MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

„Úgy tűnik, kicsit későn érő típus vagyok”

- Interjú Varga Dániel szaxofonossal – Már nem emlékszem, mikor szerettem meg először a szaxofon hangzását, de valamikor megjelent az életemben. Alapvetően mindig a gitárosok játéka ragadott meg, de ahogy tágultak a zenei ismereteim, úgy bővültek zeneszeretőként is az általam megkedvelt hangszerhangzások. Danit idén a MÜPA Jazz Showcase-én hallottam először játszani, ahol volt szerencsém vele forgatni is, és egyből magával ragadott a játéka. Könnyed, mégis energikus, és ha egyszer hallottad, akkor utána bárhol megismered, mert van benne egy egyediség. Szerettem, hogy érezni lehetett közte és zenésztársai között az egyensúlyt és azt, hogy mindenki nagyon jól ismeri a másikat, és egyből reagáltak egymás apró mozdulataira is. Fiatalok mindannyian, mégis már most érződik, látszódik: nagy jövő áll előttük.

Danival a kezdetek mellett beszélgettünk a Graz-i mindennapokról, az új Moped Loewen albumról, és arról is, mennyire izgatottan készül a Michael Brecker Nemzetközi Szaxofonos Verseny következő fordulójára, ami augusztusban lesz.

Hogyan jut el egy nagykanizsai fiatal fiú egészen Graz-ig? Hogyan zajlottak a kezdetek, amik tulajdonképpen elvezettek addig, hogy jelenleg ott végzed épp a mesterképzést?

Varga Dániel: Nagykanizsának és környékének valahogy történelme van a jazzel. Nem tudom hogyan, de ismerek olyat újságírót Kanizsán, aki erről még könyvet is írt és a város meg a jazz kapcsolatát a mai napig kutatja. Viszont én valahogy csak belecsöppentem, vagy jó helyen voltam jó időben. Valamiért nagyon akartam szaxofonozni, már nem emlékszem, miért. Apám nagy Sting fan és lehet ott halottam Brandford Marsalist, vagy, csak mert ő is szeretett volna szaxofonozni és aztán én is ezért akartam és megragadt a fülemben a hangszer elnevezése: szaxofon. Nem vágom már, hogy történt, a lényeg: kiválasztottam ezt a hangszert és aztán elkezdtem járni a sima városi zenesuliba először furulyázni, aztán pedig kaptam egy hangszert a szüleimtől, amit konyhabútor helyett vásároltak. Azóta is viccesen van emlegetve, hogy a gyereknek előbb volt szaxofonja, mint az új házban konyhabútor.

Szóval jártam a zenesuliba, mint a többi gyerek. Elég hiperaktív voltam és a szüleim is próbáltak lekötni a szokásos polgári gyerek elfoglaltságokkal. Iskola, tanítás után zenesuli, aztán vizilabda edzés az uszodában, este 9-re pedig otthon lemerítve, hogy ágyba lehessen tenni. Anyukám rendszeresen körmömre nézett: megvannak-e a házik és gyakoroltam-e. De ha nem gyakoroltam az elég nyilvánvaló volt, mivel nem halotta. Szóval fel voltam zavarva a szobámba, hogy gyakoroljam, amik fel vannak írva. Etűdök, skálák és a többi dolog. De ráuntam egy idő után és csak elkezdtem improvizálni a saját kis darabjaimat. Csak úgy össze vissza. Ekkor voltam körülbelül olyan tizenegy éves és ekkor már nagyjából két éve szaxofonoztam. Aztán elkezdtem a zenesulibúl lógni, mert nem gyakoroltam a kötelezőt és ciki volt felkészületlenül órára járni (annak ellenére, hogy nagyon kedves tanárom volt és mindig hozta, leírta nekem híres pop számok dallamait és azokat is játszhattam az órán), meg inkább akartam a haverokkal a suliban focizni vagy a LAN klubba lejárni játszani. Aztán miután nagyon sokat hiányoztam már, behívták szüleimet, hogy mi van velem, mert nem láttak már egy ideje és lebuktam, hogy én otthon előadom a nagy gyakorlást meg a művészt, de nem járok az órákra.
A szüleim ahelyett, hogy kivettek volna, elkezdtek a zenesuli mellett még magántanárhoz is járatni egy jazz kocsmába, aminek Tiborcz Iván jazz szaxofonos volt a tulaja, ahol aztán az egész jazz mizéria és improvizáció elkezdődött Iván kezei alatt. Apám együtt dolgozott a szintén nagykanizsai származású, velem egyidős jazz zongorista Gayer Mátyás apjával, és Matyi is ide járt külön órákra a Jazz Kocsmába, meg a jazz bőgős Farka Norbi is. Szóval voltak korombeli srácok, akik már ott tanultak és egyben játszottak meg prodigyk voltak, és szerettem volna én is jobb lenni az egészben. Matyival aztán később középsuli alatt sokat jammeltünk, és átjártam hozzájuk gyakorolni. Így kezdődött az egész igazából. Aztán a nyarankénti Lamantin Táborok pedig segítettek abban, hogy találkozzam a LFZE tanári karával, jó kapcsolatot sikerült kiépíteni a szaxofon tanárokkal, és gimi alatt már tanévközben is jártam fel Budapestre magánórákat venni Elek Istvántól és Kollmann Gábortól.

Gimi után nem sikerült bejutni az LFZEre, de nem is voltam olyan szinten, hogy megérdemeltem volna, így kezdtem el teológiát hallgatni a Hit Gyülekezete egyetemén, a Szent Pál Akadémián és mellette pedig a Bartók konziban folytattam a szaxofonozást. 2 év gyakorlás, meg „megpróbálni eldönteni mit akarás” után végül úgy döntöttem, a zenei tanulmányok még mindig sokkal jobban érdekelnek, mint bármi más, így újra beadtam a jelentkezésem a Lisztre és Graz-ba is (Ekkor kanizsai barátaim Matyi és Norbi már itt tanultak 3 éve). Végül pedig úgy alakultak az események, hogy Graz-ba egyből felvettek. Nagyon tetszett a suli és a város is, és úgy alakultak az életemben események, hogy távolabb akartam kerülni Budapesttől egyébként is. Így kerültem végül ide.

A zene hogyan vált egy idő után a mindennapjaid részévé? Mi volt az a pont, amikor te eldöntötted – ez számodra többet jelent, mint egy kisgyermek hóbortos napi elfoglaltsága, amiben próbálgathatja a szárnyait?

Varga Dániel: Középiskola második évétől kezdtem el komolyabban foglalkozni az egésszel. Találtam olyan zenéket, amik igazán tetszettek a jazzen belül is. Mert egészen addig, a klasszikus bebop és hard bop nagy öregjeit volt lehetőségem csak hallgatni, vagy pedig smooth jazzt és gospelt. És egyik se vonzott be, vagy ragadott meg. Aztán innen-onnan kaptam modern jazz mp3 CD-ket, amin volt 5-6 album, modernebb jazz előadóktól is, ezek aztán beszippantottak. Aztán a jammelések, gyakorlások a Gayer Matyival sokat segítettek. Én abszolút analfabéta voltam, ő pedig már a magyar jazz krémjével játszott együtt, és nagy inspiráció volt tőle tanulni, majd később zenéket hallgatni. Na és emiatt is akartam egyre jobb lenni. Én is akartam velük együtt játszani, szóval elkezdtem intenzívebben gyakorolni, ami aztán addig fajult, hogy magántanuló lettem a gimiben és minden második hétvégén fent voltam Budapesten, hogy magánórákat vegyek. Kanizsán már nem volt lehetőségem a fejlődésre.

Mennyire volt egyértelmű egy idő után, hogy a szaxofon lesz a hangszered?

Varga Dániel: Nehéz kérdés. Én sokáig gitározni is szerettem volna. Nagy hangja volt, jól nézett ki, mindenki azon játszott és a gitáros formák mindig menők voltak és zenekarokban játszottak, tök jófej haverjaik voltak. Szóval vonzott ez a „hülyeség”, amiket a tini MTV filmekben látsz. Én pedig otthon, egyedül a kis szobámban fújogatom a jazzt, amit senki se játszik a városban. De közben mindenki gitározott, meg dobolt, szóval makacs is voltam egyben, hogy én csak azért is szaxofonozni fogok. Amúgy a gitár a mai napig nagy a szerelem, de még mindig nem tudok rajta rendesen játszani. Viszont mindegyik formációmban van gitár. Szóval az meg lett oldva, hogy folyamatosan legyen körülöttem gitár zaj… Általános iskola hetedikben a gyülekezetben, ahova jártam a családommal, volt egy basszus gitáros, aki adott nekem egy Marcus Miller DVD-t, mert hallotta, hogy jazz szaxofonozni tanulok és azon a felvételen játszott egy szaxis is. Akkor kattant át ez az egész dolog. Akkor még nem tudtam, de az Kenny Garrett volt. Groove, rock, funk, de egyben jazz is. El voltam ájulva, hogy ilyen is van és a szaxofonozás az ilyen is lehet. Utána nem volt más felvételem Kenny Garettől gimiig, de azt a DVD-t megnéztem minden héten. Ma már viszont értem, a tanáraim miért forszírozták, hogy a tradíciót megtanuljam, hallgassam és értékeljem.

Kik voltak azok, akik már ebben az időszakban is inspiráltak téged?

Varga Dániel: Az egész jazz dolog elég nehezen indult. Egyrészt akkor még nem értettem, közben olyan gyerek voltam, aki körülbelül két percig tudott valamire koncentrálni, ha az a dolog nem kötötte le teljesen. Már amúgyis furának számítottam a vidéki iskolában, de még erre rátett az is egy lapáttal, hogy a Numetal élte arany korát, és a suli rádióban a Limp Bizkit, Linkin Park meg Eminem üvöltött a szünetben. Én pedig „nyálas” jazzt próbáltam hallgatni a discmanemmel, mert a tanárom azt mondta, hogy ez a zene a legmenőbb és meg kell hallgatnom a következő zeneórámig, különben nem leszek jó szaxofonos… hát nem volt egyszerű beilleszkedni. Úgyhogy nem szerettem a jazzt eleinte. De utána John Coltrane: Blue Trane albuma az eltalált és rongyosra hallgattam. Aztán jött a Marcus Miller DVD Kenny Garettel és utána két évre rá pedig Kenny Garettet hallgattam orrba-szájba. Közép suli közepe fele pedig a MUTEMATH nevű zenekar és a Radiohead érkezett az életembe. Ezek voltak a fő inspirációk, és még mellette sok kisebb időszakos fellángolás bizonyos előadók után.

Fantasztikus tanáraid voltak, akiknek köszönhetően megismerkedhettél a jazz zenével, a Lamantin jazztáborban pedig a Zeneakadémia tanáraival is találkozhattál. A tanulmányaidat mégsem itthon kezdted el, hanem Grazban, az ottani Zeneakadémián. Mi volt ennek az oka? Milyen perspektívát láttál meg az ottani intézményben?

Varga Dániel: Sok jót hallottam a Graz-i egyetemről a barátaimtól, illetve rengeteg szuper lehetőséget kínált. Akkoriban épp nagyon elvágyódtam itthonról, és megragadtam az alkalmat, hogy belekóstoljak a külföldi életbe. Szeretem és tisztelem a magyar tanáraimat, és nagyon hálás vagyok értük és a sok munkáért, amit belém fektettek. Örülök, hogy Izraelbe a Michael Brecker Nemzetközi Szaxofon Versenyre úgy jutottam ki, mint magyar, és így tudok nekik is kreditet adni.

Hogyan néztek ki a suliban a napjaid? Mi az, amit ki tudnál emelni ebből az időszakból, ami esetleg ilyen „hűha” élményként érkezett az életedbe?

Varga Dániel: Az európai lét volt az első, ami megfogott. Az, hogy lengyel, horvát, brazil, szerb barátaim vannak, akik aztán megtanítottak angolul, hogy még többet lóghassunk együtt. Megtapasztalni, ahogyan én gondolkozom és hozzáállok a zenéhez és a világhoz, az teljesen normális és emberek több száz kilométerről arrébb hasonlóan gondolkoznak, mint én. Hasonló zenéket hallgatnak, és hasonló vízióik vannak, mint nekem. Az elég jó volt. Nem voltam többé fura, mert mindenki fura volt. Vagy nem lettem ezért kiröhögve és lehülyézve, hanem mint pozitív dolog lett elkönyvelve a furaságom. Ezek a személyes érzések; de közben egyből egy intenzív munkába kapcsolódtam be, amit nem éltem meg munkának. Mindennap jammelni valahol, átmenni haverokhoz és több órán keresztül zenét hallgatni aktívan és beszélgetni róla. Mindig volt valami jó koncert vagy workshop, ami megint szemnyitogató volt. Ezek mind hűhák voltak.

Jazz-szaxofon előadóművészként diplomáztál, most pedig zeneszerzés mesterszakon tanulsz? Mit jelent számodra tulajdonképpen az alkotói munka, az alkotói folyamat? Hogyan tekintesz erre?

Varga Dániel: A zeneszerzés és a szaxofonozás már a kezdetektől valahogy együtt jártak. Bár a szaxofonnal a mai napig több időt töltök, mint bármi mással, a zeneszerzés mindig ott van. Viszont sok fajta zeneszerzési hozzáállás van nálam. Van, hogy egyik nap olyan hangulatban vagyok és a koncentrálás is jól megy, így egy nap alatt megírok egy olyan számot, ami kész is. Maximum később kicsit áthangszerelem. De van olyan, amikor egy darab számon hetekig szenvedek, és miután készen van, utána se vagyok elégedett vele. Vagy pedig már teljesen másban vagyok addigra és utálom az egészet, de aztán megszólaltatja a zenekar, és egyből hallom, hogy mi jó, és mi az, amit át kéne írni. Szóval ez nálam elég változó.

Beszéljünk egy picit a formációidról is, hiszen a tagok nagy részével kint ismerkedhettél meg. Egyértelmű volt egyébként, hogy onnan választasz majd magadnak zenésztársakat, vagy csak így alakult? Mennyire volt ez tudatos döntés?

Varga Dániel: Mindkét formációmban (Moped Loewen és a Quintett) körülbelül ugyanazok játszanak. A srácok mind osztálytársaim voltak és aztán sokat gyakoroltunk, jammeltünk együtt, nagyon összeszoktunk és nagyon jó barátok is lettünk az évek alatt. Mindenki nagyon sokat gyakorolt és nagyon jó zenész is volt már, amikor odakerült a suliba. Egyértelmű volt, ha zenekart csinálok, akkor velük akarok majd. Ez pedig azóta is tart, amikor csak tehetem, velük játszom együtt. Nem csak azért, mert jó zenészek, hanem mert a barátaim is, és inkább nem keresek pénzt egy bulin, vagy fizetek, csak hogy velük játszhassak. De ugyanígy vagyok a magyar barátaimmal is. Azt hiszem, nekem sokat számít, ki milyen ember. Azt pedig minden zenész elmondhatja: ha barátok vagytok és még jó zenészek is, akkor az win-win szituáció.

A zenei stílust tekintve más-más irányt képviselsz a formációidban. Van, amelyik esetleg egy picit közelebb áll a szívedhez, vagy egyformán szerelemgyerek mindegyik?

Varga Dániel: Mindkettő szerelemgyerek. De van, hogy az egyikre jobban fókuszálok, mint a másikra. Viszont ha szorgalmasabb lennék, még biztos lenne 2-3 másik szerelemprojektem is. Amik biztos lesznek is, csak még össze kell szedjem magam és kell még egy kis idő, hogy publikálhatók legyenek.

A Moped Loewennel nemrég jelent meg új albumod, ami elég különlegesre sikerült. Mesélsz picit az alkotói folyamatokról, illetve a dalok születéséről?

Varga Dániel:  Már régóta a fejemben volt, hogy szeretnék egy nagyobb zenekari felállásban is játszani és azon belül is valami izgalmasat csinálni. Amikor pedig elkövetkezett az idő, hogy akkor nekiállok big bandre hangszerelni, jött az ötlet, hogy akkor miért ne hangszereljem meg a Moped Loewen dalokat. Főleg, miután hallottam milyen hangszerelést írt Maria Schneider David Bowie-nak a "Sue" című számára.  Az volt az első olyan szám, ami végre úgy szólaltatott meg rockot jazz big band létére, hogy az végre megszólalt és nem csak pózerkedett valami fura rock big band dologgal. Akkor eldöntöttem, ezt nekem is meg kell próbálni. Szóval hozzáadtam még plusz nyolc főt a már létező Moped Loewenhez, és elkezdtük próbálni a dalokat. A folyamat közben pedig megpróbáltam kitalálni mi szól jól és mi az, ami nem annyira. A dalokat mindig magukban megírtam már előre és csak később hangszereltem meg őket a bővített tizenhárom fős zenekarra. Van is olyan dal az albumon, ami már az elsőn rajta volt, csak átírtam és meghangszereltem erre a formációra. Két nap alatt felvettük a stúdióban és utána Fenyvesi Marcival pedig megpróbáltuk kitalálni, hogyan is kellene ennek az egésznek megszólalni keverés és post production ügyileg. Eldöntöttük, nem fogunk semmiképpen sem úgy hozzányúlni, mint egy jazz anyaghoz és mire megfejtettük a megfelelő arányokat, az beletelt egy pár hónapba. Így született ez az indie-rock album nyolc fúvóssal, imprókkal, jazz akkordokkal, kaotikus noize részekkel.

Részt vehettél nemrégiben a MÜPA által szervezett Jazz Showcase-en; Martonvásárhelyen második helyezést értetek el a Moped Loewennel, ugyanitt te megkaptad a legjobb zenésznek járó díjat is, illetve nemrégiben bekerültél egy rangos nemzetközi szaxofon verseny második fordulójába is, s hamarosan Eilatban méretheted meg magad. Mit jelentenek számodra ezek az elismerések? Lépcsőfokok, visszajelzések?

Varga Dániel: Végre történik valami! Szerintem teljesen pozitív visszajelzések. Keresztényiesen mondva gyümölcseiről ismertetik meg a fa és most elég fincsi gyümölcsök alakulnak a fámon végre. Már kétségbe voltam esve, hogy itt vagyok 27 évesen és még mindig semmit sem tudok felmutatni, vagy letenni az asztalra a szakmának. De közben azt is tudom, hogy eddig nem is álltam készen. Se szakmailag, se emberileg. Úgy tűnik, kicsit későn érő típus vagyok. Most pedig olyan lehetőségeket kaptam a kezembe, amiknek jövőformáló ereje van és már csak rajtam múlik, hogyan fogok ezekkel a lehetőségekkel élni. Szóval szurkoljatok, hogy ne bénázzam el!

Hogyan néznek ki az elkövetkező hónapjaid? Milyen tervekkel vágsz neki az év második felének?

Varga Dániel: Leginkább sok gyakorlás következik és a szaxofonversenyre való felkészülés. Már egy éve nem volt semmilyen szaxofon órám és már régóta tervezem, hogy végre találkozom egy két szaxofonossal és veszek tőlük néhány magánórát. Most legalább van rajtam nyomás, ami miatt végre megírom azt a két-három e-mailt, amit halasztgatok már pár hónapja. Aztán júliusban Budapestre költözöm a feleségemmel. Ősszel pedig szeretnék egy új Moped Loewen EP-t kiadni. Már egy szám készen is van igazából, csak arra várunk, hogy lefolyjon a víz a mostani orchestrás albummal. De még sokat kell írnom erre az anyagra is. Egy-két koncert sem lenne rossz, bár még nem szerveztem semmit, de ezen változtatok a közeljövőben. Jó lenne pár showcase-re is kijutni a következő időszakban. Utána pedig van pár ötletem már milyen projekteket indítanék be Budapesten, és melyik zenekarokkal kollaborálnék szívesen. Szóval ötlet és terv az van sok, az eredményeket pedig majd remélem mindenki hallani fogja. Az biztos, hogy sportosan megfogalmazva azt a lendületet, amiben most vagyok, azt meg akarom őrizni.

Fotók: Rosta N. Napsugár, Rajnai Rebeka
Írta: Rosta N. Napsugár


2019. október 31. 07:34

Minden jog fenntartva. 2019 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA