MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

STEEL PANTHER - Rock & roll szentháromság

Vajon 2000-ben, alapításának évében gondolta-e bárki is a Los Angeles-i Steel Panther legénységéből, hogy félig-meddig poénból, saját maguk és szűkebb kaliforniai pátriájuk szórakoztatására életre hívott zenekaruk a következő évtized egyik legmenőbb koncertattrakciójává növi ki magát, amiért komoly tömegek őrülnek meg Hollywoodtól Budapestig, Londontól Tokióig? A ‘80-as évek glamrockjához avagy hajmetaljához fűződő minden sztereotípiát ezerszeresére nagyító brigád kendőzetlenül szexista, ugyanakkor gyilkosan önironikus és pusztítóan humoros szövegvilágú dalai az elmúlt évtizedben meghódították a nyugati világ majd minden szegletét, ráirányítva a figyelmet egy sokak által halottnak hitt műfajra. Ironikus módon a Steel Panther parodisztikus hozzáállása ellenére is jóval nagyobb közönségsikereket könyvelhetett el a melodikus rockzene műfajában, mint bárki a 21. század zenekarai közül, ami viszont azért sem meglepő, mivel ezt a fajta Van Halen-gyökerű parti-rock & rollt Eddie Van Halen és Sammy Hagar kenyértörése óta nem játszotta ilyen világklasszis színvonalon senki. A szakma által nagyra tartott félnótás brigád eddigi albumain ráadásul olyan vendégek szerepeltek, mint Chad Kroeger (Nickelback), Corey Taylor (Slipknot/Stone Sour), M Shadows (Avenged Sevenfold), Scott Ian (Anthrax), Nuno Bettencourt (Extreme) és Vivian Campbell (Def Leppard), ami szintén sokat elárul a kvalitásokról. A koncertjeiken pedig aztán tényleg minden híresség megfordult már, elég csak Avril Lavigne, Miley Cyrus, Kelly Clarkson, Steven Tyler, Paul Stanley, Chester Bennington vagy éppen a dalban is megénekelt golfzseni Tiger Woods neveit említeni. A jelmezek tehát véletlenül sem izzadós kezű amatőröket takarnak: a gitáros Satchel nem más, mint Russ Parrish, aki a ‘90-es évek legelején a Los Angeles-i Musicians Institute gitár tanszakán, a híres G.I.T-n oktatóként kereste a húrra valót, majd a Judas Priest-énekes Rob Halford Fight nevű bandájának War Of Words című power metal-remekművén felelt az eszelős szólókért, később pedig dolgozott Paul Gilberttel, illetve írt dalokat a Mr. Big számára. A másik főkolompos, Michael Starr énekes Ralph Saenz néven ‘91-ben bukkant fel a Los Angeles-i rockszíntéren a Long Gone zenekar frontembereként, aztán az évtized végén az L.A. Guns énekeseként és keresett session-vokalistaként tevékenykedett, valamint az Atomic Punks nevű Van Halen tribute bandában Parrish-sel közösen tartották életben a VH-repertoárt. Az angol irodalomból PhD fokozattal rendelkező énekes nyelvi leleményességét  azóta legfőképpen a Steel Panther szolgálatába állította, bár Gus G és a Fozzy lemezein is lehetett találkozni egyedi hangjával és dallamvilágával. A retardált basszer Lexxi Foxx karakterét alakító Travis Haley valamit a dobos Stix Zadinia (Darren Leader) ritmusszekciójával kiegészített páros idén már az ötödik nagylemezére fordult rá Jay Ruston csúcsproducerrel, a nemes egyszerűséggel csak Heavy Metal Rules címre keresztelt korong pedig pont ezekben a napokban jelenik meg. Eme friss anyagról és sok minden másról is beszélgettem Satchellel idén júliusban, mielőtt feje tetejére állították a Barba Negra Track színpadát. Figyelem, felnőtt tartalom és vulgáris nyelvezet!

Tombol a kánikula, a 35 fok a flaszteren kábé kétszer annyinak tűnik. Az előre megbeszélt fél ötös interjús időpont persze csúszik, amit annyira nem bánok, mert így megnézhetem a beállást és különben is jól bírom a meleget. Mind a csapat, mind a stáb roppant előzékeny és kedves, mindössze arra kérnek, hogy a zenekar tagjait legyek kedves ne fotózzam hétköznapi öltözetben, make up nélkül. Az imázs ugyanis szent és sérthetetlen, ami a bandát ismerve nem meglepő. Persze a csajok által körülzsongott énekes, Michael Starr oldalzsebes terepszínű rövidgatyában és bézbólsapkában is ugyanakkora rocksztár fazon, mint odafent a deszkákon, ráadásul egy folyamatosan mosolygó, cuki pofa, aki közvetlenségével azonnal kenyérre keni az embert. Ritkán érezhető pozitív kisugárzás árad belőle, pedig nem is őt, hanem a másik főideológust/főkomédiást, a gitáros Satchelt akarom kifaggatni a Steel Panther ügyes-bajos dolgairól. A soundcheck professzionalizmusán meg sem lepődöm, azon viszont igen, hogy a dobos Stix Zadiniát paróka nélkül fel sem ismertem az előbb, csak most kezdek megvilágosodni, hogy már a szerkó mögött ül. Lexxi Foxx smink és az irgalmatlan szőke hajzuhatag hiányában ugyancsak nehezen beazonosítható forma, de a basszusgitár segít, kizárásos alapon csak a négyhúros csávó lehet ő. Sok időm azért nincs merengeni, mert Satchel alig teszi le zöld-fekete tigriscsíkokkal ékesített szignált Charvel gitárját, már ott áll mellettem a konténerek szegélyezte backstage-ben. “Hová menjünk?” - kérdezi. “Oda, ahol neked kényelmes” - válaszolom. “Akkor nyomás a turnébuszba, ott hűvös van” - rendelkezik. Az éjfeketén csillogó busz pontosan olyan, mint amilyet a menő rocksztárok alá elképzel az ember: hipermodern és fényűző, kerekeken guruló szállodai lakosztály. Rendben, annál azért szűkösebb, de panaszra semmi ok, halkan duruzsol a légkondi, az étkezőben pedig minden karnyújtásnyira található. “Kérsz valamit enni vagy inni?” - kérdezi Satchel. “Egy ásványvíz jól jönne” - mondom lányos zavaromban a vendégszeret láttán. “Egyél csokoládét bőven, nekem úgysem szabad, mert elhízom” - jegyzi meg a 49 éves gitáros, aki mellesleg kirobbanó fizikai formában van. Ahogy elnézem kisportolt, szálkás testalkatát, nehéz elhinni, hogy némi extra kalória és endorfin megárthat neki, és ezt nem is rejtem véka alá: “Azért nem panaszkodhatsz, elég jó formában vagy…” - dobom fel a labdát. “Persze, mert a sok kokaintól vékony maradok!” - kapcsol át színpadi üzemmódba egy jellegzetesen hamiskás félmosoly és kacsintás kíséretében, jelezvén, hogy belecsaphatunk az interjú közepébe.

Elkészültetek az ötödik Steel Panther-anyaggal, és azt hallottam, hogy jobb lett, mint az első Van Halen…

Satchel: Hogy micsoda? (nevet) Tudod, most olyat fogok mondani, amit még biztosan nem hallottál: a létező legjobb albumunkat alkottuk meg! Ezúttal is beleadtunk apait-anyait. Pedig lemezt készíteni már rég nem akkora móka, hiszen jócskán megváltoztak a játékszabályok ebben a bizniszben: az emberek nem igazán vesznek albumokat, én viszont még abban a korban nőttem fel, amikor ezek fontosak voltak. Kölyökként minden összekuporgatott pénzemet Van Halen-, Judas Priest- meg Iron Maiden-anyagokra szórtam el. Nemcsak egy dal érdekelt, az összes kibaszott dalt hallani akartam! És azokon a lemezeken minden egyes dal ott volt a szeren! Aztán ahogy felnőttem, azt láttam, hogy a zeneipar kezdi a kislemezekre helyezni a hangsúlyt és ezeken keresztül kívánja eladni az albumokat. Ez pedig oda vezetett, hogy a nagylemezek egyre kevesebb jó dalt rejtettek, egy-két húzónóta mellett a többi töltelék volt a legtöbb korongon. A kedvenc bandáim, a Van Halen és a Def Leppard viszont akkoriban is éppúgy teljes anyagokban gondolkodtak, melyeken minden dal azonos minőségű. Világéletemben ilyen lemezeket akartam csinálni: felteszed, és elejétől a végéig megőrülsz érte! Úgy gondolom, hogy pontosan ide jutottunk el ezzel az új albummal. Noha nem adunk el sok lemezt, mégis ilyen régivágásúan gondolkodunk az album-kérdésről, mert jól tudjuk, hogy a híveink az összes dalunkat ismerni akarják. Nálunk amúgy sem opció a rádiók felé tekintgetés, mivel egyik dalunkat sem játszaná semmilyen állomás. Szóval mindig a teljes albumra fókuszálunk, és ezúttal arra is ügyeltünk, hogy ne toljuk túl a hosszát: régebben tizenegy, tizenkettő meg tizennégy dalból álló lemezeket raktunk össze, most viszont úgy voltunk vele, hogy legyen csak kilenc téma az albumon, de azok üssenek! A Van Halen is így csinálta szinte mindig. Általában kilenc-tíz dalt tettek fel az anyagaikra, de az 1984-esen például csak nyolc tétel szerepelt. Nem is kell több dal egy lemezre. Személy szerint én inkább meghallgatok egy ilyen rövidebb lemezt, ahol minden klappol, mint egy tizenhat dalos monstre kiadványt, aminek a fele szar. Ezzel az új albummal megtaláltuk az arányokat, mert pont annyi zenét tartalmaz, amennyit kell. Imádom ezt a lemezt, tele van állat riffekkel, és az sem mellékes, hogy olyan szólókat írtam a dalokhoz, melyek közül jó pár az eddigi legjobb teljesítményeim közé tartozik. Megszólalás szempontjából kicsit más az anyag, mint az eddigiek, és ezúttal itt is a Van Halen-iskolát követtük: a legtöbb szóló alatt például nincs ritmusgitársáv, ebből kifolyólag pedig ugyanúgy az arcodba kapod a szólót, mint a korai Van Haleneken. Az éneket szintén nagyon előtérbe helyeztük, bombasztikus kórusok születtek minden nótához. A szövegek témái persze nem változnak, ugyanazokról a marhaságokról írunk, mint azelőtt. OIyan dalcímeink vannak, mint Fuck Everybody, I’m Not Your Bitch, Gods Of Pussy, szóval ezúttal sem hazudtoltuk meg önmagunkat, a lemezt hallgatva egyszerre rázhatod az öklödet és foghatod a hasadat a nevetéstől!

A lemezcím is roppant szofisztikált, Heavy Metal Rules…

Satchel: Pontosan! (nevet) Szerintem az eddigi összes anyagunknak baromi jó címeket adtunk: Feel The Steel, Balls Out, All You Can Eat, Lower The Bar. Ezúttal pedig az történt, hogy megírtunk egy Heavy Metal Rules című dalt, és mindannyian azt éreztük, hogy ez nagyon passzolna a sorba, ráadásul magunk is ezt valljuk, hogy a heavy metal az igazi! Különben is, sosem neveztünk még el albumot egyetlen dalról sem, és ez valahogy ugyanazt az érzést közvetíti, mint a legelső kislemezünk, a Death To All But Metal. Előre látom, hogy kibaszott jól mutat majd a pólókon a szöveg. Aki ilyen cuccot fog hordani, automatikusan magasba emeli ennek a műfajnak a zászlaját, és ez számít igazán!

A dalszerzés hogy folyik nálatok?

Satchel: Mivel állandóan turnén vagyunk, a legtöbb zenét akkor írom, amikor úton vagyunk. Rengeteg ötlet szokott felmerülni, aztán amikor hazamegyek, a házi stúdiómban elkezdem kidolgozni őket. Szeretek ezzel foglalatoskodni, amikor otthon vagyok. Ahelyett, hogy üres tekintettel bámulnám a tévét, amit egyébként utálok, inkább kreatív elfoglaltságot keresek magamnak. Általában 10-15 dalt demózom fel egy kétéves periódusban. Nyilván mindenkinek más a tempója, valaki kibérel egy stúdiót és egy hónap alatt összerak ugyanennyit, én azonban erre nem vagyok képes. Nálam az megy, hogy egy témán szép nyugodtan, egymagam elmolyolok pár hétig. Általában a kórus ugrik be először, ami a legfontosabb rész, köré építem a több részt, a verzét, az átkötést, a pre-kórusokat, a szólót. Amikor kész vagyok, leviszem a próbaterembe megmutatni a többieknek. Együtt választjuk ki azokat a dalokat, amelyek mindenkinek tetszenek, majd elkezdjük közösen végleges formába önteni a többiek részeit, például a dobokat. Amikor otthon kitalálom a tempókat, nyilván dobprogramot használok, ami szamárvezetőnek jó, de nem árt, ha egy hús-vér dobos felülvizsgálja és a javaslataival megvalósíthatóvá teszi őket. Ez időt vesz igénybe, de mindenképpen szükséges ahhoz, hogy eljuthassunk arra pontra, ahol mindenki boldog és elégedett. Ez nagyon fontos, mert oké, hogy én írom a dalok javát, de a többieknek ugyanúgy érezniük kell, hogy részesei a kreatív folyamatnak, hiszen nekik kell majd feljátszaniuk őket a stúdióban. Egyáltalán nem mindegy, hogy az ember érzi, hogy hozzátett-e valamit az adott dalhoz vagy sem. Teljesen más úgy viszonyulni egy nótához, hogy a feljátszása közben tudod, te is hozzájárultál az elkészítéséhez. Ez a zenekari egység szempontjából létfontosságú. Tudod, nem mindenki dalszerző, én viszont imádok dalokat, dallamokat, szövegeket írni. Az énekdallamoknál is az a helyzet, hogy ha az általam kigondolt dallamív nem fekszik Michaelnak, akkor együtt átírjuk, mert az a lényeg, hogy ő érezze kényelmesen magát, miközben énekli, a végeredmény pedig jobb legyen, mint az otthoni  demóm!

Azt hittem, Michael írja az összes szöveget…

Satchel: Michael szereti, ha az emberek ezt hiszik! (nevet)  Tudod, a dalszerzést leginkább a repülőgépvezetéshez tudnám hasonlítani. Ha az embernek megvan a maga kialakult víziója egy adott dalt illetően, akkor nagyon nehéz bevonni még valakit a folyamatba. Ez olyan lenne, mintha a repülőgépet egyszerre két pilóta akarná letenni - egyik az egyik oldalt, másik a másik oldalt kontrollálná... (nevet) Ha valaki tudja, hogyan kell szólnia és miket kell tartalmaznia egy dalnak, akkor hadd csinálja egyedül. Nyilván ehhez megfelelő jártasság szükséges a dalszerzésben. Nem árt, ha az ember alaposan elsajátít minden aspektust ezzel kapcsolatban: hogyan kell riffeket, akkordfűzéseket írni, hogy megy a dallamformálás, és természetesen a szövegírás. Nagyon fontos az is, hogy valaki megfelelően ki tudja magát fejezni egy dalszövegben, hogy képes legyen megvalósítani azt, amit szeretne. Volt rá példa a múltban, hogy mások szövegeire írtam dallamot, de sokkal jobban szeretem, ha mindkét folyamatot egy kézben tarthatom, mert úgy hiszem, hogy akkor tud igazán passzolni a dallam a szöveghez, ha ugyanaz az ember írja őket. Azért lássuk be, a legtöbb zenekarban egy fő dalszerző tevékenykedik, ilyen a Metallica és a Megadeth is. Néha az is működik, ha ketten vannak - láttunk erre jó példákat -, mindazonáltal számos ígéretes zenekar oszlott már fel rivalizálás miatt, mert nem fért meg két dudás egy csárdában.

A Steel Panther dalok szövegei elég sajátosak a humor miatt, hogy úgy mondjam. Ilyeneket nehezebb írni vagy normális gondolatokat papírra vetni?

Satchel:  Olyan régóta csináljuk ezt a bandát, hogy már nem is tudom, milyen érzés normális szövegeket írni! (nevet) Azt gondolom, hogy nehezebb humoros szövegekkel előhozakodni, mert nálunk ez kardinális kérdés, aminek minden témát át kell hatnia, ugyanakkor óriási szabadságot is biztosít számomra, met bármi belefér a koncepcióba. A csapatunk egyik fő jellemvonása a szövegekben rejlő komikum, ettől vagyunk egyediek. Ha valakinek ezek nem tetszenek, rohadtul nem tud érdekelni. Ha a kritika húz le a szövegek miatt, kurvára leszarom! Akár be is kaphatják! Normális zenekarok azonban nem lehetnek ilyen renitensek. Rengetegen csak azt tartják szem előtt, hogy minél előbb bekerüljenek a rádiókba és széleskörű népszerűségre tegyenek szert, ezért állandóan azt lesik, hogy mi a menő, amihez idomulni lehet. Megpróbálnak olyan szövegeket kreálni, hogy annyira okosnak tűnjenek, amennyire csak lehetséges. Én nem akarok okosnak látszani. Arról írok, ami éppen a fejemben jár. Ha az anális szex örömeiről faragok rímet, az azért van, mert a srácokkal épp arról beszélgetünk. A Steel Pantherben pont ez a jó. Kimondjuk amit akarunk, nincs köntörfalazás. A rajongóink pedig bírják ezt a fajta direkt megfogalmazást, hogy nem kell órákig a mondanivalóról, a mögöttes tartalomról agyalniuk. Igazi áldás, hogy arról írhatok, amiről csak akarok. Nem kell disztingválnom, nincsenek szabályok, amiket be kellene tartanom. Vegyünk csak egy olyan nótát, mint a Gloryhole: a legtöbb dalszerző háromszor is meggondolná, hogy hozzányúljon-e egy ilyen témához. Mindannyian azon töprengenének, hogyan lehetne úgy megfogalmazni a lényegét, hogy azzal ne bántsanak meg másokat. Én viszont nem törődöm ezzel.

Amerikában érzékenyebbek az emberek a szövegeitekre, mint Európában?

Satchel: Ez a földrajzi elhelyezkedéstől abszolút független. Mindenhol találni olyanokat, akik utálják, és persze olyanokat is, akik imádják, amit csinálunk. Jól van ez így. Csak azt tudom javasolni a fiatal bandáknak, hogy legyen világos elképzelésük arról, hogy hová szeretnének jutni, mit szeretnének elérni, és ahhoz maradjanak hűek. Ha így tesznek, törvényszerűen megtalálják a közönségüket. Mi koncertzenekarként kezdtük és a szórakoztatást helyeztük előtérbe. A koncepciónk bevált, hamar nagy közönséget vonzott, aminek köszönhetően az egész produkció önálló életre kelt, pedig csak feldolgozásokat toltunk. Ekkor eljutottunk arra a pontra, ahol azt mondtuk: “oké, ha ez ennyi embernek bejön, akkor írjunk saját dalokat, mert csak így léphetünk fel a következő szintre.” Szájról-szájra terjedt a hírünk, és mára a világon mindenhol ismernek minket, szóval az esetünkben nincs jelentősége az országhatároknak. Amerikában rengetegen sokkot kaptak tőlünk, de másfelé is akadnak szép számmal olyan szülők, akik szerint szörnyű, amit művelünk, és inkább bezárják a szekrénybe a gyerekeiket, nehogy meghallják a dalainkat. Ugyanakkor vannak olyanok is, akik simán lehozzák a srácaikat a bulinkra, mert úgy gondolják, hogy a tévében látnak ennél sokkal ártalmasabb dolgokat is.

Térjünk rá a gitárokra! Van egy szignált Charvel modelled, gyönyörű tigriscsíkos darab. Kár, hogy George Lynch lenyúlta tőled az ötletet…

Satchel: Ugye?! (nevet) Ellopta az átkozott! Á, imádom a fazont, egyike a legkedvesebb gitárosaimnak! Fenomenális szólista, óriási hatással volt rám a stílusa. Utánozhatatlan feelinggel játszik, és a hangszereinek a stílusa is irányadó számomra, nagyon bírom az ízlését. Ami a hasonlóságot illeti, az ő régi gitárján a tigriscsíkok életszerűbbek, míg az én dizájnom összhatása inkább rajzfilm-szerű. A lényeg az, hogy állatmintával a gitáron  nem tévedhedsz! (nevet) Az előző szignált szériám a Kramernél leopárdmintás volt, és minden színben baromi jól nézett ki! A legvagányabb minták az állatoktól származnak ez nem kérdés. Meg persze George Lynchtől!

Imént közelebbről is megnéztem a gitárodat és meglepett, hogy nem találni a Floyd Rose húrlábon D-Tunát…

Satchel: Használtam egy ideig, de aztán rájöttem, hogy sokkal jobb, ha a Floyd Rose finomhangolójára hagyatkozom. Be tudom úgy állítani, hogy képes legyek egy egész hanggal lehangolni a mély E húrt. Egyszerűbb így, és ami igazán meglepő, hogy jobban tartja a hangolást, mint a D-Tuna. Az ugyanis képes elhangolódni a rohangálás és ugrabugrálás közepette a színpadon, ami a legutolsó dolog, amit kíván az ember magának koncert közben. Ha mégis ez történik, akkor megpróbálom valahogy megoldani a problémát, mert utálok gitárt cserélni.

Vannak drop D hangolású témák a mostani koncertprogramban?

Satchel: Persze, a Gloryhole és a 17 Girls In A Row is ilyenek. Az új lemezen viszont egyetlen lehangolt téma sincs, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé súlyosak a dalok. Némelyik súlyosabb, mint bármi, amit eddig csináltunk!

Mi a helyzet a Pussy Melter pedállal?

Satchel: Ó, a Pussy Melter a legnagyszerűbb pedál, amit valaha emberi kéz alkotott! Félelmetes cucc!

Kár, hogy a TC Electronic nem volt elég bátor ahhoz, hogy piacra dobja. Mert ugye ez volt a terv…

Satchel: Nos, őket kéne erről megkérdezned, de az biztos, hogy nagyon berezeltek a közösségi médiában garázdálkodó igazság bajnokaitól! (nevet) Én viszont nem félek az ilyenektől. Annyiszor mondom ki, hogy puncinedvesítő, akárhányszor csak akarom. És nem érdekel, ha ezzel valakinek a lelkébe gázolok. Ha téged ez zavar, akkor nyugodtan felmehetsz a hálószobádba és telesírhatod a párnádat. Vagy egyszerűen nem veszel tudomást a szavakról. Ez is egy megoldás, hiszen csak egy nyomorult feliratról beszélünk. Tudod, mi az ironikus? Hogy 34 évvel ezelőtt egy Tipper Gore nevű asszony, a későbbi alelnök Al Gore hites neje létrehozta a PMRC nevű szervezetet azzal a célzattal, hogy megóvja a fiatalokat az általuk károsnak ítélt zenei tartalmaktól, a nemkívánatos üzeneteket rejtő anyagokra pedig elkezdték ráragasztgatni a parental advisory matricákat. Ennek hatására Frank Zappa, aki valódi zenei lángelme volt és az akkori idők egyik legbefolyásosabb muzsikusának számított, felháborodásában egészen a Kongresszusig ment, ahol az mondta a szenátoroknak: “mindannyian álszentek vagytok. Amerikát egyetlen dolog különbözteti meg a világ többi részétől: a szólásszabadság, amihez mindenkinek joga van, ám ti ezt sárba akarjátok tiporni.” Most, 34 évvel később azt érezni, hogy a közösségi oldalakon ugyanígy korlátoznak, nem mondhatod ki, amit akarsz. Ha viszont kimondod, és valakinek nem tetszik, akkor a csürhe virtuálisan azonnal meglincsel, az üzemeltetők pedig felfüggesztik a profilodat. Az ilyen helyeken csürhementalitás uralkodik, ahol a szabad gondolkodás tiltott dolog. Elbaszott dolognak tartom az összes ilyen oldalt, mert akik futtatják, ellenőrizni akarnak. Olyan világban élünk, ahol a cenzúra erősebb, mint valaha. Visszatérve a Pussy Melter pedálra, a híveink körében hatalmas felháborodást váltott ki, hogy bizonyos körök el akarták lehetetleníteni a pedál sorozatgyártását. Aztán amikor elkezdtük saját magunk gyártani és árulni, sokan csak azért vették meg, hogy támogassanak minket a szólásszabadság ügyében. Különös, hogy a Steel Panther a szólásszabadság egyik utolsó igaz védőbástyájává vált, ugye?

A Cioks nevű dán cég pár éve kihozott egy Pussy Power nevű tápegységet. Hallottál róla?

Satchel: Ez komoly? Óriási! Gondolom, arrafelé senki nem emelte fel a hangját ellene! Az a poén, hogy sok rajongónk konkrétan rámutatott azokra a szexuális vonatkozású fantázianevekkel ellátott effektpedálokra, melyek évtizedek óta jelen vannak a piacon: ott a Big Muff, a Camel Toe és a Swollen Pickle. Ezeket mind egyértelmű szexuális célzattal nevezték el anno, mégsem szúrta senki szemét. Amúgy nem izgatom magam ezen, inkább csak mosolygok. Ilyen világban élünk, az embereknek egy effektpedál neve elég a hisztériakeltéshez. Azonnal támadásba lendülnek és petíciót írnak, ahelyett, hogy elgondolkoznának azon, mire is akadtak ki…

Mesélj, kérlek arról az időszakról, amikor a Guitar Institute Of Technology-n tanítottál!

Satchel: Az jó rég volt! 1989-ben végeztem a G.I.T.-n és rögtön ott is ragadtam az intézmény falai között. Évekig tanítottam a gitár tanszakon, ez idő tájt rengeteg fantasztikus zenésszel dolgozhattam. Egy idő után azonban úgy éreztem, hogy tovább kell állnom. A kismadárnak is el kell hagynia a fészket és meg kell tanulnia repülni előbb vagy utóbb. Ha az ember egyetemre megy, két választása van: a diploma utan vagy ottmarad és tudományos fokozatot szerez, miközben tanít, vagy kilép az életbe, hogy a tanultakat a gyakorlatban kamatoztathassa. Ez komoly dilemma, ami engem is elért. A képzettségemet valódi zenekar szolgálatába szerettem volna állítani, hogy koncertezhessek, hogy rajongókat gyűjthessek, egyszóval megélhessem a rock & rollt. Ez volt a gyerekkori álmom, amit mindenképpen be akartam teljesíteni. A másik ok az volt, hogy gitártanárként nem könnyű megélni még Kaliforniában sem. Rengeteg órát kell adni ahhoz, hogy némi pénzhez jusson az ember, és akkor ott van még az is, hogy nem mindenkit jó tanítani. Habár bőven akadnak olyanok, akikkel öröm foglalkozni, legalább ennyien vannak, akik viszont nem akarnak erőfeszítéseket tenni a tanulás érdekében, és ez kiábrándító. Összességében sokkal nagyobb perspektívát láttam abban, ha felcsapok profi zenésznek és megpróbálok sikerre vinni egy bandát. Persze megjártam néhány zenekart, mire a Steel Patherrel összejött az áttörés. Itt megtaláltam a megfelelő társakat, akik között jól működik a kémia. Tulajdonképpen végigjártuk a szamárlétrát: elkezdtünk dalokat írni, orrvérzésig koncerteztünk, minek következtében rajongókat gyűjtöttünk és egyre híresebbek, sikeresebbek lettünk. Ehhez nyilván az a kulcs, hogy olyan dalokat legyél képes írni, ami nem csupán neked, hanem másoknak is tetszenek. Visszatérve a G.I.T.-re, szerettem tanítani a suliban, de még jobban szerettem diákként órákra járni, mert elképesztően gyorsan lehetett fejlődni. Rengeteg nagyszerű gitárossal együtt koptattam a padokat, akik inspiráltak, hogy még jobb legyek. Végül aztán kiszálltam a úszómedencéből és belerohantam az óceánba, hogy úgy mondjam, mert csak így tudhattam meg, hogy mit is érek valójában.

Mi a legnagyobb hiba, amit a fiatal gitárosok általában elkövetnek?

Satchel: Szerintem az, hogy nagyon sokan túlságosan is a szólógitározásra helyezik a hangsúlyt és ezzel elhanyagolják a többi lényegi aspektust. Azt látom, hogy a fiatalok csak tekerni akarnak, minél gyorsabban. Bele vannak borulva Guthrie Govan-be meg a Dream Theaterbe, és elfelejtik megtanulni azt, hogy hogyan kell dalokat írni. Persze eljutnak oda, hogy gyilkos szólógitárosokká válnak - de csak a saját hálószobájukban! Azzal pedig kibaszottul nem hatnak meg senkit! Persze én magam is átestem ezen kölyökként, amikor Yngwie Malmsteen meg Steve Vai szemkápráztató trükkjeit próbáltam leszedni, de aztán feltettem magamnak a kérdést: vajon ha szombat este buliba indulok, melyik albumot teszem be a kocsiba? A Rising Force-ot vagy a Back In Black-et? (nevet) Nyilván ezerszer inkább a Back In Black-et, mintsem egyszer is a Rising Force-ot, ugye?  Mert a Back In Black-en dalok vannak! Az igazság az, hogy kevés gitárosnak sikerült ötvöznie a két oldalt. Eddie Van Halen az egyik ilyen. Ő mindig dalokban gondolkodott, közben viszont telepakolta ezeket állat riffekkel és szólókkal. A többség sajnos belefeledkezik a játéktechnika tökéletesre csiszolásába, és nem veszik észre, hogy ez senkit nem érdekel. A gitárosoknak fel kellene már tenni maguknak a kérdést: kizárólag egy marék gitárosnak akarnak zenélni életük végéig vagy esetleg játszanának szélesebb közönségrétegnek igazi zenét? Nézzünk szembe a tényekkel: az emberek jelentős hányada nem gitározik és kurvára nem érdekli őket ez a hangszer! (nevet)

Te magad a Steel Panther lemezein azért hallhatóan azon igyekszel, hogy mindenkinek jó legyen: vannak dalok és vannak virtuóz gitárrészek is…

Satchel: Ez azért van, mert a ‘80-as években nőttem fel. Az az időszak pedig erről szólt. Óriási rockbandák alkottak akkoriban, a Whitesnake, a Def Leppard, az AC/DC és Van Halen, akik mind sajátos zenei világot alakítottak ki maguknak, tele voltak hatalmas dalokkal és fogós kórusokkal. Azóta legalább két olyan zenei periódust hagytunk magunk mögött, amikor a minimalizmus volt menő és az emberek nem igényelték az emlékezetes, himnikus dallamokat. Személy szerint én nagyon hiányoltam ezeket az együtténeklős témákat azokban az időkben. A Steel Pantherrel pont ezért is emeltük magasba a ‘80-as évek zászlaját, mert amikor elindítottuk a bandát, ez a fajta muzsika abszolút hiányzott a palettáról. Zenészként akkor érzem jól magam, ha fogós dalokat játszhatok. A ‘80-as évek kibaszott nagy időszak volt a rockzene számára és mi imádjuk ezt az összes vonzatával együtt: ha felmegyünk a színpadra, a közönség azt látja, hogy ez egy vérbeli rockbanda, ahol hatalmas hajak meg smink van és dögösek a ruhák. Ezek a látványelemek mind hozzátartoznak ehhez a zenéhez. Ezzel szemben a mai bandák milyenek? Ha rájuk nézel, nem tudod eldönteni, kiket látsz: a zenészeket, netán a színpadon melózó személyzetet, esetleg az utca túloldalán lévő üzlet eladóit? Ha én koncertre megyek, elvárom, hogy az előadónak legyen kisugárzása, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy átlagember, hogy látványos színpadi öltözékbe bújjon és a frizurájában meg a sminkjében se legyen kivetni való. Mi arra esküdtünk fel, hogy nem hagyjuk a feledés homályába merülni mindezt.

Jöjjön egy kis játék! Feldobok pár hajmetal-gitárost a ‘80-as évekből, te pedig jellemzed őket néhány szóval, oké? Legyen az első Warren DeMartini…

Satchel: Nem mondom, hogy minden egyes Ratt-album megtalálható a lemezgyűjteményemben, de Warren játékát nagyon szeretem, mert ízes és tele van csodás frázisokkal, a vibratója pedig egyenesen lenyűgöző!

John Sykes...

Satchel: Sykes mindig nagy bálványom volt. Irgalmatlan tónus, eszelős vibrato!

Randy Rhoads…

Satchel: Randy egy legenda, akit mindenki imád, nálam azonban soha nem tartozott a kedvencek közé. Persze ettől függetlenül igazi mester volt, aki roppant kreatívnak bizonyult rövid pályája alatt. Emlékezetes riffeket írt, elég csak a Crazy Trainre gondolni, a szólói pedig igazán jelentőségteljesek voltak, szinte önálló dalok voltak a dalokon belül. Az Over The Mountain szólója jó példa erre: ha kivennéd a szólót a dalból, az egész más képet festene. Ugye C.C. DeVille-t nem dobod fel? (nevet)

Ő lett volna a következő…

Satchel: Istenem! (nevet) Oké. C.C. DeVille véletlenül sem olyan gitáros, aki technikailag túlképzett lenne, de ezzel tisztában is van. Egyszer a következőt mondta nekem: “a fejem tele van jobbnál-jobb témákkal, de az ujjaim nem hagyják, hogy ezek kijöjjenek belőlem!” (nevet) Imádom a fickót, mert óriási fazon, és tökéletes példa arra, hogy nem kell a legjobb gitárosnak lenned ahhoz, hogy nagy sikereket arass a zeneiparban. C.C.-nek nagyobb sikerekben volt része, mint amiről a legtöbb ember álmodni képes. A Poison ráadásul több slágernótát produkált, mint a legtöbb rockbanda együttvéve, ami részben az ő érdeme is, tehát mindenképpen megérdemli az elismerést. A haja pedig mindig nagyon ott volt a szeren! (nevet)

Kicsit olyan volt, mint Steve Stevens szőke verziója, nem?

Satchel: Pontosan! Ezt a két arcot viszont sosem láttam még azonos időben ugyanabban a szobában. Lehet, hogy éppen ezért? (nevet)

Menjünk tovább: Vivian Campbell...

Satchel: Ó, imádom Vivian Campbellt! Ronnie James Dio oldalán ismertem meg és láttam is akkoriban koncerten őket együtt! Az még az Yngwie előtti korszak volt, ami teljesen máshogy festett gitározás szempontjából, mint az azutáni időszak. Viviant ennek megfelelően régisulis gitárosnak tartom, aki roppant agresszív játékmóddal rendelkezik, viszont mindig a dalok érdekeit nézi. A számomra legkedvesebb szólókat mind ő játszotta a rockzene történetében. Az érzelemgazdagsága és motívumai teljesen sajátosak. A Last In Line-ban hallható a kedvenc szólóm tőle! Ami viszont sajnálatos, hogy mennyire alulértékelt, miközben minden bandájában a maximumot nyújtotta. Sokkal nagyobb elismerést érdemelne, mint amennyi jut neki!

Richie Sambora:

Satchel: Ó, Richie-kibaszott-Sambora! Richie kiváló gitáros, de sosem volt a kedvencem, ahhoz a Bon Jovi túlságosan is csajoknak való zene volt. Amikor ők nagyon nagyok voltak, én Iron Maident hallgattam, de ez legyen az én bajom. Richie remek adottságú gitáros, aki nagyszerűen játszik, mindig a dalokat helyezi előtérbe és énekelni is nagyon tud. Ja, és mindig kurva jól nézett ki! (nevet) Remek csapatot alkottak Jon Bon Jovival, elképesztő kölcsönhatás uralkodott közöttük. Ez az, ami egy rockbanda esetében lényeges: ha a frontember és a szólógitáros között működik a kémia, akkor nyert ügyük van. Már a kezdetekkor érezhető volt ez náluk, aminek hamar meg is lett az eredménye, mert hatalmas banda lettek, és ez jórészt Richie-nek volt köszönhető.

Az sem elhanyagolható, hogy mindig jó csajai voltak, ugye?

Satchel: Ne is mondd! Ki is az ágyasa most? Orianthi, aki úgy 17 éves? (nevet) Mit csinál ez a csávó vele? A bölcsőjét ringatja? Á, feladom! (nevet)

Jöjjön az utolsó: Nuno Bettencourt…

Satchel: Nuno óriási! Zseniális ritmusgitáros és félelmetes szólista egyben! És ő is baromi jól néz ki! Ugyanolyan jó a fazonja, mint évtizedekkel ezelőtt. Nem is tudom, hogy csinálja. Biztos különleges krémeket meg olajokat használ, mert a bőre még mindig gyönyörű! (nevet)

steelpantherrocks.com

Interjú: Danev György
Satchel fotók: Joe Lester
Zenekari fotók: David Jackson


2020. február 3. 14:55

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA