MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

MARÓTHY ZOLTÁN – EMBER A GITÁR MÖGÖTT

Tavaly decemberben évtizednyi kihagyást követően állt újra színpadra a Fahrenheit zenekar legénysége, azaz Maróthy Zoli gitáros-énekes, Vörös Gábor basszusgitáros és Tobola Csaba dobos. A Gödör Klubban megrendezett koncert sikere és az azóta is fennálló érdeklődés a rajongótábor legnagyobb örömére még egy koncertet eredményezett, ami augusztus 29-én, azaz a mai este kerül megrendezésre a Barba Negra Track színpadán. A zenekar jelenlegi státuszáról Maróthy Zoli mesélt magazinunknak, akivel más témákról is ideje volt elbeszélgetni…

22 és fél évet húztál le a KISS Forever Band kötelékében, néhány héttel ezelőtt azonban - elég meglepő módon - pontot tettél a történet végére.

Maróthy Zoli: Hidd el, engem is meglepett, ami történt. Nagyon nehéz egy ilyen döntést meghozni, amikor sem zenei differenciák, sem emberi nézeteltérések nem játszanak szerepet, mert tényleg minden rendben volt közöttünk. Nyilván nem egyik pillanatról a másikra zajlott ez le, hiszen nagyon jó barátságban vagyok a többiekkel, de az élet sajnos produkál néha olyan furcsaságokat, amelyek választásra kényszerítik az embert.

Mennyire publikus az ok, amiért így döntöttél?

Zoli: Mivel még mindig a szívemen viselem a KFB sorsát, ezért semmi olyat nem szeretnék nyilatkozni, ami bármilyen szinten és irányban befolyásolhatná a csapatot, ezért ha nem bánod, maradjunk ennyiben.

Térjünk át a Fahrenheit ügyeire! Tavaly decemberben volt egy visszatérő bulitok, elég nagy kihagyás után…

Zoli: Az egész Fahrenheit-sztorit az hozta vissza ebből a furcsa, nagyon mély álomból, hogy Vörös Gabi úgy egy évvel a koncert előtt kitalálta, hogy csinál egy emlékoldalt a Facebookon a zenekar számára azzal a céllal, hogy összehozza azokat az embereket, akik annak idején szerették a bandát és jártak a koncertjeinkre. Ez olyannyira sikerült, hogy bármit tettünk fel az oldalra, az első komment mindig az volt, hogy “jaj, de jó, jaj, de szép, de mikor lesz koncert?” (nevet) Egy ideig nem vettük ezeket komolyan, de aztán csak elkezdtünk beszélgetni Gabival, hogy tényleg, mi lenne, ha összehoznánk egy bulit, ha enyire szeretnék az emberek? Szerencsére Tobola Csabát is el tudtuk érni, és noha 1000 kilométerre nyugatra él már hosszú évek óta, kiderült, hogy meg tudná oldani, hogy a próbákra is hazajöjjön. Egy régi barátunk, Varga F. Zoli billentyűs is nagyon rajta volt, hogy segítsen nekünk összerakni ezt a produkciót.

Milyen érzés volt újra elővenni ezeket a dalokat?

Zoli: Nagyon jó! Már a próbákon nagyon vigyorogtunk, a bulin pedig teljesen azt éreztem, hogy olyan, mintha mi is egy kicsit a közönség lennénk, a közönség pedig a zenekar. Olyan szépen összekapcsolódtunk, úgy énekelt mindenki, hogy nehéz volt megkülönböztetni, melyik a színpad és melyik a nézőtér. Egy ilyen zenekar esetében, amelyik már nagyon rég nem aktív, ez állati jó érzés! Fel is vettük a bulit, készült hang- és képfelvétel róla, mert úgy éreztük, hogy a nagy várakozásoknak megfelelően dokumentálnunk kellene a történéseket.

Tervbe is vettetek egy koncertkiadványt ezek szerint?

Zoli: Annyira voltak terveink ezzel kapcsolatban, hogy néhány klip már el is készült az anyagból. Tettünk lépéseket kiadók irányába, felmerült egy DVD lehetősége, de az online megjelenés is érdekelt minket. Végül azt mondtuk, hogy ha már annyit dolgoztunk a keveréssel, a vágással, az utómunkákkal, ha már nyitottunk egy Youtube-csatornát a bandának, akkor inkább ingyen és bérmentve azon emberek rendelkezésére bocsátjuk, akik szeretik a zenekart, mert megérdemlik, hogy így részesüljenek ebből.

Ez elég rajongóbarát gondolkodás…

Zoli: Hülyén hangzik, mert mindenki pénzből él, de tényleg nem akartunk  üzletet csinálni a felvételből. Inkább maradjon ott a videómegosztón sok-sok évre, jusson el mindenkihez, hogy aki emlékezni akar, bármikor megtehesse.

Az első próbákon mennyire volt benne a kezetekben a repertoár?

Zoli: (nevet) A próbákon már a kezünkben volt, otthon viszont, amikor először elővettük a témákat, még más volt a helyzet! Finoman szólva nem volt bennünk az anyag! Érdekes egyébként, mert, sok dolog azonnal előjött újra, lévén saját számokról van szó, és mint ilyenek, elraktározódnak az ember emlékezetében, csak elő kell csalogatni őket. A saját tapasztalataimat tudom megosztani ezzel kapcsolatban: ahogy hallgattam a dalokat, rengeteg szöveg eszembe jutott már elsőre, a kezeimnek viszont kicsit jobban vissza kellett emlékezniük. A fejem jobban tudta a gitárrészeket is, mint a kezeim.

Nyilván ez abból is adódott, hogy az elmúlt évtizedekben más világokban mozogtál zeneileg…

Zoli: Ez is közrejátszhatott, de azt azért el kell mondanom, hogy óriási szerencsém van a tanítással, mert ennek köszönhetően minden világban képes vagyok otthonosan mozogni, a srácok szinten tartanak. Időnként kapok leveleket, olyan gondolatokkal, hogy várják, hogy aktívabb legyek, itt is, ott is felbukkanjak. Ez nagyon furcsa, mert egyrészt nekem ez nem tűnik fel,  hiszen gyakorlatilag megállás nélkül dolgozom, másrészt a közönség nem lát mindent. Vannak olyan műhelymunkák, amiket a szélesebb publikum akkor sem vesz észre, ha az ember hülyére melózza magát. De ez így rendjén van, számomra a tanítás, az utánpótlás nevelése, az új zenekarok felkarolása háttérmunka. Negyedik éve, tehát a kezdetektől részt veszek mentorként az NKA Hangfoglaló programjában, és nagyon büszke vagyok arra, hogy ebben a pályázati rendszerben segíteni tudunk zenekaroknak.

Kanyarodjunk kicsit vissza a Fahrenheit megalakulásához! Anno mennyire volt evidens számodra, hogy te leszel ennek a bandának az énekes-frontembere?

Zoli: Abszolút nem volt az, mert nem akartam ezt! Emlékszem, hevesen tiltakoztam az összes újságnál, ahol megjelent rólunk valami írás, hogy Maróthy Zoltán nem énekes-gitáros, legjobb esetben is gitáros-énekes! (nevet) Köszönöm szépen, nem szeretnék énekes lenni, aki gitározgat kicsit, mert elválaszthatatlan vagyok a hangszeremtől! Nagyon nem akartam ezt a szerepkört bevállalni. Ennek érdekében divatos szóval élve castingoltunk jó pár jelentkezőt, ám a végén Vörös Gabi és Tobola Csabi egyetértettek abban, hogy ezek a szövegek annyira belőlem jönnek, hogy nekem kéne énekelnem őket, bármennyire is más énekeseknek szántuk eredetileg őket. Erre hagytam magam meggyőzni - én hülye! (nevet)

Azért ma már biztosan nem bánod, hogy így alakult…

Zoli: Nyilván szeretem énekelni ezeket a dalokat, mert valahol rólam is szólnak, minden szavát elhiszem a szövegeknek, de ettől függetlenül soha nem fogom magam énekesnek tartani. De ez maradjon az én problémám!

Annak idején vettél formális énekórákat?

Zoli: Amikor kiderült, hogy rám esett a választás, akkor egyből elmentem egy kiváló jazz énektanárnőhöz, Kósa Zsuzsához, és évekig tanultam nála a hangképzést, mert tudtam azt, hogy amit az Ossian zenekarban csináltam ebből a szempontból, az ide nem lesz elég. Ott ugye énekeltem egy-két dalt, meg volt pár duett, de azért az marhára nem ugyanaz, mint amikor másfél órát végig kell üvölteni a színpadon.

Érdekes, hogy mindez akkor történt, amikor csomó amerikai gitáros is elkezdett énekelni: Richie Sambora, Richie Kotzen, Zakk Wylde, Paul Gilbert, stb. Tudtál ihletet meríteni abból, amit ők csináltak?

Zoli: Bárcsak hozzájuk mérhetném magam! (nevet) Az a helyzet, hogy Richie Sambora nekem mindig nagyon nagy kedvencem volt, de érdekes módon nem a Bon Jovi-s munkássága, hanem a szólólemezei miatt, pontosabban az első két szólóanyaga miatt. Ezek óriási hatással voltak rám, ez biztos. Richie Kotzen éneklése viszont teljesen elérhetetlen számomra, totál más hangfekvésben mozgunk, szóval azt nem mondhatnám, hogy tőle lestem el figurákat! (nevet) Kotzen egyébként döbbenetes dolgokat művel a mai napig, nála azt veszem észre, hogy egyre jobb és jobb lesz, ahogy haladunk előre az időben. Emlékszem, amikor meghallottam az első éneklős lemezét, azt mondtam, hogy hihetetlen ez a gitáros, de hogy talált magának ennyire jó énekest?! (nevet) Nem tudtam, hogy ő énekel, de amikor kiderült, csak annyit tudtam kinyögni, hogy “menj a francba!” (nevet)

Nemrég elővettem a Fahrenheit-lemezeket, és ahogy hallgattam őket, arra gondoltam, hogy ezek az anyagok nem váltak idejét múlttá, még ma is tudnak mit mondani…

Zoli: Ennek nagyon örülök és köszönöm, hogy ezt mondod! Nyilvánvalóan én csak szubjektív módon tudom szemlélni ezt a dolgot, de a múlt decemberi koncert közben fura mód bennem ugyanez a gondolat fogalmazódott meg, hogy az emberek megőrizték a szívükben és a lelkükben a zenekar mondanivalóját, és ennek köszönhetően nem éreztem úgy magam, mintha nosztalgiabulin lennék. Egyébként ez vezetett oda, hogy megkeresett minket Pócsi Pisti, a Barba Negra Track szervezője, aki ott volt a koncerten. Annyira tetszett neki, amit látott, hogy mindenképpen szerette volna, ha lenne náluk egy nyári bulink. Ez az ötlet persze megint azt hozta magával, hogy újra el kellett kezdenünk azon gondolkodni, miként tudnánk tető alá hozni ezt a fellépést is. Végül minden a helyére került, augusztus 29-én játszunk a Barba Negra Trackben.

Vajon azért van ekkora igény rátok, mert anno befejezetlenül hagytátok ezt a történetet, és ezáltal az emberekben hiányérzet munkálkodik veletek kapcsolatban?

Zoli: Gondolj csak bele: nem szokványos, ha egy zenekar úgy hagyja abba, hogy nem oszlik fel, nincs nagy összeveszés, nincs hajcibálás a színpadon. A mi esetünkben semmi ilyen nem történt. Megmaradt a barátság és a szeretet közöttünk, csupán annyi történt, hogy mindannyiunkat másfelé sodort az élet és nem állt módunkban foglalkozni a Fahrenheittel. Emiatt biztos benne maradt egyfajta várakozás a közönségünkben, hogy “ha nem oszlottak fel, akkor egyszer csak történik majd valami.” Persze szegények annyit vártak erre, hogy időközben szép lassan meg is öregedtek. Ahogy mi is, teszem hozzá, de olyan kellemes dolog így, a közönséggel együtt öregedni!

Mennyire van benne a pakliban, hogy ezzel az újdonsült lendülettel új dalokat írjatok, netán új lemezt készítsetek?

Zoli: Hú, én magam azt gondolom, hogy nagyon nehéz lenne nekünk zenekari szinten működni. Vörös Gabi rengeteg helyen játszik, ezáltal állandóan koncertezik, Tobola Csaba Ausztria túlsó végén él, és én magam is eléggé le vagyok terhelve, szóval nem mernék ilyesmiben gondolkodni jelen pillanatban. Az, hogy néha tudunk egy-egy koncertet adni, már felülmúlja az eddigi elképzeléseimet. Decemberben még egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy annak a bulinak lesz akár egyetlen folytatása is. Szóval nem szövögetünk titkos terveket, de ha néhanapján összejön valami buli, akkor abba teljes erővel bele fogunk állni, nagy örömmel, szeretettel és odaadással fogjuk megcsinálni, ezt megígérhetem.

A beszélgetés elején szóba került a tanítás. Mióta is űzöd ezt a hivatást a zenélés mellett?

Zoli: Nagyjából a Fahrenheit megalakulásával egy időben indult a Kőbányai Zenei Stúdió, de hivatalosan éppen 20 tanéven vagyunk túl, tehát jubilálunk. Ennél 2-3 évvel többet húztunk le a suliban, de akkor még nem tudtunk olyan bizonyítványt adni, amilyet azután már igen.

Külföldön évtizedek óta óriási hagyományai vannak a könnyűzene intézményes keretek között történő oktatásának. Itthon, a kilencvenes évek közepén ennek nem voltak hagyományai. Mennyire hitted azt, hogy ez a modell működőképes lehet hosszú távon?

Zoli: Nagyon hittem benne, az első pillanattól kezdve. Amikor Póka Egonnal együtt dolgoztunk Balatonszemesen az egyik demótáborban, akkor említette, hogy iskolát készül alapítani Kőbányán, és szeretné, ha már az alapkő letételekor ott lennék vele. Erre persze azonnal ugrottam, mert éreztem, hogy ez valami komoly dolog lesz. Tudod, milyen ez: benne vagy valamiben, és érzed, hogy izzik a levegő, hogy itt most valami nagy dolog készül! Ez az érzés már az első napokban is érezhető volt. Komoly vágyakkal, álmokkal futottunk neki ennek, nagyon szerettük volna, ha kicsit megmozdul a szakma. Ha visszaemlékszel, a kilencvenes évek közepén óriási hanyatlás ment végbe az élőzenében, a rockzenében, és a hangszeres szólók tekintetében is. Gyakorlatilag eltűntek a muzsikából a szólók. Ez pedig azt hozta magával, hogy eltűnt az élő zenélés öröme is, a zenészek pedig kezdték azt érezni, hogy nem szükséges felkészültnek lenniük a hangszereiken. A playback diktálta a korszellemet, és emiatt eluralkodott az a nézet, hogy már nem kritérium megtanulni rendesen énekelni és gitározni. Nem szerettük volna, hogy emiatt pár év múltán arra kapjuk fel a fejünket, hogy eltűntek a zenészek ebből az országból. Ezért már az elején az volt a célkitűzésünk, hogy olyan írni-olvasni tudó zenészeket adjunk a szakmának, akik újra képesek lesznek igazságot szolgáltatni a magyar zenei szcénának.

Ez sikerült is…

Zoli: Szerintem is, mert a “Kőbányások” ma már kikerülhetetlenek. Én magam nem tudok úgy elmenni egy fesztiválra, hogy ne látnék viszont számos Kőbányást; ha bekapcsolom a tévét, és megnézek egy lottósorsolást, akkor is a Kőbányásokat látom; ha felbukkan egy új szólista, egész biztos, hogy a kísérőzenekarában lesz egy-két Kőbányás.

A pedagógiai munkásságodat tavaly a Budapest Music Expón egy díjjal is elismerte a szakma. Mennyire lepődtél meg ezen?

Zoli: Arra már nem emlékszem, hogy mennyire lepődtem meg, de hogy borzalmasan jól esett, azt tudom! Hatalmas megtiszteltetés, hogy az Év zenepedagógusa díjat megkaphattam. Nem mintha a díjakért csinálná az ember, de amikor 20 év tanítás után kapsz egy ilyen kitüntetést, az baromi jó érzés! Maximálisan meg voltam hatódva, hogy egyáltalán valaki észrevette ezt a háttérmunkát, amiről az előbb is beszélgettünk. Lehet, hogy ezt nem közvetíti a tévé, nincs benne a rádióban, nem reklámozzuk sehol, de ettől még számomra nagyon fontos munka. A tanítás abszolút ilyen hivatás, és ha ezt valaki észreveszi és elismeri, az nagyon jól tud esni! Egyébként az új tanévet már igazgatóhelyettesi minőségben kezdem Kőbányán, ami szintén nagy megtiszteltetés, a munkám mennyiségével és minőségével próbálok majd megfelelni a belém vetett bizalomnak.  

Lassan itt a 2018/2019-es tanév. Mivel várja a Kőbányai Zenei Stúdió az évnyitót?

Zoli: Nagy dolgok vannak kialakulóban! Az év elején ugyanis a Debreceni Egyetem felkérte az iskolát, hogy indítsunk egy kurzust náluk. Ez le is zajlott, óraadó tanárokként jártunk a Zeneművészeti Tanszékre páran, Póka Egon, Tornóczky Feri, Szakadáti Matyi, Kardos Norbi, és még néhány nagyon fiatal és nagyon tehetséges énektanár. A kurzus májusig tartott, ami a tanszék nagyelőadójában egy vizsgakoncerttel zárult. Akkora sikere volt a félévnek, hogy a Rektor úr és a Zeneművészeti Tanszék vezetője is felkért minket, hogy októbertől indítsunk egy komoly kurzust náluk. Ez meg is fog történni, az előkészületeket már megtettük ehhez, szeptember folyamán pedig megyünk felvételiztetni Debrecenbe. Nem titkolt célunk elérni ezzel, hogy a könnyűzene - legfőképpen a rock és a blues - akkreditálható legyen a felsőoktatásban. Ezen dolgozunk most minden erőnkkel, ezért aztán én magam is minden héten egy napot Debrecenben töltök. Nyilván ez egy hosszú távú cél, de ha egyáltalán felmerülhet annak a lehetősége, hogy egyszer rockzenéből diplomát lehessen szerezni, nos, az felérne egy óriási zenei forradalommal, a rockzene diadalával!

https://www.facebook.com/fahrenheitzenekar/

Interjú: Danev György
Fotók: Nerpel Nikoletta


2018. augusztus 29. 11:25

Minden jog fenntartva. 2018 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA