MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

VINNIE MOORE

A kilencvenes évek legelején egy rövid ideig úgy tűnt, hogy az előző évtized neoklasszikus rockgitárosainak versenyéből Vinnie Moore fog kikerülni győztesen: a boszorkányos képességekkel megáldott egykori Vicious Rumors-gitárosra két komoly szakmai visszhangot kiváltott instrumentális szólóalbum után szemet vetett Alice Cooper, kinek kezei között épp akkor formálódott a később nagy sikert aratott Hey Stoopid album. Vinnie szerzőként és gitárosként egyaránt kivette a részét az 1991-ben napvilágot látott lemez munkálataiból, majd a turnéra is elkísérte a shock rock műfaj keresztapját. Közben szólókarrierét sem hanyagolta el, még abban az évben előállt a máig definitív Meltdown lemezzel, amit a Sony kiadó gondozott. Ekkor úgy tűnt, hogy semmi sem menti meg a Satriani/Vai-volumenű sikerek learatásától, ám jött a grunge, ami feje tetejére állította a rockműfajt. Attól kezdve a hozzá hasonló képzett, technikás zenészeknek nem osztottak lapot a zeneipar hatalmasságai, azonban ez nem szegte a gitáros kedvét. A szélesebb közönségsiker elmaradása ellenére Vinnie megalkuvást nem tűrően készítette az izgalmasabbnál izgalmasabb gitáralbumokat, majd 2003-ban elfogadta a UFO névre hallgató brit rocklegenda felkérését, ahol a Michael Schenker által hagyott űrt kellett kitöltenie. Ez olyannyira sikerült, hogy azóta minden UFO-album az ő hathatós közreműködésével készült, fő dalszerzőként minden egyes korongon markánsan otthagyta a keze nyomát. Zenekari teendői mellett Vinnie jelenleg kilencedik instrumentális gitáranyagán dolgozik, ősszel pedig alapos turné keretében járja be Európát. A Livesound jóvoltából november 13-án végre Budapesten is fellép, több évtizedes adósságot törlesztve ezzel. A gitárzseni a különleges csemegével kecsegtető koncert kapcsán adott interjút lapunknak.

Nemrég Tony MacAlpine társaságában koncerteztél. Hogy éreztétek magatokat?

Vinnie: Tonyval zenélni mindig különleges, hiszen óriási tehetség mind gitáron, mind billentyűs hangszereken. Két közös koncertünk volt Los Angelesben, és két másik Japánban. Utoljára úgy 6-7 évvel ezelőtt játszottunk együtt valahol Új-Zélandon, szóval nagy kedvvel vetettük bele magunkat a közös bulikba. Annak idején rengeteg dalomban közreműködött billentyűsként, élőben viszont ritkán álltunk egy színpadon, úgyhogy most kihasználtuk a lehetőséget. Nagyon élveztük mindketten, ahogy részt vállaltunk egymás dalaiban is, tényleg nagy öröm volt ez számunkra!

Az ősz folyamán szinte egyidőben turnéztok Európában. Nem gondoltatok arra, hogy itt is egyesíthetnétek az erőtöket?

Vinnie: Tony korábban említést tett róla, hogy szerveződik a turnéja, de őszintén szólva ennél tovább nem mentünk a kérdést illetően. Nagyszerű lenne ismét együtt turnézni, ez olyasvalami, amibe bármikor szívesen fejest ugranék, ha a jövőben esetleg felmerülne a lehetőség. Az őszi turnén pedig remélhetőleg keresztezik majd az útjaink egymást.

Az elmúlt három évtizedben rengeteg dalt írtál. Mennyire nehéz összeállítani a koncertprogramot ilyen gazdag életműből?

Vinnie: Igyekszem mindegyik lemezemről játszani, ehhez pedig körültekintően kell összeállítanom a műsort. Nagyon sok ember szereti a korai anyagaimat, így természetes, hogy ezekről is játszanom kell. Nyilván a későbbi korongokról is szemezgetek, ahogy a legutóbbi Aerial Visions albumról is, hogy az egyensúly azért ne boruljon fel!

Negyed évszázada hallgatom a munkáidat, és ez idő alatt azt vettem észre, hogy a zenéd albumról albumra változik, fejlődik. Mennyire vagy képes kapcsolódni azokhoz a dalokhoz, amiket mondjuk 1985-ben írtál?

Vinnie: Az ilyesmi nem jelent problémát, lévén a 2001-es Defying Gravity lemezemen pont ahhoz a klasszikus zenéből táplálkozó stílushoz tértem meg, ami a Mind’s Eye című legelső korongot jellemezte. A köztes időben persze kalandoztam különböző stílusok között, és azóta is ezt teszem, mert alapvetően felfedező típus vagyok. Képtelen lennék arra, hogy évtizedeken át ugyanazt játsszam, ugyanabban a stílusban írjak.

Az imént említett Mind’s Eye album korának egyik legkiemelkedőbb és legsikeresebb gitárlemeze volt, több mint százezer példány kelt el belőle a megjelenésekor. Jó időben voltál jó helyen?

Vinnie: Ez egészen biztosan közrejátszott, az időzítés a siker egyik kulcsa. Hatalmas szerencsém volt azzal az anyaggal, olyan kiindulópontot biztosított, amire nem volt nehéz építkezni. Egyébként azt tapasztalom, hogy hiába 32 éves, a Mind’s Eye eladásai még ma is folyamatosan nőnek, az emberek pedig a világ minden táján referenciaként jelölik meg, mint az egyik legkedvesebb gitáralbumukat. A Facebookon is állandó beszéd tárgya, és ez nagy boldogsággal tölt el, hiszen azt mutatja, hogy kiállta az idő próbáját. Ennél többet nem is kívánhatnék!

A második album, az 1988-as Time Odyssey némileg más képet festett rólad, mint az elődje…

Vinnie: Így igaz, mert nem akartam ismételni önmagam. Új utakat kerestem, és egy progresszívebb, fúziós megközelítéssel rá is találtam erre. Akkoriban nagy hatással volt rám Al Di Meola és Jeff Beck zenéje, így magam is az általuk képviselt irányba indultam el.

A Meltdown című harmadik mű a bluesos oldaladat domborította ki…

Vinnie: Pontosan ez volt a célom vele, mert belefáradtam a neoklasszikus zenébe. Akkoriban boldog-boldogtalan ilyen típusú gitárlemezek készítésére adta a fejét, én viszont némileg el akartam vonatkozni ettől a stílustól. Blues muzsikán nőttem fel, szóval nem esett nehezemre egy ilyen direkt, rockos anyag elkészítése.     

Ez az album ugyanannál a multinál jelent meg, amelyik Joe Satriani és Steve Vai lemezeit is gondozta. Hogyan sikerült nyélbe ütni azt a szerződést?

Vinnie: Valóban, Amerikában a Relativity, a világ többi részén pedig az Epic/Sony gondozta a Meltdownt. Egyébként már a Time Odyssey nagykiadós támogatást élvezett, hiszen a PolyGram terjesztette (ma Universal - szerk.). Az egész multis sztori a Mind’s Eye sikeréből fakadt, ami lehetőséget adott arra, hogy az üzleti oldalt is egy szinttel magasabban űzzem. A Time Odyssey készítésekor leszerződtem a Squawk Recordshoz, ami gyakorlatilag a menedzsereim, Cliff Burnstein és Peter Mensch cégeként funkcionált. Burnstein és Mensch nehézsúlyú figurák voltak, ők menedzselték akkoriban a Def Leppardot meg a Rolling Stonest, és szinte kizárólag olyan elsővonalas előadókkal dolgoznak azóta is, mint a Metallica, a Red Hot Chili Peppers és a Muse. Rajtuk keresztül jutott el a lemezem a PolyGramhoz. Később a terjesztése valamiért átkerült az Epic/Sonyhoz, és így logikusnak tűnt, hogy a Meltdown már náluk jelenjen meg.

Ugyanebben az időben kezdtél Alice Cooperrel dolgozni…

Vinnie: Az Epic/Sony kiadón keresztül talált meg, mivel ő is náluk volt akkoriban. Épp a Hey Stoopid lemezt készítette, és vendéggitárosokat keresett a dalokhoz. Felsorakoztatta Slasht, Steve Vait, Joe Satrianit, a kiadó egyik A & R szakembere pedig engem is javasolt a munkára. Első körben mindössze arról volt szó, hogy játszom két dalban, illetve ezek egyikében társszerzőként is közreműködöm. A stúdiózást követően viszont felkért, hogy kísérjem el a turnéra is…

Valamiért mégis hamar véget ért az együttműködésetek. Mi történt?

Vinnie: Ez egy hosszú történet, de megpróbálom röviden összefoglalni: Az egész azzal kezdődött, hogy a Meltdown lemez munkálataival 1991 januárjára teljesen elkészültem, a kiadó viszont közölte, hogy csak októberben jelenteti meg, mert kiadás szempontjából az az év legjobb időszaka. Nagyon nem volt ínyemre ez, mert szerettem volna, ha minél előbb kijön a korong. Viszont épp akkor csatlakoztam Alice-hez, és a kiadónál telesutyorogták a fülemet, hogy “higgyem el, így lesz a legjobb, mert óriási ingyenreklámot fog kapni a lemezem Alice amerikai turnéján, ami pont akkor zajlik majd”. Volt benne ráció, ezért beadtam a derekamat. Annak rendje és módja szerint el is indult az Operation Rock’N’Roll arénaturné a Judas Priest és a Motörhead társaságában, ám a félévesre tervezett amerikai körút nyár végén hirtelen félbeszakadt. Alice úgy döntött, hogy lemondja az őszi dátumokat és inkább Európában folytatja. Amikor a kiadó emberei ezt meghallották, rögtön azt mondták, hogy így nincs értelme kiadni a Meltdown lemezt, hiszen nem leszek Amerikában a megjelenéskor, ilyen formában pedig nem tudnám hatékonyan promotálni a kiadványt. Azt javasolták, toljunk még fél évet a megjelenésen, de ez totálisan elfogadhatatlan volt számomra. Komoly dilemma elé kerültem: vagy megcsinálom az európai turnét Alice-szel, és így továbbra sem jöhetek ki a szólóalbummal, vagy kiszállok, megjelenik a lemez, és onnantól kezdve csak a szólópályámra koncentrálok. Borzasztó nehéz döntés volt. Az egyik énem maradni akart Alice csapatában, a másik viszont nem. Végül a szólókarrier mellett törtem lándzsát, a döntés meghozatalát pedig nagyban elősegítette, hogy így a Rush észak-amerikai turnéjának 12 állomásán népszerűsíthettem a Meltdownt, ami sokat segített.

Hogyan élted meg, amikor a kilencvenes évek elején a Nirvana, a Pearl Jam és az Alice In Chains vezette grunge-hullám fenekestül felforgatta a rockszínteret?

Vinnie: Nyilván nem volt könnyű megemészteni, hogy egyik pillanatról a másikra kimentem a divatból! (nevet) Egyébként alapvetően szimpatizáltam a grunge zenekarokkal, tetszett, amit csináltak, de ettől függetlenül az én dolgomat is megnehezítették, ez már a Meltdown turnén érezhető volt. Első körben még nagyon sok ember előtt játszottam, ám amikor másodjára visszamentem bizonyos helyszínekre, azt vettem észre, hogy egyrészt alaposan megcsappant az érdeklődés irántam, másrészt akik eljöttek, már teljesen másképp öltözködtek, mint pár hónappal korábban! (nevet) Mit lehet tenni ilyenkor? Senkinek nem kötelező idomulni egy olyan zenei trendhez, amihez alapvetően nem tud kapcsolódni, nyilvánvalóan én sem tettem kísérletet erre. Megmaradtam abban a világban, amiben jól éreztem magam, ebben próbáltam továbbra is érvényesülni. Az 1995-ben kiadott Out Of Nowhere lemeznél még jobban lehetett érezni a grunge hatását, akkor már a gitármagazinok sem vállalták fel a korábbi éra képviselőit. Nem volt könnyű időszak, de azért sikerült túlélni valahogy!

1999-ben a The Maze című lemezzel tértél vissza a köztudatba, amelyen tettél egy lépést visszafelé, a gyökereid felé…

Vinnie: Azon az anyagon valóban voltak olyan részek, amik a korábbi munkáimra utaltak, mindazonáltal egy kalandos, szerteágazó dalfüzér volt, számos új elemet itt próbáltam ki először...

Például a flamencót, a Never Been To Barcelona dalban. Ezek szerint hatottak rád flamenco-játékosok is?

Vinnie: Kölyökként minden inspirált, amiben gitár volt, így a flamenco is. Andrés Segovia nagyon népszerű volt abban az időben, aztán jött Al Di Meola, aki már fiatalon belekóstolt a flamencóba. Szerettem a lemezeiket, de a fordulópontot ebből a szempontból az 1980-as év hozta el számomra: 16 éves voltam akkor, és volt szerencsém koncerten látni Al Di Meolát, John McLaughlint és Paco de Lucíát. Di Meola és McLaughlin is káprázatosak voltak, de igazából Paco nyűgözött le teljesen. Embertelen dolgokat játszott, óriási inspirációt jelentett a gitározása!

A 2001-ben kiadott Defying Gravity albumról már esett szó, melyen visszakanyarodtál a korai munkáidhoz, ugyanakkor továbbfejlesztetted a flamenco-vonalat is. Közvetlenül ezután újabb nem akármilyen felkérést kaptál, Michael Schenker posztjára állhattál a brit UFO soraiban. Könnyű volt idomulni a zenekar jól ismert stílusához?

Vinnie: Meglehetősen könnyen beilleszkedtem. Tudod, fiatalon UFO-rajongó voltam, különböző zenekarokkal játszottam is a nótáikat, tehát tudtam, hogy passzolni fogunk egymáshoz. A UFO színtiszta rockzene, és mint ilyen, nagyon fekszik nekem, ráadásul itt is a saját elképzeléseim szerint játszhatok, nincsenek kötöttségek. Az elmúlt 15 év igazolta, hogy jó döntést hoztunk, amikor összekötöttük a sorsunkat.

Egyébként mi a helyzet a UFO háza táján jelenleg? Azt hallani, hogy Phil Mogg a nyugdíjba vonulást fontolgatja…

Vinnie: Hogy mit hoz a jövő, szerintem egyedül Phil tudhatja, de lehet, hogy még ő sem. Annyi biztos, hogy jövő tavasszal lesz egy brit turnénk, ősszel pedig Amerikában játszunk, az időbeosztás többi része pedig folyamatosan alakul. Úgy gondolom, hogy nem fogunk leállni, inkább csak visszaveszünk a tempóból kicsit. Folyamatosan úton lenni nem könnyű, és ahogy öregszik az ember, ez úgy válik egyre fárasztóbbá, nehezebbé. Meglátjuk, hány év van még bennünk…

Ha a UFO lelassít, akkor több időd lesz a szólómunkáidra, nem?

Vinnie: Magam is így gondolom, és még az is lehet, hogy egy új zenekar elindítása is benne lesz a pakliban. Egyébként éppen a következő szólólemezen dolgozom a stúdióban, úgy 70 százalékos készültségi fokon áll a munka.

Az előzmények ismeretében biztosan nem lesz ugyanolyan, mint az elődei…

Vinnie: Fején találtad a szöget, mert ez az album gyökeresen eltér majd a közvetlen elődeitől, és még azt is ki merem jelenteni, hogy szinte mindentől, amit eddig csináltam. Olyan dolgokat bontok ki ezen az anyagon, melyeket korábban, a kilencvenes években már érintettem, de nem mélyedtem bele, tehát nem lesz teljesen idegen hallgatnivaló, mindenképpen engem láttat majd, csak más nézőpontból. Nincsenek modern törekvések, és nincs hanghalmozás! (nevet) Jó, azért akadnak olyan részek, ahol sokat játszom, de nem ez a fő motívum, nem ez mozgat. Nagyon kíváncsi leszek, hogy a közönség hogyan reagál majd rá, mert tényleg nem olyan hallgatnivaló lesz, amit bárki is várna tőlem. A basszusgitárt Rudy Sarzo, a dobokat pedig Richie Monica barátom kezeli a dalokban, de további vendégek is fel fognak bukkanni itt-ott. Ha minden jól megy, akkor az őszi turnéra meg is jelentetem a korongot, persze ehhez az kellene, hogy ne vesszek el az apró részletekben! (nevet) Tudod, állandóan rohanok mindenhova, de amikor alkotok, akkor nagyon lassú vagyok, mert folyamatosan kísérletezek mindenféle hangzásokkal. Ez pedig sok időbe telik, de nem bánom, mert addig nem lépek tovább, amíg teljesen meg nem bizonyosodtam arról, hogy a lehető legtöbbet hoztam ki az adott témából!    

www.vinniemoore.com

Danev György


2018. december 26. 07:40

Minden jog fenntartva. 2019 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA