MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

STANLEY JORDAN – Akár a pók

Az elektromos jazzgitározás egyik állócsillagaként számon tartott Stanley Jordan igazi kultfigurája a jazz-színtérnek. A nyolcvanas évek közepén feltűnt amerikai virtuóz 6 évesen kezdett zongorázni, majd 11 évesen tért át a gitárra. Az arizonai Princeton Egyetem jazz tanszakán diplomázott, ahol olyan zenészekkel játszott együtt, mint Dizzy Gillespie és Benny Carter. A különc gitáros az iskolából kikerülve utcazenészként kereste a kenyérre valót, mígnem 1985-ben az EMI Manhattan Records labeljeként épp akkor újrainduló Blue Note kiadó elnöke, Bruce Lundvall leszerződtette a céghez. Az Al Di Meola által producelt Magic Touch album 51 hétig trónolt a mindenható Billboard jazz listájának csúcsán, máig megdöntetlen rekordot állítva fel ezzel. A lélegzetelállító nyolcujjas technikájával a fogólapon pókként fel-alá száguldozó zenész-lángelme azóta is rendíthetetlenül alkot sajátos világában, de időnként olyan kollégákat is kisegít, mint Quincy Jones vagy Dave Matthews. Stanley múlt hónapban zajos sikerrel koncertezett a Müpában, és volt olyan kedves, hogy a fellépés előtti nap délutánján a próbateremben exkluzív interjút adott lapunknak, mely az alábbiakban olvasható.

A gitárvilág a nyolcujjas tapping technika egyik pionírjaként tekint rád. Hogyan dolgoztad ki ezt a teljesen egyedi játékmódot annak idején?

Stanley Jordan: Én magam inkább touch-technikának nevezem ezt a fajta játékfelfogást. Az elképzelést zongoráról ültettem át gitárra, lévén a zongora volt az első hangszerem. Klasszikus zongorázást tanultam egészen kiskoromtól, de volt egy olyan szakasza a gyermekkoromnak, amikor nem adódott lehetőség arra, hogy rendszeresen gyakorolhassak rajta. Ebben az időszakban fedeztem fel magamnak a gitárt, néhány év elteltével pedig világossá vált, hogy ez az én hangszerem. Ugyanakkor elérkezett az az idő is, amikor a gitár limitáltságát felismerve elkezdett hiányozni a zongorában rejlő szélesebb perspektíva. Ennek érdekében megpróbáltam új utakat keresni a játéktechnikákat illetően, hogy hasonló textúrákat hozhassak létre a gitáron, mint a billentyűs hangszereken. Számos módon közelítettem a hangszerhez, mire ráébredtem, hogy a hammer on/pull off-technika lehet az, ami az egész elképzelés alapját adhatja. Rengeteg lehetőség rejlett ebben az érintést középpontba állító játékmóddal, hiszen tetszés szerint kombinálhattam egyujjas slide-figurákkal vagy éppen üveghangokkal, melyek segítségével könnyedén elérhetővé váltak olyan megoldások, melyek az addigi lehetőségeimet meghaladták. Ugyanakkor elvárt egy olyan fokú felkészültséget tőlem, amit talán csak a hegedűsök ismernek. Noha texturális értelemben valóban a zongora volt a játékom katalizátora, technikailag azonban inkább a hegedüléshez állt közel. Egy rövid ideig hegedültem is gyermekkoromban, de csak addig, amíg megtanultam, mennyire precíz hozzáállást kíván meg a hangszeres játék...

Sokszor úgy érzem, hogy a sajátos látásmódodat akár Chapman Stickre is át lehetne ültetni...

Stanley: Az az érdekes, hogy nagyjából egy éve kísérleteztem ezzel a játékmóddal, amikor megláttam egy hirdetést az egyik gitármagazinban. Egy Chapman Stick-et ábrázolt, és miután elolvastam a leírását, azonnal úgy gondoltam, hogy azt a hangszert nekem találták ki. Régóta vágytam egy olyan instrumentumra, amin nagyon sok húr van, és ez pont olyan volt. Aztán amikor lehetőségem nyílt kipróbálni egyet, nyilvánvalóvá vált, hogy nem olyan egyszerű használni, mint előzetesen gondoltam. Nagyon másnak tűnt a kialakítása, mint a gitáré: a húrok túl közel estek egymáshoz, az érintők közötti távolság pedig relatíve nagynak bizonyult. Kis idő után rájöttem, hogy a Chapman Stick nem az én világom, mert az enyémtől teljesen eltérő hozzáállást igényel. Mivel nem tudtam rajta olyan akkurátusan játszani, mint azt szerettem volna, és nem voltam képes a dinamikáját megfelelően kontrollálni, ezért inkább abbahagytam a vele való kísérleteket.

Mennyire igényel speciális eszközöket a sajátos játékmódod?

Stanley: Úgy mondanám, hogy a kezemre alakított hangszerek mindenképpen segítik a kifejező játékot. A gitárom beállításain nagyon sok múlik, főleg a megfelelő húrmagasság eltalálása számít: ha egy kicsit is magasabb az action, mert éppen hideg reggel van, és a nyak emiatt elvetemedik, már másképp kell hozzányúlnom a gitárhoz. Nyilván ez szabad szemmel sosem vehető észre, a játékérzet azonban ég és föld lehet. Általában amikor nehézségeim támadnak játék közben, először magamban keresem a hibát, és felteszem a kérdést: “miért van ennyire rossz napom?” Aztán szép lassan ráébredek, hogy a gitár állítódott el…

Milyen méretű húrok szükségeltetnek ahhoz, hogy megfelelően lehessen a technikádat alkalmazni?

Stanley: A vékony készleteket preferálom, a kilences vagy tízes készletet. Egyébként épp tavaly fordult elő velem, hogy a NAMM Show alkalmával felfedeztem a Cleartone márkájú húrokat. Óriási hatást gyakoroltak rám, és ezt nem azért mondom, mert endorser vagyok. Éppen a barátaimmal söröztem, amikor odajött hozzám a cég egyik reprezentánsa, aki elkezdte ecsetelni a húrjaik erényeit. Én viszont azt mondtam neki, hogy nyugodtan ismertesse csak a paramétereket, tolja a reklámszöveget, úgysem hiszem el egy szavát sem! (nevet) Ő erre annyit reagált, hogy “rendben, akkor holnap gyere oda a pavilonunkhoz, és próbáld ki őket!” Így is tettem, és teljesen ledöbbentem, mert minden szava igaznak bizonyult! Nagyon hangosak a húrjaik, sosem hallott intenzitással rezonálnak, ami elképesztően hosszú lecsengési időt produkál. Ráadásul nagyon tartósak is: régebben minden koncert után új készletet kellett feltennem a gitárra, most már azonban nincsenek ilyen problémáim. Mivel egy kis manufaktúráról beszélünk, amelyet kevesen ismernek, fontosnak tartom elmondani, hogy basszushúrokat is gyártanak. Minden gitárosnak és basszernek javaslom, hogy próbálják ki ezeket a húrokat, nem fognak csalódni!

Nyilvánvalóan a tiédhez hasonló kvázi-legato-technikák puhább, finomabb hangokat eredményeznek annál, amit pengetővel képeznek. Hogyan éred el a megfelelő hangerőt játék közben?

Stanley: A touch-technika valóban halkabb hangokat produkál, ám ezt egy okos trükk segítségével könnyű ellensúlyozni. Ironikus módon pont egy olyan szakember adta a kezembe a megfejtést, aki Chapman Stickekkel foglalkozott. Azt tanácsolta, hogy a hangszedőket állítsam olyan közel a húrokhoz, amilyen közel csak lehet, viszont a benne lévő mágnesrudakat süllyesszem be a műanyag házba, ne álljanak ki belőle úgy, mint általában lenni szokott. Ez az apró modifikáció rengeteget segített abban, hogy a kívánt hangerővel szólaljanak meg a hangok az ujjaim alatt. Azt nem mondom, hogy mindenképpen nagy kimeneti jellel rendelkező pickup szükségeltetik ehhez, de egyértelműen segít, ha valami ilyen van a gitárba beépítve.

A gitárod ikonikus darab, szinte összeforrt a neveddel. Mesélnél róla?

Stanley: Ez egy Vigier Arpege modell, és sokan azt hiszik, hogy személyre szabott custom gitár. Az igazság viszont az, hogy Patrice Vigier mindössze néhány beállításbéli változást eszközölt annak idején rajta, jelentős mértékben nem modifikálta a széria modellt. Azonban ennyi elég volt ahhoz, hogy teljesen a kezemre álljon. Azt szeretem a legjobban ebben a gitárban, hogy a húrok alacsonyan is jól működnek rajta, nem csörögnek játék közben, és nagyon pontosak az érintői. A bundok milyensége szintén neuralgikus kérdés számomra, mert sok múlik a formájukon. Számomra a jumbo típusúak működnek, mert több anyag van bennük, ezáltal pedig gazdagabb tónust adnak. A másik fontos dolog, hogy az érintők teteje lekerekített legyen. Ha egyenes, akkor elvész a rezonancia és az intonáció. Ha csúcsos, az legalább ennyire rossz, mert a húrokra való erősebb ráfogás miatt a húrok barázdát ejtenek az érintőn.

Úgy tudom, egyenes fogólapot használsz a gitáron…

Stanley: Így igaz. Akár lehetne rádiusszal is ellátott a fogólap, csak ezzel az lenne a gond, hogy nyújtásoknál nemkívánatos zajok keletkeznének. A lapos fogólap ezt kiküszöböli.

Mióta vagy hű ehhez a Vigier gitárhoz?

Stanley: 1987 óta játszom Vigier gitárokon, az a példány viszont, amit itt látsz most nálam, 1988-ban került hozzám. Ez a tökéletes gitár számomra, pedig nem egy kezes bárány, kifejezetten sok energiát emészt fel a rajta való gitározás. Ez abból következik, hogy nagyobb skálahosszal bír, mint az átlagos gitárok és ezért a húrokban is nagyobb feszültség jelentkezik. Viszont pontosan ezért szól annyira ellenállhatatlanul! Nagy igazság, hogy azok a hangszerek, amelyek igazán jól szólnak, általában sokkal nehezebben játszhatóak. Ez egy kompromisszum, amit meg kell kötnie az embernek a kiváló tónus elérése érdekében!

A próbateremben látok néhány legendás Fender Twin Reverb erősítőt. Ez a karakter áll legközelebb hozzád?

Stanley: Az erősítők, amiket általában használok, DV Mark modellek. 2-3 éve játszom rajtuk, és nagyon jó tapasztalataim vannak velük. Legfőképpen az 50-est és a 250-est favorizálom, előbbi kiváló rockra, utóbbi pedig minden egyébre. Viszont turnén csak az erősítő fejeket használom. Nagyon jók a DV Mark ládák is, de azokat nem cipelem magammal. És itt jönnek a képbe a Fender Twin erősítők, ugyanis rájöttem, hogy a hangszórói különlegesen jól passzolnak a DV Mark fejekhez. Ezért a koncertjeimen a backline kizárólag Fender Twinből áll, a hangszóróin átvezetett DV Mark fejjel ugyanis megoldok mindent.

Effektpedálokat szoktál használni?

Stanley: Igen, néhányat. A DV Marknak van egy kiváló kompresszora, a Compressore. Régóta kerestem egy olyan kompresszort, ami nem befolyásolja a hang jellegét. Ez az első ilyen pedál, amivel találkoztam. Mivel alapvetően nem vagyok a kompresszálás híve, a pedál threshold potméterét szinte teljesen kitekerem, így a hatását alig lehet érezni. Ugyanezt teszem a compression ratio potméterrel, hogy az effekt szinte limiterként működjön. Akkor tesz jó szolgálatot ez a pedál, amikor a touch-technikát erőteljesebb pengetésekkel kombinálom. A másik kedvencem a DV7 Distorsore torzító pedál, amiben beépített grafikus EQ-t találni. A pedál EQ-része csak akkor aktív, ha a torzítót is használom, ami remek ötlet, mert így a torzítás milyensége is szabályozható. Általában a középfrekvenciát emelem ki a segítségével, de nem a felső-közepet, mert az túl harsány. Inkább azt a részt nyomom meg, ami éppen csak a normál beszédhang frekvenciája fölé esik, így szól át legjobban a gitár a zenekaron. Aztán van még egy torzító, amit előszeretettel használok: ez egy Mendoza pedál, amit egy olasz szakember, Maurizio Beltrami készít kézzel. Persze ez sem teljes szaturációban szól nálam, csak annyira, hogy legyen némi éle a hangnak.

Köztudott, hogy nem tartod logikusnak azt a fajta hangolást gitáron, amit a világ nagy része preferál, és inkább tiszta kvártra hangolod az összes húrt. Miért alakult ez így?

Stanley: Ezzel kapcsolatban van egy mókás sztorim: 11 éves voltam, amikor Karácsonyra megkaptam az első gitáromat. Szenteste volt, én pedig roppant izgatott voltam. Kaptam egy könyvet is hozzá, amiben le volt írva, hogyan kell behangolni a gitárt. Valahogy így kezdődött: “hangoljuk a legmélyebb húrt egy általunk kiválasztott hangra, a következőt pedig arra, amit az ötödik érintőnél lefogva hallunk...” Ennyi nekem elég is volt. Becsuktam a könyvet, és eme instrukció tudatában nekiálltam szisztematikusan behangolni minden húrt. “Oké, ezzel meg is volnánk” - gondoltam, és elkezdtem játszani a Down In The Valley című klasszikust az akkordtáblázat alapján. Valamiért azonban minden akkord förtelmesen szólalt meg. Nem értettem, hogy lehet ez, hiszen mindet a megadott ujjrend szerint fogtam le! Tudtam, hogy jól csinálom, mégis rosszul szólt! (nevet) Gondolhatod, hogy két óra szenvedés után mennyire frusztrált lettem, egy 11 éves gyerek még nem a türelméről híres! Úgy hajnali kettőkor újra kinyitottam a könyvet, és megpróbáltam rájönni, hol lehet a hiba. Végül persze megtaláltam, és behangoltam a gitárt a normál módon, azonban ezután sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ennek így nincs semmi értelme, szóval a magvait ezzel el is vetettem egy egyéni látásmódnak. Később, amikor alaposan beleástam magam a jazzbe, számtalan akkordot és skálát memorizáltam, de mindvégig ott motoszkált a fejemben, hogy egyszerűbb dolgom lenne, ha a tiszta kvartra történő hangolást preferálnám. Így gondolkodtam: „ha egy olyan akkordot kell lefognom a hathúros gitáron, amit négy szomszédos húron képzek, akkor erre három helyen van lehetőségem a fogólapon, de normál hangolásnál ez három különböző ujjrendet jelent. Ha viszont tiszta kvartra hangolom a gitárt, akkor minden pozícióban ugyanúgy foghatom le a szóban forgó hangzatot. Ha olyan akkordot kell játszanom, ami öt húr szélességű, akkor két pozíció áll rendelkezésre kétféle ujjrenddel, az én módszeremmel azonban itt is csak egyfajta fogást kell memorizálnom.” Persze először vívódtam magamban, hogy melyik irányba induljak el, ennek pedig az lett a következménye, hogy hol ezt, hol azt a hangolást használtam, ami rendesen összezavart. Tisztában voltam vele, hogy döntenem kell, és amikor végre elhatároztam, hogy a tiszta kvartok teóriája mellé teszem le a voksomat, hirtelen minden leegyszerűsödött számomra.

Mit gondolsz, miért ragaszkodik mégis a gitárvilág megrögzötten ahhoz a hangoláshoz, ami valóban nem túl logikus?

Stanley: Ez jó kérdés. Régebben teljesen más célok mozgatták a zenészeket, mint manapság, és ez különösen igaz volt a jazzre. Egyszerűen nem tehetted meg, hogy jazz improvizációhoz ne használd az elméleti tudásod, a teóriákat, amiket megtanultál az iskolában. Mindez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy képes legyél improvizáció közben egyik hangnemből a másikba, egyik húrról a másikra, egyik érintőről a másikra transzponálni a muzsikát. A gitárosok azonban másképp gondolkodtak: ők úgy vélekedtek, hogy ennél sokkal fontosabb az, hogy az első és a hatodik húr is E-re legyen hangolva, mert így jó vaskos, gazdagon rezonáló akkordokat pengethetnek, és ebben a közegben az üres húrok ugyanúgy jó célt szolgálnak, mint a barréval lefogott akkordok. Már akkor is meg tudtam ezt érteni, hiszen ha klasszikus zenei értelemben vizsgáljuk a kérdést, akkor a tiszta kvartokra történő hangolás valóban disszonáns lehet. Én azonban mindig is különbséget tettem a disszonancia és az instabilitás fogalmai között, a füleimnek ugyanis inkább az utóbbit hallják ebben a szituációban. És ezzel nincs is probléma, lévén az instabilitás könnyedén legyőzhető a zenében.

Mennyire követed figyelemmel a gitárvilág történéseit manapság?

Stanley: Nem mondom, hogy mindenből naprakész vagyok, hiszen beláthatatlanul szerteágazóvá vált a világ gitáros színtere, de azért igyekszem odafigyelni a fiatalabb tehetségekre. Nagyon tetszenek a mostani matekos rockbandák gitárosai, például Tosin Abasi, aki kivételes dolgokat művel. Ő az a gitáros, akivel szívesen dolgoznék együtt. Tavaly már találkoztunk a NAMM Show alatt, remélhetőleg összehozunk majd valamit közösen. Egy másik nagyon figyelemreméltó gitáros számomra Yvette Young. Még nem annyira ismert, mint Tosin, de hihetetlenül tehetséges, főleg a tapping-technikája lenyűgöző. Pár hónapja lejött az egyik koncertemre, és teljesen meglepődött, hogy tudtam, kicsoda! (nevet) Vele is tervbe van véve a közös munka. Ezeknél a különleges ütemeket használó fiatal rockgitárosoknál mindig azt érzem, hogy a Robert Fripp-iskolát követik, ami nálam elég jó ajánlólevélnek számít! Azt is látom, hogy manapság nagyon népszerű az a fajta akusztikus játék, amit még Michael Hedges kövezett ki az utókornak. Ezek mind olyan dolgok, amelyek az én eszköztáramban nem találhatóak meg, viszont hatalmas inspirációval töltenek el!

Guthrie Govanről mi a véleményed?

Stanley: Vele még nem találkoztam, de csodálatos gitárosnak tartom. Iskolapéldája annak, hogyan kell a virtuozitást a muzikalitás szolgálatába állítani. Nem egy öncélú virtuóz, hanem egy multidimenzionális zenész, aki képes kontextusba helyezni a játékát. Egyszerűen jól esik a fülnek a gitározása!

Több mint három évtizednyi, sikerekben gazdag karrier után mi az, amit még mindenképp el szeretnél érni?

Stanley: Nos, nagyon kevesen tudják, hogy a kapcsolatom az elektronikus zenével messzire nyúlik vissza. A jövőben mindenképpen szeretnék időt szakítani arra, hogy kirándulást tehessek ebbe a zenei világba, esetleg kombináljam azt a saját zenémmel. Remélhetőleg erre 2019-ben sort tudok keríteni. Egy másik ambiciózus projekt, ami már évek óta formálódik a kezeim alatt, egy concerto megírása touch gitárra és nagyzenekarra. Tudod, a kedvenc komponistám Bartók Béla, a legkedvesebb zeneművem ebben az univerzumban pedig az ő Concerto zenekarra című műve. Óriási hatást gyakorolt rám ezzel, szóval ha egyszer elkészülök majd a saját concertómmal, az mindenképpen neki lesz köszönhető!

www.stanleyjordan.com

Interjú: Danev György

Koncertfotók: Posztós János - Müpa  


2019. május 9. 10:16

Minden jog fenntartva. 2019 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA