MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Mérnöki precizitás, művészi érzékenység, lebilincselő tudás: Danev György

Ha egy jó pap holtig tanulhat, igaz ez a mi szakmánkra is. Kíváncsian olvasom a zenei újságírást művelő kollégáim cikkeit, interjúit, mert rengeteget tanulok tőlük úgy, hogy közben feltöltődök és tájékozottabb leszek. Danev Gyuri sorait előbb ismertem, mint őt magát. Mikor először találkoztunk, kiderült, hogy nem kizárólag a zene, az újságírás és a James Bond-mániánk a közös szál: mi értjük egymást! Engedjétek meg, hogy nektek is bemutathassam őt. Rozsonits Tamás interjúja

Hány éves korodban, és milyen zene kezdett érdekelni?

Nem túlzás, hogy az anyatejjel együtt szívtam magamba a zenét. Kiterjedt svéd rokonságunknak köszönhetően anyámnak olyan bakelitlemezei voltak már a hetvenes évek második felében, amikről a vasfüggönyön innen a legtöbben nem is álmodhattak. Az eredeti svéd nyomású ABBA-albumokra csodálkoztam rá először, állítólag azokra aludtam legjobban, pedig nem voltam jó alvó... A másik nagy korai favorit a Pink Floyd Wish You Were Here című klasszikusa volt. Drága nagyanyám egy belgrádi útja során vette kéz alól egy kapualjban, aztán valahogy hazahozta. Imádtam a szürreális borítóját nézegetni, óriási hatással volt rám az égő ruhájú öltönyös ember. Persze a Beatlestől is megvolt csomó album, azokat is hallgattuk rendesen. Úgy 10-11 éves koromra kapott el a rock és a metal: szerettem idősebb fiúk között lenni, a legtöbb barátom 2-3 évvel öregebb volt nálam. Ők persze mindannyian metalosok voltak, mert a nyolcvanas évek második felében az számított menőnek. A Scorpions World Wide Live és a Judas Priest Turbo albumait másoltam át kazettára először, ezek fogtak meg legjobban. Ezután néhány év kihagyás jött, mert volt egy időszak, amikor csak a sport érdekelt, leginkább a labdarúgás és a jégkorong. Persze idővel kezdett visszaszivárogni a zene a mindennapjaimba, de inkább popzenék - Madonna- és Roxette-albumok - képében. Ezeket ma is a kedvenceim között tartom számon. A kilencvenes évek elején aztán a Guns N’Roses által kiváltott őrület engem sem hagyhatott hidegen, ami magával hozta a többi olyan csapat megismerését, mint a Bon Jovi, a ZZ Top, a Mötley Crüe, a Def Leppard és a Metallica. Ők voltak az én „belépő” zenekaraim, akiken keresztül bele tudtam ásni magam a rock műfaj különböző ágazataiba.

Volt-e a családodban a zenélésnek, a zene szeretetének hagyománya?

Anyai dédapám a második világháborút követően emigrált Svédországba, ahol zenetanárként dolgozott egészen haláláig. A hangszerek iránti szenvedélyemet valószínűleg tőle örököltem. Nem tudok róla, hogy rajta kívül más zenélt volna a családban, mindenesetre a zene szeretete nem volt ismeretlen fogalom nálunk: ahogy már mondtam, anyám komoly lemezgyűjteménnyel büszkélkedett, melynek darabjait rendkívül jó érzékkel válogatta ki. A már említetteken kívül nagyon szerette a Queent, Santanát, a Deep Purple-t meg a többi legendás előadót. A lemezek még ma is megvannak, óriási becsben tartom őket. Életem első koncertjére is anyám vitt ki: 1986-ban az MTK-pályán néztük meg Rod Stewartot és tisztán emlékszem, hogy a végén focilabdákat rugdosott ki a közönség közé. Ne kérdezd, miért...

Mely zenekarok/zenészek voltak hatással rád az idők folyamán és miért? Hogyan fejlődött a zenei ízlésed?

Egy bizonyos hangszer határozott meg mindent: a gitár. Egyik barátom apjának volt egy elektromos gitárja, amit a szekrény tetején tartott. Kiskölyökként megbabonázva néztem, elérhetetlen valaminek tűnt. Az első gitárhősöm egyébként Szörényi Levente volt, 6-8 évesen az Illés zenekar Az utcán című dala számított a legnagyobb kedvencemnek. Aztán rácsodálkoztam Santanára, majd arra a srácra, aki két kézzel játszott a fogólapon… Természetesen Eddie Van Halenről volt szó. A Van Halen zenekar munkásságával szembesülni sorsfordítónak bizonyult, zenei szocializálódásomért nagymértékben ők tekinthetőek felelősnek. A velük való találkozás megpecsételte a sorsomat, attól kezdve megszállottan kutattam a gitár virtuóz mesterei után. Yngwie Malmsteen, George Lynch, Richie Sambora, John Sykes, Joe Perry és Steve Stevens voltak a legnagyobb bálványaim abban az időben. Ironikus, hogy mindez a kilencvenes évek elején történt, hiszen a grunge zene épp akkor írta át a játékszabályokat. Abban az időben a felszabadult, pozitív üzeneteket hordozó rock & roll zenék, a mesteri hangszerkezelés és az excentrikus rocksztár fazonok kimondottan cikinek minősültek, a depressziós befelé fordulás számított menőnek. Az MTV és a tinimagazinok tele voltak ezekkel a kinyúlt kardigános, hétköznapi fazonokkal, Kurt Cobainnel és társaival, akik úgy néztek ki, mintha épp akkor gázolta volna el őket egy tehervonat. De ez volt a kisebbik baj. A nagyobb az volt, hogy a dalaikban nem találtam semmi kapaszkodót: se emlékezetes dallamokat, se képzett hangszeres játékot, se olyan mondanivalót, ami nekem megfelelt volna. Ez volt a másik mozgatórugó, amiért elkezdtem felgöngyölíteni az azt megelőző, idejét múlttá minősített korszakokat. Sosem voltam trendi gyerek, nem is akartam az lenni, szóval nem érdekelt, hogy zeneileg sem számítottam divatosnak. Egyedül az okozott problémát, hogy ‘93 körül az általam rajongott előadók dalaival éppúgy nem találkozhattál az MTV képernyőin és a rádiók műsoraiban, mint manapság. Szinte kizárólag a specifikus magazinok lapjairól lehetett informálódni ezekről a zenekarokról és a lemezeikről. Nagy lökést adott, amikor az egyik legjobb barátom nekem adta a német Metal Hammer magazin 1985 és ‘89 közötti évfolyamait. Mivel elboldogultam annyira a német nyelvvel, hogy a szótárt magam mellett tartva el tudtam olvasni és meg tudtam érteni az interjúkat és lemezkritikákat, ezek alapján elkezdtem leásni az engem érdeklő rockműfajok mélyére. Ezzel egyidőben elkezdtem venni a magyar kiadású Hammert is, ami szintén a bibliámmá vált. Szintén fontos megemlíteni két rádióműsort, melyek jelentős mértékben formálták az ízlésemet: Jeszenszky Zsolt Amerika hangjai című összeállítása miatt borultam bele az AOR zenébe, míg Felkai Miki gitáros műsora - már nem emlékszem a címére - okán olyan kult-gitárosokat ismertem meg, mint Ronnie Montrose, Neal Schon, Mike Stern és Eric Johnson.

Volt-e hatással valaki a közeledben a zenei ízlésed fejlődésére?

Volt és van is. Gyerekként nyilván anyám és az idősebb barátaim által hallgatott zenék inspiráltak, manapság pedig a feleségem ízlése befolyásol. Ez egy soha véget nem érő folyamat. Ahogy érik az ember, ahogy változik a személyisége az évek, évtizedek folyamán az őt ért tapasztalatok, befolyások hatására, úgy finomodik a zenei ízlése is. Annamari olyan műfajokba vitt bele, mint a barokk pop, az acid jazz vagy az elektronika, és ezekben is megtaláltam a magam kedvenceit. Szerencsére elég hamar kinőttem abból, hogy szigorú rockzenei diétán éljek és csak azt tartsam értékesnek, amiben hangos torzított gitár szól. Kétféle zene létezik számomra: jó és rossz, minden egyéb kategorizálás értelmetlen. Aki 50 évesen is kizárólag műfajspecifikusan képes zenét befogadni, azzal valami nem stimmel…

Mikor kezdtél el hanghordozókat gyűjteni és milyen formátumokat vásároltál?

Kazettákkal kezdtem, mint minden tini akkoriban. Több érv is e formátum mellett szólt: olcsóbb volt a CD-nél és a suliba is magammal tudtam vinni a walkmanben. Napi 3 órát ingáztam a középiskola és az otthonom között, úgyhogy a távolsági buszon általában olvasással és zenehallgatással ütöttem agyon az időt. Az összes zsebpénzemet zenékre költöttem. Aztán persze a kazettát felváltotta a CD, amire még komolyabban ráálltam. Azóta sem tudtam lejönni a gyűjtéséről, ami mellé egy ideje már bejött a reneszánszát élő vinyl formátum, pedig jelenleg nincs is lemezjátszónk! A DVD viszont annyira sosem mozgatott, mert amikor megjelent a színen, már nem volt annyi időm, hogy órákat üljek a tévé előtt koncertfelvételeket bámulva. Nyilván van otthon úgy 200 a számomra legfontosabb kiadványokból, de ezeknek csak a fele olyan, amit eredendően ehhez a formátumhoz kalibráltak, a többi régi VHS anyagok DVD-kiadása.

Az évek során felhalmozódott gyűjteményedet hogyan tudod kezelni?

Nehezen. Volt idő, amikor mindent megvettem, amiről úgy gondoltam, hogy a gyűjteményben a helye, albumok különböző verzióit, japán kiadásokat, alacsony példányszámú kiadványokat.. Ma viszont már nem tartok meg egy lemezt csak azért, mert ritkaságnak minősül a gyűjtők körében. Ha valamit nem hallgatok, az ne foglalja a helyet. Nem kell 5000 darabos gyűjtemény, elég úgy 2500-3000 lemez, de azok tényleg legyenek időtlen darabok. Sokkal több egyébként sem férne el a lakásban.

Kitűnően beszélsz angolul. Hol és mikor tanultad meg a nyelvet? Egyáltalán: milyen iskolákba jártál, mi a végzettséged és miért erre orientálódtál?

Ez egy érdekes sztori: alapvetően humán beállítottságú ember vagyok, ami már gyerekkoromban nyilvánvalóvá vált. Művészlélekként rendkívüli fontossággal bírt számomra az önkifejezés, az alkotás. Imádtam rajzolni és írni. Az intellektusom fejlődésére óriási hatást gyakorolt anyai nagyanyám, aki pedagógus volt, a műveltsége, tájékozottsága pedig párját ritkította. Úgy 13-14 évesen már biztos voltam benne, hogy újságíró szeretnék lenni, méghozzá sportújságíró. A családban amúgy sok volt az értelmiségi, több orvos, jogász és mérnök is akadt köztük. Viszont a műszaki vonal képviseltette magát legerősebben, úgyhogy engem is ebbe az irányba tereltek. Ma is mérnökként dolgozom elsősorban, út-, vasút-, és hídépítési beruházások vízépítési műtárgyaival foglalkozom, de ettől függetlenül botcsinálta műszaki embernek tartom magam. Ami az angolt illeti, azt a középiskolában kezdtem tanulni. A nyelvérzékem mindig jó volt, az általánosban nagyon szerettem az oroszt és a németet is. Az angolnál viszont nehezítő körülményként bejött, hogy a középiskolában kritikán aluli volt a nyelvoktatás. 5 év alatt elfogyasztottunk 4 tanárt de volt egy olyan kritikus féléves időszak, amikor egyáltalán nem volt tanárunk. Így nem lehetett messzire jutni. Az egyetemen aztán visszaadta a sors, amit a középsuliban elvett, mert egy kiváló tanárhoz kerültem, kinek segítségével simán megcsináltam a nyelvi szigorlatot az ötödik szemeszter végén. A BME Nyelvi Intézete épp akkor vált akkreditált nyelvvizsgaközponttá, ami azt jelentette, hogy a szigorlat alapján megkaptam a középfokú C típusú bizonyítványt. Azóta is csiszolom a tudásom. 6-7 éve fejembe vettem, hogy megcsinálom a felsőfokot, de időhiány miatt hamar jegeltem a projektet. Persze előbb-utóbb nekifutok, mert a műfordítás világa is érdekel és szívesen kipróbálnám magam azon a területen is. A legnagyobb dicséretet a nyelvtudásommal kapcsolatban egyébként a Whitesnake, a Foreigner és Ozzy egykori dobosától, Brian Tichytől kaptam: azt kérdezte, miért van az, hogy jobban beszélem a nyelvet, amint a legtöbb európai, akivel eddig találkozott? Költői kérdés volt, valószínűleg túlzó is, viszont van válasz rá: napi szinten foglalkozom a nyelvvel legalább 20 éve. Rengeteget olvasok és sok filmet, műsort nézek angolul. Az élő nyelvtudáshoz ez elengedhetetlen. Aki csak tankönyvből tanul, az kizárólag elméleti tudással fog rendelkezni. Egyébként a tudásommal még most is elégedetlen vagyok, a hiányosságaim teljesen egyértelműek.

Játszottál-e zenekarokban?

Határozottan nem, mert a zenéléshez teljesen introvertált módon közelítek. Intim dolognak tartom, ami biztosan hülyén hangzik. Akkor érzem jól magam, ha egyedül lehetek a hangszerrel.

Milyen hangszereid vannak és miért éppen azokat választottad? Személyes hatások miatt?

A személyes hatások egyértelműen befolyásolták a hangszerválasztásomat. A régi klasszikus dolgokért vagyok oda és mi lehetne klasszikusabb egy Fender Stratocasternél? Mindig a Strat-játékosokért dobbant meg a szívem legjobban: Johnson, Gilmour, Beck, Malmsteen, Sambora, Norum, Hendrix, SRV, Clapton, szóval addig nem nyughattam, amíg nem szereztem egy fehér Stratocastert! Van egy sunburst színű példányom is, azt is nagyon szeretem. Régóta sóvárgok valami natúr kidolgozású, kőris testű, ‘70-es évek közepén készült vintage modellért, de ezek egyfelől baromi drágák, másrészt balkezes kiadásban ritkák, mint a fehér holló. Ami a többi hangszert illeti, volt egy 1989-es Kramer 100 Series modellem. Rózsaszínben pompázott, de ahogy megvettem, rögtön fekete tigriscsíkokat applikáltam rá, hogy vagányabban nézzen ki. Igazi glamrock balta volt, manapság a Steel Panther-es Satchel játszik hasonlókon. Rettenetesen rossz hangszer volt, a Floyd Rose II-es tremolóval állandó kínlódás volt az élet. Gyorsan el is adtam, majd vettem egy Epiphone Les Pault, de már az sincs meg. A Stratocasterek mellett egy kézzel készített nejlonhúros klasszikus gitárral büszkélkedem még, amit imádok. A rajta való játék rengeteget csiszolt a technikámon. Erősítőket tekintve a régisulis csöves cuccok híve vagyok: Marshall Vintage Modern, VOX AC30, mostanában pedig Peavey Classic. Egy időben próbálkoztam egy ENGL Screamerrel is, de az hozzám képest túl agresszív cucc volt, nem tudtam vele mit kezdeni. Pedálból nincs sok, csak pár alapdolog: Dunlop Cry Baby, MXR Phase 90, BOSS DS-1, Electro-Harmonix Memory Boy és Electric Mistress.

Mikor kezdtél zenei szakújságírással foglalkozni?

Akkor, amikor az első cikkem megjelent! Ronnie James Dio pesti koncertjéről írtam beszámolót, amit elküldtem a Metal Hammer szerkesztőségébe. Kíváncsi voltam, hogy beteszik-e, megüti-e a szintet? Az 1997. májusi számban hozták le, amit nagy megtiszteltetésként éltem meg, utána viszont nem kezdtem két kézzel dörömbölni az ajtón, hogy publikálni akarok. Így visszagondolva talán nem is lett volna szerencsés, mert volt még mit tanulnom erről a szakmáról. Amikor akadt mondandóm valami koncertről és lemezről, akkor persze tollat ragadtam és megírtam a mondókámat, és ezek az esetek túlnyomó többségében meg is jelentek. 2005 körül aztán Lénárd Laci megkérdezte, hogy volna-e kedvem külsősként, havi rendszerességgel írni nekik? Naná, hogy volt, ráadásul épp akkor került a Hammer kiadójához a Rockinform, így rögtön mindkét magazin stábjában ott találtam magam. Ami kimondottan előnyös volt számomra, hiszen azok az ötleteim, amik kívül estek a Hammer által lefedett zenei spektrumon, mehettek a több irányzatot felölelő Rockinformba. A legelső interjúm például pont ott jött le, ami nem csak ezért maradt emlékezetes: nem kisebb legenda, mint a jazzrock-gitározás atyaúristene, Allan Holdsworth várt egy budai szállodában! Mélyvíz volt, de végül valahogy sikerült kievickélnem a medence szélére, és még a Stratocasteremet sem felejtettem el aláíratni vele… A kétlaki újságírás úgy egy éven át ment, azt követően viszont kizárólag a Hammerre fókuszáltam. Sikerült bedolgoznom magam, ami nagy büszkeséggel töltött el, mivel Cselő és Lénárd Laci írásain nőttem fel. Az, hogy hittek bennem és maguk mellé vettek, nagy dolog volt nekem. Persze ez nem jelentette azt, hogy kényelmesen hátradőltem, mert céljaim voltak. Már jóval korábban rendszeresen vásároltam a méregdrága amerikai gitármagazinokat, a Guitar Playert, a Guitar World-öt és a Guitar One-t, mert nagyon megfogott az az olvasmányos szakmaiság, ami ezekből áradt. Az arányok tetszettek a legjobban a cikkeikben, hiszen úgy voltak szórakoztatóak, hogy elkerülték a bulvár-szerűséget, a mértékadó szakmaiságot pedig nem hatotta át a sznob jelleg. Ezt szerettem volna megvalósítani valamilyen keretek között, mert ilyesmivel nem nagyon lehetett találkozni itthon. Olyan mélyinterjúkat akartam a hangszeres világ prominenseivel, ami az átlag zenerajongó figyelmét is képes lekötni, de a zenész olvasó számára is tartogat hasznos információkat, tanulságokat. Az elképzelés akkor öltött testet, amikor kezembe akadt a Hangfoglalás magazin első száma. Ahogy megláttam, azonnal tudtam, hogy ez lehet az a platform, amit kerestem. Elkértem Cselőtől Andrásik Remo számát és beajánlottam magam! Ez 2009-ben történt, azóta eltelt 10 év, a harmónia pedig azóta is töretlen közöttünk. Nem sokkal később, 2010-ben a Hammerben is kitaláltunk egy hangszeres rovatot, ami hasonlóan működött, mint a Hangfoglalás, csak ott kizárólag a hard rock- és metal-szegmensek képviselőit szólaltattam meg.

Ezeken kívül milyen sajtóorgánumokban publikáltál és most hova írsz?

A Hammert 2014-ben hagytam ott, a Hangfoglalás pedig pont akkor változott át Music Media magazinná, ami azóta is a fő prioritásom. Mellette a Shock! magazin a másik állandó orgánum, ahová írok, ott 5 éve vagyok a szerkesztőség tagja. 2014 és 2017 között a Hídépítők magazinba is írtam műszaki szakmai cikkeket, illetve elláttam az olvasószerkesztői és korrektori feladatokat is. Azóta időhiány miatt ezen a vonalon nem igazán voltam aktív, bár pont mostanában kértek fel egy közlekedésépítéssel kapcsolatos publikációra, ami épp a napokban jelenik meg a Beton című szakmai lapban. Mindezek mellett pedig éppen most igyekszem megvalósítani régi vágyamat, a sportújságírást egy téli sportokkal foglalkozó blog formájában.

Milyen szempontok alapján választod ki az interjúalanyaidat?

Szerencsés a helyzetem, mert az esetek 99 százalékában a magam ura vagyok és voltam. Sosem szólt bele senki, hogy kivel készítsek riportot. Aki felkelti az érdeklődésem, azt megkeresem. Nyilván vannak felkérések, főként a hangszeres szakma berkein belülről, ezeket is örömmel vállalom, mert a kihívás ilyenkor még izgalmasabb.

Hogyan készülsz fel egy interjúra?

Lelkiismeretes információgyűjtéssel. Ez a kulcs. Meg persze az, hogy olyan kérdéseket találjak ki, amik nem a felszínt kapargatják. Ha az interjúalany azt látja, hogy felkészült vagy, nem vaktában lövöldözöl és számára is érdekes aspektusokat vonultatsz fel, akkor nyert ügyed van. A jó interjúnak ugyanolyan íve van, mint egy jó dalnak. Sokszor megesett az évek alatt, hogy az előre meghatározott interjúidőt bőven túlléptem, mert az alany annyira jól érezte magát beszélgetés közben. A legjobb példa erre Steve Vai, akivel 3 éve egy személyes interjú alatt jártam így. Tudni kell, hogy Vai egy hihetetlenül kifinomult és intelligens ember, ugyanakkor nem az a haverkodós fajta. Roppant szigorú kereteket határozott meg a menedzsment a beszélgetéshez, és 15 perc után annak rendje és módja szerint jött is a sajtós hölgy, hogy itt a vége. Erre Steve csak annyit mondott neki: “szeretnék még beszélgetni vele.”

Más-e a hozzáállásod, ha egy magyar vagy ha egy világsztár a beszélgetőpartnered?

Nem igazán. Mondjuk eleve ritkán készítek magyar művészekkel interjút. Ez nem azért van, mert lenézem őket, egyszerűen nem nagyon hallgatok magyar zenéket.

Ha nemzetközi sztár a beszélgetőpartnered, mi az interjúkészítés útja-módja? Hogyan jutsz el a zenészekig? A managementen keresztül, vagy kinyomozod a privát elérhetőségeiket?

Ezek mindegyike járható út. Kiadókon, disztribútorokon, koncertszervezőkön, hangszergyártókon át éppúgy el lehet érni őket, mint külföldi PR-ügynökségeken keresztül. Rengeteg ilyennel vagyok kapcsolatban, naponta legalább 5-6 interjús kiajánlást kapok. Ha bedolgozod magad hozzájuk, ha látják, hogy megbízható vagy és tartod a szavad, akkor következő alkalommal már ők keresnek meg. Vannak zenészek, akik megadják a privát elérhetőségeiket is, náluk legközelebb így már nem kell betartani a hivatali utat.

Rengeteg zenésszel beszélgettél már: van-e pozitív és negatív kedvenced? Megosztanád velünk, hogy melyik miért?

Lehet, hogy meglepő, de ezek a hírességek a legtöbb esetben teljesen hétköznapi módon, sztárallűröktől mentesen viselkednek. Szinte mindig jó érzés beszélgetni velük. Steve Lukather egy bohém kaliforniai, aki imád dumálni, Kip Winger nyers és cinikus, Eric Johnson visszafogott és halk szavú, Georgy Lynch az önironikus szórakozott professzor, akinek imádnivaló szarkasztikus humora van. John Petrucci és Jordan Rudess roppant udvarias és szolgálatkész emberek, akárcsak Joe Satriani, aki baromi akkurátusan válaszol mindig a kérdésekre. Vivian Campbell a Def Leppardból hihetetlenül pozitív kisugárzással bír, Zakk Wylde maga az őszinteség, Doug Aldrich pedig aranypofa, aki minden egyes alkalommal megkérdezi, hogy hogy vannak a lányaim! A legnagyobb élmény persze mindig az, akit nehéz megszerezni: A Journey-gitáros Neal Schon után évekig futottam, mire elcsíptem, és nem is csalódtam benne. Aztán ott vannak azok, akikkel csak e-mailben volt mód kommunikálni, ilyen Slash a Guns N’Rosesból és Billy Gibbons a ZZ Topból. Szeretem azt hinni, hogy valóban ők válaszolták meg a feltett kérdéseket, de jól tudom, akár a stáb egyik tagja is lehetett, ez benne van a pakliban. Ami a másik oldalt illeti, Yngwie Malmsteen például tesz azért, hogy öregbítse rossz hírnevét. Vele három alkalommal interjúztam, az első kettő rendben ment, a legutóbbinál viszont elég arrogánsan viselkedett. Al Di Meola szintén nehéz ember, akitől úgy féltem, mint a tűztől. Legendák szólnak lobbanékony természetéről, aki könnyen kijön a sodrából, ha rossz kérdést teszel fel neki rossz időben. Egyszer meg volt beszélve egy találkozó vele egy belvárosi hotelben, de mire odaértem, hűlt helyét találtam, mert elment megnézni a karácsonyi vásárt a Vörösmarty térre, onnan pedig egyenesen a repülőtérre hajtott. Mentségére váljék, hogy két másik alkalommal viszont sikerült becserkésznem, azok a beszélgetések egyaránt érdekfeszítőek lettek. A legszürreálisabb interjúm azonban mindenképpen a Children Of Bodom nevű finn bandával esett meg. Alexi Laiho gitárossal szerettem volna társalogni, de ő az utolsó pillanatban meggondolta magát. Így a dobos és a basszusgitáros ugrott be, akik viszont egyetlen kérdésre sem adtak normális választ. Döbbenetesen rossz interjú volt, nem is lett belőle cikk.

Számít-e egy világhírű zenésznek, hogy egy ilyen kis országból érdekli valakit a munkássága?

Vannak, akiket hallhatóan felvillanyoz, de ők vannak kevesebben. Mindazonáltal a földrajzi elhelyezkedés sok mindent meghatároz: már rég beletörődtem, hogy egy szűk réteget kiszolgáló magyar újságíró egy bizonyos szint fölé nem juthat el. A legnagyobb sztárok, egy Sting, egy Paul McCartney, egy Axl Rose, egy Ozzy Osbourne, egy Peter Gabriel, egy Madonna vagy egy David Gilmour sosem fog interjút adni nekem. A Judas Priest, a Scorpions, a Yes, a Toto, a Def Leppard és a Deep Purple található azon a lépcsőfokon, ameddig én bejáratos vagyok. Arra persze kíváncsi leszek, hogy mondjuk a jövő nyári KISS-koncert kapcsán nyílik-e majd valamilyen lehetőség. Gene Simmons jól mutatna a portfóliómban, de illúzióim azért nincsenek...

Mennyire együttműködőek a beszélgetőpartnereid? Elkérik-e ellenőrzésre az anyagot megjelenés előtt?

A magyarok szinte minden esetben elkérik, a külföldiek soha. Ők már rég tudják, hogy számukra nincs jelentősége, mi áll a cikkben. Akár pozitív, akár negatív, a promóció a tartalomtól függetlenül érték.

Szoktál tiszteletpéldányt küldeni a megjelent cikket tartalmazó lapokból?

Aki kér, annak igen. Legutóbb Neal Schonnak és Steve Stevensnek küldtem újságokat, de időnként a kiadók is szokták jelezni az igényeiket.

Van-e néhány jó sztorid a személyes emlékeidből, amit most megosztanál velünk?

A Winger első és egyetlen budapesti koncertjére már a zenekar ismerőseként érkeztem. Ahogy hátramentem a backstage-be, Reb Beach gitáros egy hirtelen ötlettől vezérelve megkért, hogy segítsek neki áthúrozni a hangszerét, mert valahol elhagyta a szemüvegét. Óriási élmény volt az 1986-os custom Suhr gitárját kézbe venni, aminek a hangját úgy tízmillió eladott lemez őrzi! A buli végén aztán sofőrré avanzsáltam, egy kisbusszal én vittem vissza a szállodába a zenekart. A másik emlékezetes eset a Foreigner 2007-es sportarénás koncertje kapcsán esett meg: biztos sokan emlékeznek rá, hogy a buli elmaradt, de mivel a menedzsmenttel már leszerveztem az interjút, megegyeztünk, hogy áttesszük a beszélgetést Bécsbe. Emlékszem, december volt és jó nagy hó esett le, ennek ellenére nekivágtunk páran az útnak. Bécsben a helyszínen vártak a sajtójegyekkel, de ez volt a legkevesebb: olyan királyi bánásmódban részesültem, mintha a Rolling Stone magazintól jöttem volna! Aztán jól emlékszem arra a fellépésre is, amit a legendás Appice-testvérek, Carmine és Vinny adtak a Győri Nemzetközi Ütősfesztiválon 2012-ben. Előzetes interjút készítettem mindkettejükkel egy konferenciahívás keretében, és amikor a végére értünk, megkérdezték, hogy össze tudnék-e rakni egy magyar zenészekből álló kísérőzenekart számukra? Ilyesmire az ember nem mond nemet, úgyhogy megadták a betanulandó dalok listáját, én pedig körbenéztem, ki jöhet szóba. Végül Lőrincz Karesz az Asphalt Horsemenből és Kállai Jancsi meg Szuna Péter A K3-ból vállalták a kihívást, a koncert pedig nagy sikert aratott. A nézőtéren ülve úgy éreztem magam, mint egy szülő, aki a gyerekei előadásán izgul! Végül azt a történetet mesélném el, ami a legmélyebben érintett és amire a legbüszkébb vagyok: az egykori gitárvirtuóz Jason Beckerrel már majdnem egy évtizede kapcsolatban állok. Tudni kell, hogy Jason ALS-ben szenved 1990 óta, és immár 25 éve beszéd- és mozgásképtelen, viszont egy speciális rendszer segítségével képes kommunikálni a külvilággal, mi több, zenét szerez. 2 éve híre ment, hogy dolgozik egy nagylemez anyagán. Persze egyből jeleztem felé, hogy szeretnék interjúzni vele erről. Ahogy e-maileztünk, kiderült, hogy nincs kiadója, mire felajánlottam neki, hogy összekötöm egy holland cég első emberével. Nem akarom sokáig húzni, a lényeg, hogy megkötötték a szerződést, tavaly pedig meg is jelent a csodálatos album. Amikor megvettem a lemezt és a köszönetrovatban megláttam a nevem Satrianié és Holdsworthé mellett, hát, enyhén szólva elérzékenyültem.

Van-e zenei újságíró, akire odafigyelsz, akinek tetszenek az írásai?

Draveczki-Ury Ádám barátomat, a Shock! magazin felelős szerkesztőjét tartom toronymagasan a legjobb magyar zenei újságírónak, imádom olvasni minden írását.

Hangszerekről és berendezésekről is publikálsz szakcikkeket. Ezt szereted jobban, vagy emberekkel interjúzni és miért?

Inkább azt mondom, hogy egy teszt vagy egy tervezőmérnökkel való interjú jóval komolyabb kihívást jelent, mint egy zenésszel beszélgetni, az élvezeti értéke viszont mindnek ugyanaz!

Gondolkodtál-e már azon, hogy az interjúidat kötetté formálod, vagy esetleg van-e valami más könyv-ötleted?

Interjú-kötetben nem látok fantáziát. Úgy 300 mélyinterjú körül járhatok. Nehéz lenne kiválogatni a 30-40 legjobbat. A másik, hogy egyáltalán kit érdekelne ez? Tisztában vagyok a realitásokkal, azzal, hogy egy baromi szűk réteghez szólna, és azzal is, hogy jó esetben 150 példányt adnék el belőle. A gyártási költségeket sem hozná vissza. Ráadásul még úgy is érezném, hogy becsapom azokat, akik pénzt adnak érte, hiszen ezek az írások egyszer már megjelentek magazinokban. Egyébként 5-6 éve volt egy könyv-ötletem, biztos emlékszel, tőled is kértem tanácsot. Naivan egy nagyszabású gitáros-könyvben gondolkodtam, olyanban, amihez fogható még nem jelent meg a hazai piacon. Megálmodtam, majd bele is fogtam a megvalósításba, aztán jött a kijózanodás, amikor egy könyvkiadó barátom felvilágosított, hogy hogyan is megy ez manapság, egy hozzám hasonló, kvázi ismeretlen firkásznak milyen anyagi áldozatokat kell vállalnia ehhez. Kis ország, kis foci, kis lehetőségek, maradjunk ennyiben. Persze a nyersanyag adott lenne most is hozzá. Egyszer talán belevágok újra.

Sokan és sokszor temették már a rockzenét, de az „örök és elpusztíthatatlan”. Merre tart szerinted ma a világ rockzenéje? Mi most a trend?

A trend az, hogy nincs trend. Minden van, mégsincs semmi. A rockzenében az elmúlt 15 évben alig történt valami. Nincs invenció, nincsenek világot feje tetejére állító hullámok. Az utolsó három ilyen a grunge, a pop punk és a nu metal volt és ezek is lecsengtek már 20 éve. Persze sokan örülnek, hogy a hard rock és a metal kikerült a mainstreamből, ez azonban magával hozta a stagnálást, a beszűkülést. Olyan ez, mint bármelyik másik iparág: ha nem öntik bele a pénzt a multik, akkor nem fog fejlődni. Ma egy lemez elkészítésének büdzséje töredéke a 30 évvel ezelőtti kereteknek és nyilván az eladások is jelentéktelenek az akkori időkhöz képest. Mindannyian tudjuk, mi ennek az oka, miért omlott össze a lemezipar és miért számít manapság megasikernek, ha valaki képes eladni félmillió példányt egy rock/metal-lemezből. 25 évvel ezelőtt a Mötley Crüe-t keresztre feszítette a kiadó, mert “csak” egymillió ment el a legjobb lemezükből… Régen a koncertezés adott el egy új albumot, ezért hívták lemezbemutató turnénak a koncertsorozatot. Ma viszont azért készülnek albumok, hogy legyen valami legitim felhatalmazás a turnézásra. A legtöbb zenekar a rockműfajban a koncertezésből tudja úgy ahogy fenntartani magát, nem a lemezeladásokból, ami valahol szomorú, de ez a realitás. Nyilván a rock és a metal sosem fog meghalni, kicsiben itt marad velünk, szóval olyan stílusteremtő sikerbandákat, mint a Metallica vagy az Iron Maiden már ne várjon senki.

Mi érdekel a zenén és az újságíráson kívül? Van-e hobbid?

Imádom a történelmet, a barokk és gótikus építészetet, ebből adódóan pedig az olvasást, az utazást és a fotózást. Jelenleg épp azt tervezem, hogy beiratkozom egy fotós-tanfolyamra, hogy még többet tudjak meg a témáról és a technikákról. Egyszer szeretném megtanulni az olasz nyelvet is. A filmművészet terén az európai alkotásokat kedvelem elsősorban, ami a feleségem hatása, aki egyebek mellett e témakörben is tájékozottabb, mint én. A közönségfilmek nem érdekelnek. Egyetlen bűnös szenvedélyem a James Bond-sorozat, aminek fanatikusa vagyok, leginkább a korai, Sean Connery- és Roger Moore-éráknak. Jól tudom, hogy ezek a filmek nem tartoznak a filmművészet csúcsalkotásai közé, viszont stílus- és műfajteremtőek minden tekintetben. Azt hiszem, neked ezt nem nagyon kell bizonygatnom. Mindezek mellett a sport az, ami meghatározza a létezésemet: megszállott sportembernek tartom magam, aki már akkor rosszul érzi magát, ha heti 6 alkalomnál kevesebbszer mozoghat. Számos sportágat űztem kölyökkoromtól kezdve, igazolt focista voltam, aztán saját szakállamra kezdtem úszni, kajakozni és futni. Részt vettem Balaton-átúszásban, futottam több félmaratont. A futás örök szerelem maradt, 30 fokos hőségben éppúgy lefutom a napi átlag 6-8 kilométert, mint hóban-fagyban. Keresztedzésnek pedig megy a saját testsúlyos kondi és a jóga.

Milyen gyakran jársz koncertekre? Egyedül szeretsz inkább, vagy barátokkal?

Régebben nagy koncertjáró voltam. A Whitesnake-et legalább 4 országban láttam már. Pár éve viszont már nem igazán vonz a dolog. A Van Halent leszámítva már mindenkit láttam, akit akartam, úgyhogy ritkán mozdulok ki. Biztos öregszem!

Beszélnél a családodról? Három gyönyörű kislány édesapja vagy. Mutatsz-e zenéket a gyerekeidnek? Vevők-e rá?

Szerencsére muzikális az egész család. A feleségem, Annamari a zeneiparban dolgozik a kiadói oldalon, így akkor is naprakészek lennénk az aktualitások terén, ha nem akarnánk. Mivel kapcsolatban áll az összes multival és független kiadóval, sokszor segít interjúk szervezésében is. A lányok mindegyike zenél: Liza nagyon magas szinten zongorázik, a zeneiskola igazgatója mindig a leggyorsabb kezű növendékként konferálja fel! Még csak 13 éves, de már elképesztő technikai felkészültséggel bír. Szerencsére kezdi kinőni az öncélú vitruozitást, ma összehasonlíthatatlanul több érzés és dinamika van a játékában, mint akár fél évvel ezelőtt. Nagy tehetség, aki ha így halad és szeretné is, akkor eljuthat a konzervatóriumi szintre. Emellett komolyan kajakozik, szép országos eredményeket lapátolt már össze. A kicsik közül Kata szintén zongorázik, nagyon ügyes, ám még nem annyira elhivatott, mint a nővére. Úgy 3 havonta abba akarja hagyni, mert a szertorna sokkal jobban érdekli. Dóri kiválóan csellózik, óriási szorgalommal csinálja. A világért ki nem hagyna egyetlen órát sem és otthon ugyanilyen fegyelemmel gyakorol. Ők ketten ugyancsak remek sportolók, akik rendszeresen képviselik iskolájukat korosztályos atlétika- és sárkányhajó-versenyeken. A zenei ízlésük még biztosan változni fog, de nagy kedvencük az ABBA, a Beatles, Madonna és a Ghost, szóval jó az irány!

Rozsonits Tamás


2020. március 23. 16:08

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA