Mi lesz veled rockzene? – 18/1. rész
Sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Koroknai Árpád „Kori” két meghatározó, különböző stílusban mozgó zenekarban is frontemberkedik, a Rocksuliban pedig azon fáradozik, hogy a fiatalokat bevezesse a zenei világ rejtelmeibe. Amellett, hogy elkötelezett rock-, és metálhívő, sokéves tapasztalattal rendelkezik a Szfinx, a Pandora’s Box és az Omen zenekarok szemüvegén keresztül a zenész szakma általános problémáit illetően; eközben megismerkedhetünk az „öreg rock” és az „öreg metál” fogalmával. Ezen túlmenően Korinak van összehasonlítási alapja az elmúlt húsz-harminc esztendő médiavilágának gyakorlatával is.
Orgánumod a kemény rock, valamint a zúzós metál megszólaltatására egyaránt alkalmas. Melyik áll közelebb hozzád?
Mivel mindkét műfajt nagyon szeretem, nehéz ezt eldönteni. Nem is lehet kategorikusan szétválasztani, hiszen úgy a Deep Purple, mint a Led Zeppelin, vagy akár az AC/DC hardrock formációként magában hordozta a metálra jellemző stílusjegyeket. Ebből fejlődött ki aztán a klasszikus értelemben vett metálzene. Ezek az impulzusok rám is hatottak, emiatt mindkét műfajban otthon érzem magam; a P. Box és az Omen által a hardrockot, valamint a metált is képviselhetem.
Az országos ismertséget a P. Box hozta el számodra. Milyen reményekkel vágtál bele, amikor Cserháti Pityi felkért a zenekar frontemberének?
Egy picit visszautalva az előző kérdésedre hadd említsem meg a P. Box előtti formációnkat, a Szfinxet, amelyben az említett két műfaj határmezsgyéjén lavíroztunk. A dallamosság, a vokálok és a szintetizátorok használata a hardrockra jellemző, a feszes tempók, valamint a gitár riffek viszont a metált idézték. Itt a Szfinxben fedezett fel és kezdett támogatni bennünket Cserháti Pityi. A zenekar feloszlásakor egyenes út vezetett a P. Boxhoz, amikor Günterrel (Sándor József szólógitáros – H.I.) együtt eleget tettünk felkérésének. Ezt megelőzően négyesben, Bodó Tomi dobos, Cézi (Ferenczi Tibor basszusgitáros – H.I.), valamint Günter és én az ő stúdiójában próbáltunk, amelybe időnként belehallgatott. Bíztatott bennünket, de semmi több. Egy alkalommal, amikor betoppant a próbánkra, fölajánlotta a közös munkát méghozzá P. Box néven, ami némi idegenkedést váltott ki belőlünk. Nem mintha nem lettünk volna büszkék a lehetőségre, de átéreztük a feladat súlyát, a megfelelési kényszert, a valószínűsíthető összehasonlítgatást, no meg azt, hogy tulajdonképpen mi egyszer csak az egész történet közepébe csöppentünk. Pityi persze meggyőzött minket, és teljes gőzzel nekiláttunk a munkának. Mivel a Szfinxben is zömmel Günterrel közösen írtuk a dalokat, ezt a gondolatiságot, stílust mentettük át az újjáalakult P. Boxba. Pityi hangszerelésével, illetve jellegzetes billentyűjátékával kiegészítve az egész így hardrockosabb ízt kapott, emellett hangzásban a metál jelenléte sem elhanyagolható. Örök hálával és köszönettel tartozom Pityinek azért, hogy a Szfinx után felkarolt bennünket, és neki köszönhetően Günterrel együtt megtaláltuk a helyünk a zenei világban. Voltak, és a mai napig vannak ötleteink, amelyeket az ő segítségével a P. Box-szal szerettünk volna megvalósítani, s amelynek nagyrészt eleget is tettünk.
2001-ben a P. Mobil előtt mutatkoztatok be, a siker már akkor borítékolható volt. Tárt karokkal fogadtak benneteket?
A tizenöt éves kihagyás hosszú időre visszavetette a zenekart, így kiírta magát a zenei életből. Emiatt a visszakapaszkodás sem ment könnyen. Nem is a banda elfogadtatásával volt baj, hanem azzal, hogy ezalatt az idő alatt felnőtt két-három zenefogyasztó generáció, akik már nem találkoztak a P. Box-szal. Pityi bízott benne, hogy a fiatalabb korosztályt is sikerül majd magunk mellé állítani, ezzel szemben főképp az a keménymag járt a koncertjeinkre, amely korábban ismerte és szerette a zenekart. Az újak kissé kétkedve fogadták a formációt, ám ez körülbelül az első szám közepéig tartott; az újkori P. Box zenészeinek felkészültsége, hamar meggyőzte a közönséget. Pityi nem győzte hangsúlyozni, a név kötelez bennünket: mind kvalitásunkban, mind szellemiségben, messzemenően az „anyazenekar” irányvonalát, zenei hangulatát kívánjuk képviselni.
Mennyire tudtátok – jó értelemben véve – kihasználni a P. Box korábbi ismertségét? Megmaradt-e a név a köztudatban, vagy mindent elölről kellett kezdeni?
A kezdeteknél kaphattunk úgymond egy kis előnyt, Pityi épp ezért győzött meg bennünket a P. Box név használatáról. Elmondta: 1986-ban ebben az irányban haladtak – bizonyságul ott az Ómen-lemez –, s ha Samu élne, vele pontosan ezt és ugyanígy folytatná, ahogyan velünk. Viszont amennyi előnyt jelentett, annyi hátrányt is, mert mindenféleképpen meg kellett felelnünk a név miatti elvárásoknak, és a zenei ötleteket is át kellett préselnünk a P. Box logón. Egyszerűbb lett volna más néven elindítani a csapatot, de a P. Box név használata Pityi döntése volt, amit el kellett fogadnunk. Legfőbb érve, amit nem győzött hangsúlyozni, hogy miután övé a név, az ő felelőssége, miként használja. Azt is kifejtette, hogy a régiek közül, akik kompromittálták magukat, senkivel nem kíván együtt dolgozni, akivel viszont szívesen újra kezdené – például Bencsik Samu – már nem él. Visszatérve a kérdésre: Pityi rendelkezett ugyan megfelelő kapcsolati tőkével, ám hamar kiderült, a döntéshozók azóta lecserélődtek. Vagy végleg kikoptak a szakmából, vagy már nem voltak abban a pozícióban, hogy segíteni tudjanak. A név ugyan sokaknak ismerősen csengett, ám a koncertszervezők többsége, mivel nem ismerte, így kétkedve fogadta az új tagokkal induló régi zenekart. Ilyen módon az első év a bizonyításról szólt. Később, amikor kiderült, nem olyan nosztalgia zenekarról van szó, amely a múltból, mások babérjaiból akar megélni, megváltozott a közvélemény, a zenekar felfelé ívelő pályára állt. A régi dalokat – persze a kihagyhatatlan darabok megtartása mellett – fokozatosan felváltották az új, saját szerzemények.
Az új formáció szinte azonnal kiadott egy új digitális közép-, illetve nagylemezt. Mi az oka, hogy az előbbi magánkiadásban, az utóbbi pedig a Hammer Records gondozásában jelent meg?
Pityi sokat házalt a bemutatkozó négyszámos demóval, szinte minden létező kiadót megkeresett. Mivel senki sem mozdult rá, a magánkiadás mellett döntött. Az anyag így is erősnek bizonyult, ám a szerzői kiadások visszatérő gondja, hogy nehéz bekerülni a terjesztői hálózatba. Ahhoz képest, hogy a kiadvány ilyen módon belterjesre sikerült – csak az vásárolt belőle, akihez eljutott a híre –, elég szépen fogyott. Mindenestre Pityi megelégelte ezt a többletmunkát, s szerencsére az akkortájt induló Hammer Records felvállalta a Reményre ítélve című első albumunk megjelentetését, terjesztését. A jó viszony azóta is megmaradt. Úgy gondolom, ez az a kiadó, amelynek évtizedeken keresztül sikerült megőriznie hitelességét a rockzenei piacon.
Visszatekintve az újjáalakulás óta eltelt csaknem két évtizedre, hogyan látod, milyen kulturális környezetben tudott pályára állni akár a P. Box, vagy általánosságban bármely akkori rockzenekar?
A kilencvenes évek eleje, közepe komoly átrendeződést hozott a zenei életben. Ekkor történt az a váltás, amikor a grunge és a hardcore zenekarok az „aréna rockot” és a „hajbandákat” kitörölték a köztudatból, ennek lett áldozata többek között a Szfinx is. Ezt követően úgy láttuk igény mutatkozott a dallamos muzsikára, így a kétezres évek elejére a klasszikus rock egyfajta reneszánszát élte. Nem olyan mértékben ugyan, és nem akkora közönségbázissal, de úgy éreztem, ennek a hulláma ismét felszínre dobhatja a műfajt. Így is történt, ám retro jellegű nosztalgikus őrület mégsem lett belőle. Hozzáteszem ez magyar sajátosság, külföldön a klasszikus rockzenének nagyságrendekkel nagyobb bázisa van. Nálunk igazán azok a bandák tudtak talpon maradni és megtartani közönségbázisukat, akik viszonylagos folytonossággal rendelkeztek.
Említetted, hogy a kezdeti felfutás általános visszaesésbe torkollott, amely kihatott a P. Box felfelé ívelő pályájára. Ehhez jött még Cserháti István váratlan halála, de az sem elhanyagolható, hogy a vezetése alatti négy év kevésnek bizonyult a zenekar felemeléséhez. E két tényező mennyire befolyásolta a későbbi eseményeket?
A két dolognak mindenképp köze volt egymáshoz. Jól indultunk. Egyre nőtt a közönség létszáma, a fesztiválokon is egyre jobb pozíciókat értünk el. A 2003-as 2004-es esztendő egyértelműen a fejlődés éve volt számunkra. Aztán az egész megtorpant, azt láttuk, hogy az élő zene ismét kezd háttérbe szorulni. A médiában nem tudtuk megvetni a lábunkat, néha ugyan lejátszottak egy-egy klipet, ám ez kevésnek bizonyult a boldoguláshoz. Az egyetemes zene fókuszában nem sikerült megkapaszkodnunk, csupán a kifejezett rock rajongók adták közönségünk bázisát. Úgy éreztük, szélmalomharcot vívunk. Azok a zenekarok erősödtek meg, akik az egyszerű ritmusképletű, nem túl bonyolult dallamszerkezetű, nem éppen mélyenszántó gondolatvilágú és dalszövegű nótákkal jöttek elő. A nagyszínpados lehetőségek fokozatosan megszűntek, mi pedig nem akartuk a P. Box nevet kis klubkoncertekkel degradálni. A tudatos elbutítás eredményeképpen az emberek pedig ebbe az irányba mozdultak, így a közönségünk is lassan megcsappant. Pityi halála után a szervezési tevékenység is gazda nélkül maradt, a zenekarban pedig bizonyos kérdésekben megszűnt az egyetértés. Ezért a barátság megőrzése érdekében inkább felfüggesztettük tevékenységünket egy időre. A későbbi folytatás sem a legszerencsésebben alakult: a körülmények úgy hozták, hogy ismét P. Box néven folytattuk, holott arra is készült terv, hogy valamilyen ráutaló névvel térjünk vissza. Mindent összevetve azt gondolom, ha Pityivel annak idején kifuttatathatjuk a zenekart, kevésbé érintett volna bennünket a rock szakma későbbi általános mélyrepülése.
Gondolom, az sem egyszerűsíthette a helyzetet, hogy nem a fővárosban éltek.
Így igaz. Egyrészt a mentalitásunk is különböző, másképp gondolkodunk, mint a budapestiek. De mindenképp hátrányt jelent, hogy Debrecenben élünk. Egy fővárosi zenekar, ha ki sem mozdul a megyéből, több esélye van megmutatni magát, mint annak, akinek a gázsija a Debrecen-Budapest távolság szállítási- és útiköltségével indul. Arról nem beszélve, hogy egy pesti zenekar magában a fővárosban hetente akár több alkalommal is játszhat, ismertsége okán szert tehet bizonyos közönségbázisra. Bár az utóbbi időben ezen a területen sem annyira fényes a helyzet; úgy látom a budapesti fellépő helyek, klubok jelentősen megcsappantak…
… Ebből a szempontból vidék sincs sokkal jobb helyzetben, pedig télen egy rockzenekar számára nincs más koncertezési, vagy fellépési lehetőség. Nyáron viszont ott vannak a fesztiválok, illetve a város- és falunapok. Mit tapasztalsz ezen a területen?
Probléma, hogy a fesztiválokon túli időszak meglehetősen bizonytalan. Valóban léteznek vidéki és fővárosi klubok, ám nagy a szórás közöttük. Egyrészt a technikai felszereltség tekintetében, másrészt a hely, vagy nevezzük nevén: vendéglátóipari egység (kocsma) tulajdonosának hozzáállásában. Fellépést ott érdemes vállalni, ahol normálisak a feltételek. Ez alatt azt értem, hogy a tulajdonos bemerje vállalni a fellépőt akár fix gázsira, de legfeljebb olyan konstrukcióban, ahol ő, a kifizető is érdekelt a közönség létszámának maximalizálásában. Tehát a vendéglátónak éppúgy reklámoznia kell az eseményt, mint a zenekarnak. A harmadik eset az úgynevezett „kapura” játszatás, vagyis a tulajdonos a létszámtól, illetve a fogyasztástól teszi függővé a gázsi kifizetését; ez esetben a házigazda nem érdekelt a reklámban éppen ezért, véleményem szerint, oda nem érdemes menni. Persze a zenekar is rizikózhat; ha szerencséje van, két-három visszatérés után kialakíthat magának egy közönségbázist, amelyre aztán építkezhet. Mindemellett még ott az a véletlen egybeesés, hogy egy közeli településen egy másik hasonló stílusban mozgó zenekar elviszi a közönség felét-harmadát, ami senkinek sem jó. De az is előfordulhat, hogy a településen zajló másik, nem zenei esemény hódítja el az embereket a koncertről.
A fesztivál időszak, mint tudjuk, a nyárra korlátozódik. Erről azt tudom mondani, hogy sok az eszkimó és kevés a fóka. Ezen túlmenően a rendezők más és más vetésforgóban nagyjából ugyanazokat a zenekarokat hívják meg. A koncert-látogatottságok alapján válogatnak a fellépők között, így nehéz bekerülni azoknak, akik nem rendelkeznek tömegbázissal, az igényesség viszont első számú alapkövetelmény. Az Omen és a P. Box esetében elmondhatom, hogy pontosan ez utóbbiért kerülünk be az olyan fesztiválokra, ahol a rock-, vagy metálzenét igénylik. Itt csupán az első körök voltak a nehezek, ám ha megkaptuk a lehetőséget, már tudják, mire számíthatnak. A ritkább felkérések, vagy lehetőségek oka, hogy az a fajta metál, vagy rock, amit az említett zenekarokkal képviselünk, nem éppen trendi. Ezeket ma már az „öreg metál”, vagy „öreg rock” kategóriába sorolják.
(folytatjuk) Hegedűs István
.jpg)
2017. szeptember 5. 21:14