MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

KISS FOREVER BAND

A kilencvenes évek közepén, a grunge-éra meglehetősen ellenséges közegében neves hazai zenészek - Maróthy Zoli gitáros (Ossian, Fahrenheit), Tobola Csaba dobos (Ossian, Fahrenheit), Pocky basszusgitáros (Machine Mouse) és Váry “Marci” Zoli gitáros-énekes (Sing Sing) - úgy gondolták, hogy dacolva a korszellemmel, egyfajta misszióként megismertetik és megszerettetik a KISS zenéjét a hazai közönséggel. Elhatározásukat tettek követték, hobbizenekarból idővel komoly nemzetközi hírnévre szert tett KISS tribute-zenekarrá váltak, 2012-ben pedig a világ négy legjobb KISS tribute-csapata közé kerültek a Las Vegas-i KISS Off Competition döntőjében. Az idén 22 esztendős zenekarból Maróthy Zolit és Váry Marcit kértem fel némi múltidézésre, majd kedvenc hangszereikről is kifaggattam őket.

Amikor 1995-ben elkezdtétek a KISS Forever Band-et, gondoltátok volna, hogy bő két évtized és ezervalahányszáz koncert elteltével még mindig itt lesztek?

Váry Marci: Nagyon nem! Akkor még azt sem tudtuk, hogy a zenekar működőképes lesz-e egyáltalán, hogy fog-e érdekelni bárkit is… Aztán, ahogy teltek az évek, egyre több meghívást kaptunk, és az egész odáig fajult, hogy mostanra már szinte folyamatos turnézásban vagyunk. Az idei nyár különlegesen erősre sikerült, már harmincnál is több koncertet adtunk.

Főleg Németországba hívnak benneteket?

Maróthy Zoli: Főleg mindenhova… (nevet)

Marci: Az elmúlt 21 évben 27 országban léptünk fel, összesen 1200 alkalommal. Átlagban ez évi 60 bulit mutat, de az elején még nem azzal az intenzitással toltuk, mint a későbbiekben, szóval az elmúlt évtizedben az éves koncertmennyiség inkább a 70 felé közelített.

Ennyi év után mennyire tud még izgalmas lenni nektek a koncertezés?

Marci: Mi még a mai nap is imádjuk ezt csinálni, és ez elengedhetetlen. Ha nem így lenne, már rég abbahagytuk volna.

Zoli: Amikor elkezdtük ezt a zenekart, a tribute-dolog egy-két kivételtől eltekintve még egyáltalán nem volt jelen az országban. Nem akartunk ezzel semmi különöset létrehozni, csak azt tudtuk, hogy mindannyiunknak a KISS a kedvence, és milyen jó volna játszani a dalaikat. Mind a négyünknek megvoltak a zenekarai, csomó lemez volt a hátunk mögött, komoly sikereket arattunk, nagy koncerteken vettünk részt, szóval nem feltétlenül akartuk pénzre lefordítani a KISS Forever Band-et. A motiváció maga az örömzene volt, hiszen az anyazenekarában együnk sem játszhatott KISS-t, mert hülyén nézett volna ki. Kisminkelve pláne… Minket viszont gyerekkorunk óta elkísért a maszkok, a kosztümök, tehát ennek az egész világnak a szeretete. És ilyen indíttatásból teljesen más ezt csinálni. Ha úgy gondolkodnánk, hogy itt van xy zenekar, baromi látványosak, de nem igazán kedveljük őket, viszont lehet benne pénz, nos, ilyen hozzáállással nem lehetne sokáig hitelesen csinálni ezt. Ha a pénz a mozgatórugó, akkor már régen rossz…

Marci: Sajnos mind itthon, mind külföldön sok olyan tribute-csapat működik, akik kizárólag megélhetési jelleggel vágtak ebbe bele. “Játsszunk Metallicát, mert az jó híres zenekar, lehet vele pénzt keresni!” Nem akarok álszent lenni, nyilván mi sem ingyen játszunk, de ahogy Zoli is említette, soha nem a pénzkereseti lehetőség mozgatta ezt a bandát.

A KISS tribute-jelenségnek világszerte komoly hagyományai vannak. Magyar zenekarként hogyan voltatok képesek megvetni a lábatokat a nemzetközi színtéren?

Marci: Valóban, óriási a konkurencia, kétszáznál is több KISS tribute-zenekar létezik. Mi még jó időben kezdtük. A kilencvenes évek közepén rajtunk kívül egy-egy olasz, német és angol csapat tevékenykedett Európában. Szerencsénk volt, mert egy német barátunk segítségével hamar kijutottunk Németországba, és noha ő csak a Fekete-erdő környékén tudott segíteni a koncertszervezésben, azt javasolta, hogy kezdjük puhatolózni más régiók felé is. Ugye, ez az internet-korszak hajnala volt, de szép lassan egyre több ismeretségre tettünk szert. Összejöttünk sok ottani koncertszervezővel, de közben már szájról szájra is kezdett terjedni a hírünk. Ez aztán egy öngerjesztő folyamattá vált, és gyakorlatilag még mindig tart. A mai napig megtörténik, hogy egy kinti koncerten, a látottak alapján keltjük fel egy-egy szervező érdeklődését.

Zoli: A sikerünknek van egy másik aspektusa is szerintem. Általánosságban meg lehet állapítani, hogy sok KISS tribute-bandát rajongók hoznak létre. Imádják a zenekart, gyönyörűen ki tudják festeni magukat, elsőosztályú kosztümökbe bújnak, de szegények nem zenészek, ezáltal pedig a produkciójuk sem az igazi. És ezt nem degradálva mondom, félreértés ne essék. Mi viszont úgy álltunk össze, hogy komoly zenei múlttal rendelkeztünk, és már az első próbákra azzal mentünk le, hogy “gyerünk, játsszuk el az a harminc nótát, amit kiválasztottunk.  Nyilván, ez egy másfajta megközelítés, nálunk nagy szerencse, hogy egyszerre vagyunk zenészek és KISS-rajongók!

A KISS életműve hatalmas. Mely érákra koncentráltok leginkább?

Marci: A teljes katalógusból szemezgetünk, akárcsak ők. Szó sincs arról, hogy csak a korai maszkos korszakot preferálnánk. 1974-től napjainkig mindent számba veszünk, hogy a műsorunk mindig a lehető legátfogóbb jelleget ölthesse. Igyekszünk követni őket, és ez a külsőségekre is igaz: ha 4-5 évente kosztümöt cserélnek, akkor természetesen mi is így teszünk.

Vannak kedvenc KISS-korszakaitok?

Marci: Persze. Én nagyon kedvelem a nyolcvanas évek lemezeit, Pocky viszont pont ezt utálja! (nevet)

Zoli: Én igazából egyetlen korszakuk kivételével a teljes életművet szeretem. Azt mindig is díjaztam náluk, hogy sosem akarták erőszakosan ugyanazt játszani, volt merszük változatos lemezeket készíteni. Akkor viszont óriásit hibáztak, amikor a kilencvenes években a Carnival Of Souls lemezzel megpróbáltak idomulni a grunge-zenékhez. Máig nem értem, hogy tudtak ekkora kapufát rúgni. Annál még az I Was Made For Loving You-féle diszkós kikacsintás is rock & rollosabb volt!

A szerepköreitek mennyire szigorúak a hangszerválasztást illetően? Zoli, neked mennyire kötelező a Les Paul, Marci, neked pedig az Ibanez Iceman-fazon?

Zoli: A legszigorúbban igazodunk ehhez. Ha már kisminkeljük magunkat, ha már magunkra öltjük a gúnyákat, akkor baromi nehéz lenne odaállni egy Fender Stratocasterrel… De ha már a gitároknál és a gitározásnál tartunk, ugye nekem van egy UV-sárga Kramer gitárom, amit a KISS-től örököltem. Amikor elkezdtük a KISS Forever Band-et, értelemszerűen eme hangszer után nyúltam. Az első néhány koncerten ezzel játszottam, sőt, még egy bécsi fellépés alkalmával is, ahol Eric Singerrel zenéltünk. Emlékszem, amikor felmentem a színpadra, Eric rögtön nekem szegezte a kérdést, hogy “where is your Les Paul?” Nem értette, hogy valaki, aki Ace Frehley-t személyesíti meg, hogyan jöhet ki egy Kramer gitárral a kezében? Száz szónak is egy a vége, autentikusnak kell lenni. Ha nem panda macinak festjük ki magunkat, akkor hangszerek tekintetében is igazodnunk kell az eredeti előadókhoz!

Játékérzet szempontjából ég és föld a különbség egy Kramer és egy Les Paul között. A Kramer gyakorlatilag emblematikus hangszered volt az Ossian- és Fahrenheit-időkben. Milyen volt átállni a Les Paulra?

Zoli: A Les Paul a tetején baromi kényelmetlen elsőre. Nem olyan a kivágás, mint egy Stratocasternél, egy Ibaneznél vagy egy Kramernél. Sokkal szélesebb a test és vastagabb a nyak, ezért addig, amíg nem alakítod ki azt a speciális ujjtartást a huszonkettedik érintő környékén, amit a hangszer elvár, addig nem fogod tudni megoldani a feladatot, mert egyszerűen nem éred el azt a regisztert. Emiatt eleinte nagyon nehéz felérni a tetejére, de ha megszokod, akkor őrült jó! Nekem mára a Les Paul olyan lett, hogy elég kinyitnom a gitártokot, és már boldog vagyok! Amikor bedugom az erősítőbe, akkor meg pláne, mert mindenen átszól. Egyszer vendégként felmentem a színpadra egy zenekar koncertjén. Nem vittem magammal mást, csak a Les Pault. A srácok már előre szabadkoztak, hogy csak egy nagyon lepusztult erősítő van a színpadon. Mondtam nekik, hogy semmi gond. Bedugtam a gitárt, feltekertem az erősítőt, ők pedig csak lestek, hogy mi a titok, miért szólok ilyen jól?! Az 1976-os Les Paul volt a megfejtés, semmi más…

Zoli, mesélj kérlek a kedvenc gitárjaidról!

Zoli: Az egyik nagy favorit a régi Ibanez Artist gitárom, ami Bencsik Samué volt. Az első Ossian-lemezt ezzel a csodás hangszerrel játszottam fel. Sokat jelent számomra, hogy Samu gitárja nálam van, mert nagyon szerettem a gitárjátékát. A hangszert egy ideje a Rockmúzeum rendelkezésére bocsátottam kiállítási céllal, ott látható jelenleg. Kalandos úton került hozzám, még a KMK nevű zenekarom idején. Játszottunk Samuék előtt a Ferencvárosi Művelődési Házban, azt hiszem, a P. Box-időkben. Arra már nem emlékszem, Samu miért döntött úgy, hogy megválik az Artist-tól, talán megszorulhatott. A lényeg az, hogy egy közös barátunk, Monostori Péter segítette ki azzal, hogy megvette tőle, aki egyből rohant hozzám a szerzeménnyel, és felajánlotta megvételre! Több se kellett, eladtuk az összes családi ékszert, hogy megvehessük a gitárt! (nevet) Édesanyám látta a tüzet a szememben, és ez neki elég volt ahhoz, hogy maximálisan támogassa az ügyet, hogy ezt a soha vissza nem térő alkalmat kihasználhassam. Éveken keresztül ez a gitár volt a fő hangszerem, mígnem 1988-ban Budapestre látogatott a KISS. Úgy alakult, hogy nem tudtam elmenni a koncertjükre, mert éppen Sitkén, a kápolna tövében megrendezett fesztiválon játszottam az Ossiannal. Hazafelé menet viszont beugrottam a Hungarotonhoz, az akkori lemezkiadónkhoz, ahol szóltak, hogy valami zenekar itt hagyott egy gitárt. Addig nyaggattam őket, míg kiderült, hogy “valami KISS”-nevű zenekarról van szó. Láttad volna az arcomat! (nevet) Egy taxis kapta tőlük az UV-sárga Kramert borravaló gyanánt, miután két napig szállítgatta őket a városban. A felesége a Hungarotonnál dolgozott, aki jelezte odabent, hogy mi történt. Persze azonnal rohantam a Váci útra a régi Volga Szálló elé, ahol a taxis drosztolt, és addig nem hagytam békén, míg el nem adta nekem! Visszagondolva a történtekre, elképesztő szerencsém volt, hogy pont a KISS hagyott itt egy gitárt, és pont egy ismerős dolgozott a Hungarotonnál, aki szólt, máskülönben soha nem derült volna fény erre!

Marci, nálad mi volt előbb, a gitár vagy a dobverő?

Marci: Ha nagyon az elejétől nézzük, akkor a gitár. A családunkban vannak színészek, például Piros Ildikó, aki édesanyám húga. A hatvanas évek végén Kecskeméten forgatták a Rózsa Sándor című sorozatot, amiben ő is szerepelt, a rendező pedig Szinetár Miklós volt. Az egyik forgatás utáni vacsora épp nálunk volt, aminek a fénypontjaként a négyéves Váry Zolika egy húr nélküli dobgitárral  hirtelen előugrott az ajtó mögül, és elkezdte énekelni, hogy “még fáj, fáj, fáj, fáj minden csóóóók…” Erre Szinetár Miklós annyit mondott, ebből a gyerekből lesz valami! (nevet) Ez volt a legelső próbálkozás, aztán egy Omega-koncert hatására jött a dob: hazafelé menet elhatároztuk a többiekkel, hogy zenekart alapítunk. Persze, akkor még egyikünknek sem volt hangszeres múltja, így egy kalapból húztuk ki a szereposztásokat. Nekem jutott a dob, így jártam… Nagy elánnal vetettem bele magam a dobolásba, Édesanyám örömére mindenen doboltam otthon, majd elkezdtem komolyan tanulni, de a gitár szeretete is megmaradt. Viszont egészen a kilencvenes évek elejéig nem foglalkoztam vele komolyabban. Akkor Bécsben vettem egy gitárt magamnak, és a segítségével elkezdtem megfejteni a KISS dalait. A hallásom szerencsére megvolt hozzá, a technikai tudásom viszont egyáltalán nem. Szorgalmasan gyakoroltam, a Sing Sing számára még dalokat is kovácsoltam gitáron, majd összejöttünk Zolival a KISS Forever Band kapcsán. Ekkor derült ki, hogy sok KISS-téma nem úgy van, ahogy én elképzeltem, ezért Zolival átvettünk mindent, ami nagy lökést adott, gyakorlatilag ő lett a tanárom és a mentorom, még órákra is jártam hozzá! (nevet) Akkor már volt egy aranyszínű Les Paulom, majd elkezdtem venni a Paul Stanley-gitárokat. Az első egy koreai Ibanez Iceman volt úgy ‘95 körül, ami roppant gyenge minőségű hangszernek bizonyult, egyszerűen nem lehetett két dalt eljátszani rajta úgy, hogy ne hangolódjon el menthetetlenül. Igazság szerint a koreai gitárok akkoriban még elég rossz minőségűek voltak. Nyilvánvaló volt, hogy erre a gitárra hosszú távon nem lehet alapozni, ezért elkezdtünk kutatni jó hangszerek után. Amikor Stanley 1998-ban, a Psycho Circus-lemez idején átváltott Washburn-re, egy kecskeméti hangszerforgalmazó barátom segítségével sikerült szert tennem egy caramel burst színű példányra, az volt az első kiemelkedően jó Stanley-gitárom. Onnantól kezdve követem Pault gitárok tekintetében. A Silvertone modellje nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, gyorsan el is adtam, majd megvettem a Washburn Preachert, és szép sorban minden olyan hangszert, amit Paul éppen használt. Most már jó pár Staney-gitár tulajdonosa vagyok, Ibanezből és Washburnből is akad számos példány a kollekciómban. Kedvencet nehezen tudnék megnevezni, talán a ‘95-ös japán gyártású Ibanez Iceman áll legközelebb a szívemhez. Azzal a gitárral bármikor útra merek kelni, mert elképesztően megbízható darab, sosem hagy cserben!

http://www.kissforeverband.hu

Danev György

Maróthy Zoli fotók: Nerpel Nikoletta 


2018. január 7. 10:17

Minden jog fenntartva. 2018 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA