MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Samu a gitáros… (12. rész)

… és Bencsik Sándor, az ember. A P. Mobil és a Pandora’s Box zseniális képességű hangszerese, zeneszerzője a visszaemlékezők szerint ellentmondásos egyéniség volt. Önmagával és zenésztársaival szemben kíméletlenül maximalista, ugyanakkor visszahúzódó, csendes, érzékeny karakter. A kőkemény, ám dallamos rockzene feltétlen és hűségesen kitartó híve, aki laza eleganciájával, finom modorával messze kitűnik a bőrös-láncos rockerek közül. Akit magánéleti gondjai éppúgy agyonnyomnak, mint az általa vezetett zenekar lecsúszása. Sorozatunkban a hetvenes-nyolcvanas évek egyik gitárhőse életének fontos mozzanatait elevenítik fel zenésztársai, barátai. Gál Gábor a Takáts Tamás Blues Band, a Budapest Acoustic Band, valamint az Ezüst Nyár – LGT Tribute Band gitárosa a P. Mobil roadjaként, és Bencsik Sándor tanítványaként került közelebbi ismeretségbe a rock-blues zenével. Elbeszélése nyomán érdekes adalékok kerültek elő Samu életéből.

Egy interjúban elmesélted, már javában gitároztál, amikor Samu gitárleckéket adott neked. Milyen tanárnak bizonyult, és milyen irányba mozdított előre?

Igen, amikor Bencsik Samut megismertem, már nem volt idegen a hangszer számomra, pár dolgot tudtam játszani rajta. Elsősorban néhány Led Zeppelint és pár Deep Purple-t. Elsőként vetetett velem egy Csepei-féle gitárakkord lexikont, majd elővett egy tollat, és átjavította az abban szereplő berajzolt akkordokat. Szerinte ezeket volt érdemes fogni, én pedig betartottam az utasításait. Pengetés technikát, valamint különféle akkordfogásokat tanultam tőle. Megmutatta, hogy azt hányféle módon lehet alkalmazni a gyakorlatban. Bár ezek a gitározás kezdő lépései, a mai napig ezeket használom. 

Mennyire tudtad hasznosítani a tőle szerzett tudásanyagot? Megváltozott ennek hatására a soundod, vagy a játék technikád? 

Erre azért nehéz válaszolni, mert mindenki magának alakítja ki a soundot és a technikát. Egyszerűen szélesebb lett az ismeretem. Olyan, mint amikor angolul tanulsz, és egy bizonyos szóra még három-négy szinonimát megtanítanának. Zeneelmélettel, szolfézzsel nem foglalkoztunk, az előbb említettekkel ki is merült a gitároktatás, és ez pont elég volt ahhoz, hogy tovább lépjek. És magától értetődőnek tartotta, hogy mindezt emberbaráti alapon, ne pénzért tegye. Egy éven keresztül intenzíven tanultam nála, utána meglehetősen rendszertelenül találkoztunk a lakásán.

Zenészként miként vélekedsz róla, mi lehetett a karizmájának a titka?

Azt gondolom, s ez nagyon tetszett, hogy precízen, elegánsan gitározik. Tetszett a pengetőtartása, amit egyébként ő maga reszelt meg. Több mint harminc éve hagyott itt bennünket élőket, azóta óriásit fejlődött a technika, elrohant körülöttünk a világ. Azóta egy zenész több zenekarban is játszik, elterjedtek az akusztikus formációk. Bencsik Samu kezében sohasem láttam akusztikus gitárt. Lehet, hogy nem is volt neki, hiszen nem volt divat. Ő rock gitáros volt, s annak megfelelően játszott. Miután három, három és fél évtized sok idő, nem lehet tárgyilagosan megítélni, hogyan gitározott. Az biztos, hogy nagyon jól, és az is, hogy kitűnt a kortársai közül. De hát, mint mondtam, teljesen más világban éltünk akkor. Azt is említettem, hogy eleinte nagyon tisztán játszott: nem emlékszem arra, hogy használt volna gitáreffekteket, torzítót, vagy wah-wah pedált. Tökéletesen beleillett abba zenekarba, abba a képbe ahol megismertem: nevezzük nevén, a P. Mobilban. Egy ős-állat énekes (Vikidál) egy ős-állat billentyűs (Cserháti Pityi) mellett – csak ismételni tudom – sugallta, vagy inkább sugározta az eleganciát.  Sokat tanultam tőle. Nem csupán a zenésztársaihoz való viszonyulását a színpadon, de magát a színpadi viselkedést is. Minden mozdulatát, cselekedetét követtem, mert tudtam, ha én is zenész leszek, ugyanígy fogom csinálni. Leguggoltam a VOX erősítője mögé, onnan figyeltem minden egyes hangot, hogy csakis azt halljam, ami lejön a gitárjáról.

Tudsz- e valamit mondani emberi vonatkozásairól? Mennyire ismerted meg őt?

Miután nem csak a zenére szorítkozott a kapcsolatunk, szerencsére az emberi vonatkozásaihoz is hozzá tudok szólni. Párszor boroztunk együtt, jó hangulatban teltek ezek a találkozások, emlékszem, ha valami tetszett neki, arra harsány nevetéssel reagált. Az említett felállású P. Mobil vidám társaság volt, amennyire én láttam – egy ideig roadoltam nekik – jó hangulat uralkodott a zenekaron belül. Hogy mennyire ismertem? Csak annyira, amennyit nekem mutatott magából.  Ezt úgy kell érteni, hogy a családom, a szüleim nyilván jobban ismernek, vagy inkább másként, mint a barátnőm, vagy a barátom…

És, vajon mennyit akart mutatni magából? 

Nem tudom. Rokonszenves embert ismertem meg benne, velem például sohasem volt lekezelő, vagy fölényes, ahogyan mások mondják. Az is lehet, hogy a nem túl nagy korkülönbség ellenére kisgyerekként kezelt, mindenestre azokat a kevésbé jó belső tulajdonságokat, amelyeket másoktól hallottam, vagy olvastam róla, én sohasem tapasztaltam meg.

Elmondanék egy rá jellemző történetet. Egy időben, amikor tanított gyakrabban, később ritkábban jártam fel hozzá a Lecke utca 4-be. Már a P. Box-időszakban történt, amikor egy baráti látogatás alkalmával érdekes dologra lettem figyelmes. A lakótelepi kis szoba berendezése egyszerű ágyból és két szekrényből állt. Az egyik szekrény mellé és a fal sarkához támasztva állt a gitárja. Húrral a sarok felé. Amint ránéztem a gitárra, meglepődtem, mert a hangszert – fejétől, a kulcsoktól a nyakán keresztül lefelé, egészen a testig – megdermedt gyertyafolyás éktelenítette. Kérdésemre megtudtam, hogy előző este meglátogatta a barátnője. Majd felmutatott a szekrény tetejére, ahol vastag, de már leégett gyertya maradványai tanúskodtak az este hangulatáról és arról, miként lett viaszfolyásos a gitár… Mindenestre érdekes adalék egy, a harmincas éveinek közepén járó férfiről, akinek a szülei a szomszéd szobában élik az életüket, ő pedig gyertyafényes estén fogadja a barátnőjét.

Követted a korszakait? Hogyan láttad őt a P. Box időszakban?

Soha életemben nem voltam P. Box koncerten, de azóta mindent megnéztem a YouTube-on, ami fellelhető róluk. Tulajdonképpen azért nem mentem a koncertre, mert megvettem az első lemezüket és már a borítón megdöbbentem: a grafikán a hat helyett öt húr szerepelt Samu gitárján. Innentől kezdve már nem érdekelt a tartalom. Ráadásul a nyolcvanas évtized elejére – szerintem szegény Samu kárára – óriásit változott a gitártechnika. Hadd hozzak egy szemléletes példát másik kedvenc gitárosomról és példaképemről, Barta Tomiról. Amikor 1974-ben elhagyta Magyarországot és letelepedett Amerikában, másfél évvel később Los Angelesben már Van Halen koncertezett. Nevére ötszáz-hatszáz fős klubok teltek meg, az emberek sorba álltak, hogy bejussanak. Az a generáció, amelyik erre a fajta muzsikára volt kíváncsi, már csőgatyában és edzőcipőben járt. Teljes korszakváltás tanúi voltunk. Tomi ugyanabba a csapdába esett Amerikában, mint Samu itthon: addigra már egészen másképp kellett gitározni.

Samu tudta követni a trendeket? Mennyire haladt a korral?

Mire a P. Box-korszak elkezdődött, emlékeim szerint ő is másképpen nyúlt a hangszerhez. Próbálta követni a trendeket, igyekezett a követelményeknek, kihívásoknak megfelelni, de nekem ez már nem annyira jött be. Akkor is és később is elkezdte használni azokat az új technikákat, mint a tapping, vagy az arpeggio, amelyeket nem alkalmazott a hetvenes években. Az addigi tiszta gitárhangzás kissé torzabb lett. Miután ebben már nem volt egyedül, úgy gondolom, már nem is volt annyira érdekes. 

Mi a véleményed arról, hogy elhagyta az országot, és külföldön szeretett volna boldogulni?

Mivel a nyolcvanas években már nem voltunk szoros kapcsolatban, a magánéleti problémáiról csak hallomásból értesültem. Ugyanakkor a zene iránya is más fordulatot vett, minden rockzenekarnak, így Samu későbbi formációinak is sokkal nehezebbé vált a megkapaszkodás. A halálhíréről megdöbbentő módon értesültem: Óbudán laktam akkoriban, éppen befordulok a Raktár utcába, amikor lefékez mellettem egy személyautó. Letekeri az ablakot, és kiszól a P. Mobil egyik háttérembere: mit szólsz, hogy megmurdázott a kis haverod? Először azt sem tudtam kiről van szó, majd kisvártatva megkaptam a választ a kérdésemre: a Bencsik. 

Szerinted Samu miért szánta el magát erre a kétségbeejtő cselekedetre?

Sokat gondolkodtam ezen. Szerintem annyira összecsaphattak feje fölött a hullámok, hogy nem talált kiutat. Elveszthette az életkedvét, hiszen megszűnt számára mindaz, amit mindennél fontosabbnak tartott: a zenélés. Amelynek mindent alárendelt. Ráadásul egy olyan korszakban, egy rövid korszakban történt, amikor úgy nézett ki, hogy ez a gitáralapú zene épp leszállóágba kerül. S ezáltal Bencsik Sándor is úgy érzi, nincs rá szükség. Ha akkor tudja, hogy csupán három évet kell várni és felvirágzik a klubélet Magyarországon, véleményem szerint átvészelte volna ezt az időszakot. A másik kérdés, nem tudom, miként tekintett zenekarára, a társaira. Mai szemlélettel ez a kapcsolat kétféle módon közelíthető meg: az egyik a kollektív munka, vagyis minden produktum a társak bevonásával, közös döntés eredményeképpen születik meg. Kiválasztjuk együtt a legjobb szövegírókat, dalírókat, megint csak együtt megcsináljuk a dalokat, és úgy tálaljuk a közönségünknek a legjobb tudásunkkal és a legnagyobb szeretettel. Ekkor a siker majdhogynem borítékolható. Ugyanis aminek jó a szövege, az jó dal, aminek rossz, az rossz dal. Próbálhatsz minden nap, akkor is legfeljebb csak középszerű marad. A másik változat, hogy nem figyelnek oda a dalszövegekre. És szerintem ez volt a Box igazi problémája – amit felismertek vagy sem, de inkább nem –, hogy a dalszövegek nem voltak igazán jók. 

Az nem fordulhatott elő, hogy akkorra már annyira felhígult a „könnyűnek” nevezett zene, hogy a netán jó szövegek ellenére sem kellett a közönségnek? Nem gondolod, hogy addigra az egész műfaj háttérbe szorult? 

Tény, hogy arra az időszakra felnőtt egy másik generáció, amely a műfajjal szemben közel sem volt a befogadó. Ezzel együtt meggyőződésem, és megerősítem, hogy a dal minősége a szövegen múlik.

Mikor találkoztatok utoljára?

Pontosan nem emlékszem, mert utcán soha nem, mindig a Lecke utcai lakásán találkoztunk, ahol vagy vittem gitárt, vagy nem, de mindig játszottunk valamit a hangszeren. Kazettán mutatott dolgokat, magam is vittem zenéket, amelyeket én mutogattam neki. Ekkor már olyasfajta haverkodás folyt, mint amikor két kolléga összejön.

Véleményed szerint hol lenne a helye, ha ma is élne; vajon fogna-e gitárt a kezébe, s ha igen, milyen műfajt játszana?

Szerintem nem zenélne. Abbahagyta volna, mert többre vágyott, többet szeretett volna elérni az életben, amennyit elért. Amit a mai világ – úgy emberi, mint zenei vonatkozásban – nyújtana számára, neki az kevés. Ezért nincs közöttünk.

Hegedűs István


2018. december 2. 16:23

Minden jog fenntartva. 2018 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA