MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

SARI SCHORR

Márciusban végre Budapesten a blues-rock New York-i hercegnője! Március 24. az a nap, amit a blues-rock műfaj és a nagy énekesek rajongói évek óta várnak: eme jeles napon ugyanis Budapesten lép fel a 2016-os debütalbumával a színtérre üstökösként berobbant Sari Schorr. A New York-i illetőségű hölgy őserejű hangjával, kiváló dalaival és elbűvölő személyiségével már az említett A Force Of Nature lemezzel ujja köré csavarta a stílus híveit, a Never Say Never címre keresztelt második koronggal pedig még inkább megerősített mindenkit abban, hogy a 2020-as évek egyik jelentős blues-egyéniségét tisztelhetjük majd benne. A harmadik anyagára nemrég ráfordult énekesnővel a közelgő koncert kapcsán beszélgettem.

Hány éves korodban derült ki, hogy van tehetséged az énekléshez?

Sari Schorr: Három éves voltam. Anyukám azt mondta, hogy előbb tudtam énekelni, mint egyenesen menni! (nevet) Az élet zene nélkül számomra elképzelhetetlen volt már akkor is. Roppant szerencsésnek mondhatom magam, mert később, felnőttként minden időmet a szenvedélyemnek szentelhettem, sosem kellett munkahelyre járnom dolgozni. Nyilván ahogy az ember halad előre, megtapasztalja, hogy a zenész-lét cseppet sem könnyű, abszolút elhivatottság kell ahhoz, hogy valaki erre tegyen fel mindent. Ugyanakkor mindegy is, mennyire rögös az út, mert azt csinálhatod, amit a legjobban szeretsz, ezáltal pedig kiteljesedhetsz, önmagad lehetsz.

Részesültél formális zenei képzésben gyerekkorodban?

SS: Abszolút! Tanultam éneket, zongorát, fuvolát és dobolást is. Rendkívül vonzó volt számomra az éneklés és a hangszeres játék. A fejlődésemet egy olyan tanárnő segítette leghatásosabban, aki a híres New York-i konzervatórium, a Juilliard School falai között tanított. Rengeteget tanultam tőle. Egy idő után megpróbált meggyőzni arról, hogy az operaénekesi pálya lenne az igazán nekem való, de egyfelől sosem voltam elég fegyelmezett ahhoz, hogy operát énekeljek, másrészt az operában nem csinálhattam volna azt, amit akarok, nem járhattam volna a saját utamat. Az énekhang tudatos képzése, a helyes technikák elsajátítása egyébként hihetetlenül fontos: annak köszönhetően, hogy tudom, miként kell helyesen használnom a hangomat, képes vagyok végigtolni egy három- vagy négyhónapos turnét is probléma nélkül. Pedig nem akármilyen koncerteket adunk, óriási energiák szabadulnak fel a bulikon. Minden egyes fellépésen maximálisan odateszem magam, és nem kímélem a torkomat a dalok előadása közben. Fura és vicces, de a klasszikus képzésnek köszönhetően vált belőlem megbízható és kitartó rockénekes!

Vannak praktikáid a hangod megóvására, amikor turnézol?

SS: Azon kevés énekes közé tartozom, akinek nincsenek rituáléi. Akár hiszed, akár nem, be sem melegítem a hangszálaimat koncertek előtt. Ehelyett felmegyek a színpadra és fokozatosan érek el üzemi hőfokra, hogy így mondjam. Turnén nem ez jelenti a legnagyobb kihívást, hanem az, hogy eleget pihenhessek és az edzéseimet is beiktathassam, ugyanis maratonfutó vagyok.

Kik voltak legnagyobb hatással az énekstílusodra?

SS: Elsősorban olyan híres jazzénekesek gyakoroltak rám nagy hatást, mint Ella Fitzgerald, Billie Holiday, Sarah Vaughan és Nat King Cole. Olyan akartam lenni, mint ők, ugyanakkor én mindig zenekarban gondolkodtam. Az egyik legjobb tanács, amit az énekléssel kapcsolatban valaha kaptam, az volt, hogy nem kell mindig túltolni a biciklit: jó dolog, ha valakinek öt oktávos a hangterjedelme, de tényleg állandó jelleggel demonstrálni kell ezt? (nevet) Az embernek meg kell tanulni visszafogni magát. Ami a további hatásokat illeti, bizonyos idő elteltével elkezdett érdekelni, hogy a kedvenceim honnan lesték el a fogásokat? Kik voltak ezen nagyszerű amerikai jazzénekesek előfutárai? A kutatásaim elvezettek a klasszikus bluesénekesnőkhöz, Ma Raineyhez, Bessie Smith-hez és Big Mama Thorntonhoz. Hirtelen megértettem, hogy ők azok, akikkel megegyezik a zenei identitásom. Imádtam azt a fajta attitűdöt és magabiztosságot, ami belőlük áradt, de az is nagyon tetszett, hogy valódi emberekről énekeltek igaz történeteket. Innen már csak egy lépés volt, hogy szerelembe essek a blues-zal.

Mi jelentette az első nagy fordulópontot a karrieredben?

SS: Épp Memphisben léptem fel, és a koncerten megjelent Mike Vernon producer. A következő párbeszéd zajlott közöttünk: “Van már lemezed? - Nincs. “Szeretnél csinálni egyet?” - Naná! “Tudsz dalokat írni?” -  Igen!!! (nevet) “Akkor küldj párat nekem, hadd halljam, mire vagy képes!” Megtettem, amire kért, a válasz pedig nem váratott sokáig magára: “Istenem, ez annyira jó, hogy az embereknek hallaniuk kell! Felfüggesztem a nyugdíjas létet és megcsináljuk azt a lemezt!” - mondta lelkesen. Óriási szerencsém volt, hogy Mike belém botlott, attól kezdve minden megváltozott! Tanulság, hogy a legjobb dolgok mindig véletlenszerűen történnek az életben! Nyitottnak kell lenni az új dolgokra és nem szabad félni megragadni a lehetőségeket!

Jó sok rockos elem található a muzsikádban. Rockos blues vagy bluesos rock, amit játszol?

SS: Nehéz erre a kérdésre válaszolni. A téma egyébként nemrég szóba került a lemezkiadómnál is, amikor az új dalaimról beszélgettünk. Ezek a friss szerzemények megint más oldalamról mutatnak meg, ahogy az előző lemezem is mutatott egyfajta fejlődési ívet az elsőhöz képest. Fel is tettem a kérdést, hogy aggódnak-e amiatt, hogy nehéz kategorizálni a zenémet? Erre a kiadó elnöke, Alan Robinson csak annyit mondott, hogy “írj jó dalokat!” Mindazonáltal rockénekesnek tartom magam, akire hatott a jazz, New York-i lakosként pedig a soul is, a blues iránt pedig mély tisztelettel viseltetek, ami azt hiszem, hallatszik.

A dalszerzés hogyan működik nálad?

SS: Amikor leülök dalt írni, mindig van egy sztori a fejemben. Ez lehet olyan, ami velem történt meg, de lehet, hogy valaki mással, vagy éppen egy olyan dolog, ami a világban zajlott. A zene általában magától jön, csak arra kell figyelnem, hogy melyek azok a zenei megoldások, amik a legjobban hangsúlyozzák a mondanivalót, illetve meglegyen a megfelelő érzelmi töltés. Amikor a dallal készen vagyok, jön a produkciós munka és az ezzel kapcsolatban felmerülő kérdésözön: “Mennyire legyen domináns a blues-irány?” “Haladjunk a blues-rock felé?” “Mennyi torzítás legyen a gitárokon?” “Hogyan nézzen ki a hangszerelés?”

A dalaidból számomra az derül ki elsősorban, hogy leginkább történetmesélő vagy...

SS: Annyira örülök, hogy ezt mondod! Tudod, te vagy az első, aki egy interjú során felvetette a dolgot. Mindig én vagyok az, aki ezt bizonygatja, ha a dalokról kérdeznek. Mindenekelőtt történetmesélő vagyok, és csak ezután énekes. Ez egy privilégium. Sokan kérdezik, hogy nem vagyok-e ideges, amikor százak vagy ezrek előtt kell színpadra lépnem? A válasz pedig az, hogy egyáltalán nem, mert csak sztorikat mesélek! 

Mit akarsz elérni egy dalszöveggel?

SS: Leginkább azt, hogy mindenki magáénak érezhesse kicsit. Ez azért is fontos, mert a mai ember hihetetlenül elszigetelt módon él. Hiába uralják a mindennapjainkat a közösségi oldalak, magányosabbak vagyunk, mint valaha. A dalaimon keresztül ezért is próbálom emlékeztetni az embereket arra, hogy mindannyian spirituális lelkek vagyunk, akiknek szükségük van egymásra. Relatív kevés időt töltünk itt, a Földön, viszont rengeteg minden történik velünk ezalatt. A zene megfelelő platform arra, hogy ezek egy részét megosszuk egymással. Mindazonáltal a zene nem kizárólag azért van, hogy jól érezzük magunkat tőle. A szövegeimben a súlyos témákat sem kerülöm, a családon belüli erőszak és a drogfüggés tematikája ugyancsak releváns motívum nálam. Ezek olyan fontos társadalmi kérdések, melyekről beszélnünk kell a dalok nyelvén is, ugyanakkor én magam ezt úgy teszem, hogy soha nem ítélkezem senki felett.

Tavaly nyáron kihoztál egy Beautiful című single-t. Tekinthető ez a lépés egy új album előfutárának? 
 
SS: Bizonyos értelemben igen. Nemrég tértem haza Walesből, ahol egy jelentősebb dalszerzős időszakot töltöttem, miután befejeztem az Északi-sarkkör mentén bonyolított turnémat. Az anyag ugyanakkor még olyan stádiumban van, hogy korai lenne irányvonalakról beszélni, bár akad pár dal, melyek már jobban körvonalazottak, és ezek Tom Petty- és Black Crowes-hatásoknak sincsenek híján. Ami a Beautiful dalt illeti, az egy roppant különleges, érzelmes darab számomra, viszont nem reprezentálja a formálódó új lemez jellegét. Még a Never Say Never album idején készült és fel is került rá, aztán azt mondtam, hogy emeljük ki és kezeljük kiemelten. Ezért készítettünk videót is hozzá, amiben számos barátom szerepel, köztük Ana Popovic és Walter Trout is. A dal a mindenkiben megbúvó belső szépségről szól.

Milyen elképzeléseid vannak a következő lemez megjelentetéséről? Továbbra is kitartasz a fizikai formátumok mellett?

SS: Nos, nem könnyű döntést hozni ebben manapság. Az biztos, hogy a lemeztársaság ragaszkodik a fizikai formátumokhoz is. Szerencsére a vinil-eladások évről évre nőnek, egyre nagyobb az érdeklődés a klasszikus LP iránt. Rengeteg vinilt adunk el az albumaimból, és a CD is jól megy, szóval nincs okom panaszra. Valamiért a blues-rock műfaj közönsége még mindig örömét leli abban, ha fizikálisan megvásárolhat egy lemezt, ha forgathatja a kezében a korongot, ha olvasgathatja a bookletből a szövegeket, és ez nagyon jó! Elképesztően lojális ez a tábor, ahogy a lemezvásárlással támogatnak például engem is. Gyakorlatilag egyedül nekik köszönhető, hogy van lemezszerződésem, hogy turnézhatok szerte a világban. Hála Istennek, hogy létezik még az a művészetpártoló réteg, amelyik támogatja az előadókat, akár lemezvásárlással, akár koncertlátogatással. Nélkülük lehetetlen lenne túlélni ebben a világban.

A blues műfaja reneszánszát éli manapság, Joe Bonamassa és Beth Hart révén rég nem látott népszerűségre tett szert a stílus. Te magad, mint a színtér aktív szereplője hogy látod ezt belülről?

SS: Azt hiszem, hogy igazad van. A blues popularitása évek óta növekszik, és ennek számos oka van: a blues valódi. A világban annyi hamis dologgal találkoznak az emberek, hogy kialakult az igény bennük az igazi, tartalmas zenék hallgatására. A bluest hús-vér emberek játsszák hús-vér közönségnek, akik azonosulni tudnak a dalokkal, a sztorikkal. A bluesban ráadásul időtlen minőséget és őszinteséget találni. Sok évtizeddel ezelőtt a blues már kikopott egyszer a köztudatból Amerikában, aztán a brit Blue Horizon kiadó Mike Vernon vezetésével újra megismertette az itteni közönséget azzal a műfajjal, ami ironikus módon pont nálunk rendelkezik a leggazdagabb hagyományokkal. A Rolling Stones, Eric Clapton és John Mayall munkáin keresztül az amerikaiak újra megtanulták a blues történelmét, Muddy Waterst és a többi legendás előadót. A blues azóta él és virul, és valószínűleg mindig túl fog élni mindent.

Végezetül egy szimpla kérdés: mit jelent számodra a blues?

SS: Jó kérdés, és nem is annyira egyszerű! (nevet) A blues tulajdonképpen az egész karrieremet jelenti. A blues nélkül nem lenne otthona a hangomnak, hogy úgy mondjam. A blues segített abban is, hogy megtaláljam önmagam, az identitásomat, és jól érezzem magam a bőrömben. Ha felnézek a könyvespolcomra, a blues történetével foglalkozó kötetekre, akkor azt is mondhatom, hogy e történeti áttekintések rengeteg sztorit adtak nekem. A blues ugyanis nem elhanyagolható módon kapcsolódik az amerikai történelemhez, a régi munkadalok sok mindent elmesélnek. Ezeken keresztül bepillantást nyerhetünk a régi idők történéseibe, tehát kiváló rálátást biztosít a műfaj a múltunkra, arra, hogy kik vagyunk valójában, és arra, hogy nem felejtünk. Talán a blues által mélyebb értelmet nyer bennünk a szeretet, az együttérzés, az empátia fogalma is, és emlékeztet minket arra, hogy mit jelent valójában az emberségesség.

www.sarischorr.com

Interjú: Danev György
Fotók: Rob Blackham, Anthony Firman


2020. február 5. 09:38

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA