Mi lesz veled rockzene? – 9. rész
Új sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Szakemberek, zenészek bevonásával keressük a választ azokra a kérdésekre, vajon létezik-e, s, ha igen miképp alakul a kapcsolat a rock műfaja, illetve a szaksajtó között? Vajon a mai, technikailag elrugaszkodott világban honnan tájékozódnak az emberek, mennyire fogékonyak az igényességre, s hogy egy rockzenei szakportál milyen szerepet tölt be a huszonegyedik században? Balogh Péterrel, az internetes Rockbook Magazin főszerkesztőjével beszélgettünk.
Van munkád?
Persze! Ebben az óriási infóáradatban akad bőven. Ráadásul, ahogy haladunk az időben, egyre több a megkeresés a cikkmegjelenésekkel kapcsolatban is, de az összesnek szinte lehetetlen eleget tenni. Egyszerűen nincs rá kapacitás.
Nem véletlenül kérdeztem, hiszen lassan elöregszik, mi több, vészesen fogy a klasszikus rock tábora. Az idősebb korosztály egy része nem hajlandó, vagy nem képes megbarátkozni az internettel, a fiatalok pedig mintha inkább a divatos közösségi portálokon élnék az életüket.
A klasszikus rock tábora valóban egyre öregszik, de ne felejtsük el, akár egy Led Zeppelin, egy Deep Purple, az AC/DC vagy a Black Sabbath – és még sorolhatnám – amíg világ a világ, örökzöld marad. Ezek a zenekarok szerencsére generációról-generációra elérik célközönségüket, tehát a fiatalabb korosztály is abszolút képben van velük. Erről tanúskodnak az említett zenekarok telt házas koncertjei, még a „már nem működő” Led Zeppelin utolsó, 2007-es londoni fellépése is, amelyre huszonötmillió (!) jegyigénylés érkezett. Ez mindent elárul. Mostanság szinte minden napra jut valamilyen zenei program, emiatt néhány klubkoncerten alig lézeng húsz-harminc ember, ami valóban elkeserítő. És ez nem csak hazánkra érvényes, ez általános tendencia. Persze vannak kivételek. Köszönhető többek között az internetnek is, amely a képernyő elé ragasztja az embereket, s akik egyre kevésbé veszik a fáradtságot, hogy kimozduljanak egy-egy élőzenés eseményre. Az idősebb és a fiatalabb korosztály internetezési szokásairól nincs statisztikám, de kétségtelenül van alapja, amit mondasz. Azonban az utóbb említett fiatalokat valahogy mégis aktívabbnak érzem ezen a fronton. Igaz, folyamatosan a fent említett, divatos közösségi portálokon lógnak, de ezzel párhuzamban onnan is informálódnak. Szinte az összes általam ismert rockzenei honlap hírei megjelennek ezeken a legnépszerűbb oldalon, tehát vélhetően célba is találnak. Egy biztos: aki információt szeretne, megtalálja azt a csatornát, amely kiszolgálja igényeit.
Ezek szerint az internetes rockzenei szaklap – legalábbis bizonyos korosztályban – mára felértékelődött. Vajon mennyire tükröződik mindez az olvasottsági mutatókban?
Szerintem a jelentősége megkérdőjelezhetetlen, akár egy sport-, baba-mama-, netán egy autós magazinnak. Napra kész, és az aktualitások egy helyen elérhetőek. A Rockbook-on tényleg széles a paletta, mivel pl. nálunk koncertnaptár (programajánló) és rocklexikon is található, ami sokkal informatívabbá teszi a honlapot. Az olvasottsági mutatók tekintetében nem állunk rosszul, ott tanyázunk az élmezőnyben. Szerencsére a határon túlról is érkeznek olvasók, elsősorban a magyarlakta területekről, valamint Angliából.
Szakmai sajtóorgánumként a kiadók által „alanyi jogon” kell, hozzájussatok a friss kiadványokhoz. El vagytok látva zenei anyaggal?
Igen. Főleg a zenekarok bombáznak önzetlenül a kiadványaikkal. Ők, mintha jobban képben lennének ennek hasznosságával, mint néhány kiadó. Azt érzem, hogy egyesek sajnálják a fizikai példányokat felajánlani promóciós célra (már amennyiben egyáltalán létezik az adott produkció fizikai megjelenése). Itt pl. X kiadóra gondolok, nem zenekarokra. Egy nagyobb példányszámban legyártott CD-t – amelynek előállítási költsége, annak dizájnjától függően, hozzávetőlegesen három-négyszáz forintot kóstál – a kiadónak meg kell, érje elpostázni a portálokhoz. Ugyanis abból lesz az olvasó, majd vásárló, koncertlátogató, rajongó, a zenekarnak koncertfelkérés, és így tovább… A megjelent anyag a kiadó részéről a zenekar az egyik legerősebb marketing eszköze. Ennek működésében óriási hiányosságokat tapasztalok. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy – előadónak és a kiadónak egyaránt – maga a sajtó is igen erős marketing eszköze.
Miként látod a hagyományos, papíralapú újságírás helyzetét? Mi szükséges ahhoz, hogy egy szélesebb spektrumú, vagy akár rockzenei tematikájú nyomdai kiadványt az olvasótábor eltartson?
Többször mondták már, hogy a papíralapú újságírás a végnapjait éli. Mindenképpen van benne igazság, a trend az online felületek javára már régen megfordult, de hogy mennyire, azt döntsék el inkább a statisztikai adatok! Hogy mi tartana el egy szélesebb spektrumú, vagy épp rockzenei tematikájú nyomdai kiadványt? Természetesen a támogatás, valamint a hirdetési felületek értékesítése. Utóbbihoz viszont igen nagy olvasottságra lenne szükség (amit ebben a témában nagyon nehéz megvalósítani) és „megfelelő” kapcsolatok kellenek… Hiába a minőségi cikkek, másképp nem megy! Ezzel, gondolom, nem árultam zsákbamacskát. Az online sajtóra ugyanez vonatkozik. Gondoljunk csak bele: a rockzenében ki jár jól a sajtóval? Vegyünk alapul pl. egy koncertet/eseményt! Ha jó a zenekar, jól jár maga a banda, a szervező, a menedzser, a helyszín (kapupénz, fogyasztás). De vajon anyagilag mit profitál ebből a sajtó? Semmit! Maximum felírják a vendéglistára, és egy-két kolléga bemehet az adott koncertre. Egy megjelent cikk, interjú, lemezkritika, koncertbeszámoló, stb… akárhogy is nézzük, mind promóciós célt szolgál, tehát reklámértékkel bír. Szóval kissé igazságtalan szitu ez, és ebben a körben a sajtó a mostohagyerek, miközben az ebben betöltött szerepe elvitathatatlan. Ugyanez persze – sajnos – a rockzenei újságírókra/bloggerekre is érvényes.
Az idők során, mint minden más, a rockzene is fejlődött, többfelé ágazott, átalakult. Vajon megfér-e a klasszikus, vagy hardrock, illetőleg a mai, modern rock irányzata közös (nyomtatott, vagy online) orgánumban?
Én úgy látom, hogy igen, de ez is változó. Léteznek fix zenei stílusokra szakosodott orgánumok, és akadnak, akik szélesebb spektrumon mozognak. Mi az utóbbi mellett tettük le a voksunkat. Alapból ott vannak a régi, még működő zenekarok, miközben egyre nagyobb számban jönnek az újak, amelyek között nem kevés ígéretes produkció létezik. Viszont tény, hogy az egyediség egyre jobban kezd kimerülni. A mainstream meg nagy úr. Sok banda indokolatlanul nagy publicitást kap (lásd pl. az amerikai „rágógumi-punk” zenekarok), pedig úgy, ahogy van, egy rakás sz..r az egész! De nem kell messzire menni: akár kis hazánkban is fel tudnék sorolni egy-két olyan formációt, akiket a háttérből tolnak (amúgy ez zenei körökben nyílt titok) úgy, hogy a rádió játssza a dalaikat, és „véletlenül” a legnépszerűbb csapatok előzenekaraként nyomják a turnékat. De ezekről is írnunk kell, mert az olvasók bizonyos – ha épp nem a legnagyobb – hányada igényli ezt. Ez van. Nekem sem tetszik!
Szinte már követhetetlenek a zenei stílusok, annyi féle fúzió létezik annak érdekében, hogy az előadók megpróbáljanak valami olyannal előrukkolni, amit még senki nem csinált. Ötvözik a punk-ot a jazz-el, a metalt a folk-kal, és még sorolhatnánk… Ha megfigyeljük, a legtöbb zenei stílusnak van/volt egy stabil, bebetonozott korszaka. Nézzük csak meg, a hatvanas években élte fénykorát a pszichedelikus rock, majd a hetvenes évek elején kiteljesedett a progresszív műfaj, azt követte a punk, majd jött a klasszikus heavy metal. A nyolcvanasas években érkezett a glam és a trash, egy évtizeddel később grunge, most meg éppen a stoner, és a többi van soron. Mindez persze a teljesség igénye nélkül... Mindig van egy irányadó zenei divathullám, amit ugyanúgy meglovagolnak a rajongók, mint maguk a zenekarok. Aztán jön a szokásos lejtmenet, mivel jön egy másik, újabb irányzat, amely átveszi az előző szerepét. Természetesen a legnagyobbak, és a klasszikus értelemben vett stílusteremtők általában talpon maradnak, a többiek sokadik vonalú klónként előbb-utóbb feladják, vagy csak szimplán vergődnek. A stílusjegyek természetesen átragadnak, ennek köszönhető, hogy egy zenekar azért a mai napig tud újat mutatni, és képes sikereket elérni.
Mi a véleményed az igényességről? Több zenei tárgyú portál elbulvárosodott: úgy tűnik az olvasók nagyobb rétege a szenzációkra, botrányokra kíváncsi.
Maga a bulvár egyértelműen a tudatos népbutításnak köszönhető. Ez nem csupán a zenei portálokra érvényes, de a komplett médiára is. Ha értékes témájú műsorokat kapnánk, a nézők, hallgatók, olvasók kénytelenek lennének azokból választani. Korábban létezett az M1 tévécsatorna kb. napi tizennégy-tizenöt órában, az M2 napi négy órában, és slussz! És emlékeim szerint a kor szellemének megfelelően egészen normális műsorokkal, ahol sok minden megfért egymás mellett. Talán egyedül az Isaura szappanopera térítette le a népet az ösvényről, amikor némelyek úgy gondolták, felszabadítják a főszereplőnőt… A nép tehát nem csak a boltban fogyasztó, hanem a tévé előtt, a rádiót hallgatva és az interneten is. Abból „eszik”, amit „elé tesznek”. Persze ő választ, csak az a nem mindegy, miből.
Van- e még a szaksajtónak ráhatása egy-egy élő eseményre, megmozdulásra? Mennyire bír hírértékkel egy internetes magazin?
Mindenképp! Minél több helyen jelenik meg egy koncert beharangozó, vagy akár egy cikkbe épített koncert-promó, annál nagyobb az esélye, hogy többen látogassanak el egy eseményre. Emellett ott vannak a bannerek, flyerek – amelyek, bárhova kattint az olvasó elérhetőek –, tehát folyamatosan belebotlik. Mostanában a széles nagyközönség számára is elérhetőek az előadók Facebook posztjai; egy internetes magazinban viszont minden hír/cikk egy bizonyos helyre van centralizálva, tehát nem feltétlen kell külön előadóknál vadászgatni azokat. Mindenki kedvencéről persze egyik portál sem tud folyamatosan cikkezni, éppen ezért tartom jónak, hogy sok és sokszínű magazin közül van esély mazsolázni.
Úgy tudom, vidéki városban élsz. Milyen személyes tapasztalatokkal rendelkezel a fesztivál-, illetve a klubélettel kapcsolatban?
A klubokat nagyon szeretem, a fesztiválokat már kevésbé. Ettől függetlenül üdvözítő, hogy ennyi féle fesztivál létezik, amely tömegeket képes megmozgatni, és ahol rengeteg külföldi, valamint hazai produkciót láthat a közönség. Sokaknak ez jelenti a nyaralást, nem pedig a Cote D’Azur. Nálunk, Szentesen sajnos nincs kimondott élőzenés klub, mivel néhány éve mindkettő bezárt. Az egyik az országosan ismert Graffiti volt. Az Ifjúsági Házban van kb. havi egy koncert az őszi-téli időszakban, ám annak hiányzik a feelingje – tipikus nyolcvanas évekbeli szocreál. Kezdésre, vagy kicsit előbb odamegy az ember, a végén pedig továbbáll, mert a biztonságiak kitessékelik.
Miként látod az egyetemes rockzene helyzetét Magyarországon?
A régi „nagy öregeket” és az azóta már befutott többi bandát, természetesen a minőségi produkciójuk mellett, alapból eladja a nevük. Tények bizonyítják, hogy ezekre a zenekarokra még mindig van igény. Csakúgy, mint a feltörekvő bandákra, akik kisebb publicitást kapnak. Számos, elképesztően tehetséges zenekar létezik, amelyek egy része sikeres, más része vergődik, vagy épp eltűnik a süllyesztőben. Van hová fejlődnünk, reformokra és összefogásra lenne szükség! Első sorban a ténylegesen minőségi produktummal rendelkező, feltörekvő zenekarokat lenne fontos minél jobban pártfogolni, és nagyobb publicitást adni nekik. De semmiképp nem hátszéllel! Indokoltnak tartok továbbá egy éves gyakorisággal megrendezett komolyabb, országos tehetségkutatót is minden évben, ahol több stílusban hirdethetnének győztest.
Az előrelépés érdekében akár még a skandinávoktól is tudnánk ötleteket meríteni. Svédországból, Norvégiából és Finnországból már több banda tett szert világhírnévre. Ők valamit nagyon jól csinálnak…
Hegedűs István
2016. december 1. 11:19