Mi lesz veled rockzene? – 20. rész
Sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Miként boldogul egy, ha nem is épp tinédzserkorúakból, de mindenképp fiatal, vintage rockra felesküdött csapat a mai – egészen más szempontokat érvényesítő – zenei-kulturális életben? Dalszövegeik miért készülnek angol nyelven, miként dolgoztak meg az elért eredményekért, és sikeresnek tartják-e magukat egyáltalán? De Borbola Katalinnal az Ozone Mama menedzserével való kötetlen beszélgetésből az is kiderül, hogyan fogadják őket a fesztiválokon, illetve klubokban, milyen a médiával való kapcsolatuk, illetve választ kapunk az egyik legfontosabb kérdésre is: miként látja a rockzene helyzetét Magyarországon?
Nő létedre miként boldogulsz a menedzseri feladatokkal?
A menedzseri feladatokat elsősorban emberként végzem, és a sűrű teendőim mellett nem igazán gondolkodom azon, hogy nőként vajon mennyire más ezt csinálni, mint férfiként. A korábbi években – amikor még egy szereplőközvetítő céget irányítottam – egy-egy tárgyalás során sokkal inkább éreztem a nőiségem előnyeit és hátrányait. Egyébként pedig gyerekkori játszótársaim, azaz a testvérem és az unokatestvéreim is mind fiúk; szóval én hatévesen is több „csatában" vettem részt, mint amennyit babáztam. Ha feladat van, akkor úthenger üzemmódba kapcsolok, és ez nem nemiség, de azt hiszem, még csak nem is választás kérdése.
Hogyan jött az életedbe az Ozone Mama?
Az Ozone Mamát megelőzően egy másik produkció útját egyengettem, és az egyik fellépésből született barátság eredményeként ismertem meg a zenekart. Tiszai Vivi, a banda egykori dobosa hívott meg a Freedom EP bemutatójára, ott láttam és hallottam őket életemben először. Emlékszem, csak álltam mosolyogva a nézőtéren, amikor hirtelen vége lett a koncertnek. Nekem legalábbis hirtelennek tűnt, olyan érzésem volt, mintha éppen csak akkor kezdődött volna el. Kritikus ember létemre sem tudtam igazán belekötni a produkcióba (ez később azért egy kicsit megváltozott). Örültem annak, hogy szembejött egy olyan hazai banda, akik a kedvenc zenei stílusomban nemzetközi szintet hoznak a színpadon. Pontosan négy és fél éve fogtam tehát kezet a zenekarral. A megállapodás másnapján a Hard Rock Rising nemzetközi fordulójának a szavazásába kapcsolódtam be (miután az első, hazai fordulót megnyerték), így a szülinapomat az íróasztal mögött ünnepeltem, és próbáltam némi közös munkára összerántani a csapatot.
Az Ozone Mama zenéje a hetvenes-nyolcvanas évek rockmuzsikájában gyökerezik. Nem tartotok attól, hogy rátok sütik az „öreg rock” bélyegét?
Dehogy tartunk! Bőven ránk sütötték már, sőt, nem egyszer suttogták a fülembe a „mit akarsz ezzel a vintage rock-dologgal a mai világban, ráadásul ilyen régóta létező zenekarral, ugyan már" mondatot. Eleinte azt válaszoltam, hogy szeretném minél több emberrel megismertetni és fesztiválokra vinni ezt a remek zenekart. Akadtak kuncogók, mint ahogy akkor is, amikor a hazai terepen egyre gyarapodó koncertjeinkkel párhuzamosan a nemzetközi piacot is megcéloztuk. Mára a kuncogók helyére szerencsére csodás barátok érkeztek, akiknek hálásak vagyunk az önzetlen segítségért. Tehát az Ozone Mama zenéje az „öreg rock"-ból táplálkozik, azaz minden mai rockzene alapjaiból. Hogy a dalszerzés során a régi valami újat, időnként szokatlant is kap, érdekessé, és a rock műfajában – az eddigi visszajelzések alapján – még inkább piacképessé teszi a produkciót.
Mivel a rock lázadó műfaj, nagyon fontosak a dalszövegek, ráadásul a zene és a szöveg együttes hatása adja meg egy dal hangulatát. Nyilvánvaló, hogy külföldön kizárólag a hivatalos angol nyelvvel lehet érvényesülni, ám a hazai közönség szereti, ha érti, miről énekelnek.
A zene és a szöveg együttesen gyakorol hatást a hallgatóságra, ez igaz! Sőt, olyanok is akadnak, akik a szöveget a dallam elé helyezik. A magyar zenei piac meglehetősen kicsi, a hazai rockzenének kevés teret enged, a világ pedig nagyon kinyílt az utóbbi néhány évtizedben. Ezért is fontos számunkra, hogy ne zárjuk be magunkat egyetlen ország határai közé. Az angol a rockzene univerzális nyelve, az Ozone Mama hangja ráadásul valamiféle „amerikai hang", és a fiúk a zenekar indulásakor valószínűleg azért is döntöttek az angol nyelv használata mellett, mert ennek a zenének ez áll a legjobban. Ha körülnézünk, ezen a nyelven íródtak a földkerekség legnagyobb rockhimnuszai, és nincs túl sok olyan, nemzetközi szinten is jelentősebb karriert befutott csapat, amelyik az anyanyelvén szól a nagyvilághoz. Szeretem az anyanyelvemet, és vannak olyan magyarul előadott dalok (pl. P. Mobil-, vagy Piramis nóták), melyek mindig is a kedvenceim közé tartoznak majd, ugyanakkor bízom abban, hogy a huszonegyedik században a rockzene hazai követői között is egyre többen értik és élvezik majd az angol nyelvű szövegeket.
Hogyan látod a zenekar pályaívét az alakulástól kezdődően?
Az első hat év történéseinél nem voltam jelen, a hallomásból szerzett információkkal pedig jobb óvatosan bánni. Együttműködésünk kezdete óta közösen próbáljuk megfejteni a „popszakma" rejtelmeit, és egy itthon és külföldön is folyamatosan turnézó, fesztiválozó, az évek múlásától függetlenül is kitartóan dolgozó és egyre kevesebb szabadidővel rendelkező kis csapat lettünk. Nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, a zenekar tagjai mindezt munkahelyeik megtartása mellett csinálják, ami – elsősorban fizikailag, de lelkileg is – egyre nehezebb. A jövő évünk ugyanakkor várhatóan az összes eddiginél sűrűbb és izgalmasabb lesz, a korábbi nehézségek és az ezekből adódó dilemmák után az igazi komfortzónából való kilépés időszaka még csak most kezdődik igazán. Reméljük, hogy minden erőpróbán túljutunk!
Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél a szervezés során? Elnézést, ha csúnyán fejezem ki magam, de így az egyszerűbb: mennyire „eladható” a zenekar?
Az utóbbi néhány évben szinte az egész országban lehetőségünk nyílt klubkoncerteket adni, illetve a kisebb-nagyobb fesztiválok egy részére is eljutottunk. Az Ozone Mamát városi rendezvényeken egyelőre ritkán látni, ugyanakkor személy szerint az augusztusi orosházi fellépésünket (a Legerősebb Tűzoltók Versenyén, a ViharsaRock Fesztivál keretein belül) az idei év legkellemesebb élményei között tartom számon. A külföldi koncertek megvalósításához – pályázati támogatás formájában – a Nemzeti Kulturális Alaptól kapunk anyagi segítséget, amely nélkül elég nehéz lenne egyre több országban megismertetni magunkat, valamint megmutatni azt, hogy magyar zenekarok is versenybe tudnak szállni a nemzetközi fesztiválszínpadokért. A külföldi klubozást az elmúlt egy évben már néhány német és román fesztiválmeghívás is követte, a kialakult irányt szeretnénk is tartani, azaz szeretnénk egyre több fesztiválszínpadon megmutatni ezt a modern köntösbe bújtatott vintage rock örökséget.
Az ismertség maximalizálása érdekében nem gondolkodtatok valamelyik televíziós tehetségkutatóra való benevezéssel?
Nem gondolkodtunk ilyesmiben. Sok évvel ezelőtt a munkám kapcsán beleláttam néhány ilyen jellegű műsorba is és úgy érzem, annyi tapasztalat számomra elegendő is volt. Szerencsére a srácok sem könyörögtek még soha azért, hogy egy adott tehetségkutató hetvenkilencezredik zenekaraként fellépve egy „divatdiktátor”, egy „médiacsászár”, esetleg egy hobbiból énekelgető, „Született feleségek” jellegű híresség „alkosson véleményt” a produkciójukról.
Egyébként itthon meg tudtok jelenni a médiában?
Itthon körülbelül annyira, amennyire a rockzene általában meg tud jelenni manapság. Köszönettel tartozunk azoknak a hazai magazinoknak, blogoknak, rádióknak, amelyek – használjuk most azt a kifejezést, hogy – a „divattól" függetlenül, rendszeresnek mondható időközönként hírt adnak rólunk. Külföldön többnyire csak mostanában ismerkednek velünk, ennek ellenére előfordultunk már családias hangulatú zenei blogtól kezdve az egyik legnagyobb szakmai tekintélynek számító Classic Rock Magazine-ig jónéhány helyen.
Úgy tudom, nemrég fejeződtek be az új kislemez felvételei, amely a debütáló EP óta a második kiadványotok. Mi az oka, hogy kevés hang-, illetve képhordozót készítetek?
Nem gondolom úgy, hogy hanghordozók terén túlságosan kevés kiadvánnyal rendelkezne a zenekar. A 2011-es, Fonogram-díjjal jutalmazott, „The Starship Has Landed” című debütáló albumot a 2013-as „Freedom EP” című kislemez követte. Némi kreatív időszak és folyamatos turnézás után 2015-ben újabb nagylemez következett, amely „Sonic Glory” címmel ismét Fonogram-díjat kapott. Mindezek után 2017-ben itt a legfrissebb, két új dalt tartalmazó single (High Ride), melyet 2018 januárjában az idén nyáron rögzített „Cosmos Calling” című album követ majd. Koncertfilmet DVD formájában egyelőre nem készítettünk (ugyanakkor az A38 Hajó Ozone Mama koncertfilmje a YouTube-on is elérhető), ennek nem a kedvünk hiánya az oka, hanem az, hogy az erősen beosztandó anyagi forrásainkat más célok megvalósítására kellett fordítanunk. Klipek terén ugyanez a helyzet, de reméljük, a videók arányán a jövőben tudunk majd egy kicsit javítani.
Információim szerint az anyag magánkiadásban készült. Nem tárgyaltatok kiadóval?
Az újonnan felvett lemez nem magánkiadásban, hanem – nagy örömünkre – a kaliforniai Ripple Music kiadó gondozásában jelenik majd meg.
Miként találtatok rá az amerikai kiadóra?
Szerencsénk volt, ők találtak meg bennünket. Pontosabban a kiadónak dolgozó A&R kolléga fedezte fel az előző albumot (Sonic Glory) az egyik internetes oldalunkon. Meghallgatta, majd írt róla egy nyilvános elismerő kritikát. Pozitív véleményét azonnal továbbítottam is Andrisnak (Gábor András gitáros, dalszerző), a fiúk azután váltottak egymással néhány sort, és a lemez rövid időn belül a kiadó vezetőjénél kötött ki. Mivel a Ripple Music többi munkatársának is tetszett az anyag, beszélgetni kezdtünk a lehetséges közös jövőről. Közel egy évig tartott a barátkozás és tárgyalás, amelynek eredménye egy lemezszerződés lett. Mindannyian nagyon bizakodóan nézünk az új album januári megjelenését követő időszak elé.
Mindent egybevetve az Ozone Mama komoly eredményeket tudhat magáénak. Véleményed szerint mitől lett sikeres a zenekar?
A sikerről szerintem nagyon nehéz általánosságban beszélni. Egyrészt mert mindenkinek mást jelent, tehát mindig akadnak olyanok, akik már eléggé (vagy legalább valamennyire) sikeresnek tartanak, és velük szemben állnak azok, akik úgy gondolják, amit elértél, annak még köze sincs semmiféle sikerhez. Másrészt, amikor éppen haladsz egy úton, amit helyesnek és – bármilyen göröngyös is – járhatónak hiszel, érdekes elgondolkodni, vajon melyik kilométerkő mellett van az a kis krétával rajzolt, halvány vonalacska, amelynek átlépésével akár hangosan is kimondhatod magadnak, hogy sikeres vagy. Ha siker alatt az eddig elért reális eredményeknek és a rengeteg befektetett munkát kísérő jó érzésnek valamiféle egyvelegét értjük, akkor elmondható, hogy sikeresnek érzem a zenekar eddigi pályafutását. Még a témához tartozik, hogy manapság már nem elég, ha valamiben jó vagy. Szerintem a kulcs a folyamatos munka. Azok, akik tudnak és szeretnek sokat dolgozni, folyamatosan fejlődni és a hibákból tanulni, akik képesek a döntéseik mellett kitartani és nem tévesztik szem elől a kitűzött célokat, azt hiszem, de legalábbis remélem, hogy életben maradnak.
Hogyan látod a magyar rockzene helyzetét?
Ha megengeded, röviden válaszolnék. Korábban említetted, hogy a rock lázadó műfaj. Az a meglátásom, hogy a klasszikus értelemben vett, igényes rockzene a mai Magyarország szűk zenei piacán több szempontból is meglehetősen hátrányos és küzdelmes helyzetben van. A béka feneke alá került, mint bármilyen más lázadás. Sok sebből vérzik ugyan, de eltűnni nem fog, mert akik szeretik, gazdasági érdekektől függetlenül is viszik tovább és adják át a következő generációknak.
Hegedűs István
2017. november 4. 17:10