MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

JASON BECKER - EGY CSODÁLATOS ELME

Az elektromos gitár históriájának leg-szívszorítóbb fejezete egészen biztosan Jason Becker története:  az 1969-ben született Jason generációjának egyik legtehetségesebb gitárosaként már tizenévesen lemezeket készített Marty Friedman oldalán a Cacophony zenekarban, 1988-as Perpetual Burn című szólóalbuma pedig már a megjelenést követően a korszak legragyogóbb ékköveinek egyikévé vált. A szakma egyöntetűen a jövő egyik nagy reménységének kiáltotta ki az alig húszéves csodagyereket, és a jóslat rövid időn belül beigazolódni látszott: 1990-ben a Van Halen egykori frontembere, David Lee Roth szerződtette Steve Vai megüresedett posztjára, hogy együtt készítsék el az énekes harmadik lemezét, és ezen a ponton úgy tűnt, Jasont semmi nem mentheti meg attól, hogy a kilencvenes évek elsőszámú gitáros szupersztárjává váljon. Az élet ekkor azonban csúnyán közbeszólt: Jasonnál amiotrófiás laterálszklerózist (ALS), más néven Lou Ghering-szindrómát diagnosztizáltak. Az akaratlagosan mozgatható izmokat beidegző agyi és gerincvelői mozgató idegsejtek pusztulásával járó végzetes betegség agresszív előrenyomulása miatt épphogy képes volt feljátszani Roth A Lil’ Ain’t Enough című albumára a gitárokat, a közös turné egészségi állapotának rohamos romlása miatt viszont már szóba sem jöhetett. Előbb kerekesszékbe kényszerült, így készítette el a kitűnő fogadtatású Perspective albumot, melyen olyan művészek működtek közre, mint a Journey-énekes Steve Perry, Michael Lee Firkins vagy Steve Hunter. A lemez Eddie Van Halen közbenjárásának köszönhetően jelent meg a Warner kiadó gondozásában 1996-ban.

Ahogy várható volt, Jason állapota egyre rosszabbra fordult, ekkorra már teljesen elvesztette beszéd- és mozgásképességét, a legnagyobb problémát viszont az jelentette, hogy a légzőszervei is kezdték felmondani a szolgálatot. Mivel a 3-5 éves túlélési idővel járó betegség az esetek többségében légzési elégtelenséggel ér véget, a tudomány kezdett lemondani a gitárosról. Jason a klinikai halál állapotába került, két hét kóma után azonban csodával határos módon visszatért az élők sorába. Noha 1997 óta mesterségesen lélegeztetik és táplálják, elméjét a sors kegyetlensége sem volt képes megtörni: az édesapja által kifejlesztett, szemmozgást érzékelő számítógépes rendszer segítségével mozdulatlan testbe zárva is rendületlenül alkot, legfrissebb kompozíciói épp kiadás előtt állnak. A Steve Vai-tól Joe Bonamassáig a világ legjobb gitárosait felvonultató nagyszabású műről, a róla készült dokumentumfilmről, a nevét viselő hangszerekről, és úgy általában a mindennapokról adott exkluzív interjút lapunknak Jason Becker, az egykori gitárhős, komponista, de leginkább az emberi akaraterő és nagyság mintapéldája.

Elsőként arra lennék kíváncsi, hogy érzed magad mostanság?

Jason Becker: Összességében nagyon-nagyon jól vagyok, szerencsére régóta nem kapott el semmilyen betegség!

Legutóbb 2011-ben készítettem interjút veled, azóta viszont sok minden történt. 2012-ben például elkészült egy rólad szóló dokumentumfilm, Not Dead Yet címmel. Mi volt a film alapkoncepciója?

Jason: Tudod, a film leginkább a rendező, Jesse Vile művének tekinthető. Megkeresett, hogy szeretné filmre vinni a történetemet, kérdezte, hogy érdekelne-e? Először nemet mondtam neki, mert korábban már több alkalommal nekifutottunk ennek, mégsem lett belőle semmi. Úgy éreztem, nincs energiám ahhoz, hogy újra kitegyem magam a kudarcnak. Jesse azonban állhatatosnak bizonyult, és összevágott egy trailert kizárólag azokból a felvételekből, amiket a Youtube-on talált, majd elküldte nekem. Hihetetlenül jó lett, úgyhogy áldásomat adtam a projektre. A dokumentumfilm elősorban az ő koncepcióját láttatja, de természetesen figyelembe vette az általam tett javaslatokat is.

A mű nyolc díjat és további öt jelölést zsebelt be a számos nemzetközi filmfesztiválon, így San Franciscóban, Calgaryben, Bolognában és Athénban. Hogyan élted meg mindezt?

Jason: Ahogy emlékszem, nagyon jól esett a siker, de mégegyszer mondom, a film Jesse Vile érdeme, aki fantasztikus munkát végzett. A nagybátyám, Ron is nagyban hozzájárult a projekthez azzal, hogy rengeteg archív felvételt ásott elő a saját kollekciójából. A végső változat végül rövidebb lett, mint terveztük, mert volt néhány rész amit ki kellett vágnunk. Jesse a régi barátnőmmel szintén készített interjút, ahol intim témákat is érintettek. Ezek a lány kérésére lettek kivágva, hogy ne legyenek emiatt kellemetlenségei, hiszen gyermekei vannak. Összességében jó móka volt a film készítése, magam is részt vettem a vetítéseken, és interjúkat is adtam ezzel kapcsolatban.

Mit gondolsz, erőt adhat a történeted más ALS-ben szenvedő betegeknek, ha megnézik a filmet?

Jason: Úgy gondolom, hogy reménnyel töltheti el őket, mert megmutatja, mi minden lehetséges. Jó lenne, ha létezne egyszerű megoldás az ALS-betegek számára… Én magam több fronton harcolok az ALS ellen, a speciális diétám és az élni akarásom sokat segít, a családom és a barátaim támogatása nélkül azonban már rég nem lennék itt… Bárcsak minél több betegnek jutna ilyen mérvű segítség… Kemény dolog ez, de kellő támogatással és megfelelő egészségbiztosítással akár még jól is érezheti magát az ember, ahogy én is teszem.

Pár éve a Carvin/Kiesel gitárcég két Jason Becker modellt is piacra dobott. Egyik hangszer sem volt ismeretlen a rajongóid előtt, hogy úgy mondjam. A régi gitárjaid pontos replikái ezek? Egyébként a cég talált meg az ötlettel, vagy a te kezdeményezésedre jött letétre az együttműködés?
 
Jason: Miután a dokumentumfilm kijött, Richard Cruz és Albert Comas a Carvin/Kiesel-től megkerestek, hogy érdekelne-e egy Jason Becker “Bluey” gitár megjelentetése? Természetesen igent mondtam. A gitár nem egzakt replikája az eredetinek, mert a cég nem dolgozik már a Kahlerrel, ha jól tudom, de a Floyd Rose-t is szerettem anno, szóval így is maradéktalanul boldog voltam, amikor elkészült a hangszer. Mivel a gitár kitűnő eladásokat produkált, Jeff Kiesel annyira lelkes lett, hogy megcsinálták a számozott fogólapú modellemet is. Hihetetlenül professzionális ez a cég, mindenki elképesztően jófej, én pedig hálás vagyok nekik, hogy még mindig a gondomat viselik!
 
A Seymour Duncan nemrég egy Perpetual Burn fantázianevű szignált hangszedőt is készített a tiszteletedre. Hogyan jött ez össze, és kiknek ajánlanád ezt a modellt?
 
Jason: Seymour és én akkor kezdtünk bele a szignált modell kifejlesztésébe, amikor David Lee Roth zenekarában játszottam. Sajnos az állapotom akkoriban olyan gyorsan romlott, hogy bizonytalan időre jegelnünk kellett a projektet. Emlékszem, telefonon egyeztettem egy barátommal a Duncan gyárból, és hirtelen elakadt a szavam, képtelen voltam beszélni. Baromi ijesztő volt…
Sok idő eltelt azóta, pár éve viszont újra nekifutottunk az ügynek. A barátom, Michael Lee Firkins segített ebben, miközben egy erősítő-prototípust teszteltünk. Az eredendően kedvenc Duncan teszt-pickupom bizonyult a legjobbnak, és amikor elküldtük a gyárba, totál ledöbbentek, hogy mennyire alacsony a kimeneti jele! Később összehasonlítottuk a Carvin Bluey gitár hangszedőjének kimenetével, hogy az emberek ne kapjanak kevesebbet, amikor megveszik, mint amire számítanak. Nem túl torzított darab, de szinte ugyanaz a pickup, mint amit én is használtam, és ez a lényeg.
Hogy kinek ajánlanám? Firkins a Stratocastereiben használja, és imádja. Szerintem akaratlanul is egy hallatlanul sokoldalú pickupot terveztünk, ami rockhoz, metalhoz, és blueshoz egyaránt remek választás.


 
Tavaly pénzgyűjtő kampányt indítottál annak érdekében, hogy elkészíthesd a következő lemezedet. A híveid több mint százezer dollárt dobtak össze, ami biztos vagyok benne, hogy csodálatos érzés lehetett számodra!
 
Jason: El sem tudom mondani, mi mindent jelent ez nekem! Ezek az emberek lehetővé tették számomra, hogy tovább dolgozhassak, hogy a bennem lévő muzsika napvilágra kerülhessen. Tudod, itthoni körülmények közepette is képes vagyok jól megszólaló zenét készíteni, ezek a dalok azonban megérdemelték, hogy királyi bánásmódban részesülhessenek!
 
Zeneileg mit várhatunk ettől az albumtól?
 
Jason: Nos, az én szemszögemből nézve ez a legjobb anyag, amit valaha írtam. Négy kortárs klasszikus zenemű adja a lemez gerincét, melyek új utakra vezettek. Mindegyik kompozícióban valódi nagyzenekar hallható, ez az első eset, hogy ezt megvalósíthattam. Az egyikhez egy saját gitártémát használtam fel még régről, aztán egy másikban Marty Friedman hallható gitáron, illetve a felesége csellón. A következőben Uli Jon Roth és Chris Broderick gitározik, az utolsóban pedig az ukulele kiválósága, Jake Shimabukuro teszi le a névjegyét.
A korongon további szerzemények is helyet kapnak: a két legszemélyesebb dalhoz magam írtam szöveget, soha korábban nem csináltam még ilyet. Rólam szól mindkét dal, és noha kiírni magamból az érzéseimet meglehetősen furcsa volt, sőt, a sebezhetőség érzetét keltette bennem, mégis roppant jól esett megtenni. Az egyik egy funkos tétel, amiben egy régi, eddig sosem hallott gitártémám játssza a főszerepet, a másik viszont egy atmoszférikusabb, Pink Floyd/Peter Gabriel-hatású darab. Az életemről és nagy általánosságban az életről van benne szó, illetve arról, hogy miként vagyok még mindig életben.
Ami a többi dalt illeti, van egy olyan téma, amiben tizenegy gitáros nagyság vív gitárpárbajt. Nagy mókára lehet számítani, mondanom sem kell! Aztán két új verziót készítettem a River Of Longing dalhoz, itt öt gitáros játszik. Két kiadatlan gitárzeném is hallhatóvá válik, ezeket még a Bissonette-tesókkal rögzítettem annak idején. Egy Bob Dylan-feldolgozás, a Blowin’ In The Wind szintén helyet kap, és ha még lesz egy kis időnk, akkor egy Paganini-kompozíció is felkerül, amit még tizenhat évesen játszottam fel, most pedig Dan Alvarez készít nagyzenekari hangszerelést köré. Ez az ügy jelenleg is fut.
 
Megállapodtál már valamilyen kiadóval a megjelenést illetően?
 
Jason: Dolgozom az ügyön. Az a baj, hogy mindenre nem jut energia, ami a projekt maradéktalan megvalósításához szükséges lenne. Remélhetőleg előbb-utóbb találok egy olyan céget, amely teljes mellszélességgel képes az ügy mellé állni.


 
Mikor szeretnéd kihozni a lemezt?
 
Jason: Nagyon reménykedem egy 2018 év eleji megjelenésben…
 
Nemrég Greg Howe-val készítettem interjút, és mesélte, hogy játszik a lemezen. Az említetteken kívül kiket hívtál még meg?
 
Jason: Imádom Greget, egyike a legjobb gitárosoknak, és igazán remek fickó! Emlékszem, sokat lógtunk együtt, amikor a második lemezét készítette a Prairie Sun stúdióban. Szép emlék, jól esik visszagondolni rá. A többi meghívottat illetően akadtak olyanok, akik turnés és egyéb kötelezettségek miatt nem tudták vállalni a szereplést, de így is szép névsor jött össze. A teljes gárda így fest: Steve Vai, Joe Bonamassa, Paul Gilbert, Neal Schon, Michael Lee Firkins, Greg Howe, Richie Kotzen, Marty Friedman, Joe Satriani, Aleks Sever, Guthrie Govan, Steve Morse, Trevor Rabin, Uli Jon Roth, Chris Broderick, Mattias IA Eklundh, Gus G, Jeff Loomis, Ben Woods, de rajtuk kívül még számos kiváló muzsikus közreműködik a dalokban.
 
Sok mai gitárost inspirálnak a régi lemezeid, köztük olyanokat is, mint Jeff Loomis és Nili Brosh, akik bevallottan a legfőbb hatásuknak tartanak. Mennyire követed figyelemmel, hogy mi történik a gitárvilágban manapság?
 

Jason: Mind Jeff, mind Nili közel állnak a szívemhez. Látván a hangszerbe vetett hitüket és szenvedélyüket, magam is visszarepülök abba a korba, amikor még fiatal voltam. A kérdésedre azonban nem a válaszom. Nem nagyon követem figyelemmel a gitárvilág történéseit, és ennek az az oka, hogy már másmilyen zenében utazom. Ha túl sok gitárt hallgatnék ma is, óhatatlanul visszafelé kezdenék haladni. Még emlékszem, milyen érzés volt játszani, és ha akarok, vissza tudok menni abba a világba, éppen ezért csináltam meg a Valley Of Fire dalt annyi zseniális gitárossal erre a lemezre.
 
A nyolchúros gitárok népszerűségének csúcsán vagyunk jelenleg. Mit gondolsz, érdeklődnél az ilyen típusú hangszerek iránt, ha még mindig játszanál?
 
Jason: Ó, mindenképpen kipróbálnám, milyen nyolchúroson játszani! Emlékszem, amikor először volt a kezemben héthúros, úgy éreztem magam, mint valami kezdő! Nagyon vicces volt! Persze, manapság annak is örülnék, ha hathúroson játszhatnék. Egyébként nemrég jött ki egy héthúros Jason Becker gitár is a Carvin/Kieselnél, csak szólok!
 
Sokszor azt érzem - és szerintem ezzel nem vagyok egyedül -, hogy a nyolcvanas évek végén a kortársaiddal együtt elvittétek az elektromos gitározást a plafonig, és igazából nincs is értelme már új utakat keresni. Mindent eljátszottatok, amit el lehetett, azokat a teljesítményeket egyszerűen nem lehet túlszárnyalni. Te magad hogy látod ezt?
 
Jason: Gondolj csak Guthrie Govanre! Szerintem ő azért túlhaladta azt, amit mi csináltunk. Mindazonáltal megértem, amit mondasz, de ez nem a zenére vonatkozik! Tudod, sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon a dalokat nem csupán eszközként használtuk a képességeink demonstrálására? Nyilvánvaló, hogy mások nevében nem beszélhetek, de a magam részéről már akkor nagyon komolyan vettem ezt az egészet, és emiatt többre tartottam magam egy szimpla shreddernél. Nagy hangsúlyt fektettem a komponálásra, a gyönyörű melódiák kidolgozására és a valódi érzések közvetítésére.
 
Milyen tanácsod adnál azon fiatal gitárosok számára, akik minden tekintetben előre szeretnének lépni a gitártudást illetően?
 
Jason: Leginkább azt, hogy hallgassák Jeff Beck munkáit! Egyébként meg csinálják azt, amit mi is tettünk: próbáljanak minél több fogást és trükköt ellesni a kedvenceiktől, és gyakoroljanak sokat. Minden a zene szeretetéből fakad!
 
http://www.jasonbecker.com
 
Írta: Danev György


2018. március 9. 17:28

Minden jog fenntartva. 2018 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA