MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”
Támogatásával

Mi lesz veled rockzene? – 18/1. rész

Sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Koroknai Árpád „Kori” két meghatározó, különböző stílusban mozgó zenekarban is frontemberkedik, a Rocksuliban pedig azon fáradozik, hogy a fiatalokat bevezesse a zenei világ rejtelmeibe. Amellett, hogy elkötelezett rock-, és metálhívő, sokéves tapasztalattal rendelkezik a Szfinx, a Pandora’s Box és az Omen zenekarok szemüvegén keresztül a zenész szakma általános problémáit illetően; eközben megismerkedhetünk az „öreg rock” és az „öreg metál” fogalmával. Ezen túlmenően Korinak van összehasonlítási alapja az elmúlt húsz-harminc esztendő médiavilágának gyakorlatával is.

Orgánumod a kemény rock, valamint a zúzós metál megszólaltatására egyaránt alkalmas. Melyik áll közelebb hozzád?

Mivel mindkét műfajt nagyon szeretem, nehéz ezt eldönteni. Nem is lehet kategorikusan szétválasztani, hiszen úgy a Deep Purple, mint a Led Zeppelin, vagy akár az AC/DC hardrock formációként magában hordozta a metálra jellemző stílusjegyeket. Ebből fejlődött ki aztán a klasszikus értelemben vett metálzene. Ezek az impulzusok rám is hatottak, emiatt mindkét műfajban otthon érzem magam; a P. Box és az Omen által a hardrockot, valamint a metált is képviselhetem. 

Az országos ismertséget a P. Box hozta el számodra. Milyen reményekkel vágtál bele, amikor Cserháti Pityi felkért a zenekar frontemberének?

Egy picit visszautalva az előző kérdésedre hadd említsem meg a P. Box előtti formációnkat, a Szfinxet, amelyben az említett két műfaj határmezsgyéjén lavíroztunk. A dallamosság, a vokálok és a szintetizátorok használata a hardrockra jellemző, a feszes tempók, valamint a gitár riffek viszont a metált idézték. Itt a Szfinxben fedezett fel és kezdett támogatni bennünket Cserháti Pityi. A zenekar feloszlásakor egyenes út vezetett a P. Boxhoz, amikor Günterrel (Sándor József szólógitáros – H.I.) együtt eleget tettünk felkérésének. Ezt megelőzően négyesben, Bodó Tomi dobos, Cézi (Ferenczi Tibor basszusgitáros – H.I.), valamint Günter és én az ő stúdiójában próbáltunk, amelybe időnként belehallgatott. Bíztatott bennünket, de semmi több. Egy alkalommal, amikor betoppant a próbánkra, fölajánlotta a közös munkát méghozzá P. Box néven, ami némi idegenkedést váltott ki belőlünk. Nem mintha nem lettünk volna büszkék a lehetőségre, de átéreztük a feladat súlyát, a megfelelési kényszert, a valószínűsíthető összehasonlítgatást, no meg azt, hogy tulajdonképpen mi egyszer csak az egész történet közepébe csöppentünk. Pityi persze meggyőzött minket, és teljes gőzzel nekiláttunk a munkának. Mivel a Szfinxben is zömmel Günterrel közösen írtuk a dalokat, ezt a gondolatiságot, stílust mentettük át az újjáalakult P. Boxba. Pityi hangszerelésével, illetve jellegzetes billentyűjátékával kiegészítve az egész így hardrockosabb ízt kapott, emellett hangzásban a metál jelenléte sem elhanyagolható. Örök hálával és köszönettel tartozom Pityinek azért, hogy a Szfinx után felkarolt bennünket, és neki köszönhetően Günterrel együtt megtaláltuk a helyünk a zenei világban. Voltak, és a mai napig vannak ötleteink, amelyeket az ő segítségével a P. Box-szal szerettünk volna megvalósítani, s amelynek nagyrészt eleget is tettünk.

2001-ben a P. Mobil előtt mutatkoztatok be, a siker már akkor borítékolható volt. Tárt karokkal fogadtak benneteket?

A tizenöt éves kihagyás hosszú időre visszavetette a zenekart, így kiírta magát a zenei életből. Emiatt a visszakapaszkodás sem ment könnyen. Nem is a banda elfogadtatásával volt baj, hanem azzal, hogy ezalatt az idő alatt felnőtt két-három zenefogyasztó generáció, akik már nem találkoztak a P. Box-szal. Pityi bízott benne, hogy a fiatalabb korosztályt is sikerül majd magunk mellé állítani, ezzel szemben főképp az a keménymag járt a koncertjeinkre, amely korábban ismerte és szerette a zenekart. Az újak kissé kétkedve fogadták a formációt, ám ez körülbelül az első szám közepéig tartott; az újkori P. Box zenészeinek felkészültsége, hamar meggyőzte a közönséget. Pityi nem győzte hangsúlyozni, a név kötelez bennünket: mind kvalitásunkban, mind szellemiségben, messzemenően az „anyazenekar” irányvonalát, zenei hangulatát kívánjuk képviselni.  

Mennyire tudtátok – jó értelemben véve – kihasználni a P. Box korábbi ismertségét? Megmaradt-e a név a köztudatban, vagy mindent elölről kellett kezdeni?

A kezdeteknél kaphattunk úgymond egy kis előnyt, Pityi épp ezért győzött meg bennünket a P. Box név használatáról. Elmondta: 1986-ban ebben az irányban haladtak – bizonyságul ott az Ómen-lemez –, s ha Samu élne, vele pontosan ezt és ugyanígy folytatná, ahogyan velünk. Viszont amennyi előnyt jelentett, annyi hátrányt is, mert mindenféleképpen meg kellett felelnünk a név miatti elvárásoknak, és a zenei ötleteket is át kellett préselnünk a P. Box logón. Egyszerűbb lett volna más néven elindítani a csapatot, de a P. Box név használata Pityi döntése volt, amit el kellett fogadnunk. Legfőbb érve, amit nem győzött hangsúlyozni, hogy miután övé a név, az ő felelőssége, miként használja. Azt is kifejtette, hogy a régiek közül, akik kompromittálták magukat, senkivel nem kíván együtt dolgozni, akivel viszont szívesen újra kezdené – például Bencsik Samu – már nem él. Visszatérve a kérdésre: Pityi rendelkezett ugyan megfelelő kapcsolati tőkével, ám hamar kiderült, a döntéshozók azóta lecserélődtek. Vagy végleg kikoptak a szakmából, vagy már nem voltak abban a pozícióban, hogy segíteni tudjanak. A név ugyan sokaknak ismerősen csengett, ám a koncertszervezők többsége, mivel nem ismerte, így kétkedve fogadta az új tagokkal induló régi zenekart. Ilyen módon az első év a bizonyításról szólt. Később, amikor kiderült, nem olyan nosztalgia zenekarról van szó, amely a múltból, mások babérjaiból akar megélni, megváltozott a közvélemény, a zenekar felfelé ívelő pályára állt. A régi dalokat – persze a kihagyhatatlan darabok megtartása mellett – fokozatosan felváltották az új, saját szerzemények.

Az új formáció szinte azonnal kiadott egy új digitális közép-, illetve nagylemezt. Mi az oka, hogy az előbbi magánkiadásban, az utóbbi pedig a Hammer Records gondozásában jelent meg?

Pityi sokat házalt a bemutatkozó négyszámos demóval, szinte minden létező kiadót megkeresett. Mivel senki sem mozdult rá, a magánkiadás mellett döntött. Az anyag így is erősnek bizonyult, ám a szerzői kiadások visszatérő gondja, hogy nehéz bekerülni a terjesztői hálózatba. Ahhoz képest, hogy a kiadvány ilyen módon belterjesre sikerült – csak az vásárolt belőle, akihez eljutott a híre –, elég szépen fogyott. Mindenestre Pityi megelégelte ezt a többletmunkát, s szerencsére az akkortájt induló Hammer Records felvállalta a Reményre ítélve című első albumunk megjelentetését, terjesztését. A jó viszony azóta is megmaradt. Úgy gondolom, ez az a kiadó, amelynek évtizedeken keresztül sikerült megőriznie hitelességét a rockzenei piacon.

Visszatekintve az újjáalakulás óta eltelt csaknem két évtizedre, hogyan látod, milyen kulturális környezetben tudott pályára állni akár a P. Box, vagy általánosságban bármely akkori rockzenekar?

A kilencvenes évek eleje, közepe komoly átrendeződést hozott a zenei életben. Ekkor történt az a váltás, amikor a grunge és a hardcore zenekarok az „aréna rockot” és a „hajbandákat” kitörölték a köztudatból, ennek lett áldozata többek között a Szfinx is. Ezt követően úgy láttuk igény mutatkozott a dallamos muzsikára, így a kétezres évek elejére a klasszikus rock egyfajta reneszánszát élte. Nem olyan mértékben ugyan, és nem akkora közönségbázissal, de úgy éreztem, ennek a hulláma ismét felszínre dobhatja a műfajt. Így is történt, ám retro jellegű nosztalgikus őrület mégsem lett belőle. Hozzáteszem ez magyar sajátosság, külföldön a klasszikus rockzenének nagyságrendekkel nagyobb bázisa van. Nálunk igazán azok a bandák tudtak talpon maradni és megtartani közönségbázisukat, akik viszonylagos folytonossággal rendelkeztek.

Említetted, hogy a kezdeti felfutás általános visszaesésbe torkollott, amely kihatott a P. Box felfelé ívelő pályájára. Ehhez jött még Cserháti István váratlan halála, de az sem elhanyagolható, hogy a vezetése alatti négy év kevésnek bizonyult a zenekar felemeléséhez. E két tényező mennyire befolyásolta a későbbi eseményeket?

A két dolognak mindenképp köze volt egymáshoz. Jól indultunk. Egyre nőtt a közönség létszáma, a fesztiválokon is egyre jobb pozíciókat értünk el. A 2003-as 2004-es esztendő egyértelműen a fejlődés éve volt számunkra. Aztán az egész megtorpant, azt láttuk, hogy az élő zene ismét kezd háttérbe szorulni. A médiában nem tudtuk megvetni a lábunkat, néha ugyan lejátszottak egy-egy klipet, ám ez kevésnek bizonyult a boldoguláshoz. Az egyetemes zene fókuszában nem sikerült megkapaszkodnunk, csupán a kifejezett rock rajongók adták közönségünk bázisát. Úgy éreztük, szélmalomharcot vívunk. Azok a zenekarok erősödtek meg, akik az egyszerű ritmusképletű, nem túl bonyolult dallamszerkezetű, nem éppen mélyenszántó gondolatvilágú és dalszövegű nótákkal jöttek elő. A nagyszínpados lehetőségek fokozatosan megszűntek, mi pedig nem akartuk a P. Box nevet kis klubkoncertekkel degradálni. A tudatos elbutítás eredményeképpen az emberek pedig ebbe az irányba mozdultak, így a közönségünk is lassan megcsappant. Pityi halála után a szervezési tevékenység is gazda nélkül maradt, a zenekarban pedig bizonyos kérdésekben megszűnt az egyetértés. Ezért a barátság megőrzése érdekében inkább felfüggesztettük tevékenységünket egy időre. A későbbi folytatás sem a legszerencsésebben alakult: a körülmények úgy hozták, hogy ismét P. Box néven folytattuk, holott arra is készült terv, hogy valamilyen ráutaló névvel térjünk vissza. Mindent összevetve azt gondolom, ha Pityivel annak idején kifuttatathatjuk a zenekart, kevésbé érintett volna bennünket a rock szakma későbbi általános mélyrepülése. 

Gondolom, az sem egyszerűsíthette a helyzetet, hogy nem a fővárosban éltek.

Így igaz. Egyrészt a mentalitásunk is különböző, másképp gondolkodunk, mint a budapestiek. De mindenképp hátrányt jelent, hogy Debrecenben élünk. Egy fővárosi zenekar, ha ki sem mozdul a megyéből, több esélye van megmutatni magát, mint annak, akinek a gázsija a Debrecen-Budapest távolság szállítási- és útiköltségével indul. Arról nem beszélve, hogy egy pesti zenekar magában a fővárosban hetente akár több alkalommal is játszhat, ismertsége okán szert tehet bizonyos közönségbázisra. Bár az utóbbi időben ezen a területen sem annyira fényes a helyzet; úgy látom a budapesti fellépő helyek, klubok jelentősen megcsappantak…

… Ebből a szempontból vidék sincs sokkal jobb helyzetben, pedig télen egy rockzenekar számára nincs más koncertezési, vagy fellépési lehetőség. Nyáron viszont ott vannak a fesztiválok, illetve a város- és falunapok. Mit tapasztalsz ezen a területen? 

Probléma, hogy a fesztiválokon túli időszak meglehetősen bizonytalan. Valóban léteznek vidéki és fővárosi klubok, ám nagy a szórás közöttük. Egyrészt a technikai felszereltség tekintetében, másrészt a hely, vagy nevezzük nevén: vendéglátóipari egység (kocsma) tulajdonosának hozzáállásában. Fellépést ott érdemes vállalni, ahol normálisak a feltételek. Ez alatt azt értem, hogy a tulajdonos bemerje vállalni a fellépőt akár fix gázsira, de legfeljebb olyan konstrukcióban, ahol ő, a kifizető is érdekelt a közönség létszámának maximalizálásában. Tehát a vendéglátónak éppúgy reklámoznia kell az eseményt, mint a zenekarnak. A harmadik eset az úgynevezett „kapura” játszatás, vagyis a tulajdonos a létszámtól, illetve a fogyasztástól teszi függővé a gázsi kifizetését; ez esetben a házigazda nem érdekelt a reklámban éppen ezért, véleményem szerint, oda nem érdemes menni. Persze a zenekar is rizikózhat; ha szerencséje van, két-három visszatérés után kialakíthat magának egy közönségbázist, amelyre aztán építkezhet. Mindemellett még ott az a véletlen egybeesés, hogy egy közeli településen egy másik hasonló stílusban mozgó zenekar elviszi a közönség felét-harmadát, ami senkinek sem jó. De az is előfordulhat, hogy a településen zajló másik, nem zenei esemény hódítja el az embereket a koncertről.

A fesztivál időszak, mint tudjuk, a nyárra korlátozódik. Erről azt tudom mondani, hogy sok az eszkimó és kevés a fóka. Ezen túlmenően a rendezők más és más vetésforgóban nagyjából ugyanazokat a zenekarokat hívják meg. A koncert-látogatottságok alapján válogatnak a fellépők között, így nehéz bekerülni azoknak, akik nem rendelkeznek tömegbázissal, az igényesség viszont első számú alapkövetelmény. Az Omen és a P. Box esetében elmondhatom, hogy pontosan ez utóbbiért kerülünk be az olyan fesztiválokra, ahol a rock-, vagy metálzenét igénylik. Itt csupán az első körök voltak a nehezek, ám ha megkaptuk a lehetőséget, már tudják, mire számíthatnak. A ritkább felkérések, vagy lehetőségek oka, hogy az a fajta metál, vagy rock, amit az említett zenekarokkal képviselünk, nem éppen trendi. Ezeket ma már az „öreg metál”, vagy „öreg rock” kategóriába sorolják.

(folytatjuk) Hegedűs István


2017. szeptember 5. 21:14

Minden jog fenntartva. 2017 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA