MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Mi lesz veled rockzene? – 19/1. rész

Sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt.  Egy ország ismerte meg a Soulbreakers zenekart, amikor az ismert televíziós vetélkedőben a tizenkét legjobb versenyző közé jutottak. Az egyéni stílust kialakító társulat páratlan orgánumú szólistáival Radovics László „Kyruval”, valamint Pleszkán Écskával többek között arról beszélgettünk, hogy nyilvános szereplésük során milyen tapasztalatokkal gazdagodtak, s a televíziós showműsor miként hat a magyar rockzenére.

Mindketten a Soulbreakers frontján tevékenykedtek, a zenekarnév következetni enged a választott műfajra. Valójában is ez a kedvenc stílusotok?

Pleszkán Écska: Alapvetően valóban a soul és mellette a blues; ezek a legkedvesebb műfajok a számomra. A zenekar elnevezését illetően a „breakers” szó sem véletlen hiszen „törést” jelent, mi pedig valóban igyekszünk megtörni a kötelező köröket, szabályokat és a magunk arculatára formálva, újragondolva megfogni ezt a stílusú zenét. Az említetteken túl számos zenei műfaj részecskéit építjük be a muzsikánkba, a klasszikus rockzenétől kiindulva egészen a népzenei elemekig. Ezt a keveréket, amely ebből kinőtt, neveztük el heavy soul-nak; a stílust az első lemezünk megjelenésekor kellett meghatároznunk, definiálnunk. Olyan izgalmas fúziós műfajt hoztunk létre, amelyre azt mondhatom, igazán a zenekar sajátja.

Kyru: Kicsit rockosabb beállítottságú vagyok ugyan, de nekem az is a bluesból jött. A lényeg, hogy ezt az ötvözetet nagyon jól tudom hasznosítani a Soulbreakersben. Épp kiegészítjük egymást Écskával. 

Mindketten hoztatok valamit magatokkal. Hogyan illeszkedtetek ebbe az arculatba? Szükséges volt- e valamiféle kölcsönös alkalmazkodó készség, kompromisszum?

P.É.: Nem, komolyabb kompromisszumokra nem volt szükség. Tény, ahányan vagyunk, mind eltérő zenei világot képviselünk. De ez nem jelenti azt, hogy ezek nem találkozhatnak. Sőt! Ez a legizgalmasabb. Le kellett tisztáznunk, hogy mit fogunk közösen csinálni, s milyen úton haladunk tovább. 

Kyru: A Soulbreakers öt tökkülönböző fazon szerencsés találkozása. Az előbb említettem, hogy Écskával zeneileg kiegészítjük egymást, s most pontosítanám: nem csak vele, de a zenekar többi tagjával is ugyanez a helyzet. Huba (Ratkóczi Huba – H.I) őrült basszusjátéka, Mózi (Mózes Zoltán – H.I.) egyéni, senkihez sem hasonlítható dobolása, Gabesz (Péter Gábor – H.I.) kiváló gitározása, adja meg a Soulbreakers különleges hangzásvilágát. Écska a soulosabb megszólalást hozza, én a rockosabb vonalat viszem.

P.É.: A férfi-női energiák találkozásáról beszélhetünk, amely mindenképpen izgalmas játék. Többnyire én képviselem a finomabb nőies hangzást, Kyru pedig a karcosabb férfiasabbat. Erősségünk, hogy mindketten tudunk váltani a másik irányába, amellyel időnként sikerül alaposan meglepni a közönségünket.

Mióta létezik a Soulbreakers, és milyen közönségbázist sikerült kiépíteni?

Kyru: Körülbelül nyolc évvel ezelőtt alakult a banda, és azóta – ha nem is rohamosan, de – fokozatosan bővül a közönségünk. Egy-két éve még eléggé belterjesek voltunk, inkább az ismerősök jártak a bulijainkra, ám ez mára, szerencsére megváltozott.  

Bár külön menedzsment igazgatja a zenekar életét, ettől függetlenül nyilván van rálátásotok, de a saját bőrötökön is érzitek: milyenek a fellépési lehetőségeitek?

Kyru: Mostanában kissé ismertebbek lettünk, megsűrűsödtek a fellépéseink. Elsősorban fesztiválokon, klubokban, de ritkábban előfordul, hogy városi-, illetve falunapi rendezvényeken is játszunk.

P.É.: Hozzáteszem, a felkérések többsége olyan szervezőktől érkezik, akik valóban ismerik a zenénket, tehát úgymond „önmagunkért”, vagyis az interneten fellelhető felvételeink alapján hív meg bennünket, nem pedig azért mert látta a zenekart a tévében. Úgy gondolom, ez mindenképp jelent valamit. Nem ritka, hogy mára már komoly rendezvényeken, főzenekarként léphetünk színpadra.

A Soulbreakers jelentkezett, és be is jutott az egyik televíziós tehetségkutatóba. Hogyan sikerült ezt elérnetek és – ismerve korlátaitokat – milyen reményekkel vágtatok neki?

P.É.: Fogalmunk sem volt arról, meddig jutunk majd el. Arra gondoltunk, egy darabig biztosan állni fogjuk a sarat, miközben bőven benne volt a pakliban, hogy már az első körben elküldenek bennünket. Úgy gondoltuk jó, hogy megmutathatjuk magunkat a nagyobb nyilvánosság előtt, ugyanakkor tagadhatatlanul felmerült bennünk a kérdés: a profi, képzett zenészek vajon miért nem vállalják a megmérettetést a kereskedelmi médiában? Én azt gondolom, ez olyan fórum, ahol meg lehet jelenni, anélkül, hogy másnak mutatnád magad, mint aki valójában vagy. Az emberek alapvetően nem igénytelenek, egyszerűen abból válogatnak, amivel találkoznak. Ha a képernyőn igényes produkciók jelennek meg, akkor azokból fognak választani, esetleg megszeretni valamit.
Mi pedig úgy gondoltuk, megmutatjuk, mit csinálunk. Nem gondoltuk, hogy a tehetségkutató zsűrije majd pajzsra emel bennünket és megváltjuk a világot, sokkal inkább a megismertetés reményével vágtunk bele a projektbe. Ha csak néhány embert sikerül a zenénkkel magunk mellé állítani, már akkor is nyertünk a versennyel, s több emberhez eljuttathatjuk a muzsikánkat.

Kyru: Az is inspirált bennünket, hogy Budapesten eléggé beszűkültek a koncertezési lehetőségek és láttuk, muszáj nyitni a vidék felé. Viszont ahhoz, hogy ott is megismerjenek bennünket, elengedhetetlen a jelenlét a médiában. A szakmában széles körben terjedt a hír, hogy az egyik kereskedelmi televízió zenei vetélkedős műsorában lehetőség nyílik meghallgatásra. Ahogy Écska is mondta, leültünk és megbeszéltük, hogy nekivágunk. Sikerült. Eleinte fáztunk tőle, dolgozott bennünk a megfelelési kényszer, de aztán nagyon jól éreztük magunkat, jó buli volt. Arról nem beszélve, hogy ezáltal reklámlehetőséghez jutottunk, s a zenekar neve már nem hangzik ismeretlenül. 

Meglepett benneteket, hogy sikerült?

P.É.:  Igen.

Milyen tapasztalatokat gyűjtöttetek? Mennyire lógtatok ki a mezőnyből?

P.É.: Miután ebben a műsorban nem feltétlenül rockzenekaroké a terep, próbálták nyitottan kezelni ezt a helyzetet. Azt tapasztaltuk, hogy a szerkesztők az idei válogatáson némileg szakítottak az eddigi gyakorlattal, s igyekeztek színesíteni a palettát. A metálzenétől kezdve a rockabilly-ig több stílus is helyet kapott a produkcióban, így eléggé vegyes kép tárult elénk.
A felkészülések során többek között Temesi Bercivel (az egyik kereskedelmi televíziós csatorna zenei rendezője, zeneoktató, dzsessz-basszusgitáros – H.I.) dolgozhattunk együtt, aki nagyban segítette a zenekar munkáját. Remekül ráérzett például arra, milyen apró változtatásokkal érhetjük el, hogy a zene, amit játszunk a nagyközönség számára is könnyebben befogadhatóvá váljon. Ugyanakkor a lényege, ami számunkra fontos, ne változzon, ne vesszen el… 

Kyru: … Vagyis a dalokat közönségbarát módon kellett megoldanunk, maximum kettő-kettő és fél perc időtartamban. Ennyibe kellett beleférnie a versének, de a refrénnek is, s hangszerszólóra már nemigen maradt idő.

P.É.:  Az első gitárszólónk tizennyolc másodpercesre sikerült, amit például rettentően sokalltak…

Milyen nótákkal készültetek?   

Kyru: A zenekar öt-öt számot javasolt fejenként, így összesen harminc dallal készültünk, amelyek mind feldolgozások voltak. Ráadásul eléggé vegyesen állítottuk össze úgy, hogy lehetőleg mindenki megtalálja benne a kedvenc műfaját. James Brown This Is a Man’s Man’s Man’s World c. nótájával mutatkoztunk be, amolyan heavy-soulos verzióban. De nyomtunk Lenny Kravitzot is, az Are You Gonna Go My Way-t, valamint Michael Jacksontól a Bad-et country-átiratban.

(folytatjuk) Hegedűs István



 

2017. október 7. 05:23

Minden jog fenntartva. 2017 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA