MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Visszatekintő: Gary Moore hard rock korszaka

Pontosan 30 évvel ezelőtt történt, hogy Gary Moore pályafutása keresztúthoz érkezett: az északír gitáros legenda ekkor, 1989-ben adta ugyanis ki utolsó vérbeli hard rock albumát After The War címmel, amivel méltó módon tett pontot egy rendkívül jelentőségteljes zenei korszak végére. Noha az ezután bluesra átnyergelt mester egyedülálló módon még nagyobb sikereket ért el, mint azelőtt, ősrajongói mégis a korai időszakát, ezen belül a ‘80-as évek nagy hatású albumait tartják irányadónak ma is. A sors keserű fintora, hogy közvetlenül 2011-es tragikus halála előtt Gary leghűségesebb zenésztársával, Neil Carter billentyűs-gitárossal szövetkezve tervezte visszatérését a kelta ízekkel fűszerezett hard rockos világhoz, ami azonban már nem valósulhatott meg. Az After The War album 30 éves jubileuma kapcsán kértük meg a jelenleg ismét a UFO soraiban zenélő Neil Cartert, hogy segítsen visszaemlékezni Gary Moore munkásságának egyik legragyogóbb fejezetére.

Noha a The Gary Moore Band 1973-ban Grinding Stone címmel kihozott egy lemezt, az északír gitárhős szólókarrierje istenigazából az 1978-as Back On The Streets albummal vette kezdetét. Gary abban az évben hagyta ott a Jon Hiseman vezette Colosseum II-t, illetve akkor szállt be harmadszorra a Thin Lizzybe, a mozgalmas időszak azonban nem akadályozta meg abban, hogy figyelme egy részét saját lemeze felé fordítsa. A Thin Lizzy Black Rose albumának 1979-es turnéja közben a csapatnak végérvényesen búcsút intő gitáros attól kezdve teljes erővel szólómunkáira koncentrált, minek eredményeképpen egy évvel később megjelentette a szépreményű zenekarként indult, majd gyorsan hamvába holt G-Force projekt lemezét. A Jet Records főnöke, Don Arden megpróbálta összeboronálni az éppen szólópályáját beindító Ozzyval is, ő azonban nem állt kötélnek, mert a saját útját akarta járni. Akkoriban számos zenész megfordult Moore mellett, többek között Tommy Aldridge, Jimmy Bain, Charlie Huhn és Don Airey. Az átjáróháznak az akkoriban inaktív Deep Purple dobosának, Ian Paice-nek, illetve a Whitesnake hajdani basszusgitárosának, Neil Murraynek a csatlakozása vetett véget, velük készült az 1982-es Corridors Of Power, bár utóbbi helyén a turnén már Craig Gruber pengetett. A következő évben került a képbe Neil Carter billentyűs, aki korábban három stúdióalbumot készített a UFO tagjaként, majd a Trevor Rabin producelte szupergroup, a Wild Horses soraiban tevékenykedett szólógitárosként. Carter a Victims Of The Future albumon mutatkozott be a másik későbbi alapember Bob Daisley basszusgitárossal egyetemben és belépőként egyből megírta Moore-ral az Empty Rooms gyönyörű balladáját, amivel gyümölcsöző együttműködés vette kezdetét a két zenész között. A szélesebb közönségsiker felé vezető úton a fordulópontot azonban az 1985-ös Run For Cover lemez jelentette.

„Mindenképpen ez volt az az album, ami igazán betalált a közönségnél, bár az építkezést már 1983-ban megkezdtük” - kezdi mesélni Neil Carter. „Gary akkoriban talált rá arra a formulára, ami egyensúlyt teremtett a gitárjátéka és a bizonyos mértékben közérthetőre szabott rockzene keretei között. Az Out In The Fields egy briliáns rocktéma volt, ami pont jókor jött mind Garynek, mind Phil Lynottnak. Gary számára valódi ugródeszka volt a dal a nagyobb dolgok felé, Philnek pedig a mentőövet jelentette, mert akkoriban nem ment túl jól neki. Phil szereplésével egyébként sokkal fajsúlyosabb jelleget öltött az Out In The Fields, minek következtében jóval nagyobb figyelem irányult a lemezre, hiszen a megszállott Lizzy-hívek egyből rácsaptak a korongra.”
A Run For Cover számos vendégzenész és producer bábáskodása közepette készült, a végeredmény pedig nem hagyott kívánnivalót maga után: „Nagyszerű érzés volt részese lenni a stúdiós folyamatnak, ahogy annyi remek zenész és szakember dolgozott össze.” - folytatja Carter. „Eredendően szimpla négyfős zenekari felállásban terveztük rögzíteni az anyagot, de amikor felmerült a lehetősége Glenn Hughes csatlakozásának, egyből megváltozott minden, a végén még Bob Daisley is beesett a stúdióba! Gary nagyon szeretett különböző mentalitású társakat bevonni a felvételek folyamatába és kamatoztatni a tehetségüket.”

Ezt támasztja alá az is, hogy a lemez öt különböző producer irányításával nyerte el végső formáját. Neil így vélekedik erről: “Úgy gondolom - és meglehet, hogy helytelenek a következtetéseim, - hogy azért volt szükség ennyi producerre, hogy a dalokkal különféle piacokat lehessen megcélozni. A ‘80-as években a kiadók állandó nyomást gyakoroltak a zenészekre azzal, hogy sikeres kislemezeket és potenciális rádiós slágereket vártak el egy albumtól. Amerikában hatványozottan igaz volt ez. Elég csak megnézni, hogy például a Journey vagy a Def Leppard milyen keretek között működött akkoriban, és ez az üzleti hozzáállás azóta sem változott. Nyilván a Run For Cover is áldozatul esett ennek némileg, de összességében egy nagyon jól sikerült lemezről beszélünk, ami két sikerdalt is rejtett.” Az album készítése ugyanakkor nem volt fáklyásmenet, már ha hihetünk Glenn Hughes és a sztárproducer Peter Collins egykori nyilatkozatainak. De vajon tényleg annyira nehéz volt együtt dolgozni Gary Moore-ral?

„Igen és nem.” - elmélkedik Neil Carter. „Gary hatalmas respekttel viseltetett Peter Collins irányába, nagyon tisztelte a szaktudását. Nem emlékszem, hogy valaha is negatív jelzővel illette volna a munkáját vagy éppen őt magát. Ugyanakkor nem ez volt a helyzet sok más embert illetően, akikkel munkakapcsolatot létesített. Gary rendkívül magas elvárásokat fogalmazott meg a vele dolgozókkal szemben és könnyen ki tudott jönni a sodrából, ha valami nem úgy történt, ahogy ő elképzelte. Még velem szemben is elfogyott néha a türelme, de engem ez csak arra sarkallt, hogy még jobb teljesítményt nyújtsak. Vicces, de Bob Daisley volt az egyetlen ember, akivel sosem konfrontálódott, mert Bob egyetlen hangnyi hibát sem követett el soha.”

A Run For Cover lemezt 1987-ben a Wild Frontier követte, mellyel Gary még mélyebbre ásott le önnön kelta gyökereihez. Az album egyszerre tűnt elődje természetes következményének és a korszellemnek megfelelő, tudatos zenei vállalkozásnak. A billentyűs így vélekedik a kérdésről: „Mindkét megállapítás igaz bizonyos mértékben. A dalok spontán módon fordultak a kelta világ irányába, Gary pedig úgy gondolta, hogy ha már így alakult, akkor ráerősít erre a „vissza a gyökerekhez” motívumra és kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket. Briliáns meglátás volt, ugyanakkor veszélyes is, mert ha nem vigyáztunk volna, akkor nagy eséllyel a saját csapdánkba estünk volna. Az embernek körültekintően kell eljárnia, ha ír motívumokkal bíbelődik egy teljes albumon keresztül, mert nagyon könnyen előállhat az a helyzet, hogy minden egyes dal úgy szól majd, mint a Thin Lizzy Emerald klasszikusa. Úgy gondolom, hogy megfelelő egyensúlyt sikerült teremtenünk ebből a szempontból a lemezen, a dalok pedig tele vannak csodálatos gitárjátékkal. Ironikus módon azonban a Wild Frontier az a korong, amihez a legkevesebbet tettem hozzá zeneileg, mert Gary mindenféle korszerű billentyűs hangzással kísérletezett abban az időben és emiatt inkább Andy Richards szolgálatait vette igénybe. Persze játszottam pár dalban és vokáloztam is, de még így sem éreztem soha igazán közel magamhoz az albumot.”

Mindig nagy kérdés volt a Wild Frontierrel kapcsolatban, hogy miért nem játszott rajta dobos, miért kellett dobprogramokat használni a dalokban? Erre így emlékszik Neil: „Ennek két oka volt: egyrészt Garynek a múltban számos fájdalmas élményben volt része bizonyos dobosok kapcsán és emiatt vesszőparipája lett a hangszer. Teljesen rágörcsölt a tempókra, totál kiborult minden sebességbeli változástól, akár lassítástól, akár gyorsítástól volt szó. Végül Peter Collins javaslatára elkezdett egy programozóval dolgozni. Így sokkal jobban kontroll alatt tudhatta a ritmusokat és ezzel el is érkeztünk a másik indokhoz: Gary szerette a dobtémákat is maga kitalálni, még a díszítéseket, kiállásokat is ő komponálta. A programozott dobokkal pedig mindent úgy valósíthatott meg, ahogyan eltervezte. A dobgép ráadásul mindig pontos volt, ami azt eredményezte, hogy jóval felszabadultabban zajlottak a felvételek. Persze így visszagondolva roppant ironikus az egész, mert pár évvel később, amikor a blues felé fordult, kimondottan organikus, élő hangzásra törekedett a lemezfelvételeknél…”

Az 1989-es After The War korongnál Gary még tovább fejlesztette a kelta hard rock zenét, ami bizonyos elemeit tekintve a heavy metaltól sem állt távol, éppen ezért lepett meg mindenkit, hogy ezzel a lemezzel kvázi a műfaj népszerűségének csúcsán intett búcsút a hangos torzított gitáros zenének. Neil Carternek  mindazonáltal kellemes emlékei vannak az anyag készítéséről: „Elég sok dalt írtunk közösen arra a lemezre. Egy hónapra felmentünk Dublinba, csak ő és én, ami rengeteg demót eredményezett. Jó szívvel emlékszem vissza erre, nagyon jól kijöttünk. Mivel sok dalt írtunk meg együtt az évek során, ennek köszönhetően kialakult egy bizonyos metódus, amit általában követtünk. Az esetek többségében egymagam kezdtem neki az írásnak, aztán az ötleteimet megmutattam Garynek. Ő erre kimazsolázta azokat a részeket, amik megtetszettek neki, vagy amire éppen szüksége volt. Lehetett ez bármi, riff vagy dallam, a lényeg mindig az volt, hogy beilleszthesse valami befejezetlen dal vázába vagy éppen egy teljesen új darabot építhessen köré. Sokszor persze olyannyira megváltoztatta a témáimat, hogy a végén már rájuk sem ismertem, de ő már csak ilyen volt!” A lemez készítésekor Gary részben szakított az előző albumon meghonosított dobgépes munkamódszerrel, hiszen több világhírű dobost is felsorakoztatott a stúdiózás idejére. Ott volt Cozy Powell, Simon Phillips és Brian Downey is többek között. „Ha visszagondolok, még mindig azt mondom, hogy a lemez dobgépes dalai készültek el a legsimábban.” - taglalja a történéseket Carter. „A srác, akit Gary a programozásra alkalmazott, az azóta elhunyt Roland Kerridge volt. Kiválóan lehetett együttműködni vele, úgyhogy eljött velünk Dániába, ahol az alapokat rögzítettük. A címadó dalhoz és a Blood Of Emeraldshoz készített programozott dobsávokat, de az is lehet, hogy több témában is benne volt a keze, mert ott voltunk vagy egy hónapig és baromi jól haladtunk. A Blood Of Emeraldhoz aztán később Simon Phillips és Brian Downey is feljátszott élő dobokat.” A korabeli pletykák szerint a legtöbb dobtempóért felelős Cozy Powell-lel óriási harcokat vívott Gary a stúdiómunka során, és ezt a billentyűs is megerősíti: „Egy online fórumon egyszer már bajba kerültem amiatt, hogy erre a kérdésre túl őszintén válaszoltam! Az igazság az, hogy Cozy kiváló ember volt és természetesen önálló jogon is legendának minősült, mindazonáltal azok a cipők, amiket Gary szánt neki, túl kicsinek bizonyultak a lábaira, ha érted, mire gondolok. Gary rengeteg munkát fektetett abba, hogy kialakítsa a dalok dobtémáit, Cozy azonban a maga ura volt, és természetesen nem vette figyelembe Gary irányelveit: ment a saját feje után és azt ütötte, amit jónak látott. Természetesen érthető volt, hogy ellenállt, de ez rossz vért szült közte és Gary között, a próbákon pedig mindannyian ittuk ennek a levét. Egyre rosszabb és rosszabb lett a hangulat a csapatban. Nagyon sajnáltam, mert akárcsak Glenn Hughes esetében, a Cozyval való együttműködés is óriási lehetett volna. Sokkal több volt ebben a kollaborációban, mint ami végül kisült belőle. Amikor Cozy a turné előtt lelécelt, azt szerettem volna, ha visszajön Eric Singer, de az idő ellenünk dolgozott, úgyhogy gyorsan szükségünk volt valakire. Chris Slade segített ki minket, aki remek munkát végzett és mellesleg mindent úgy csinált, ahogy Gary előírta neki… Persze ez a sztori szemernyit sem von le Cozy Powell érdemeiből, mert tényleg ragyogó dobos volt, csak éppen túl erős egyéniségnek bizonyult Gary számára.” 

A lemez megjelenését követő koncerteken már érezhető volt, hogy közel a vég, ezt Carter is aláírja: „Azon a turnén már nem éreztem magam olyan jól, mint a Wild Frontier körútján. Már nem volt meg az a briliáns dinamika a bandában, ami Eric Singer idejében, ráadásul egyre több időt kellett a billentyűs hangszerek mögött töltenem, ami magával hozta, hogy egyre kevesebbet gitározhattam. Persze a koncertek nagyszabásúak voltak, komoly csarnokokban játszottunk teltházak előtt, a sikerben magától értetődően fürödtünk. Gyakorlatilag csúcsra jutottunk, elértünk mindent, amit lehetett. Nagyon sok év állt rendelkezésemre ahhoz, hogy erről a korszakról elmélkedhessek, és ma is azt mondom, hogy Gary a lehető legjobban döntött, amikor a turnét követően leszámolt ezzel a zenei világgal és a blues felé indult el. Persze akkor ezt másképp éltem meg, szomorú voltam, hogy vége lett. Nem volt indíttatásom mással zenélni, úgyhogy inkább a civil életet választottam, ami hosszú távon be is váltotta a hozzá fűzött reményeimet.”

20 év elteltével aztán újra összejött Gary és Neil párosa, hogy együtt térjenek vissza a karcos rockzenéhez, a gitáros 2011. február 6-i, idő előtti halála azonban derékba törte a folyamatot, és a tervezett lemez már sohasem készülhetett el. „Nem állt szándékomban visszatérni a rockzenéhez.” - mondja Carter. „Gary azonban megkért, hogy csatlakozzam, ami roppant jól esett. Élveztem a színpadon töltött időt, jó volt újra találkozni a közönséggel, a próbákon viszont nem éreztem túl komfortosan magam. Elszoktam a koncertezés velejáróitól. A turnén három olyan dalt is játszottunk, amit nem sokkal korábban írtunk, majd a koncertek lecsengése után elkezdtünk dolgozni a folytatáson. Külön-külön írtunk, és amikor utoljára találkoztunk, úgy egy héttel a halála előtt, mindketten beismertük, hogy küszködünk kicsit. Míg régen bármilyen ötletet félelem nélkül szalagra vettem, az idő múlásával rettentően önkritikussá váltam, ami némileg leblokkolta a kreatív csatornáimat. 20 év szünet azért nem múlik el nyomtalanul, és ahogy már mondtam, ha az ember nem elég óvatos, akkor minden úgy szólhat, mint az Emerald… Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy idővel belejöttem volna a dalszerzésbe és az egész projekt nagyszerűen kiforrta volna magát. Szomorú, hogy már sosem tudhatjuk meg, milyen lett volna a visszatérő lemezünk, ha elkészül...”

Neil Carter névjegy:
1958. május 11-én született a Middlesexben található Bedfont városában;
Professzionális zenei karrierjét 17 évesen kezdte Gilbert O’Sullivan ír énekes-dalszerző oldalán;
1981 és 1983 között három stúdióalbumot készített a UFO gitáros-billentyűseként;
1983-tól 1990-ig Gary Moore zenekarában játszott, kinek több slágerét is társszerzőként jegyzi;

1993-tól a híres Brighton College fafúvós tanszakának vezetője lett, ahol szaxofont és klarinétot tanított egészen 2014-ig, illetve az intézmény szimfonikus zenekarának karmestereként dolgozott;

A ‘90-es évek óta az ABRSM (Associated Board of the Royal Schools of Music) vizsgabizottságának tagja. Az ABRSM a Királyi Zeneiskolák Társult Testülete, a következő intézményeket tömöríti: The Royal Academy of Music, The Royal College of Music, The Royal Conservatoire of Scotland, The Royal Northern College of Music;

A rockzenéhez ideiglenesen 2010-ben tért vissza Gary Moore kérésére;

2019 júniusa óta újra a UFO tagja, melynek jelenleg is zajlik 50 éves jubileumi világkörüli turnéja.

Írta: Danev György

http://www.gary-moore.com/
http://www.neilcarter.org/


2020. február 10. 15:41

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA