Vámos Zsolt – 50 év lélekjelenlét
Vámos Zsolt az idei, 50. születésnapját egy nagy koncerttel ünnepelte, amire összeállt több korábbi saját zenekara, és különböző formációkban sok olyan zenésztárssal állt színpadra, akikkel a közös munka inspirációt jelentett számára. Április 25-én az Analog Music Hallban fellépett többek között a Marathon, a Run For Power – Gary Moore Emlékzenekar, a svéd-magyar Hard, és a Kard. Ez az esemény egyfajta összegzése volt mindannak, amit Zsolt eddig létrehozott gitárosként és szerzőként. Megkértem, hogy szóban is foglalja össze a szakmában eltöltött 32 évéről az emlékeit és tapasztalatait, és természetesen a jövőbeli tervekről is szó esett.
Már tizenéves korodban kiderült, hogy van tehetséged a zenéhez. Sőt, még Gyöngyösön éltél a szüleiddel, amikor együtt játszhattál az akkor már elismert gitárossal, Alapi Pistivel.
12-13 éves koromig egyáltalán nem foglalkoztam a zenével, a szüleim nagyon szerették a magyar nótákat, gyakran énekelt is együtt a család, de ez nem inspirált arra, hogy zenélni kezdjek. Aztán az unokabátyám mutatott nekem lemezeket, nála hallottam először például Al Di Meola-t, Gary Moore-t és Carlos Santana-t. Ő egy helyi latin-rock zenekarban játszott, egyszer elvitt magával a próbájukra. Ott hallottam életemben először élő zenét, ott láttam először hangszereket, erősítőket. Ez az élmény teljesen lesokkolt, úgy éreztem, megfordult velem a világ, akkor lett egyértelmű, hogy gitáros akarok lenni. Gyöngyös mátrai borvidék, a diákok jártak a helyi bortermelőkhöz szüretelni, ezzel keresve egy kis zsebpénzt. Egy hét munkáért 500 Ft-ot kaptam, ebből vettem egy rettenetes orosz dobozgitárt, amivel mindent lehetett, csak gitározni nem. Elkezdtem játszogatni a hangszeren, sok mindent ellestem az unokabátyáméktól, és hallgattam a nagy gitárosokat. A rokonoktól, ismerősöktől jó visszajelzéseket kaptam, úgy tűnt, van tehetségem a zenéhez. Ekkor ismerkedtem meg Alapi Pisti barátommal. Őt, és az egész Front együttest Gyöngyösre vitték be katonának. A Helyőrségi Művelődési Központba jártak próbálni, mi meg bejárkáltunk hozzájuk a kis amatőr zenekarommal. Jó barátságba kerültünk, sokszor gitározgattunk együtt Pistivel, nagyon sok mindent ellestem tőle. Közben a gyöngyösi zenekarral minden nap próbáltunk, instrumentális jazz-rockot szerettünk volna játszani, aztán elkezdtünk vendéglátózni is ezzel a csapattal, jártunk bálokba és lagzikba is.
Amikor Budapestre költöztél már voltak konkrét lehetőségeid, vagy elindultál szerencsét próbálni?
Tudtam, hogy csak Budapesten van lehetőségem a zenéléssel komolyan foglalkozni, ezért az érettségi utáni ősszel máris feljöttem a fővárosba. Nem volt egyszerű a kezdés, először a Fővárosi Sütőipari Vállalatnál helyezkedtem el mint géplakatos, és egy munkásszálláson laktam. Ekkor Alapi Pisti már az Eddában gitározott, már benne volt a zenei vérkeringésben. A felköltözésem után pár hónappal szólt nekem, hogy gitárost keresnek az éppen induló Zoltán Erika kísérőzenekarba. 2 – 2,5 évig játszottam ebben a csapatban, ez idő alatt hat-hét turné zajlott le, köztük egy két hónapos szovjet turné is. Sokan csodálkoznak azon, hogy ilyen zenét is játszottam. Vidékről jöttem és szerettem volna zenészként boldogulni, meg kellett ragadnom minden lehetőséget. Az élet engem igazolt, mert nagyon sok tehetséges barátom indult Gyöngyösről velem egy időben, de ők nem voltak hajlandóak ezeket a kompromisszumokat megkötni, így nem is kerültek bele a körforgásba. Az sem mellékes, hogy rögtön egy professzionális produkcióba kerültem be, nagyszínpadokon játszottunk, óriási rutint szerezhettem, emellett jó kapcsolatot alakítottam ki egy csomó szakmabelivel, építettem a saját utamat, stílusomat. Nem feltétlenül úgy, hogy mindenképpen rock zenész legyek, és bár a rock zene érdekelt a legjobban, kinyílt az érdeklődési köröm egy csomó másféle zene iránt is. Ha az ember be van szűkülve és csak egyféle stílust hallgat és játszik, akkor egy csomó olyan dologból kimarad, ami a saját stílusát, egyéniségét is jobban kibonthatná.
Aztán két akkori sztárprodukcióban, a Napoleon Boulevardban és az Exoticban már zenekari tag voltál.
Talán azt kevesen tudják, hogy először az R-GO gitárosa lettem. ’89 környékén már elkezdtem stúdiózenészként is dolgozgatni, és így keveredtem az R-GO készülő lemezéhez, ami az Angyalbőrben című sorozat kapcsán jelent meg, Szikora Robi Kovács Tamás billentyűs kollégával készítette az anyagot, én pedig gitároztam a felvételeken. Robi ekkor kezdte el újraszervezni az R-GO zenekart, ránk is számított, egy TV interjúban be is jelentette, hogy az új csapat két tagja Kovács Tamás és Vámos Zsolt. De közben a Napoleon Boulevardból kivált a gitáros, Cziglán István illetve Vincze Lilla is, a helyükre új tagokat kerestek, így én mint friss R-GO gitáros, kaptam egy újabb lehetőséget. Úgy éreztem, hogy az a fajta progresszív, rockos zene közelebb áll hozzám, mint a „csikidám”, így a Napoleon Boulevard gitárosa lettem. Elkészítettük a Legyetek jók ha tudtok című albumot, ami aranylemez lett. Emlékszem, az egész belvárosban ez zengett Karácsonykor, az összes vásárban ezt hallottam a kazettaárus standok környékén. Lassan szoktam meg a gondolatot, hogy már nem csak közreműködő vagyok, hanem egy sztárzenekar tagja. Akkoriban a megjelenő lemezek borítóit a buszok oldalán is hirdették. Sose felejtem el, amikor álltam a Blaha Lujza téren a 7-es busz megállójában, és a saját arcképem begördült elém. Nagyon viccesnek, szürreálisnak éltem meg azt a helyzetet. A Napoleon Boulevarddal körülbelül másfél évet voltam, majd jött egy újabb lehetőség amikor ’91-ben az Exotic zenekarból kivált Vilmányi Gábor gitáros. Én, mint aki mindig a második szettben kerül a zenekarokba, beszálltam az Exoticba. Készítettünk egy lemezt, aztán egy-két évvel később a zenekar nem működött tovább, leállt.
A Marathon nagyon fontos része az életednek, ez az első zenekarod, ahol szerzőként megmutattad a saját zenei világod. Hogyan indult és miért szűnt meg hirtelen ez a csapat?
Amikor már láttam, hogy az Exotic hamarosan inaktív lesz, elkezdtem csinálni a saját dolgaimat. Létrehoztuk a Marathont, ami tulajdonképpen a legfontosabb zenekar az egész pályafutásom alatt, mivel ez volt az első, ahol teljes egészében én álmodtam meg a dalokat, a hangzást, és lényegében mindent, ami a zenei, művészeti részét érinti. Nagyon fontos azért is, mert ekkor ismerkedtem meg és kezdtem együtt dolgozni az ország egyik legnagyszerűbb dalszövegírójával, Horváth Attilával. Ez nekem egy óriási megtiszteltetés volt. Én írtam a dalokat, Attila a szövegeket, majd ’92 nyarán felvettük a lemezt a zenekarral, amiben Szappanos Gyuri basszusgitározott, Berecz Endre dobolt, Kató Zoltán szaxofonozott, Galambos Zoli közreműködött billentyűn, és egy gyerekkori barátom, akivel még amatőr korszakunkban együtt muzsikáltunk Gyöngyösön, Hetényi Pali énekelt. Egy nagyon ígéretes projektről volt szó. Elkészült a lemez és odakeveredett hozzánk egy szponzor, aki egy kifejezetten nagy összeggel támogatta a produkciót, így lényegében minden adott volt ahhoz, hogy ebből egy sikeres történet legyen. A karácsonyi piacra készültünk a lemezmegjelenéssel, elkészítettük a videoklipünket, tele volt a rádió és a televízió a hirdetéseinkkel, hogy itt egy fantasztikus új zenekar. Egy probléma volt, hogy a kedves kiadó nem gyártotta le a CD-t és a kazettát a karácsonyi piacra. Hiába mentek a reklámok, nem lehetett sehol megvenni a lemezt. Ráadásul ebben az időben folyt a kazettahamisítási botrány is, ebbe is beleestünk szépen, cikkek is jelentek meg arról, hogy a Marathon kazettája hamis. A mai napig nem lehet tudni, hogy a mi kazettánk és CD-nk hogyan lett sokszorosítva és hamisítva. Ezekkel meg is lett pecsételve a zenekar sorsa. Következő év februárjában ugyan le lett gyártva 4000 darab kazetta és 500 darab CD, ami akkor el is kelt, csak addigra sajnos már olyan feszültségek voltak zenekaron belül, hogy végül ’93 tavaszán a Marathon feloszlott. Érdekes, hogy később Horváth Attila nyilatkozta valahol, hogy ha nincs a Marathon, akkor lehet, hogy a későbbi Horváth Charlie dalok sem ilyenek lennének, amilyenek. Ugyanis azt a szövegvilágot, azt a hangulatot nálunk kezdte el kibontani, megvalósítani. Talán ebből a szempontból is nagy jelentősége volt a Marathonnak.
Mindezek után megfordult a fejedben, hogy itt vége mindennek, abbahagyod a zenélést?
Abszolút. A Marathon az én voltam; az érzéseim, a gondolataim, az akkori szakmai tapasztalataim. Nyilván mivel ez volt az első saját anyag, magán hordozta a hibákat is, akkor még egy csomó mindent nem tudtam a zeneszerzésről, a hangszerelésről, akkor kezdtem próbálgatni ezt az egészet. De az én gyermekem volt, és szépen kinyírták. Ettől mélypontra kerültem. Ráadásul ’93-’94 körül a magyar zenei élet is kezdett lejtmenetbe kerülni, akkor jöttek be ezek a mindenféle borzalmas playbackelő csapatok. Emiatt gyakorlatilag a session-munkák is megszűntek. Nem tudtam, hogy mi fog velem történni, munka nem volt, a zenekarom megszűnt, ott álltam egy szál magamban tanácstalanul. Majd elmentem egy méteráru nagykerbe dolgozni, ahol kamionokkal érkező árukat pakoltam egyik pontból a másikba. A nagykernek volt egy pince raktára, ahova le kellett hordani a méterárut, ott mindig szólt a rádió. Miközben cipeltem a súlyos végeket, hallottam azt a sok borzadályt, amitől mindig ökölbe szorult a kezem, majd megszólaltak a saját felvételeim. Volt egy fura keserű hangulata ennek a helyzetnek.
Ennyi csalódás után hogyan álltál a zenéhez? Volt kedved esténként megfogni a gitárod?
Semmihez sem volt kedvem, ami a zenével kapcsolatos. Viszont az végig a fejemben volt, hogy nekem nem lehet az a sorsom, hogy méteráru nagykerben végeket cipeljek, hanem, hogy zenével foglalkozzak. Ez a fajta belső eltökéltség megvolt. Az egy másik dolog, hogy nem volt kedvem a hangszerhez nyúlni, és semmiféle zenei motivációm nem volt abban a helyzetben. Mitől is lett volna? Az életem másik része az ázsiai kultúrához kapcsolódik, ezen belül is az indiai harcművészetekhez, mitológiához és vallásokhoz. Ezek tartották bennem az erőt, hogy ki kell tartani, fel kell tudni állni, tovább kell menni, bármi is történik. Ez segített, hogy ezt az időszakot átvészeljem.
Mi rántott ki ebből az állapotból?
Az, hogy a ’90-es évek végén – 2000-es évek elején ismét változott a magyar könnyűzenei élet, újra készültek olyan lemezek, amik élő hangszerekkel lettek feljátszva, megint előtérbe kerültek a koncertek, a hangszereseknek újra lett munkája, engem is hívtak lemezfelvételekre gitározni. És aztán a 2000-es években bejött a nyugati vonal, egyre népszerűbbek lettek a modern rockzenei stílusok, például a numetál. Ettől kaptam megint inspirációt, egy elképzelést, hogy melyik irányba menjek tovább. Egy lórúgásként ért, amikor megláttam a TV-ben az Evanescence Bring me to life című videoklipjét. Meghökkentett, mert bár hallottam már kemény metál gitározást, de ez a gitárhang valamitől más volt. Aztán rájöttem, hogy az egész gondolkodás, az egész vonal teljesen más, mint amit addig hallottam. A klasszikus zenének a modern metállal való elegyítése és hip-hop groove-okra való ráillesztése egy fura stílust hozott össze. Ez rám óriási hatással volt, újra fordult velem egyet a világ. Ennek kapcsán én is akartam egy ilyen zenekart csinálni 2004-ben. Az Evanescence jó példa volt előttem, hiszen hatalmas sikere volt, úgy gondoltam, hogy erre érdemes energiát és időt szánni, volt benne perspektíva. Énekesnőket kerestem és pár évig ezen ügyködtem. Aztán két dolog vitt ki ebből, az egyik, hogy konkrét elképzeléseim voltak hangszer soundokban, mixben, hangszerelési megoldásokban, a dalszövegek témájában, és tudtam, hogy milyen karakterű énekest keresek. Nem jött úgy össze, hogy minden egyezzen azzal, ami a fejemben élt. A másik, hogy közben a modern metál elég hamar elkezdett kikopni, a tradicionális rock jött vissza. Már nem volt értelme ezzel erőlködni. Én is ismét a hagyományosabb rock zenére kezdtem koncentrálni. Nagyon sok mindent tanultam amíg a modern metál vonallal foglalkoztam, de az igazi utam az mindig is a hard rock felé vezetett.
A hard rock visszatérésének köszönhetően a nemzetközi színtéren is megmutathattad magad. Hogyan élted meg ezt a szép kihívást?
Amikor a numetal korszak kezdett lecsengeni, 2007-ben bekerültem egy magyar hard rock zenekarba, a Rockbandbe, és a Mobilmániában is gitároztam két évig. 2009 körül alakult át a Hard zenekar, Kalapács Józsi helyett a svéd Björn Lodin lett az énekes. A Rockbandből való kilépésem után 2010 elején kerültem ebbe a formációba. Az új lemezt egy év alatt készítettük el ketten Björnnel, otthon írtuk a dalokat, a felvételekre pedig kiutaztam hozzá Svédországba. Igencsak fel kellett kötnöm a gatyámat, rengeteget gyakoroltam, hiszen ez a munka lehetőséget adott arra, hogy külföldön is kipróbáljam magam és nagyon szerettem volna megmutatni, hogy ott is megállom a helyem. Az album megjelenése után sok visszajelzést kaptunk, rádióinterjúk készültek, cikkek, kritikák jelentek meg Amerikától Japánig nagyon sok országban. Ezek azt mutatták, hogy alapvetően pozitív benyomást keltettem a külföldi emberekben azzal ahogyan gitározom, és ez számomra fontos visszaigazolás volt arra, hogy jól gondolkodom a zenéről. Abban az egy-két évben többet fejlődtem, mint az előtte lévő tíz évben, ekkor kezdett úgy szólni a játékom, ahogyan azt annak idején elképzeltem, és Gary Moore rám gyakorolt hatása is ekkor kezdett beérni. Sajnos Gary Moore meghalt 2011-ben, a legnagyobb példaképemet veszítettem el. Viszont eddigre már oda jutottam érettségben és szakmai tudásban is, hogy meg mertem próbálni az ő emlékét tiszteletben tartva, a dalait előadni és ápolni ezzel az emlékét. A halála után egy évvel Csillag Zoli, a fanklub vezetője szervezett egy emlékestet, ahova engem is meghívott, hogy játsszak el egy-két dalt, azóta minden évben részt veszek ezeken a rendezvényeken. Megalakítottam a Run for Power nevű Gary Moore emlékzenekart, amivel időnként szoktunk játszani. Ennek kapcsán komolyabban elkezdtem magam beleásni a blues zenébe is, ami megint csak egy óriási doppingszer lett számomra, egy új inspiráció.
Néhány éve nagy változás történt az életedben, a belvárosból kiköltöztél egy nyugodt, kertvárosias környezetbe. Milyen hatással van ez rád, mint zenészre?
1987-től 2016-ig a belvárosban éltem, ebből 18 évet a VII. kerületi Akácfa utcában töltöttem, ami most a bulinegyed. Mivel vidéki ember vagyok, már a felköltözésemkor elhatároztam, hogy egyszer lesz egy házam kerttel és egy kutyával. Közel harminc év kellet mire ez megvalósult. Ahogy kikerültem a külvárosba, lenyugodott bennem minden, egy csomó mindent el tudtam engedni, amihez addig ragaszkodtam. Ez nem feltétlenül jó dolog a gitározás és a dalírás szempontjából. Ha az ember túlságosan megnyugszik, akkor mi inspirálja arra, hogy bármit is mondjon az embereknek? Ez időnként problémát jelent, mert szerzőként és gitárosként is a megélt problémáimból merítettem mindig. Azáltal, hogy kikerültem ebbe a környezetbe, reggelente a virágaimat nézegetem kávéval a kezemben és a kutyám fejét vakargatom, megnyugodtam, jól érzem magam, de közben úgy érzem, ezzel az inspirációk is kimúltak, ebből nincs mit megmutatnom a színpadon. Most azon dolgozom, hogy magamban találjam meg az inspirációt a további munkához. Mert az igazság az, hogy bár régóta próbálom a saját zenémet megmutatni az embereknek, igazából még nem sikerült ezt 100 százalékosan megvalósítanom. Úgy érzem, még mindig csak pici foszlányokat láthat a közönség arról, amit valójában gondolok, még rejlik bennem rengeteg más hangulat, zenei elképzelés. Ez lehet az inspiráció, ezeket a gondolatokat felhozni magamból, hogy kibonthassam és megmutathassam őket.
Amikor ennyire nyugodtan telnek a mindennapjaid, akkor hogyan készülsz fel egy Run for Power koncertre, ahol érzelmi mélységeket kell megmutatni?
Gary Moore zenéjét folyamatosan hallgatom, folyton benne vagyok. Koncertek előtt két-három nappal leülök és megpróbálom magam belepasszírozni abba a lelkiségbe, amit ő képviselt. Fel kell magamban piszkálnom azt a lelkiállapotot, ami mindig is inspirált az előadásra, hogy bizonyos lelki mélységeket megmutassak. Ezzel párhuzamosan igyekszem minél inkább megismerni a személyiségét is, próbálok közös pontokat találni az életünkben, hogy jobban megérthessem, hogy ő mit gondolt, őt mi inspirálta. Úgy gondolom, ezek fontosak ahhoz, hogy minél hitelesebben adhassam elő a dalait a színpadon.
Miért az „50 év lélekjelenlét” címet adtad a nagy koncertednek?
Ezt két fonalra tudnám bontani. Van egy mondás, a „Csak a lélekjelenléten múlott.”, amit akkor mondunk, ha olyan váratlan esemény történik, amit hirtelen kell megoldani. Amikor az ember a színpadon játszik, improvizál, akkor a lélekjelenléten múlik, hogy abban a pillanatban mit hoz ki a szituációból. Így is értelmezhető, de van egy sokkal mélyebb mondanivalója is a címnek. 50 éve próbálok úgy élni, hogy abban lélek legyen, hogy ne csak a szokások és a betanult iskolák legyenek benne a cselekedeteimben, a játékomban, hanem én is. Szerintem a zenében a lélekjelenlét a legfontosabb esszencia. Sosem akartam gitárhős lenni. Gitáros akartam lenni, aki előad gondolatokat. A koncerten azok a formációk fognak fellépni, amik nagyon fontosak voltak nekem, és amikben komoly szerepem volt. Rengeteg produkcióban közreműködtem, 80-90 lemezen játszottam, nem célom, hogy mindenki fellépjen akivel együtt játszottam, mert akkor három napig játszhatnánk egyfolytában. Olyan projektekkel is színpadra állunk, amik sosem valósultak meg, csak tervben voltak valamikor a múltban.
Milyen hangszereken játszol mostanában?
Mivel egész életemben leginkább rockzenét hallgattam, és olyan gitárosokon szocializálódtam, akik főleg Gibson gitárokat és Marshall erősítőket használtak, én is ezeken játszom szívesen. A Gibson Les Paul-t használom leggyakrabban, a legújabb szerzeményem egy Fender Telecaster, amibe most szerelmesedtem bele. Vannak relikviáim is. Például rendelkezem egy Marshall JCM800 1959 plexi erősítővel, ami konkrétan Gary Moore-é volt. Ez egy fantasztikus erősítő. Már nem viszem magammal sehova, mert nagyon féltem, és olyan erő van benne, amit nagyon kevés helyen lehet megszólaltatni. De az életem legjobb erősítője. Alapvetően a hagyományos gitár soundokat szeretem, és a hagyományos módszerek szerint építettem fel a rendszert, főleg analóg pedálokat használok.
Sok zenész állítja, hogy egy saját albumot nem lehet befejezni, csak abbahagyni a munkát, hiszen már másnap tudna rajta javítani. Te viszont készítettél olyan lemezeket, amikkel kapcsolatban nincs hiányérzeted.
Igen, szerencsém van, hogy ezt megélhettem már. Például a Kalapács Józsival készített Kard lemez zenei anyagát is szinte teljes egészében én készítettem. Volt rá annyi időm hagyva, hogy ki tudtam dolgozni mindent, az elképzeléseimet meg tudtam valósítani. Akárhányszor hallgatom meg ezeket a dalokat, nincs az az érzésem, hogy újra kellene játszani másképpen. Nyilván lehetne még tökéletesebb hangzásilag is és szakmailag is, de ami akkor a fejemben volt, az megvalósult. Viszont például a Marathon felvételeket 20 év után újra átfésültem, mert annak idején még nem voltam tisztában sok szakmai dologgal, nem volt idő tökéletesítgetni és hibák is maradtak rajta. 2012-ben újra összeállt a zenekar egy koncertre, erre az alkalomra rendbetettem a régi lemezt a saját kis otthonomban, így már ezt is szívesen meghallgatom bármikor. Ha van egy határozott elképzelés, egy lelki aspektus, amit szeretnék kifejezni, és azt egyszer sikerül megcsípni, akkor nem kell variálni rajta. Persze, én is voltam úgy, hogy készen lett egy lemez és egy hét múlva már belehallgatni sem volt kedvem, mert úgy éreztem, rossz lett, ismerem ezt az állapotot is. Szerencse, hogy ma már a technológia is adott ahhoz, hogy az ember nyugodtan dolgozhasson az elképzelésein a házi stúdiójában. Ma bizonyos értelemben jobb minőségű felvételt készíthet az ember otthon a PC-jével, mint ’89-ben Magyarország legdrágább stúdiójában. Ez sok lehetőséget ad a zenésznek, de önmagában nem elég. Szerintem a dalírásnak a megvalósításhoz szükséges részét meg lehet tanulni, de magát az esszenciát nem, az vagy jön, vagy nem. Inspiráció, mély átélt élmények kellenek, amiket érdemes megfogalmazni és ez ad tartalmat a zenének.
Pacziga Linda
2019. július 20. 07:21