JOE BONAMASSA - Kétségek közötti blues
Ki gondolta volna akár 15 évvel ezelőtt, hogy a meglehetősen szűk zenehallgató réteget kiszolgáló blues rock-szcéna fogja prezentálni a XXI. század egyik elsőszámú gitárhősét? Anno a ’90-es évek második felében láthattunk nagy felfutásokat ebben az újra felfedezett és rehabilitált műfajban, a tinédzser-üstökösként berobbant Kenny Wayne Shepherd pályája például ezt a meredek ívet írta le, a claptoni-magasságokat azonban mégsem ő, hanem „évfolyamtársa”, a szintén 1977-es születésű Joe Bonamassa volt képes megközelíteni. A New York-i származású Joe szép csendben, kockáról kockára építgette karrierjét, és egy ideális világban valószínűleg már régen elérte volna azt a sztratoszférikus magasságot, ami a korábbi gitáros-generációk számára még engedélyezett volt. Mivel korunk fősodorja nem az igazi zenészekről szól, így Bonamassa is kénytelen megelégedni a szakma kedvence-titulussal, illetve azzal, hogy a zenész-mesterség legjobbjaival készítheti a szupersztárság ajtaján dörömbölő, bebocsájtást azonban nem nyerő albumokat. Joe legfrissebb munkája, a Blues Of Desperation album kapcsán az alábbi gondolatokat osztotta meg velünk...
...a dalszerzésről
„Az új album, a Blues Of Desperation egyfajta kiterjesztése a Different Shades Of Blue című előző lemeznek. Valamikor a pályám elején készítettem egy kizárólag saját szerzeményekből álló albumot, de olyannyira nem voltam megelégedve vele, hogy rögvest elmenekültem ettől a formulától. A rossz élmény következtében hosszú időre elveszítettem azt a fajta önbizalmat, ami a dalszerzéshez szükségeltetik. Három évvel ezelőtt azonban úgy döntöttünk Kevin Shirley producerrel, hogy csak bele kéne vágni újra egy szerzői lemezbe, és ez lett a Different Shades Of Blue. Határtalan örömöt éreztem, amikor elkészültünk vele, a sikerélmény pedig arra sarkallt, hogy újra megpróbálkozzam a dologgal. Ugyanúgy dolgoztunk, ám ezúttal mindent jobban akartam csinálni – jobb hangszereléseket, jobb témaválasztásokat, egyszóval jobb dalokat, amelyek a hallgatót éppúgy kihívás elé állítják, mint engem. A vicc az egészben az, hogy minél mélyebbre ástam bele magam a kreatív procedúrába, annál inkább fokozódott az önbizalmam. Egyre és egyre magabiztosabbá váltam. A Different Shades Of Blue sikere óriási lelki erőt adott, úgy voltam vele, hogy ha akkor helyt tudtam állni, akkor ezúttal is menni fog, hiszen bebizonyosodott, hogy képes vagyok rá. A lehető legjobb eredmény elérése érdekében ugyanazokat a rutinos társszerzőket vontam be a melóba, mint legutóbb: Tom Hambridge-dzsel a Mountain Climbing dalt írtam, Gary Nicholson segítségével a No Place For For The Lonely készült, pár nótát pedig Jerry Flowers és Jeffrey Steel támogatásával alakítottam ki. James House a szövegek és a tematika terén nyújtott felbecsülhetetlen segítséget. A fickó világklasszis szövegíró, elképesztően gördülékenyen lehet vele haladni, de a zenén is rajta hagyta itt-ott a kéznyomát. A How Deep The River Runs háromnegyedét például egyedül írta, én meg csak lestem, hogy mi a francért ad nekem egy ekkora témát? (nevet) Egyébként ezúttal magam is írtam úgy dalokat, hogy a többieknek már alig kellett hozzátenni valamit az ötleteimhez.”
…a stúdiózásról
„Bizonyos lemezek felvételei háborúval érnek fel, míg másoké meg nem. A Blues Of Desperation egyértelműen az utóbbi kategóriába esik, roppant könnyen állt össze az anyag. Persze voltak nehéz pillanatok, például amikor Kevin megkért, hogy álljak elő egy riffel a No Place For The Lonely számhoz. Mindenki a stúdióban volt, és szeretett volna haladni a részével, nekem pedig gyorsan elő kellett állnom valamivel, hogy ne akadjunk meg. Szerencsére egyből kipattant a fejemből a megfejtés. Az a helyzet, hogy a régi iskola híveként maximális felkészültséggel szeretek stúdióba vonulni. Az ember ne akkor agyaljon azon, hogy mit is kéne csinálni, amikor ketyeg a drága stúdióidő. Ha csak tízezer dollárod és négy napod van a felvételekre, akkor elég nagy luxus dalokat kovácsolni a felvételi helységben, ugye? Igyekszem messziről elkerülni az ilyen szituációkat, mert annál nincs stresszesebb, mint amikor az egész stáb karba tett kézzel áll fölötted, és várja, hogy előállj valami értelmes ötlettel. Az ilyesmi totál kicsinál, fóbiás leszek tőle. Nyilván, a múltban előfordult már velem is ez, éppen ezért nem tudom felfogni, hogy miért mennek stúdióba mindenfajta előkészület nélkül oly’ sokan. A saját dolgukat nehezítik meg. Ha felkészült vagy, és olyan csodálatos zenekarod van, mint nekem, akkor túl sok baj nem érhet, akár két-három dalt is fel tudsz venni egy nap alatt. Ez ilyen egyszerű, és pontosan ilyen hatásfokkal dolgoztunk az új lemezen: az első nap felrántottunk két-három dalt, majd az azt követőn is. Két nap alatt kész volt a lemez fele. Nyilván, a cizellálgatás ezután jött, de azt sem vittük túlzásba, a billentyűs hangszerek sávjait példának okáért két-három óra alatt rögzítettük az egész lemezhez. Azt hiszem, nagyjából a hatodik napon meg is voltunk mindennel.”
…a zenészek helyzetéről
„Más idők járnak manapság a session-muzsikusokra, itt, Los Angelesben, mint egykoron. Bár a nagyok – Steve Lukather, Gregg, Bissonette, Michael Landau, Hutch Hutchinson, Lee Sklar, Dean Parks – még mindig aktívak, a légkör már rég nem ugyanaz, mint amikor még heti hét napon napi három session jutott. Nashville az utolsó olyan hely, amely továbbra is perspektívát jelent a stúdiózenészek számára, főleg azoknak, akik az ottani demós színtér számára dolgozhatnak. Nashville-ben egész iparág alakult ki előzetes felvételek gyártására, melyekkel aztán kiszolgálják a legnagyobb sztárokat. Ezen felül azonban nem sok babér terem a zenészeknek, és tudod, miért? Mert ha eltekintünk egy nagyon keskeny szegmenstől, akkor azt látni, hogy a felvételek javát manapság házi stúdiókban barkácsolják. Már szinte senki nem alkalmaz hús-vér dobost a felvételeknél, mert a büdzsé annyira szűk. Mi az, hogy szűk! Gyakorlatilag nem létező keretből folyik a gazdálkodás, és emiatt nincs munkája annyi briliáns session-arcnak… Rengeteg stúdió be is zárt, Nashville-ben viszont még mindig találni kolosszális helyeket, persze, üresen állva. Az East Iris Drive például ilyen. Ha jól tudom, úgy huszonhat kisebb-nagyobb stúdió koncentrálódik ezen a környéken, és mind elérhető néhány perc sétával. Múltkor az utolsó pillanatban hívtam fel az egyiket, mert demózni szerettem volna. Totál üres volt az egész, úgyhogy megkaptam a stúdió B-t, egy elképesztő méretű termet, egy gigantikus Neve pulttal! (nevet) Az ember általában az iPhone-jába üvöltözve veszi fel az ötleteit, miközben ezek a cuccok kihasználatlanul porosodnak. Komoly kihívás ez az egész szakmának. Fogalmam sincs, milyen lesz a színtér tíz év múlva, abba pedig bele se merek gondolni, hogy mi lesz húsz év múlva.”
…a zene értékéről
„Annyi bizonyos, hogy addig senki ne várja a mostani tendencia fordulását, amíg az emberek azt gondolják, a zenéért nem kell fizetni. Ha egy olyan gigaprodukció, mint a U2 ingyen elérhetővé teszi az albumát, az azt jelzi, hogy ideje átgondolni azt, amit eddig a kereskedelemről gondoltunk, és esetleg javallott más megélhetési forrás után nézni. Mert ha egy U2 erre vetemedik, akkor milyen esélye lehet azoknak, akinek nem áll rendelkezésükre U2-mértékű pénzügyi erőforrás, akiknek muszáj lemezeket eladni ahhoz, hogy finanszírozni tudják a tevékenységüket? Csak úgy lehet talpon maradni, ha a közönség fizet az albumért. A Blues Of Desperation kizárólag azért készülhetett el, mert a Different Shades Of Blue eladásai ezt lehetővé tették. Szóval, nem tudom, mit hoz a jövő… Mindenesetre, érdekes látni, hogy mit ér a zene, mint olyan manapság, mind felvételkészítési, mind előadói oldalról.”
…a lemezeladásokról és a kiadóról
„Hihetetlenül szerencsés fickó vagyok. Miközben a zeneipar összeomlott Amerikában, és szinte az utolsó lemezbolt is szögre akasztotta a kulcsot, én valamiért albumról-albumra egyre több példányt adok el. Persze ezt a sikert a megfelelő helyen kell kezelni, nyilvánvaló, hogy Adele vagy Beyoncé eladásainak csak a töredékeit produkálom. Nem adok el sok lemezt, de mindig kicsivel többet, mint addig, és ez azt láttatja, hogy az a lojális rajongói keménymag, amely hosszú évek óta megtisztel a bizalmával és a támogatásával, továbbra is megvásárolja a lemezt, ahelyett, hogy ellopná a világhálóról. A Mascot kiadó valami elképesztően kemény munkát végez Európában, pénzt és energiát nem kímélve tolják a szekeremet. Még arra is figyelnek, hogy a kiadványaim látvány tekintetében megkapóak legyenek: a vinyl-verziók gyönyörűek, akárcsak a CD-könyvecskék. Az én olvasatomban ez extra értékkel ruházza fel az albumokat, és hiszem, hogy direkt módon inspirálja a rajongókat a vásárlásra, mert több szempontból is értéket kapnak a pénzükért.”
...a streaming-szolgáltatásokról
„Ez az a piaci rés a zeneiparban, amiben néhányan Robin Hood szerepében tetszelegve ringatják a hamis illúzióba az embereket – „ezt az egészet értetek tesszük”. Mi sem könnyebb, mint ilyen hangzatos szlogenek mögé bújni. Ott van Jay Z, aki saját streaming-szolgáltatóval rendelkezik, aminek Tidal a neve. Nos, a fickó számára meglehetősen alacsony a kockázata ennek a tevékenységnek, hiszen azt a pénzt már rég megkereste, ami valószínűleg élete végéig kitart majd számára. Ő könnyen beszél, de mi van azokkal, akik nincsenek ilyen kivételezett helyzetben? Mit mond ez a feltörekvő zenész-generációnak? Azt, hogy nincs esély. Azoknak, akik egy Mercedes Sprinterben róják a kilométereket szerte Németországban, és a hátsó ülésről árulják a 20 eurós CD-ket, abban reménykedve, hogy a befolyó összegből jut majd üzemanyagra és szállásra, nos, ez nem éppen jó irány. Tudom, mert tíz éve még én is ezen a szinten álltam, és pontosan ezt csináltam. Az viszont lényeges különbség, hogy a ma érvényesülni próbálók folyamatosan azzal szembesülnek, hogy „a zene ingyen van, a zene mindenkié, nézd Jay Z-t és a U2-t”. Ilyen perspektívák láttán érthető, hogy sokan úgy gondolják, már próbálkozni sem érdemes. Én viszont azt vallom, hogy amennyiben megteremted a zene értékét, mind a belső tartalmat, mind a külcsínt illetően, attól kezdve újra van keresnivalód. Mert mi a cél? Azt akarod, hogy az emberek megvegyék a produktumodat. Adele tökéletes példával jár elöl: nem alkuszik, nem köt kompromisszumokat egyik szolgáltatóval sem, nincs fent a Spotify-on, kizárólag eladásra készíti az albumait. És láss csodát, két hét alatt ötmillió példányt adott el az új lemezéből. Kétség sem fér hozzá, hogy ez a modell még mindig működőképes, csupán minőséget kell adni a célközönségnek.”
…a mai trendekről
„A léc meglehetősen alacsonyan van manapság, szinte akárki készíthet lemezeket. Ha akad a zsebedben huszonötezer dollár, elég annyit tenned, hogy elautózol a tőlem öt percre lévő Guitar Centerbe, és már tiéd is az a felszerelés, amivel ezerszer jobb felvételt készíthetsz otthon, mint amire a Beatles-nek valaha lehetősége volt a Fehér Album készítésekor. Mindössze annyi gondod lehet, hogy nincsenek olyan dalaid, és nem rendelkezel azokkal a képességekkel, amivel ők… (nevet) Ma mindenki össze-vissza kiabál a mikrofonba. Nem számít, hogy az ének hangnemen kívül van, majd szépen kiegyenesítik a producerek. Így az énekelni nem tudó is képes lesz úgy szólni, mint Pavarotti, Nat King Cole, vagy Sam Cooke, akik köztudottan tökéletesen énekeltek. Ezzel csupán annyi a baj, hogy a jelenség által leértékelődik a valódi tehetség. Elvis, Buddy Holly, B.B. King, Frank Sinatra – ezek az arcok mindannyian élőben vették fel a dolgaikat a stúdióban, ami akkor alapkövetelmény volt. Ha nem tudtál rendesen énekelni, a közelébe sem mehettél a felvételi helységnek! Ezzel szemben ma mi van? Szerződtetnek, ha szerepeltél valamilyen tévés valóságshow-ban. Szerződtetnek, ha jól nézel ki. Szerződtetnek, ha van egymillió Instagram-követőd. Ez már rég nem a tehetségről szól.”
…a közösségi médiáról
„Ha sikeres akarsz lenni a zeneiparban, akkor élned kell a közösségi média nyújtotta lehetőségekkel. Magam is aktív vagyok eme felületeken, ám igyekszem kissé más értelemben, különc módon jelen lenni, kábé úgy, ahogy azok, akik régi gitárok vagy öreg órák nézegetésében lelnek örömet. Alapvetően úgy fogalmaznék, hogy megszabadítom az öltönytől és a napszemüvegtől a srácot, akiről már lehet, hogy véleményt alkottak, mondjuk egy fotó alapján. Tisztában vagyok a közösségi média hatásaival és erejével, éppen ezért gondolom azt, hogy szükséges rossz, hiszen az eredmények vitathatatlanok, elképesztő hatásfokkal segíti például a koncertjegyek eladását. Nemrég a kiadók még hagyományos módon költötték el a promóciós keret kilencven százalékát: kiemelt reklámhelyeket vásároltak a nagy áruházakban, hirdetéseket helyeztek el a magazinokban, rádióidőt vettek a kulcsfontosságú térségekben. Mára ez is teljesen átfordult. Nincs túl sok olyan újság, amiben megérné hirdetni, hiszen a nyomtatott sajtó haldoklik. Ami a rádiókat illeti, Amerikában lassan már senki nem hallgatja egyik FM állomást sem, mert mindenki a saját lejátszási listáit böngészi. Jelenleg már a közösségi média felületei és az egyéb digitális platformok számítanak a legfontosabb megjelenési formáknak, szóval ezekre kell áldozni. Totális paradigmaváltás szemtanúi vagyunk. Azok az idők végérvényesen elmúltak, amikor a Hitparader és a Billboard magazinokat lapozgatva tudtuk meg, hogy mi a helyzet. Nekem például csak annyit kell tennem, hogy posztolok egy fotót, amin az új lemez egy példányát tartom a kezemben, vagy éppen fogom a gitárt, és kirázok a kisujjamból egy blues-riffet, és máris eljutottam mind a kétmillió követőmhöz. És miért? Mert bepillantást engedtem a házamba, a magánéletembe. Az emberek imádják ezt. A legszebb az egészben, hogy mindössze havi harminc dolláromba kerül ez a fajta promóció, ennyit fizetek idefent Hollywood Hills-en az internetért, ami egyébként nagyon gyors, csak úgy mondom…”
Danev György
2016. október 30. 17:38