„Fuvolát a kézbe!” - 3. rész
Kicsivel több, mint ötven esztendeje rendezték meg a Diósgyőri Popfesztivált, amely azon túl, hogy mérföldkőnek bizonyult a magyar zenei szcénában, minden valószínűség szerint több zenészpálya elindítója is lehetett. Egynek azonban egész biztosan: Völgyi Béla Tibor, az idén öt éve létező Mini Art-űr elnevezésű tribute formáció frontembere az ott látott-hallott, Török Ádám vezette négyes fogat hatására ragadott fuvolát és kezdte énekelni, interpretálni a kis együttes nagy örökzöldjeit. Lapunknak adott könnyed, közvetlen hangvételű, humort sem nélkülöző, visszaemlékezős interjúban a zenész kifejteti véleményét saját formációjáról, illetve általánosságban a tribute zenekarokról, a rock-blues műfaj várható jövőjéről, de beszélt az irodalomban betöltött szerepéről is.
Kicsit még a kérdéskörnél időzve: milyen jelentőséggel bír a tribute? Miért nézi le a zenész szakma egy része ezt az előadói-zenei formát?
Nézetem szerint a – és hangsúlyozom, a jó! – tribute zenekar hatalmas jelentőséggel bír. Hirtelenjében a valamikori TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) közhasznú tevékenysége jut eszembe ezzel kapcsolatban, akik a legkülönfélébb tudományokat hozták testközelbe az átlagemberek számára is közérthető módon. Furcsa párhuzam? Pedig hidd el, nem az! Egy jól felkészült tribute zenekar értéket hordoz azáltal, hogy közel hozza azon neves előadók, együttesek zenéjét, akiket nem, vagy csak ritkán láthat-hallhat, nem utolsó szempontból nézve, mindezt elérhető áron.
Más megközelítésből a tribute szerepét abban látom, hogy a közönség egy része éppen ezeknek a zenekaroknak közvetítésével jut el az eredeti előadóhoz, mert addig nem, vagy csak alig ismerte azok munkásságát. Meghökkentőt mondok: mit szólnál ahhoz, ha azt hallanád, hogy a progresszív zene kiemelkedő élharcosa, az Emerson, Lake and Palmer is tribute zenekar volt a saját idejében? Pedig a Pictures At An Exhibitiont én magam zenészként sem ismertem volna meg, ha Keith is csapata által nem kerül képbe nálam. Az ELP híressé vált koncertlemezének megismerése után viszont elementáris késztetést éreztem, hogy eredetiben is meghallgassam M.P. Muszorgszkij alkotását. Más. Saját tapasztalat. Fellépéseket követően gyakran oda jönnek hozzánk és nagyjából egybehangzóan azt mondják nekünk: „eddig nem hallottam, hogy ilyen zene van, de nekem nagyon bejön, melyik is a zenekar, akitől játszotok?” És ilyenkor megmondjuk, hogy kitől. Ennyi. Ugye, hogy nem is olyan furcsa már a párhuzam?
Hogy a szakma egy része lenézi? Istenem, lelkük rajta, ha úgy gondolják, tegyék, engem nem zavar! Értem én, persze. Amikor egy kilencvenhárom-ezer négyzetkilométernyi országrészben ötszázhatvanhét (hasamra ütöttem, de jóval több van) zenekar nyomja random ugyanazt a húsz-harminc számot, az nem biztos, hogy olyan jó az ügynek. Összességében jobb lenne mindenkinek, ha főleg az új, fiatal formációk, amennyiben már „választanak maguknak csillagot” úgy alaposabban beásnák magukat a hazai és külhoni bandák kincsestárába, és nem a már tövig lerágott csontokat rágcsálnák unalomig. Mert, zenei kincs van rengeteg, hazai is, csak le kell hajolni érte.
Térjünk rá a személyedre. Mikor és milyen körülmények között csöppentél a zenei életbe, milyen szakmai múltat hagytál magad mögött?
Ajaj, ez komoly? Részletekig menően ez igen hosszú lenne, megpróbálom röviden összefoglalni. Rádiós zenei szerkesztő édesapám révén, alig néhány évesen bejáratos voltam a szalagtárba. Ámulattal néztem a hatalmas lemez és magnótekercs halomra, amely ott sorakozott a polcokon, és amelyben mind ott lakozott a ZENE. Lánytestvéreim otthon egymást lökdösve tekergették a rádió állomáskeresőjét, amin három adó volt megjelölve: a Szabad Európa, az Amerika Hangja, és a Radio Luxembourg – ismerős ugye? Mondjam tovább? Ha akartam volna, sem kerülhettük el egymást a beattel. Mambó magnó, Terta lemezjátszós rádió, nyitott, zeneimádó családi közeg, és mindez a hatvanas évek elején adott volt számomra. Mellé még osztály és padtársam fivérei meghatározó alakjai voltak az első Ki Mit Tud- győztes zenekarának, én pedig abban a szerencsében részesültem, hogy kis krapekként ott táthattam a számat a próbákon.
Ezek után aligha volt kétséges, hogy nem igazán lesz belőlem úgynevezett „rendes ember”, hanem egész életemre ott ragadok a gitárok, dobok, erősítők, mikrofonok mellett. Természetesen először a köznyelvben komolynak nevezett zene sodrába kerültem és elsősorban apám iránti tiszteletből végig hegedültem vagy három évet. Aránylag csekély eredménnyel, így egy idő után „közös megegyezéssel” elváltak útjaink. Viszont szerencsémre a padlásszobánkban gyakorolt a város egyik legnépszerűbb csapata, akik megtűrtek maguk között, tőlük rengeteget tanultam, és ezeket a tőlük ellesett fortélyokat felhasználva gyorsan be is dolgoztam magam városom beatéletébe.
Pörgessünk! A mindenki által ismert stációkat (sulizenekar, haverokból verbuvált „azuccalegjobbzenekara”, „a környék huszonharmadik „szupergruppja”, stb.) én is bejártam, amíg – immár teljes jogú tagként – fuvolista-énekesként bekerültem abba a zenekarba, akiket annak idején a padlásszobában csodáltam. Persze ennek előzménye volt a fuvolával való ismerkedési, majd célirányos komolyabb tanulási időszak, amiről most legyen elég annyi, hogy egy bő éven keresztül szinte egész álló nap gyakoroltam, szó szerint a teljes fizikai kimerülésig. 1974 - ’75-től mondhatom magam főállású zenésznek, bár OSZK működési engedélyt csak ’76-ban szereztem. Gyakorlatilag „Tüsin” (Fortuna Laci) és Kerepesi „Füli” Pistin kívül az egyetlen olyan rock-blueszenész vagyok Miskolcon, aki azóta megszakítás nélkül, és szinte kizárólag ebből tartja el magát és családját.
Félreértés ne essék: én elsődlegesen a zenéért élek, és csak másodsorban a zenéből – „Live For the Music”, ahogy a Bad Company mondja –, és ez nagyon nem mindegy. Már volt szó róla korábban, hogy pályafutásom során igen sok zenekarban megfordultam, (Pelikán, Roulette, BMV, Héliosz, stb.), nem tévedés, bőven ezres nagyságrendű fellépés áll mögöttem; versenyek, hanghordozókon való közreműködés, külföldi koncertek, sikerek és kudarcok kéz a kézben, ahogy legtöbbünknél. Nem lettem milliomos, sem haknikirály, viszont ami jött belőlem a színpadon, az mind én voltam, ma is vállalom. Nincs mit szégyellnem, de ami a legfontosabb: bármikor bele tudtam-tudok nézni a tükörbe. Nem azért mert jóképű gyerek vagyok, dehogy! Nem! Hanem azért, mert mindig, mindent tiszta szívvel mondtam, vagy cselekedtem. Valahol, ezt tudják!
Több cikked, tanulmányod is megjelent, szakmai könyvekben is felbukkan a neved. Honnan az írói véna?
Ezt is otthonról kaptam, a génjeimben hordozom. Édesanyám írogatott, gyönyörűen énekelt, sosem felejtem el azokat az első világháborús katonadalokat, amelyeket az ágyam mellett, elalváskor énekelt. Én a Székely himnuszt sem a rendszerváltozás idején ismertem meg, mint legtöbben, hanem tőle, az ötvenes évek végén. Édesapám igazi polihisztor volt, tanár, jogász, újságíró, zenei szerkesztő, ezek mellett kiválóan hegedült, és avatott tudója volt a gregorián éneklésnek. Ebben a közegben a zene mellett az írással köteleződtem el élethossziglan.
Versek mellett novellák, elbeszélések kerültek ki a kezem alól, majd vándoroltak az asztalfiókba, de jó pár ilyen nyomtatásban is megjelent a korabeli sajtóorgánumokban. Igazából inkább zenésznek tekintem magam, ám olyan muzsikusnak, aki szíve egy darabját meghagyta az irodalomnak. Az újságírás mellett ez utóbbi énem főleg a zenekarokban, saját számok szövegeiben, az angol számok magyar nyelvre való átültetésében köszön vissza. Ez a kettőség vitt odáig, hogy egy ideje konferenciákon tartok előadásokat, tanulmányokban, könyvekben, vagy a Volt egyszer egy beatkorszak blogon osztom meg ötven éves rock-blueszenészi tapasztalataimat, élményeimet. Talán egyszer, száz év múlva, ha szögre akasztom a fuvolát, és a mikrofont – remélem, erre nem kerül sor –, nekiülök és megírom az egész történetet. De kinek van erre ideje?
Hogyan látod a magyar nemzeti kultúra, azon belül a klasszikus rock, blues, progresszív muzsika jövőjét?
Ez igen komoly, összetett kérdés. A kultúra, és ezen belül a nemzeti kultúra hatalmas válságban van, kár tagadni. A világszinten tapasztalható igénytelen szellemi gagyi-özön, ahogy régen nevezték, „begyűrűzött” a Kárpát-medencébe is, nem csak a zenében, hanem általánosságban a művészet minden ágában. Tudom, mert sok barátom, ismerősöm dolgozik a kultúra területén, képzőművészek, írók, színház közelben tevékenykedők, egyszerű, hétköznapi „kultúrnapszámosok.”
Álmomban sem gondoltam volna, hogy a majd’ negyvenöt éven át ránk erőszakolt internacionalista vonalnál jöhet rosszabb, de tévedtem. Sosem hittem, hogy ezt fogom mondani: a Kádárhoz kötődő kurzus idején bizonyos fokig jóval sokrétűbb és tartalmasabb kulturális élet zajlott, mint ’90 után. Mondom ezt akkor is, ha tisztában vagyok azzal, mennyi tehetséges művészember életét keserítette meg az a korszak, pusztán mert nem álltak be a sorba. A mi – hatvannyolcas hippi idős, flower-power – békésen naiv, álmokon és illúziókon nyugvó eszmerendszerében bízó nemzedékünk annak idején áhítattal „vetette vigyázó szemeit” a szabadnak gondolt Nyugatra. Azt hittük, ha egyszer, valamikor elmúlik az egypártrendszer lidércnyomása és bekopog hozzánk a szabadság, abból valami nagyon – nekünk és gyermekeinknek is – jó lesz. Ám, valami végzetesen félre siklott nálunk. A szabadságból szabadosság, az értékből (m)értéktelenség lett, a régi barátnak hitt osztálytársból, rokonból … Inkább nem folytatom!
Ami a klasszikus rock, a blues, illetve a progresszív muzsika és a többi igényes zene jövőjét illeti, nem vagyok túlzottan derűlátó. Az ősbölények, sajnos már nem is olyan lassan, szinte napi gyakorisággal elmennek, és kevés kivételtől eltekintve, nem igen látom a folytatást. Meglehet, rossz helyen állok, ahonnan nem látni az új Napfelkeltét? Az is lehet, az én zsebemben sem található meg a bölcsek köve. Mindenesetre apró reménysugár számomra, hogy a mi – és tudom, más hasonló stílusú bandáknál szintén – koncertjeinken, ha nem is nagy számban, de ott vannak a fiatalabbak. Néha egész fiatalok is, és a szemüket nézve – mert a szem nem hazudik – ezek a srácok, ha nem is értik, de érzik, miről szól a dal, márpedig valamelyik igen nagy dzsessz zenész egyszer azt mondta: a zenét először meg kell érezni, és ha már érzed, akkor meg fogod érteni. Legyen ez a végszó!
(Vége)
Hegedűs István
2024. január 28. 06:20