné. Az első technikai próbán még eléggé hidegen fogadtak bennünket, épphogy bemutatkoztunk egymásnak. Aztán jött az első buli, ahol meghallották a koncertprogramunkat és rögtön megnyugodtak. A hozzáállással sem volt baj, minden további nélkül használhattuk Laci Hammondját. Hozzáértő technikai személyzetük volt, minden problémát készségesen megoldottak, látszott, hogy Nyugaton járva megtanulták, hogyan működnek profin a dolgok. Dunaföldváron volt a balatoni turné belövő bulija, baromira izgultunk, hogyan fog sikerülni. A közönség persze kórusban, vadul „omegázott”, szerencsénkre Cintula (Keresztes Tibor műsorvezető, később diszkós – H.I.) nagyon aranyosan, agyon dicsérve konferálta föl a zenekart. Ez a kedves, méltató felvezető – kiemelte, milyen jól játsszuk az Emerson, Lake és Palmert – megtette a hatását. Nem pfújoltak, kíváncsian várták, mi fog történni. Ha jól emlékszem, Emerson Rodeójával kezdtünk, majd a Kiállítás képeivel folytattuk, akkor már csöndben figyeltek, mi lesz ebből. A közepe felé már tapsoltak, amitől erőre kaptunk, jött a Rókatánc, dobszóló, miegyéb, a végén olyan sikerünk lett, hogy csaknem visszatapsoltak. Mindent összevetve kitűnően zárult a nyári turné, az Omega tagjaival is jól összebarátkoztunk. 1974 augusztusában a Kisstadionban léptünk fel velük. Ez is nagyon jól sikerült, amit az is bizonyít, hogy a Magyar Ifjúságban dicsérő hangú kritikát írt rólunk Ungvári Tamás. Akkor úgy éreztük, végre eljött a mi időnk, ám mint később kiderült, a lemezgyárat ez sem hatotta meg.
A baj aztán a második, téli turnéval kezdődött. Közben megvettük a saját Hammondunkat, amely kerekeken gurult, Tódor Lajos ezermester technikusunk meghosszabbította a kábeleket hozzá. Így kitaláltunk egy színpadi show műsort, amelyben István ide-oda lökdösi, döntögeti a Hammondot, sőt a Rókatáncot megtanulta visszafelé, a hangszer tetején hasalva játszani. Otthon heteken át gyakorolta a műveletet, édesanyja, aki zongoraművészt akart nevelni a kisfiából, a szobába benyitva, megrökönyödve látta, amint István a zongora tetején hasalva gyakorol. Ekkorra már olyan sikerünk lett, hogy háromszor is visszatapsoltak bennünket. Ez már az Omegának is sok volt, szóltak, nem mi vagyunk a fő produkció, ne vigyük el a showt előlük. Ismerve Pistit, megmakacsolta magát, és erre még inkább rápakolt… Ez volt a vége, a legközelebbi Omega turnén már nem mi játszottunk.
Viszont jött helyette az LGT, akik épp akkor érkeztek haza Amerikából – Barta Tamás nélkül. A Loksiról csak jót tudok mondani zeneileg és emberileg egyaránt. Aranyosak, kedvesek voltak velünk és iszonyú profi módon játszottak. Amerikában felszívták magukat az ottani feelinggel, ami óriási lökést adott nekik. Laux elképesztően dobolt az üveg Ludwigján, bevezetőnek elhozták a kinti angol nyelvű felkonf-reklámjukat zakatoló vonattal, miegyébbel, és fantasztikus energiával szólt angolul a Szólj rám, ha hangosan énekelek. A szállodákban a falra vetítve néztük a turnéról készült filmeket. Elájultunk, amit ott láttunk. Aztán a turné végére kicsit leeresztettek, az itthoni körülmények nem adtak már inspirációt nekik. 1975 őszén a faterom elvitetett katonának; szerencsére és különböző trükkök bevetésével mindössze két hónapot húztam le a seregben. István és Sanyi megvártak, miután megígértem nekik, hogy bármi áron, de le fogok lépni onnan. Kicsit veszélyes volt, ám megcsináltam.
Akkorra azonban mi is megtörtünk kissé, úgy éreztük, nem tudunk tovább lépni…
A nagylemez hiányára gondolsz? Erdős doktor állítólag azt mondta Lerch Istvánnak, hogy „nem ehhe ba…ik a magyah!”
Mindenáron lemezt akartunk csinálni, mert akinek nem volt, az gyakorlatilag nem is létezett. Sokáig bombáztuk Erdőst, István egészen a kérdésedben idézett mondatig bírta, azután feladta. A lemezgyár ugyanis mindenféleképpen „nyál” zenekart akart csinálni belőlünk. Lerch bejelentette a zenekarnak, hogy nem lesz lemezünk, miután ezt a műfajt nem támogatják. Pedig addigra már komoly repertoárral, hangszerparkkal rendelkeztünk, a Hammond mellett Moog-synthesizer, zongora, Rickenbacker basszus, Sonor Champion dobcucc, meg minden. Negyvenhárom (!) év múltán, 2019-ben a Moiras Records kiadta LP-n azt a hét számunkat, amelyeket demóként beadtunk a hanglemezgyárba, és amelyet egy pici szalagos magnóval valamelyik ifi parkos koncerten vettünk fel keverőről. Ezek a nóták még mai füllel is jól szólnak. Képzeld, ha beengednek minket a stúdióba, ott mit műveltünk volna!
Még ’75- ben Katit behívták a tévébe egy egyórás riportba, ahová minket vitt vendégnek. Igen ám, de nem rendelkeztünk semmi olyan rögzített felvétellel, amely playback játszáshoz alkalmas lett volna. Miután a stúdióban állt Rhoda Scott A 100-as Hammondja, mondtuk, hogy az jó lesz alapnak, s így simán lenyomjuk a műsort. Így is történt. Még fekete-fehér felvételről van szó, a Rókatáncról, amely megnézhető a YouTube-on.
Az önálló album elmaradása azért is érthetetlen, mert már igencsak lemezérettek voltunk. Külföldön, például Gdanszkban, Lengyelországban nyolcezer (!) ember úgy őrjöngött a koncerten, hogy Zalatnay nem tudott feljönni a színpadra utánunk. Ugyanis eredendően őt kísértük, a megállapodás szerint egy számot játszhattunk előtte. Arra senki sem számított, hogy erre kitör az ováció és ráadásokat kell adnunk. Bulgáriában pedig Kovács Katival turnéztunk, csodálatos emlékeket őrzök erről az időszakról.
Utolsó nekirugaszkodásunk a Metronóm ’77 elnevezésű televíziós dalfesztivál volt, ahol elénekeltem a Csak egy pillanat című, Lerch Pistivel közös szerzeményünket. Módos Péter azonban az eredeti (általam írt) verset nem engedte át, mondván, a borongós, világvége hangulatú dalszöveg nem való táncdalfesztiválra. Végül Demjén Rózsit – akivel mindannyian nagyon jó barátságban voltunk – kértük meg, hogy írjon rá valamit. Így született gyönyörű szöveggel a Csak egy pillanat (baromi nehéz dallama volt egyébként), amivel még a döntőbe sem jutottunk be, a gálaműsorban viszont szinte minden meghívott vendég előadót mi kísértünk.
Rózsi akkor mondta el nekünk, hogy kiszáll a Bergendyből, egy kisebb létszámú rock bandát szeretne. Ezután kezdte tervezgetni a V’Moto-Rockot.
Amikor a tulajdonképpeni szupergrupp megalakult, nem merült fel, hogy mindhárman együtt mentek, Rózsi pedig nem basszusgitározik, hanem „csak” frontember lesz? Nem elrugaszkodott ötlet, hiszen a V’ Moto-Rock megszűnését követően ez történt.
De igen, a köztünk lévő barátság is ezt feltételezte volna. Sőt, Rózsi, akivel szintén nagyon jó barátság alakult ki is úgy gondolta, hogy jöjjön az egész V’73, ő pedig mint frontember csak énekelni fog, zenét és dalszövegeket ír. Aztán mégis úgy alakult, hogy hallgatott egy jómódú barátjára, aki azt javasolta neki, hogy egy olyan négytagú szupergruppot alakítson, mint a Loksi. Mondván, hogy egy ilyen tehetséges basszusgitárosnak nem szabad letennie a hangszert. Aztán a vége mégiscsak a szólóéneklés lett…
Hallottam egyébként, hogy ugyanez a befolyásos ember a Kovács Katival közös balatoni turnén – ahol találkoztunk Rózsival – már összeállított egy lehetséges zenekart. Az első verzió a teljes V’73, Végvári Ádám és a Rózsi összeállítás lett volna. Ádámra, mint kísérő gitárosra, és mint jó énekes-vokalistára esett a választás. De olyan variációt is hallottunk, hogy csak a Lerch és Barille Pasquale dobos alkották volna a szupergruppot Rózsival. Ez a verzió is életképes lehetett volna, hiszen Sanyikával ellentétben Pasquale (így utólag látva) zeneileg talán jobban illett volna a V’Moto-Rockba. Sanyika világa a Barbaro volt, ő ott tudta leginkább megvalósítani önmagát.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2024. április 15. 07:48