MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Szentmihályi Gábor Michel

Michelről nagyon sokáig csak annyit tudtam, amennyit a szakmában hallottam róla: Ő volt az Első emelet és a Rapülők dobosa, remek zenész, a két fő jellemzője pedig a pontosság és a megbízhatóság dobosként is, és magánemberként is. Néhány évvel ezelőtt egy próbán találkoztunk először, majd a koncert napján egymás mellett ültünk a turnébuszban. Michel egész úton mesélt, amit olyan jó volt hallgatni, hogy komolyan sajnáltam, hogy csak három órát utazunk. Akkor határoztam el, hogy egyszer elkészítem vele ezt az interjút.

Az Első Emelet a ’80-as évek egyik legsikeresebb magyar pop zenekara volt. Bár nagyon fiatalon kerültél bele a csapatba, már ismerted a zenész szakmának egy másik arcát is, hiszen addigra már túl voltál egy hosszabb külföldi munkán. Akkoriban nehéz volt kijutni az országból, te hogyan kaptál erre lehetőséget?

Ehhez el kell mesélnem a fiatalkori történetem. Hat éves korom óta dobolok, 16-17 éves koromban kezdtem el játszani különböző rock zenekarokban. 18 évesen, az érettségivel nagyjából egy időben vizsgáztam az Országos Szórakoztatóipari Központban, „A” kategóriás dobos lettem. Eszembe sem jutott, hogy valaha is sztár vagy ismert zenész lehetek, csak azt gondoltam, hogy el kell kezdenem dolgozni, ezért elmentem vendéglátózni. Először Csillaghegyen a Strand étteremben játszottam egy trióval néhány hónapig, majd egyik éjjel hallottam, hogy dobost keresnek a Thermal Hotelben. Hajnali 3-kor, amikor végeztünk a trióval, át is bicikliztem, megkerestem a zenekarvezetőt, és megkértem, hogy hallgassanak meg. Kétkedve, de beültettek a dob mögé, kérdezték, hogy tudom-e a It ain’t easy című számot, mondtam, hogy persze. A billentyűs felvett egy fejhallgatót, beszámolt, és elkezdtünk játszani. Az első refrénig jutottunk el, amikor a billentyűs leintett, és azt mondta: „Na, jó! Együtt vagy még a dobgéppel.” Hozzáteszem, hogy ez engem is meglepett, mert addig csak rock zenét hallgattam és játszottam, nem gyakoroltam metronómra, és ilyen jellegű stúdiómunkáim sem voltak még. Nem tudtam magamról, hogy annyira pontos lennék, hogy együtt maradok a dobgéppel anélkül, hogy hallanám azt. De hát, ez történt. Miután beléptem ebbe a zenekarba, szinte azonnal lehetőséget kaptunk, hogy kimenjünk Olaszországba zenélni. Irgalmatlan szerencsénk volt, egy olasz impresszárió eredetileg Németországban keresett zenekart erre a munkára, de későn eszmélt, és már az összes profi német csapat foglalt volt, így Magyarországra utazott. Pont a Thermalban szállt meg, és egyik este lejött a bárba, ott hallotta meg a zenekart. Két hónap múlva indultunk is, a következő fél évet Szardínia szigetének legdélibb pontján töltöttük. Egy 800-1000 fős nyitott, forgószínpados, szabadtéri diszkóban játszottunk egy másik zenekarral váltva, naponta egy órát. Viszont azt showműsor szerűen, tehát nem volt tréfa. A szervező minden napra kitalált egy műsort, egyik nap rock’n’roll, másnap disco, aztán jött például egy újhullámos est, és az adott stílusnak megfelelően kompletten minden - beleértve a ruhánkat, a hajunkat is - átalakult arra az estére. Miután itt véget ért a szerződésünk, felmentünk Norvégiába, én onnan jöttem haza.

Élvezted ezt az időszakot?

Élveztem. Akkoriban nagy dolog volt 18 évesen kijutni külföldre egy profi helyre. Ráadásul a családi háztól távol kerültem, ami olyan értelemben mindig jó, hogy az ember gyorsan felnőtté válik. Nagyon jó pénzt kerestünk az akkori viszonyok között, és a zenekar remek zenészekből állt, sokat tudtam tanulni mellettük. Magyarországon a „vendéglátó” szóhoz kapcsolódik egy rossz szájíz, nyilván van ennek a szakmának egy alja, de egyébként ez lehet egy tök jó dolog is. Ha megnézed, ma is nagyon sok jó, sőt, kiváló, pop színpadra érett magyar zenész dolgozik hajón vagy más egyéb vendéglátó helyen. Ez egy megélhetési forma. Én Norvégiából azért jöttem haza, mert egyszer csak felébredt bennem a honvágy, szerettem volna valamit csinálni itthon.

És elég gyorsan egymásra is találtatok az Első Emelet zenekarral.

Két és fél nap utazás után megérkeztem Norvégia északi részéről Budapestre, nagyjából 14 másodperce léptem be a lakásba, amikor csörgött a telefon. Egy Losonczi Pál nevű zenész hívott, hallotta, hogy hazajöttem, és szeretett volna elhívni egy próbára. Vele mindösszesen két hétig játszottunk egy zenekarban, viszont az egyik próbánkra lejött a Török Ádi, akit én akkor nem ismertem személyesen. Csak pár másodpercig hallgatott minket, néhány mondatot beszélt a Palival, és elment. És erre rá másnap felhívott Berkes Gábor, aki mondta, hogy Török Ádám ajánlására szeretne velem találkozni. Pár napon belül volt egy meghallgatás, és mind a ketten úgy gondoltuk, hogy jó lesz az együttműködés, majd a csapat tagja lettem. Ekkor a zenekarnak még nem jelent meg lemeze, épp az első kislemez próbálkozásukon voltak túl. Ebben az időszakban a mai fogalmakkal nézve az Első Emelet egy alternatív, újhullámos zenekar volt, még egyáltalán nem a populáris érába tartozott. Időközben a dalokra rányomta a bélyegét a Kajagoogoo és a Duran Duran hatása. Kisszabó basszusgitározása,  Gabika szinti dallamai és a csapat külleme is elvitték a produkciót a populárisabb újhullám irányába. 

Rockzenén felnőtt dobosként nem idegenkedtél attól, hogy elektromos dobon, az akkori modern hangszíneken játssz?

Nem. Sőt! Nekem ez volt az egyik hajtórugóm. Mást akartam csinálni, mint a vendéglátós dolgok, valami akkori, nagyon trendi dologba akartam bekerülni. Az Olaszországban eltöltött fél év alatt nagyon sok mindenben átalakultam, például kint egyáltalán nem hallgattam rockzenét. Az ottani rádió éjjel-nappal sugározta azt a fajta, akkor még alternatívnak számító újhullámot, amit az OMD vagy a Human League játszott. Ez a vonulat sokkal keményebb, szintisebb, akár monotonabb volt a populáris vonalnál, például a Duran Durannál vagy a Kajagoogoo-nál. Annyira megkedveltem ezt a zenét, hogy amikor megláttam a hangszerboltban egy Simmons elektromos dobot, egyértelmű volt, hogy ez nekem kell. A keresetemből a világon semmire sem költöttem, hat hónapig kizárólag a dobra gyűjtöttem, és meg is vettem. Ezután mentünk a zenekarral Norvégiába, ahol tudtam használni a dobot, de nem tudtam kihasználni, hiszen a vendéglátóban csak egyfajta hangszínen játszhattam, nem volt szabad mindenféle érdekes dobhangokat, effekteket használnom. Viszont nagyon érdekelt ez a „kütyüzés”. Abszolút jó húzás volt az Első Emelet részéről, hogy bevettek a zenekarba, mert amellett, hogy jól beleillettem ebbe a fazonba, én ki tudtam használni az elektromos dobban rejlő lehetőségeket, nekik pedig pont arra a hangzásra volt szükségük, amit kihoztam ebből a hangszerből.

A veled készült interjúkat olvasgatva feltűnt, hogy nem nagyon beszélsz az Első Emeletről.

Volt hét nagyon jó évünk. Igazából nem az Első Emeletről nem beszélek, hanem a válásról. A válások nagyon ritkán szépek, nálunk a kiválásom utáni pár hónap volt elég csúnya. Az alapvető ok az volt, hogy elkezdtem nyitni más zenei stílusok felé is. ’84-ben Solti János felkeresett, hallotta az elektromos dobomat az első lemezünkön, szeretett volna ő is ilyen hangzást az épp akkor készülő Óriás kislemezükre, ezért megkért, hogy vigyem ki neki a hangszert a stúdióba. Akkor ismerkedtem meg az LGT tagjaival, Jánoska pedig volt olyan kegyes, és a barátai közé fogadott. Eljártam vele koncertekre, lemezeket mutatott nekem, egy addig számomra teljesen ismeretlen zenei világ nyílt meg előttem. Akkor hallottam először például Tower of Powert, ami nagy hatással volt rám, és a könnyedebb és nehezebb jazz is ekkor kezdett el érdekelni. Mondjuk a tradicionális és a free jazzt a mai napig sem szeretem annyira, nem lett az életem része, ennek köszönhetően borzalmasan is dobolok például swinget.  A lényeg, hogy ebben az időszakban Jánoska formálta át az ízlésemet, érdekeltek számomra új műfajok, elkezdtem velük foglalkozni. Láttam, hogy Jánoska stúdiózenészként rengeteg féle zenében otthon van, sőt, nagyon sok stílusban lényegében ő a legjobb. Felébredt bennem az igény arra, hogy  én is játsszak más zenészekkel, más műfajokat is mint korábban. Elhívott az In Line, ahol Jánoska dobolt előttem, úgy éreztem, a velük való zenélés átrángat egy másik világba. Feltűnt Gerendás Péter is, majd  Varga Miki hívott, hogy készítsünk együtt lemezt. Závodi Gabi is megkeresett, hogy szeretné ha én dobolnék a Rózsinál. Elkezdtem baromira élvezni, hogy hívnak, hogy érdeklek másokat. Úgy éreztem, hogy egy igen kelendő cikk vagyok, ráadásul egy olyan cikk, aki nagyon szereti azt, hogy hordják. Úgyhogy eljött a pillanat, amikor mondtam a zenekarnak, hogy én nagyon sok produkcióban szeretnék játszani, amikor nincs éppen koncert. Erre kijelentették a többiek, hogy az Első Emelet dobosa csak az Első Emelet zenekarban dobolhat, nem játszhat máshol. Én nem szoktam sokat vacillálni, forró fejjel azonnal döntök, és 99 százalékban nem is bántam meg a döntéseimet. ’89 áprilisában a buszban mondtam a zenekarnak, hogy január 1-ig akkor tesznek ki, amikor nekik jól esik, de ha ők nem tesztek ki, én január 1-től akkor sem vagyok a zenekar tagja, mert szeretnék másokkal is játszani. Ők nyilván tartottak egy zenekari megbeszélést, amire nem hívtak el, és arra a döntésre jutottak, hogy akkor menjek azonnal amint vége a turnénak, ami május vége volt. Ebben nem is volt semmi gond, megértettem, hogy így nem akarják már velem folytatni.  A harag utána keletkezett, amiről már nem szeretek beszélni. A lényeg, hogy eljöttem és egy sikeres session-dobosi karrierem indult el, már nyáron 11 zenekarban doboltam. Azonnal bekerültem a Rózsihoz, a Varga Mikihez, a Gerendás zenekarába. Szikora Robi is megkeresett, ami azért volt érdekes, mert az R-GO az Első Emelet konkurens zenekara volt, abban az időben a két rajongótábor között egy komoly harc zajlott, miközben egyébként a két zenekar jóban volt. És talán az R-GO-ban való zenélést élveztem a legjobban, mert ott azokkal a zenészekkel játszhattam, akiket aztán tíz éven keresztül cipeltem magammal mindenhova. Lehet, hogy hülyeség azt mondani, hogy valaki valakit felfedezett, de biztos, hogy nagyon komoly szerepem van abban, hogy a Hrutka Robi a Kretens nevű punk zenekartól eljutott odáig, hogy Magyarországon fogalommá vált a neve. Boldog vagyok, hogy egy ilyen tehetséges zenésznek segíthettem az útját, hiszen én is nagyon sokat kaptam ezáltal tőle.

Ezek szerint az R-GO zenekarvezetője lettél?

Igen, Szikora Robi engem zenekarvezetőnek akart, aminek örültem. Egy büdös vassal sem fogadtam el többet mint a többi tag, viszont szeretem, amikor rám van bízva ez a feladat, tudom, hogy megbízható, jó zenészeket hívtam, nem kell tartani a „balesetektől”. Így hívtam el Hrutka Robit a zenekarba, akivel innentől kezdve tíz éven keresztül gyakorlatilag éjjel-nappal együtt voltam, többek között azért is, mert együtt csináltunk egy stúdiót, ami reklámmal foglalkozott, együtt voltunk rengeteg zenekarban és töméntelen mennyiségű lemezt csináltunk együtt. Illetve mellette szintén életem nagy ajándéka, hogy 18 évesen mellettem kezdett el igazán kinőni Giret Gabi, aki egy iszonyú jó basszusgitáros volt már akkor. Amúgy is gyengém a jó basszusgitáros, akivel játék közben megvan köztünk a harmónia. Például a Zsoldos Tamást szintén imádom, a Rózsinál majdnem tíz évig együtt játszottunk, és soha a büdös életben nem tudtunk egy triolát úgy eljátszani, hogy az együtt legyen. Ugyanis a Tomi egy hátrahúzós, bluesos basszusgitáros, én meg egy előre húzó funk dobos vagyok. Emiatt kettőnk között soha nem volt meg az a bizonyos szinkron, pedig imádjuk egymást, hallgatunk hasonló zenéket, de mégsem ugyanaz a zenei beállítottságunk. A Giret Gabival viszont ahogy leültünk együtt játszani, abban a pillanatban tökéletesen ugyanazok voltak a triolák, a tizenhatodok, mert ugyanazt érezzük. Ugyanígy a Frey Gyurival vagy a Kolta Gergővel. Basszgitáros és dobos között van egy nagyon fura, megmagyarázhatatlan lelki kapcsolat. Ha nem vagyunk szinkronban, akkor két különböző dalt játszunk. A közönség nem vesz ebből észre semmit, sőt, lehet, hogy még a zenekar sem, de én érzem. Ha a basszgitárost kicseréled egy olyanra, akivel szinkronban vagy, akkor olyanok vagytok mint az olajozott T20-as tank, ami mindenen átmegy, azonnal elkezd gurulni.

A Rapülőkről szóló egyórás riportfilmben elmondtátok, hogy az Első Emeletből való kiválásod után néhány hónappal Berkes Gábor felkeresett és megbeszéltétek a történteket, fel tudtátok oldani a feszültéget. Majd elkezdtetek összejárni és dalokat írni, amire Gábor a következőképp emlékezett vissza: „Michel hozott jó kis ritmusképleteket meg patterneket, ötleteket, akkor én kitaláltam hozzá refrén dallamokat, meg harmonizáltunk...” Ez a közös munka hogyan nézett ki pontosan?

Ez úgy nézett ki, hogy már az Első emelet idején, ’95-ben vettem egy Roland szintit, és elkezdtem először csak dobot és basszust írni, aztán egy-két harmóniát is fogdostam hozzá. Mindig eljutottam addig, amikor már majdnem kialakul egy dal, de soha nem tudtam befejezni, mivel nem vagyok egy tudatos zeneszerző, és szolfézsban sem vagyok túl erős. Akinek először meg mertem mutatni egy-két dalkezdeményem, az a Popper Péter volt, aki azonnal kilökött a zongora mellől, és hozzátett három olyan dolgot, amitől kompletté vált a nóta. Ez a fajta dolog ugyanígy működött a Rapülőknél is később. Engem kizárólag a rap alapig érdekelt az egész, megcsináltam egy groove-ot, illetve írtam hozzá egy basszust és egy harmónia vázat mondjuk. Egyetlen nótát írtam meg kompletten, ez az Áj láv jú, amihez a Berkes találta ki a vokál szólamokat, de egyébként minden más, a fúvósok, a harmóniák, úgy maradtak, ahogyan én összeraktam. Az első lemez többi dala úgy készült, hogy felvittem Gabikához a kis alapomat, ő meghallgatta, odaült, és elképesztő módon, pillanatok alatt nótát csinált belőle.

Gábor nem is hozott ötleteket a Rapülők lemezre?

A Gesztinek eleve nagyon tetszettek az én alapjaim, mondta, hogy üljünk össze a Berkessel, hogy legyen ezekből dal. Amikor először felmentem a Gabikához, ő is mutatgatott ötleteket. Hallgattam őket, mind olyan volt, mint egy Első emelet dal, amin nincs rajta a Kiki éneke. Mondtam finoman, hogy ez nem annyira. Én is megmutattam neki a saját alapom, leült és lettek belőle nóták. Akkor nagyon büszke voltam magamra, hogy legyőztem a Berkest dalírásban, pedig nem erről volt szó. Ő már akkor okosabb volt nálam ebből a szempontból, mert azonnal megértette, hogy ha erőlteti a saját nótáit, akkor az egy újabb Első emelet lesz rap-esen. Ha az én nótáimat csináljuk meg, akkor viszont egy más hangzásvilág fog létrejönni, és ettől fog működni a dolog. A második lemez már sokkal inkább team munka volt, ott már csak egy-két alap volt, amit én hoztam. 

A Rapülők mellett a session-zenélést tudtad folytatni?

Nem. Mindenből kiszálltam, és mindenhol meg is értették, hogy nem fogom tudni a kettőt egyszerre csinálni. Ez egyértelmű döntés volt, láttuk, hogy ez akkora horderejű dolog az életünkben, hogy mindhármunknak fel kell függesztenünk lényegében minden mást. Olyan mennyiségű felkérésünk volt, hogy konkrétan két ember folyamatosan kapkodta a telefont, és nem tudtuk mindet teljesíteni. Másrészt nem is akartuk egy bizonyos idő után. Elég hamar abbahagytuk a haknizást, csak nagyszínpados koncerteket csináltunk, saját felszereléssel, zenekarral, komplett színpaddal, díszlettel, táncosokkal, tehát mindent mi vittünk az utolsó szegig, minden saját volt. Gyakorlatilag két zenekar járt így fellépni: a Hungária és mi. El is tapsoltunk egy irgalmatlan összeget arra a bizonyos nyári turnéra, amiből készült egy kis turnéfilm is. Az azt hiszem, letette Magyarországon az alapkövet, hogy hogyan is lehetne csinálni ezt a magyar pop zenét, ha a szponzorpénzből a zenésztársak nem kocsit vennének, hanem például a produkcióba ölnék bele. Természetesen mi sem csináltunk ingyen semmit, de elsősorban nem a saját zsebünket akartuk megtömni, mert úgy gondoltuk, így lehet igazán nagy volumenű dolgot előállítani, ami persze valahol egy önsanyargatás is. 

A Rapülők óriási siker volt, négy BS koncerttel búcsúztatok el a közönségtől. Ezután mi történt veled?

Jött néhány hónap szünet, amikor semmi sem történt, légüres tér keletkezett. A Rapülők dobosát senki sem hívta, mert mindenki azt gondolja ilyenkor, hogy egy sztárt nem hív el maga mögé, biztosan nem tudná megfizetni, és a Michel már amúgy sem jönne, mert nagyképű lett. Inkább keresgélnek a fiatal feltörekvő tehetségek között. Érthető. Ha valaki zenekart csinál és tagokat keres, nem az a zenész jut először eszébe, aki nemrég még négyszer töltötte meg a BS-t. Senki sem hívott. Robi és a Giret Gabi tulajdonképpen rám voltak utalva, ugye már az R-GO-ban is együtt játszottunk, a Rapülőkbe is vittem őket magammal, várták, hogy majd a Michel biztosan megint szerez valami munkát. Találkoztam egy barátommal, akinek a Pasaréti Filmgyárban volt egy kis irodája. Mondta, hogy átalakulás van a filmgyárban, itt majd lesznek stúdiók, akik reklámokat készítenek. Összehozott a fővállalkozóval, aki csak videóval foglalkozott és nagyon örült volna, ha lett volna mellette egy hangstúdió. Ekkor alakult a Michel Sound Stúdió, amiben a Hrutka Robi volt a tőketársam és a Giret Gabi volt a foglalkoztatottunk, aki mint hangmérnök dolgozott nálunk. Robival együtt vettünk fel kölcsönt, rágtuk a körmünket rendesen, hogy hogyan fogjuk tudni ezt visszafizetni. Az első héten nem volt foglalás, a második héten már volt, a harmadik héten pedig már 14 óráztunk minden nap. Bejött a stúdió, a Giret Gabi mellé fel kellett vennünk még egy embert, akkor jött a Sáredszki Tibi, aki ’95 óta a mai napig nálam dolgozik. Hárman toltuk a stúdiót, plusz még a Robival reklámzenéket írtunk, ez egy gyönyörűen működő történet volt. Egyetlen problémája ennek a formációnak az volt, hogy én reggel 8-tól délután 1-ig hangmérnökként dolgoztam a saját vállalkozásomban, délután 2-től gyorsan belefogtunk a Robival egy reklámzenébe, aztán este elszaladtunk valahova játszani, éjjel hazaértem, majd reggel megint elindultam a stúdióba. Tehát egy olyan mókuskerékben voltam benne, ami mellet sem életem nem volt, sem a gyerekeimet nem láttam felnőni, úgyhogy egy idő után előálltam a Robinak azzal az ötlettel, hogy én csinálom tovább a stúdiót, ő pedig legyen a zeneszerző. Ő egyedül is meg tudta csinálni a reklámzenéket, hiszen 99%-ban az ő ötleteit valósítottuk meg addig is, én pedig inkább technikailag rántottam össze a dolgot. Nagy nehezen szétváltunk, ő megígérte, hogy nem csinál hangstúdiót, én megígértem, hogy nem írok reklámzenét. Én betartottam, ő nem. Ezért akkor megharagudtam a Robira. Nem beszéltünk 15 éven keresztül, pár hónappal ezelőtt hívott fel egy régi reklámzene ügyben, ekkor tettük rendbe a dolgainkat. Megbántam, hogy így megharagudtam, és az én hülyeségem, hogy nem hívtam fel. Az egy dolog, hogy csinált egy stúdiót, és elvitte a Giret Gabit, de nekem annyira hiányzik az ő zenei kvalitása, az, amit képvisel, és annyira szeretnék részese lenni még egyszer az életben valamikor, valamilyen projektben, hogy ezért képes lennék bármit megbocsátani. Egy idő után az ember elkezdi értékelni a másikban a zenét, hogy azt a zenét csak ő tudja, hogy azokat a hangokat ilyen sorrendben csak ő tudja lejátszani. És onnantól kezdve az összes emberi hülyesége mind eltörlődik, mert megérti az ember, hogy senki sem reprodukálható, nincs még egy olyan zenész. Kopírozni lehet valakit, de soha nem lesz az.

Az elmúlt pár évben többféle zenekarral láttalak játszani kis klubokban is és nagyszínpadokon is. Próbálsz visszakerülni a session világba?

Ez az egész session zenélés a ’90-es évek közepétől körülbelül a 2000-es évek közepéig alakult ki Magyarországon, a ma is játszó session-zenészek többsége akkor lett ismert. Sajnálom, hogy amikor ez a generáció megerősödött, akkor én főleg a stúdióval voltam elfoglalva. Egy-egy produkcióban benne voltam, de nyilván, aki nem nyomul és nincs ott állandóan azt nem látják, és nem is hívják. Panaszkodom időnként különböző zenészeknek, hogy nagyon kevés bulim van. Aranyos választ adott erre például Herr Attila, amikor  megkérdezte, hogy miért nem helyettesítek egy-két helyen. Mondtam, hogy én helyettesítenék, de nem hívnak.  Azt mondta: „Michel, most gondolj bele! Melyik az a fiatal dobos, aki fel mer téged hívni, hogy te, gyere már el helyettem?” Én ezt abszolút értem, de otthon ülök, és tényleg boldogan elmennék különböző helyekre játszani. Most például a Guca Partyzans nevű formációban helyettesítem a Jammalt, ez a produkció minden horrorisztikus álmomat felülmúlja. Egy szál pergővel állok a színpad közepén és körülöttem fúvósok ezrei - például a Tulkán Peti meg a Koós-Hutás Áron - szerb népzenét játszanak. Örömmel megyek velük is, mert egyrészt zseniális zenészek, másrészt olyan zenét kell játszani, amit soha az életben még csak nem is hallgattam, így most kénytelen vagyok annak az auráját megérezni, kicsit beletanulni ebbe a fajta szerb-cigány népzenébe.

Ha jól értem, nem feltétlenül a nagy gázsis produkciók felkéréseit várod, inkább az együtt zenélés élményét és az új feladatokat keresed. Akár most induló, fiatal zenekarba is beszállnál, ha megfogna a zene, amit játszanak?

Abszolút. Most például el is mentem egy amatőr zenekar dobos meghallgatására. Azért nem maradtam ott, mert nekik még nagyon sokat kell ahhoz dolgozni, hogy ők maguk tudják a műsorukat, nekem pedig abban nincs kihívás, hogy ülök a próbateremben, amíg ők tanulják a saját számaikat. Ha már ingyen megyek játszani szerelemből, akkor legyen olyan, mint például ez a Guca Partyzans, amikor egy olyan zenét tanulok meg, és olyan szituációkba kerülök kiváló zenészekkel, amik egy teljesen más világba rángatnak bele. Nagyon érdekelnek a zenei feladatok, és mindenben benne vagyok, nekem soha nem volt olyan beidegződésem, hogy valamilyen stílust nem játszom, mert az gáz. Hallottam már nagyon jó zenészektől is, hogy a disco zenében a gitáros az alibit csinál. A Kool and the Gangben alibit csinál az a gitáros, aki halál pontosan játssza a tizenhatodokat? Szerintem nincs alibi játék semmilyen műfajban. Ha valaki jól csinál egy zenét, lehet az három hang is, de ha úgy van megfogva, akkor az nem alibi. A legnagyobb dobosnak a mai napig is Steve Gaddet tartom a világon, mert azt a fajta kettőnégy - akár latin, pop vagy jazz - amit ő dobol, az egyszerűen elképzelhetetlen. Belülről olyan relax van az emberben, olyan fajta megfontolt, szakértelemmel ellátott, irgalmatlan zenei tudás jön ki abból a kettőnégyből, hogy azt soha senki nem fogja tudni úgy ledobolni ahogyan ő, pedig egy kettőnégyet mindenki tud már az első dobórán.

Itt a beszélgetés végén mesélj egy kicsit a hangszereidről!

Az érdekes, hogy nekem milyen hangszereim vannak?

Téged érdekel, hogy a dobos kollégáid milyen hangszereken játszanak?

Egy kicsit érdekel, egy kicsit nem. Mert ugye nem a dob teszi a dobost, hanem a dobolása. Pont az említett Steve Gadd amikor Magyarországon járt, akkor a Berdisz Tomival mi tettük össze neki a dobunkat. Mindkettőnknek van egy Gadd modelje, viszont neki 20-as lábdobbal van, nekem meg 22-essel, amihez Steve Gadd ragaszkodott. Elvittem neki a Müpába, de abból a szempontból tök mindegy, hogy milyen dobot teszel elé, hogy három perc, és az ember keze alatt úgy fog szólni a dob, ahogyan az összes lemezén szól. Mert a titok a kézben, a megütésben van, és abban a pici hangolásban amit ő beletesz. Lehet nekem ugyanaz a dobom mint a Gaddnek, sőt, megvehetem az ő dobját is, akkor sem fog úgy szólni, mint az ő keze alatt. Ettől függetlenül nekem van egy Yamaha Maple Customom, ez a bizonyos Gadd model, van egy Yamaha Recording Customom, amit most mindenhol használok, és ami szerintem mindent visz, bár nem egy modern hangszer, de a zeneiparnak a modernebb zenét játszó részeiben is megállja a helyét. Van egy Roland elektromos dobom, a TD-50KV, ami a mostani legnagyobb kiépítésű model, miután a Rapülők befejeződött, ez most gyakorló szettnek számít otthon, az egy érdekes dolog, hogy az ember egy ilyen értékű dobfelszerelést tart otthon gyakorlónak, de hát így jártunk. Ezen kívül még van egy Sonor Designerem, ami ’92 óta van meg nekem, még a Szabó Viliéktől kaptam nagyon-nagyon baráti áron. És van egy öreg dobom, amit nem rég vettem és felújíttattam. Ez egy olyan Premier, ami úgy szól mint egy ’50-es évekbeli dob, jelenleg nem tudom mire használni. Arra gondoltam, hogy ha lesz például olyan színházi előadás ahova kell egy ilyen dob, akkor ezt viszem majd, és nem fogok pánikba esni, ha ott kell hagynom a próbák alatt.

Vannak konkrét terveid a közeljövőre?

Nincsenek. Rapülők már nem lesz többet, ez egészen biztos. Nagyon szeretném, ha a Freeport zenekarral lenne még legalább egy-két koncert. És mondom, nagyon szeretnék zenélni. Majdnem mindegy, hogy milyen zenét és kivel, csak jó legyen, és élvezzük mindannyian.

Pacziga Linda


2018. december 31. 07:37

Minden jog fenntartva. 2019 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA