Hittel a rock and roll felé
„A zenélést nem lehet abbahagyni, azt csinálni kell” – vallja Füchsel Tibor Füxi, aki szinte a megalakulástól kezdve hol billentyűsként, hol basszusgitárosként tolja a HIT együttes szekerét. Ha kellett, mindemellett a keverőpultnál serénykedett, s a kötelező sorkatonai szolgálatot követően zenekarvezetőként is keményen állja a sarat napjainkig. Mindenre kiterjedő részletességgel beszél a csapat negyven esztendeje indult pályafutásáról, hanglemez kiadási nehézségeiről, a változó felállásokról, továbbá a zenei stílusváltásokról; de a lapunknak adott interjúban szóba kerülnek a hazai, illetve külföldi bulik, valamint nem utolsó sorban a banda zajos közönségsikerei is. Az öt esztendeje újjáalakult HitRock vadonatúj dalokat tartalmazó stúdióalbummal, valamint ősszel nagyszabású koncerttel ünnepeli négy évtizedes jubileumát.
Idén negyven éves a zenekar. Ha nagyon röviden kellene jellemezni az elmúlt időszakot, mi lenne az a négy szó, ami ezt kifejezi?
Négy szóban nehéz elmondani mindazt, ami átfogja a magunk mögött hagyott négy évtizedet, mégis megpróbálom. Ezek: A véncsavargó halála; egy elmaradt filmszerep – amiről nem is tudtunk – és az elmaradt további nagylemezek; valamint út a metáltól a glam rockig; és végül az újraegyesülés.
Végig is szaladnánk mindegyiken, s kezdjük mindjárt az elején: hogyan emlékszel vissza a megalakulás körülményeire?
A zenekart Orient néven Nagy Oszkár zenekarvezető-basszusgitáros alapította 1976-ban Pozsonyi Tibor Finki dobossal, Birta László gitárossal, majd őt követte Tihanyi Tánci Gábor gitáros és Spiesz Toncsi énekes. Magam 1977-ben csatlakoztam hozzájuk billentyűsként, noha korábban basszusgitároztam. 1978-ban bevonultam katonának, ám lélekben velük voltam. Tehát nélkülem zajlott le a nagy átalakulás. Babári József billentyűs-énekesként még ugyanebben az évben került a zenekarba, akit Puttony nevezett el Bazárinak. Akkor még ezzel a helyesírással írva – azóta így szólítjuk, csak a későbbiekben lett Mr. Basary. 1978 októberére tehát kialakult a banda legendás felállása. A zenekar állandó klubot tartott fenn a Hazai Fésűs Fonóban, ahol a kaposvári illetőségű Puttony, alias Tóháty László sokszor vendégeskedett énekesként. Kinézetre Vikidál-szerű fazon volt, igazi vad rocker. Puttony névváltoztatást javasolt, az Orientet nem tartotta máltónak egy rockzenekarhoz, így az elnevezést 1979-ben HIT –re változtattuk.
Az áttörést az 1980-as év hozta, amikor egy korabeli program magazin, a Pesti Műsor tehetségkutató versenyt hirdetett a Metró klubba, amelyen a zenekar A véncsavargó halála című rockballadával indult, és amelyet a Budai Ifjúsági Parkban megrendezett döntőn hatalmas sikerrel adott elő. Akkoriban már népes rajongótáborral dicsekedhettünk. Miután a győztesek névsorát az illetékesek előre eldöntötték, semmilyen helyezést nem értünk el; viszont az akkori hanglemezgyári márkamenedzsernek, Wilpert Imrének szerencsére megtetszett a dal. Kijelentette: akár nyerünk, akár nem, a helyszínen mindenképpen felveszik. Miután az Omega Stúdió Nemes Lacival kivonult az Ifiparkba, a technikai feltételek adottak voltak, Wilpert betartotta a szavát. Így kerültünk közös kislemezre a harmadik helyezett Solaris együttessel, ráadásul mindjárt az „A” oldalra. A HIT akkori felállását Tánci, Bazári, Nagy Oszkár és Finki alkotta. Miután nem sokkal korábban szereltem le a honvédségtől, a nézőtérről, a közönség soraiból követtem a színpadon történteket. Ott, a nézőtéren ismertem meg Puttonyt is, aki mindvégig mellettem állt és győzködött, hogy véglegesítsük őt a zenekarban.
A kislemez-megjelenés után meglódult a szekér. Oszkárnak távoznia kellett a zenekarból, ezért visszatérésem után kineveztek zenekarvezetőnek. Nem volt se pénzem, se hangszerem, ezért Talabér Laci lett a basszeros, én pedig keverő technikusként – és zenekarvezetőként – vettem részt a zenekar munkájában. Puttonyt véglegesítettük, mindenütt óriási, teltházas bulikat nyomtunk. A Csepeli Ifjúsági Napok rendezvényen, az akkori Tanácsház téren több ezer ember előtt játszottunk. Nem panaszkodhattunk: poszter az Ifjúsági Magazin közepén, tévéfelvételek, fesztiválok, vidéki turnék; volt olyan hónap, hogy huszonnyolc bulit jegyeztünk. 1981-ben két billentyűs felállásban léptünk fel, majd Talabér Laci sorkatonai szolgálata miatt átvettem a basszusgitáros posztot. Egy évvel később Puttony illegálisan elhagyta az országot, akkor ezt disszidálásnak mondták, így ismét négyen maradtunk. Bazári a billentyűk mellől énekelt.
1982-ben kezdett divatba jönni a heavy metal, gondoltam, ezzel kellene próbálkoznunk. A többiek sem találták ördögtől valónak az ötletet, így hát belevágtunk. Magyar szöveggel játszottunk Scorpions, Saxon és Judas Priest dalokat, talpig bőrbe-vasba öltöztünk. Bazárinak tetszett a váltás, hiszen a koncerteken mindig is „extravagánsan” öltözködött. Írtunk saját dalokat is, a közönség jól fogadta az új műsort, illetve a fazonváltást. És persze kopogtattunk a hanglemezgyár kapuján is…
…Hiszen az érvényesülés útja – bármely stílusban mozgó formációnál, előadónál – elsősorban a nagylemezen keresztül vezetett. Ha egy országosan nem túlzottan ismert banda ráadásul még filmszerephez is jut, a siker borítékolható. Nos, az akkori HIT tagságának egyik sem adatott meg.
Állítólag Almási Tamás rendező a Ballagás című film egyik lehetséges zenekari szereplőjeként kinézett bennünket, hisz a HIT együttes akkoriban sikert sikerre halmozott. Miután zenekari felszerelés dolgában nem a legjobban álltunk, ezért az Edda kapta meg a filmszerepet. Érdekes módon akkoriban nem is tudtunk a filmtervekről, erről csak mostanában olvastam egy interjúban. Abban az időben a csepeli Rideg Sándor Művelődési Házban próbáltunk, ahol egy AKAI szalagos magnóval demó anyagot készítettünk az új, heavy metal stílusú dalainkból. Miután Erdős Péter nem foglalkozott velünk, Bálint Péterhez (korábban a Pesti Műsor főszerkesztője) irányított, akit frissen neveztek ki a Pepita kiadó márkamenedzserének. Az új vezetőnek tetszettek dalok, sőt az új fazon is, ám a nagylemez-felvétel előtt kislemez megjelenést javasolt. Két számot választottunk: az Üveghegyet és a Rock and roll szerelem címűt, amelyet kifejezett kérésére – a Hungária frenetikus sikerére való tekintettel – célzottan a kislemezre írtunk. Bennünket ábrázoló fotós borítót szerettünk volna, ám a talpig bőrbe-vasba öltözött zenészek kinézete nem igazán nyerte el az illetékesek tetszését. Mi persze a lemezmegjelenést kockáztatva is ragaszkodtunk hozzá, végül Bálint Peti kijárta az eredeti borítót. 1982 őszén tehát boltokba került az anyag, amely egy új, merőben más közönségbázist, a metalzene rajongóit hozta el zenekarnak. Az Oké album sikereire hivatkozva újabb nagylemez-felvételi lehetőséggel próbálkoztunk ismét, de Bálint Péter akkorra már otthagyta hanglemezgyárat. Wilpert Imre pedig kerek-perec kijelentette, hogy őt nem igazán érdekli a rockzene, teljesen másban gondolkodik. A Pepita új márkamenedzsere Révbíró Tamás lett, aki próbált ugyan segíteni, ám Erdős Péter – még annak ellenére is, hogy kizárólag a Neotonnal foglalkozott – érvényesítette befolyását. Innentől megkezdődött a jól ismert tortúra: szöveg kihúzások, fazonváltás – majd részünkről a kompromisszum…
… amit végül megkötöttetek. Nevezhetjük ezt emellett útkeresésnek, vagy csupán egyszerű túlélési folyamat kezdetéről beszélhetünk?
Inkább az utóbbi, hiszen nagyon akartuk a nagylemezt. Ezzel együtt igyekeztünk megóvni a zenekar arculatát: sem limonádét, sem popot nem szerettünk volna játszani. Győzködtem a kiadót, végül kiegyeztünk egy Slade-, Sweet-, Mud-, Suzi Quatro- típusú emészthetőbb, de mégis csak rockos zenével. Amely eléggé kemény váltás a korábbi hard rockhoz, majd a heavy metalhoz képest, nekünk viszont egyáltalán nem volt idegen. Ugyanis az Orientben, vagy még előbb, e zenekarok számait rendszeresen játszottuk. Ezek a zenék tulajdonképpen a későbbi glam rock elődjeinek számítottak, s úgy gondolom, ebben is mi voltunk az elsők idehaza. Csak akkor még nem tudtuk…
Bazárinak nem nagyon tetszett a váltás, ragaszkodott a bőrcucchoz is, elég sokat vitatkoztunk ezen. A Csepeli Ifipark-beli koncertre, amelyre hang- és fénytecnikával, új fellépő ruhákkal és a már cenzúrázott szövegekkel készültünk, meghívtuk Révbíró Tamást és Erdős Pétert. Révbíró ígéretet tett a lemezmegjelenésre, ám ahhoz az énekes lecserélését szabták feltételként. Bazári utódjaként egy dendi szépfiút, amolyan „lányok kedvencét” képzeltek el; konkrétan a debreceni Arany Bika bárban fellépő énekes srácot, nevezetesen Bodnár Attilát ajánlották a figyelmünkbe. A stúdiófelvétel ideje kitűzve, így nem sok időnk maradt gondolkodni. Miután Finkivel egy fiatalos, lendületes, jóképű srácot láttunk, aki nagyon jól énekelt, megtettük ajánlatunkat. Ő pedig azonnal csomagolt és jött. Mellé, Virágh Sándor személyében még egy gitárost is leigazoltunk, aki fazonilag illett a csapatba, de mint zenész, hát… Na, mindegy, a koncerteken elakkordozgatott valahogy. Késve ugyan, de 1984-ben megjelent a lemez. A közönségünk közben teljesen kicserélődött, egy teljesen új generáció ismert meg bennünket. Tizennégy-tizenhat éves fiatalok jártak a koncertjeinkre, a csinos lányok pedig sikoltozva rajongtak Attiláért. Teltházas bulik, turnék jellemezték ezt az időszakot. A rocker korszak épp leáldozóban: a nagy rockbandák feloszlottak, vagy szüneteltek, a keményzene közönsége erősen megcsappant. A fiatalok felnőttek, inkább a diszkóba jártak csajozni, az új generációt pedig nem igazán érdekelte az „őszinte kőkemény rock”. Mai eszemmel, mint mindegyik rockból érkezett, stílusváltó zenekar, nevet változtattam volna. A HIT elnevezést pedig tartalékolni kellett volna az eljövendő időkre. Ugyanis a későbbi koncertjeinken azt tapasztaltuk, hogy sokan a nagylemez számaira, pl. a Bőrjakós srácra voltak kíváncsiak, ehelyett a Rocker királyt kapták, nagy csalódásukra.
A komoly sikerek dacára min feneklett meg az együttműködés Bodnár Attilával?
A nagylemez megjelenése után, mint mondtam szépen beindult banda. Attila nem igazán tudta levetkőzni vendéglátószenei szellemiségét, a turnéállomásokon az Országos Rendezőirodán keresztül, a hivatalos HIT-bulik után különböző haknikat, báros fellépéseket intézett magának. A hátunk mögött, a tudtunk nélkül a saját karrierjét egyengette, ami érthető okból nem tetszett nekünk. Amúgy elég agilis volt, sok bulit hozott, nyáron különböző építőtáborokba, úttörőtáborokba, üdülőhelyekre szervezte a bandát. Siófokon a Balaton presszóban irdatlan tömeg előtt játszottunk, ahol meghallott bennünket egy külföldre szakadt hazánkfia és annyira megtetszett neki a zenekar, hogy 1985 nyarára egy belgiumi szerződést ajánlott. Ezt a szerződést Attila nem írta alá, valamiért nem akart velünk kiutazni. Megkerestük Bazárit, ő elvállalta. Belgiumban, Brüsszelben nagy sikerrel lejátszottuk a három hónapunkat, majd átmentünk Luxembourgba, mert egy ottani bártulajdonosnak nagyon megtetszett a zenekar. Olyan kihagyhatatlan ajánlatot tett, amelynek nem tudtunk ellenállni.
Közben a hanglemezgyárban is változások történtek, 1986-ban Boros Lajos vette át a vezetést, akinél egy újabb album lehetősége után érdeklődtünk. Először fogalma sem volt, ki az a IT zenekar,HIT együttes, majd kibökte, hogy világra szóló nagy dobásra készül egy új bandával, a Zizi Laborral. Amikor megtudta, hogy az Oké lemez több mint hetvenezer példányban fogyott, elintézte, hogy leállítsák a gyártást. Arra hivatkozva, hogy ebből ennyi is épp elég… Na, ezzel lőttek is az újabb nagylemeznek! Itt szeretném utólag is megköszönni a későbbi Lali király hozzánk való „jóságát”, hogy tönkre tette a zenekart…
Külföldről hazaérkezve Bodnár Attila azzal keresett meg bennünket, hogy hallotta, nem nagyon lesz második album, így már nincs értelme a közös munkának. Majd közölte, Fenyő Miklóssal és két lánnyal megcsinálják a Modern Hungáriát. Hívott engem is, csábító volt az ajánlat, de visszautasítottam. Ezek után mi sem láttuk értelmét a folytatásnak. 1986-ban a HIT feloszlott, mindenki máshol próbált szerencsét.
Azért 1987-ben a T- Modellel tettetek még egy utolsó kísérletet az életben maradásra, majd tíz év múltán egy lemez és néhány koncert erejéig mégis csak feltámadt a HIT együttes.
Igen, a lemezgyári elutasítás nem túl jól érintett bennünket, ám mégsem álltunk le teljesen. Kitaláltuk a T-Modell zenekart, amely más stílusban és más felállásban egy rövid ideig működött. Bazári nem vállalta az énekes szerepet, elment Bencsik Samuékhoz a Metal Companybe, így Finki lett a frontember, a dobok mögé pedig Birta Géza került. Talabér Laci ismét visszatért, Tánci maradt, valamint egy másik billentyűs is jött mellém. A csepeli PIK-ben csináltunk egy demó anyagot, amelyet egyenesen Erdőshöz vittünk. Ám ő megint csak tovább küldött. Ezúttal Boros Lajoshoz, mert Wilpert Imrének ismételten nem kellettünk. Ennek ellenére csináltunk néhány bulit, többször felléptünk Budapest legnagyobb diszkójában, a Csillagfényben, amely őrületes teltházakkal működött a PeCsában. Ott még a nagy rockerek is felléptek, igaz, playback technikával. Ezúttal is egy nagylemeznyi dal maradt a fiókban. Végül tényleg feladtuk, a zenekar meghatározatlan ideig szüneteltette működését. Mindenki külön-külön tette a dolgát, ám egyikünk sem szakított a zenéléssel.
A rendszerváltozás után 1992-ben megadatott, hogy a Rocker stúdióban, ahol dolgoztam, Táncival, Finkivel valamint akkor már Mr. Basaryval négyesben végre profi stúdiófelvételen is rögzíthettük A véncsavargó halála című rockhimnuszunkat, amely a Magyar Rádió Garázs című műsorának népszerű felvétele lett. A KEK-en adtunk egy sikeres koncertet, amelyet a televízió felvett, és sugárzott is. Aztán megint hosszú szünet következett a zenekar életében, s ezzel nagy hibát követtünk el; megszakadt a folyamatosság, generációkat hagytunk ki, amelyek nyilván nem ismerhették meg a HIT együttest. 1997-ban aztán ismét összeálltunk egy dunaharaszti buli erejéig, ahol Mr. Basary az Amerikából időközben hazatért Puttonnyal énekelt. A koncert után Puttony előállt tört magyarsággal előadott ötletével, miszerint csináljunk „szídít” (magyarul CD-t) azzal, hogy majd ő finanszírozza. Persze Mr.Basary kihagyásával… A CD elkészült, ám amikor a fizetésre került sor, eltűnt. Végül ránk maradtak a stúdió- és gyártási-, valamint a megjelenéssel kapcsolatos költségek. Mindez persze kölcsönből finanszírozva… Ezen a CD-n az 1980-as évek HIT dalai szerepeltek, azok, amelyeket a maga idejében nem adtunk ki. A lemez megjelenése egyébként egybe esett a zenekar alapításának huszadik évfordulójával.
Mi történt ezután?
Együtt maradtunk és koncerteztünk. Először is megkerestük Puttonyt, merthogy bujkált előlünk. Felhoztuk Pestre, Finki szerzett neki lakást és munkát. A következő felállás élt ekkor: Finki, Tánci, Talabér Laci, Puttony és jómagam, Mr.Basary akkoriban épp a Kormoránban énekelt. 2000-ben Talabér Laci és Tánci kiléptek, a saját útjukat járták, Vedres Joe gitáros és Gönci Gyuri Apuka basszusgitáros érkeztek a helyükre. Joe pár hónap után szintén távozott, helyét Birta Laci, régi barátunk vette át. 2001-ben három rádiófelvételünk is készült, az egyik Ikarusz címmel; ezek azóta megjelentek CD-n. A számokat egyébként a tervezett új lemezünkre szántuk, de Puttonnyal nem igazán jutottunk ötről-hatra. Már akkor sem volt az éneklés magaslatán, így megrekedtünk. Ezt Puttony is belátta, 2002-ben kilépett a zenekarból, a HIT nevet használva pedig új bandát alapított. Játszották a számainkat, sőt kalóz CD-t adott ki, amelyeket jogdíj nélkül árult a koncertjein. A HitRockban mindössze két szerzeményt jegyzett, a többi a miénk volt. A HIT együttesben eltöltött élményeit egy általa írt könyvben tette közzé, amely hemzseg a valótlan állításoktól, és a régi tagok – főként Finki és személyem – ócsárlásától. Távozása után egy ideig a T-34 zenekar frontembere, Rideg Szabolcs segített ki bennünket az énekposzton. Miután Szabolcs a saját csapatára koncentrált, ő sem eresztett gyökeret nálunk, ismét négyen maradtunk. Gönci Gyuri egyes nótákat elénekelt ugyan, de a teljes repertoár soknak bizonyult neki. Ezért külföldi rock sztenderdekkel bővítettük a műsort, többek között Pink Floyd darabokkal is, ami nagyon jól passzolt Gyuri hangszínéhez. Ez utóbbit Birta Laci a hetvenes években is már nagyon jól játszotta. A közönségnek is bejött, egyre többen bíztattak a Pink Floyd nóták interpretációjára, s 2002-re a műsor felét már ezek a dalok tették ki. A zenekar nevét is ennek megfelelően változtattuk előbb HitRock Pink Floyd Tribute Bandre, majd a máig is használt Hungarian Pink Floyd Show lett belőle. De ez már egy másik történet…
Az időközben HitRockká avanzsált együttes pedig jobb híján megtartotta kerek évfordulóit, majd 2014-ben újjá szervezve ismét nekivágott Jerikó falainak. Hogyan értékeled a zenekar újabb szakaszait?
A HitRock nevet ebben a formában 2000-től használjuk – már a Hit Gyülekezet miatt is, amelyhez nyilvánvalóan semmi közünk. A harmincadik évfordulóra, 2009-ben ismét összeállt a nagy csapat. Puttonyt is meg szerettük volna hívni, de Finki nagyon ellenezte, így végül kimaradt. A Crazy Mama Music Pubban teltházas bulit csináltunk, amelyet videón és hangban is rögzítettünk. A 2013-ban súlyos betegséggel küzdő Tánci megsegítésére jótékonysági koncertet hirdettünk, amelyből barátunk hirtelen halála miatt sajnálatos módon emlékkoncert lett… Felkérésünkre több gitáros is fellépett velünk, akik így rótták le tiszteletüket kollégájuk előtt. Többek között a fiatal tehetség, Somogyi Remig is. Ennek azért van jelentősége, mert 2014-ben az internetes Motoroshang rádió Rockopédia című adásának vendégeiként a műsorvezető javaslatára felmerült a folytatás lehetősége, de elképzelésem sem volt, hogy Táncit kivel lehetne pótolni. Majd 2014 tavaszán Hegedűs Pisti szervező barátunk szólt nekem, hogy a nyári hónapokban rendszeresen játszhatnánk a Városligeti Sörsátorban. Miután kizárólag az akkor tizenöt éves Remiggel tudtam elképzelni a folytatást, megkerestem, és ő igent mondott. Mr. Basaryval a fronton, Finkivel a dobok mögött, Berkes Charlie basszusgitárossal, Remiggel, valamint velem megkezdődött a HitRock zenekar életének legújabb szakasza.
Közben három új dal is született: az első A halott madár, amely hamarosan nagy sláger lett, A napfelkelte, valamint Féltem a szerelmed című instrumentális darabok pedig Remig zseniális gitározásáról adnak tanúbizonyságot.
A 2014. augusztusi sörsátras koncertet az új számokkal együtt rögzítettük, elkészültek az utómunkák, ám az egy ideig a fiókban maradt. Jozé barátom (Bese Jozefák László – a szerk.) aki akkoriban a HammerWorld kiadónál dolgozott kijárta, hogy az anyag CD formájában (HitRock 35 Live!) a boltokba kerülhessen. Közben – a legnagyobb sajnálatunkra – Remig is távozott a zenekarból. A megjelent CD sikere nyomán a Hammer kiadó HitRock 30 Live! címmel – amelyen még szegény Tánci gitározik – kiadta a harmincadik évfordulós koncertünk zenei anyagát is. Ennyivel tartoztunk neki!
Remig helyére Németh Gyuri érkezett, aki szintén nagyon tehetséges, fiatal gitáros, és akivel a Pink Floyd tribute zenekarban játszottunk akkor. Ezzel egy időben egyeztetési problémák miatt Berkes Charlie is kilépett, őt Mangult Attila követte ugyancsak a Hungarian Pink Floyd Showból. 2016-ban Vajda Tibor basszusgitáros, valamint Kiss Zoltán gitáros váltotta őket. Azóta két új számot írtunk: a Mi nemzedékünk címűt, valamint egy másikat is, amelyet még csiszolnunk kell. S, a tagcserék még mindig nem értek véget: Birta Laci abbahagyta a muzsikálást, helyét ismét Vedres Joe vette át a gitáros poszton. Tehát a HitRock jelenlegi felállása: Mr. Basary, Finki, Vajda Tibi, Vedres Joe és jómagam.
Végigtekintve a HIT, illetve HitRock pályafutásán, nagyon úgy tűnik, hogy a zenekar szélesebb körű ismertségének a hivatalos kiadványok blokkolásával az elmúlt rendszer kultúrpolitikája állt útjában. Pedig nemhogy megütöttétek volna a kívánt mércét, de egyediségetekkel, tehetségetekkel még ki is tűntetek a korszak hasonló stílusban mozgó bandái közül. Mindezek után a 2014-ben újrainduló csapat sem tudta megvetni a lábát a hazai mezőnyben. Miben látod ennek okát?
Nem feltétlenül állítanám, hogy az állami szervek annak idején nagyon gáncsoskodtak volna velünk. Inkább az idők szavára hivatkoztak; arra, hogy korai még a nagylemez. Bátran kijelenthetem, mi mindig megelőztük a korunkat. Nem értették mit szeretnénk, nem tudtak mihez viszonyítani, így kétségbe vonták törekvéseink piacképességét. Mára világossá vált, ha kiadják, közönségbázisunkat, népszerűségünket alapul véve, bizony üzletileg sem jártak volna rosszul. Ezen túlmenően szembe kellett néznünk a „honnan jöttél” dilemmájával is. Amúgy csepeli (proli) zenekarként könyveltek el bennünket, ami messze nem állta meg a helyét; egyrészt a csapatból egyedül én éltem ott, másrészt nem csupán Csepelen voltunk sikeresek. Sem anyagi körülmények, sem ismeretségek tekintetében nem vehettük fel a versenyt a Budán, vagy Pest gazdagabb környékén élő jobb módú zenészekkel. A létező szocializmusban hiába voltunk a „nép gyermekei”, alig-alig, csak kemény csatákkal jutottunk előre. Ennek ellenére sem indult nehezen a karrierünk – mondjuk tettünk is érte. Irodáról-irodára jártunk, minden nap az ORI büfében – a zenész napköziben – ültünk, szerveztük a koncerteket. Naponta délelőtt tíz és délután négy óra között próbák, intéztük a reklámokat, a zenekarról szóló újságcikk-, illetve fotó megjelenéseket. Mi voltunk a „kis aranyoskák”, a „kis proli” gyerekek, megsimogatták a buksinkat. Odaengedtek ugyan a tortához, de csak a morzsák jutottak nekünk. Minden ismeretséget, kapcsolatrendszert folyamatosan mi magunk építettünk ki. Tanúja voltam: amíg néhány zenész kolléga úgy tárgyalt fontos emberekkel, mint régi baráttal, addig mi a földön csúsztunk előttük, hogy valamit elérhessünk. Amúgy azóta sem történt sok változás ez ügyben…
Szóval mindezek ellenére 1980-ban, egy évvel a megalakulásunk után kislemez lehetőséghez jutottunk, két esztendővel később pedig már jött a második kislemez. 1984-ben kompromisszumokkal ugyan, de mégis csak kiadhattuk a ’83 karácsonyára ígért debütáló albumot, amely a gyártókapacitás hiánya miatt csúszott át a következő esztendőre. Hogy nem akkor, és nem úgy jöttek össze a dolgok, amikor mi azt elgondoltuk, vagy szerettük volna, ez tény. Tehát tiltásról szó sem volt soha, azt a bizonyos „vaslemezes” megjegyzést („Majd akkoh lesz lemezetek, ha vesztek magatoknak a vasboltban!) – sokat idézett, hírhedt mondást sem mi kaptuk meg a raccsolós Erdőstől. „Mindössze” megszabták a követendő irányt, ám ezeket a feltételeket, kompromisszumokat nem volt kötelező elfogadni. Érdekes módon több zenekar szeret „mártíromkodni”, az elnyomottak szerepében tetszelegni, miközben több nagylemezt is a magukénak tudhatnak. Ismerek olyan bandákat, amelyeknek csak azért nem jelenhetett meg lemezanyaguk, mert nem voltak hajlandók engedni a cenzúrának, és nem kötöttek kompromisszumokat. Minden tiszteletem az övék! Mi nem voltunk ilyen bátrak, de ma már nem bánom. Ha belegondolunk, 1984-re a hard rock lejtmenetbe került, a felnövekvő új generáció már nem érezte magáénak, sőt elutasította a klasszikus rockzenét. Amit alaposan megszenvedett a P. Mobil, a Piramis, a P. Box, a Karthago és a többiek, s amely zenekarok a nyolcvanas évek közepére be is szüntették működésüket. Az új generáció – a hanglemezgyár kérésére – a populárisabb műfaj felé orientálódott, majd jött a heavy metal. Ezt felismerve, s pontosan ezért nyitottunk elsőként e műfajok felé. Utólag azt mondom, türelmesebbnek kellett volna lennünk, egy-két évet kivárva mi lehettünk volna ténylegesen az elsőalbumos metal banda, de mi mindenképpen lemezt akartunk.
Másrészt az 1987-es T-Modell utáni szüneteltetés, a kihagyott évek – ha jól számolom, tizennégy esztendő – sem tettek jót a zenekarnak, hiszen egész generációk maradtak ki abból, hogy megismerjék a HIT, vagy most már HitRock zenéjét. Folyamatosan lemezeket kellett volna készíteni, hogy ne süllyedjünk el, a köztudatban maradjunk.
Üdítő kivétel, s ezt jól példázza az Edda – amely túlélte a nyolcvanas évek közepére tehető rock-boomot, és – amelynek zenéje generációkon átívelő. Nem véletlenül van ma is az élvonalban. Ezzel szemben nálunk A véncsavargóval lezárult az első hard rock korszak, s az a generáció ma már nem nagyon jár koncertre. Az Eddával szemben – de említhetném a P. Mobilt, vagy épp a Beatricét is – nálunk hiányoznak azok a korosztályok, akik a leállás és a média egysíkúsága okán nem tudták és tudják követni a HitRock munkásságát. A rendszerváltozás után jött a második rock hullám – amelyet a Beatrice és Nagy Feró indított el, s amelynek magam is részese voltam, és –, amely úgyszintén kimaradt nekünk. Ha akkor bekapcsolódunk a vérkeringésbe, az akkor sorra alakuló fiatal, feltörekvő rock zenekarok (Tankcsapda, Hooligans, Kispál és a Borz, Sex Action és még sokan mások) farvizén hajózva bennünket is jobban ismernének, és ma nem itt tartanánk.
.jpg)
Mindezek fényében hogyan lehetséges tovább menni? Érdemes-e rövidebb-, illetve hosszabb távra tervezni?
Azt szokták mondani, a zenélést nem lehet abbahagyni, azt a halálig csinálni kell. Mi pedig csináljuk. Rengeteg dolgot megvalósítottunk, amiről a kezdetekkor csak álmodni mertünk. Ma már meg tudtuk venni álmaink hangszereit: pl. én a Hammond-orgonát és a Kurzweil szintit. Finkinek öt (!) dobfelszerelése van. Gitárosaink minimum négy-öt gitárt, és jobbnál jobb erősítőket használnak. Minden technika, amely akkor utolérhetetlen vágy volt, ma már elérhető, ráadásul nem is megfizethetetlen árakon. Ezért is muszáj játszanunk. Élvezzük a jó hangszereket, a jó hangzást, a jó megszólalást, a látványt, a közös zenélést és az alkotást. Nem unjuk a régi számainkat annak ellenére sem, hogy ezerszer eljátszottuk. Ezek a mi gyermekeink, szeretjük őket. Öt éve toljuk ezt a szekeret újból, igyekeztünk, és igyekszünk ledolgozni valamennyit a fentebb említett hátrányból. Reménykedünk, és próbáljuk gyűjteni a közönségünket, hiszen az új dalaink – ha nem is mai tízen-, huszonévesekhez – a harmincpluszos zenerajongókhoz is szólnak. Pénz- illetve forrás hiányában a jól bevált módszerhez folyamodva a lassú építkezés taktikáját követjük. Úgy érzem, öregségünkre, mint a jó bor beértünk. Tele vagyunk ötletekkel, s a kor kihívásait figyelembe véve írjuk a nótákat. Tisztában vagyunk a ténnyel, hogy a világot nem tudjuk, de nem is akarjuk megváltani. Mint ahogyan a most készülő negyvenéves évfordulós, vadonatúj szerzeményeket tartalmazó albumunk sem ezzel a célzattal készült. Őszre, október 25-ére, emblematikus helyszínünkre, a soroksári Táncsics Művelődési Házba szervezzük jubileumi koncertünket, amelyre vendégeket is hívunk. Reménykedünk, hogy közönségünk nagy része, amely ismer és szeret bennünket, eljön. De a fiatalabb korosztályt is szeretettel várjuk, ők pedig azért jöjjenek, hogy megismerjék munkásságunkat. Bár az időnk véges, amíg tudjuk, csináljuk.
Hegedűs István
2019. augusztus 17. 16:07